Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)

1866-09-01 / 199. szám

„Látjátok, — mondá — hogy a gyermek búsul, nem szűnik meg sírni s igaza is van ; anyánk nem szokott kétszer meghalni. Szórakozást kell neki sze­rezni. Mondják, hogy Páris igen alkalmas erre, én Párist én úgy nem ismerem, mint ő; az ottlét tehát mindkettőnknek javára lesz.“ Kamilla és nagybátyja tehát Párisba mentek, mibe a lovag is, kit Giraud szándékáról levélben ér­tesített, beleegyezett. Hollandi útjából oly búval tért vissza Chardonnem­be, hogy senkit sem kivánt látni, még leányát sem. Titkos­aa sorvasztotta. Szive mé­lyéből szólalt föl szüntelen a vád, hogy szerencsétlen nejének életét megkeserítette s halálát okozta. „Ha nála lettem volna, — mondá magában — úgy élne, s nála kellett volna lennem.“ E mindig fölmerülő gon­dolat megmérgezte életét. Kamillát boldoggá akarta tenni, s kész volt e célnak a legnagyobb áldozatokat hozni. Visszatérvén Chardonnem­be, első gondolata volt elfoglalni az anya helyét leányánál, s így hibáját uzsorával róni le. De leányának hasonlósága anyjához nagy kint okozott neki. Kamilla élő szemrehányás volt előtte. Giraud nagybátya nem ily komolyan vette a dolgot, s csak azon igyekezett, mint vidámítsa föl Kamillát s neki kellemes életet szerezzen. Ez azon­ban nem ment oly könnyen, mert Kamilla ugyan el­lenszegülés nélkül követte őt Párisba, azonban rész­vétlen volt minden mulatság iránt, melyet a jó öreg neki szerzett. Nem volt érdekelve sem sétakocsizá­­sok, sem színjáték, sem egyéb ünnepélyek iránt, s ha okát kérdezték, felelet helyett fekete ruhájára mu­tatott. Az öreg építőmester azonban kitartó volt fára­dozásaiban. Mint már láttuk, a Bould­­ utcában bútor­zott lakást bérelt. Már egy évig tartózkodtak itt, mi­alatt Kamilla minden mulatságtervet visszautasított. De mivel Giraud ép oly türelmes volt, mint jó, leélte az évet, a nélkül, hogy panaszkodott volna. Egész lelkéből szerette a leányt, vonzódva hozzá ama meg­­magyarázhatlan varázs által, mely a jóságot a sze­rencsétlenséghez fűzi. — De valóban meg nem foghatom, miért nem akarsz az operába menni. — Körülbelöl így beszélt most Kamillának, kiürítvén a megtöltött poharat, s a­menyire lehetett, tagmozdulatokkal tolmácsló szavait. — A belépti jegy zsebemben van, a gyászidő ma le­telik, van két új ruhád, csak még valami felöltőt kell magadra venned. Patvarba! Kár, hogy nem ér­tesz ! — kiáltott. De mit tesz az ? Te ugyan az elő­adást sem érted, de én meg nem hallgatok oda. Aztán láthatjuk mégis a balletet, így beszélt a jó öreg, kinek sohasem jutott eszé­be, hogy unokahúga se nem hallja, sem felelni nem tud. Ő mégis beszélt. Jelek által még kevésbé teheté magát érthetővé, mert Kamilla az övéit épen nem érte. Megszokta tehát már vele, mint bárki mással, beszélni s hozzá minden erejéből gesti­ulálni. Ka­milla bele tudta magát találni e pantomimikus be­­­­szédbe, és saját modorában szokott neki felelni. Kamilla gyászideje csakugyan letelt volt. Giraud két szép ruhát csináltatott neki, s oly gyöngéden és kérőleg ajánlá föl, hogy ez nyakába borulvá fejezte ki köszönetét, de azután ismét nyugodt szomorába esett vissza. — De, — mondá a jó nagybátya,— ez még nem elég, e szép ruhákat magadra is kell venned. Azért csinálták. Ily szavak kíséretében hordozá körül a ru­hákat, bábokként táncoltatván azokat. Elég soká sírt Kamilla, s így átadható magát az öröm egy pillanatának. Anyja halála óta először ült tükör elé, elfogada az egyik ruhát, s egy gyöngéd fejbólintással igent intett a jó öregnek. E jelre, mint gyermek szaladgált föl s alá a jó öreg, s diadalának hatalmas ugrásokban adott kife­jezést. Örömében alig volt magánál, nem győzte ölel­getni unokahúgát. A toilette elkészült s Kamilla oly szép volt, hogy magának is megtetszett, s tükrének szemébe mosolygott. — A kocsi lenn van, — mondá Giraud nagy­bátya, mialatt taglejtéseivel egy lovakat hajtó ko­csist és szájával kocsizörgést iparkodott utánozni. Kamilla ismét mosolygott, összehajtó a gyászru­­­hát, megcsókoló, szekrénybe téve s azzal követé a­­ nagybátyát. VII. Ha Girand nagybátya maga részéről nem is tö­rekedett elegánsnak mutatkozni, unokahúgának az elegantia gyönyöreit megszerezni még sem múlasz­­totta el. Neki mindegy volt, bárhogy fityegett rajta kabátja, nem gondolt vele, ha ruhája rostul volt is szabva, vagy állaja szemébe lógott is , megelégedett ő, ha minden új és bő volt. De midőn Kamillát akará megajándékozni, akkor mindennek szépnek és drá­gának kellett lenni, így Kamilla számára az első sor­ban vett páholyt, úgy hogy Kamilla mindent látha­tott s mindenki látható. Az első tekintet, melyet a színházban körül­ve­tett, elkápráztató Kamillát. Nem is lehetett máskép ; egy fiatal, alig tizenhat éves leánynak, ki falusi csend­ben növekedett föl, s a ki most egyszerre a fényű­zés, művészet és gyönyörök közt találta magát, azt kelle hinni, hogy álmodik. Balletet adtak s Kamilla kíváncsian figyelt a táncosok állásai, lépései s moz­dulataira s igyekezett azokat magának megmagya­rázni. Bámulva fordult minden pillanatban nagybáty­jához, mintegy tanácsot kérendő tőle. Látott pászto­rókat selyemharisnyákban, kik a pásztornőknek vi­rágokat nyújtottak; szerelemisteneket, kik egy köté­len himbálóztak, egész istengyülekezetet a felhőkön. A díszítmények, lámpafény, csillárok, a nők öltözé­kei, a hímzések, virágok, minden bámulattal töltöt­ték el őt. Ő is csakhamar figyelmet gerjesztett. Öltözéke egyszerű volt, de ízletes. Egyedül egy nagy páholy­ban, oly közönséges kinézésű emberrel, mint Giraud, szépségével, rózsa üdeségével, nagy fekete szemeivel, szükségképen magára kellett vonnia minden szemet. A férfiak mutatni kezdék magukat neki, a nők érde­keltséggel nézték, a marquis-k közel mentek hozzá, s az akkori szokás szerint hízelgő bókokat mond­tak hangosan a szép ismeretlen nőnek. Szerencsétlen­ségre csak Giraud bátya halla a hízelgéseket, me­lyek neki nagy örömet okoztak. Visszanyervén Kamilla ismét nyugalmát, a szo­­morúak érzete lepte meg. Érezte, mily borzasztó ily nagy tömeg közepében egyedül lenni. Ez emberek, kik páholyaikban egymással csevegtek, a zenészek, kik műszereikkel a táncosok lépteit igazgaták, e roppant gondolatcsere, melyet a színpadon és a né­zőtéren tapasztalt, mindez önmagára utasította vissza. „Mi beszélünk s te nem tudsz beszélni.“ Ezt olvasta mindenki szemében. „Mi hallunk, nevetünk, ének­lünk , mi szeretjük egymást, mi mindenkép élvezzük a gyönyört, de te azt nem teheted, te nem hallasz, te csak egy szobor, egy valódi lénynek csak árnyéka vagy.“ Kamilla bezárta szemeit, hogy ne lássa a szín­játékot. Visszaemlékezett ama gyermekbálra, mely­ben barátnőit táncolni látta, az atyai házra, boldogta­lan gyermekkorára, hosszú szenvedéseire, titokban hullatott könyeire, anyja halálára, s végre a gyászra, melyet letenni szándékozott, de mely ismét hatalmat von rajta. Miután boldogtalanságra született, jobbnak gondolta ki sem térni a szenvedéseknek. Egy köny tolult most szemébe, a­mit Giraud észrevett. Kamilla jelt adott neki a távozásra. A jó ember nyugtalanul bámult, nem tudván, mit tegyen. Kamilla fölkelt s a páholy ajtajára mutatott, úgy hogy végre Giraud rá adta a köpenyt. E pillanatban a páholy alatt a földszinten észre­vett egy jó arcú fiatal embert, gazdagon volt öltözve, kezében egy irótáblával, melyre egy trónial betűket s jegyeket rajzolt. A táblát aztán sokkal idősebb tár­sának nyújtotta, ki a jegyeket érteni látszott s hason­ló módon a leggyorsabban felelt. Egyszersmind új­­jaikkal jeleket váltottak egymással, melyek által gondolataikat nagy könnyűséggel cserélték ki. (Folyt. köv.) Svájci n­­ép mondák, i. 6 y g 1 i s­­­a­­­p. (A hegedűs hegy.) Száz évvel ezelőtt egy különös hegedűs járt kelt a berni kanton magas hegyei közt fekvő helységek­ben. Igen ódonszerű ruhát viselt, veres bő nadrágot, kék béléssel, kopott fekete bársony kabátot, minden­féle ezüstös, aranyos cafrangokkal, s magas hegyes föveget, melyen veres-zöld-sárgás kakastollak len­gedeztek. Sokan azt vélték felőle, hogy a kuenivel (mint az „isten légy velünk“-öt szokták nevezni) áll szövet­ségben ; mások azt mondák, hogy a pokollal frigyet kötött ördöngös mester , de a mint aranyos hegedű­jét kezébe fogta, s vonóját mozgatni kezdé, ki sem gondolt többé ily dolgokra, hanem öreg és fiatal tán­colni , ugrálni kezdett, s csoportosan forgatták egymást. A meddig a hegedű hangja elhatott, vidám meg­hívásának ki sem állhata ellent; mindenki nevetett, ujjongott, örült, tombolt, s még a betegek is fölkeltek ágyaikból, a tarka tömegbe vegyültek, s órákon át tán­coltak, a­nélkül, hogy fájdalmaikra gondol­tak volna. És ha a hegedűs tovább húzta, végre mind ki­mér­ülve s ellankadva rogytak össze, s csak több nap múlva nyerték ismét vissza erejöket. De azért szün­telen az ördöngös emberre gondoltak, s a legtöbb vágygyal várták visszajövetelét. Csak egy ízben nem sikerült a bűvös hegedűnek egy víg társaságot táncra csábítani; a­mint aranyos hegedűjéből az első hangokat kicsaló, egy öreg anyó­ka János evangéliumát kezdte imádkozni, s az elbű­völő varázshangok helyett azonnal rideg, zürhangos nyikorgást s rikácsolást lehet­ hallani a hegedűből. Már több év óta űzte a hegedűs az ő mestersé­gét a magasan fekvő hegyi falukban, a­mint egy íz­ben mindenfelé hirdette, hogy a jövő vasárnapon egy szép alpesen a legmagasabb jegesek lábánál fog játszani. Mindenfelől tódultak oda a táncosok és táncos­nők csoportjai, s már az előbbi mulatságok alkalmá­val simára letaposott tánctér az alpesi gunyhók közelében, csakhamar szűk­ és kicsinynek mu­tatkozott. Innen egy nagyobb szabad térségre vonultak a jeges hegyek közelében, hol több százan kényelmesen mozoghattak. Egy domború kövön foglalt helyet a hegedűs, melléje egy nagy fekete kutya helyezked­vén, mely most ide kisérte őt. Most aztán oly szilaj tánc és forgolódás kereke­dett, mint még azelőtt soha. A zöld gyepes föld csak úgy rengett a táncosok görcsös vonaglásai­ s topogá­­sától, s iszonyú rikoltásaikat a sziklák viszhangozák. Csak midőn a hegedű elhallgatott, jön mély­­­rönd egy pillanatra, aztán a szerencsétlenek minden 1­8 ki­sebb nesz és zaj nélkül rogytak össze ugyanott, hol a táncot elhagyták. Már három óra múlt el, midőn bealkonyodott. Ekkor a hegedűs fölkelt helyéből s hangszerével még az eddigieknél is vadabb s dühösebb tombolást idé­zett elő , és erre a jegesek felé kezdett lassan lépde­­gélni. Fekete kutyája előtte ment, a táncosok pedig párjával követék őt. A­mint egy nagy jéghasadékhoz ért, belépett abba, s mivel a bűvös h­­egedű még mindig szólt, a táncosok is követék az ő példáját. E pillanatban tehe­nész lépett ki egyik gunyhóból és fából készült kürt­jén át szokásos módon hirdeté az alpesi áldást mind a négy világrész felé. A­mint ezt a két utósó pár észrevette, kik még a jéghasadékon kívül voltak, hirtelen visszafordultak, de ugyanazon pillanatban a földre rogytak. Midőn az­tán csakhamar feltalálták őket, még el tudták mon­dani, mi történt velük , de már a másik napot nem élték meg. A többi táncosról mit sem lehetett tudni többé , de átalában közhitté vált, hogy a jeges csarnokban egész az ítélet napjáig szakadatlanul táncolniuk kell. Néhány nappal később, egy szent ünnepnapon, a zenész ismét megjelent az ő varázshegedűjével, fenn az alpesek magaslatán, a magános gadmeni völgyben, hová még a táncosok eltűntének híre nem hatott el. Itt is azonnal táncra kerekedtek, de mivel hiány volt a táncosnőkben, a fiatal pásztorfiúk pótolák he­lyeiket. A táncdüh már épen tetőpontját érte el, midőn egy aggastyán jelent meg köztük, s a hegedűst és táncosait egész áhitattal s komoly szavakkal utasitá rendre, s emlékeztette isten büntetésére, mely az igy vétkezőket előbb-utóbb sújtani fogja. A könnyelmű fiúk azonban dacosan válaszolták neki : „Mi már csak táncolunk ma, akár tetszik ez az úr istennek, akár nem!“ — Az öreg elborzadva vo­­nult vissza a völgybe. A­mint a következő napon más pásztorok jöttek fel az alpokra, a hegedűst és a táncosokat ugyanazon a helyen találták, hanem már halva voltak, s kövek­ké váltak, és semmiféle erő nem bírta őket helyökből kimozdítani. Ez idő óta a balvégzetes zordon alpesi hegy el* — 822 —

Next