Fővárosi Lapok, 1866. szeptember (3. évfolyam, 199-223. szám)
1866-09-01 / 199. szám
„Látjátok, — mondá — hogy a gyermek búsul, nem szűnik meg sírni s igaza is van ; anyánk nem szokott kétszer meghalni. Szórakozást kell neki szerezni. Mondják, hogy Páris igen alkalmas erre, én Párist én úgy nem ismerem, mint ő; az ottlét tehát mindkettőnknek javára lesz.“ Kamilla és nagybátyja tehát Párisba mentek, mibe a lovag is, kit Giraud szándékáról levélben értesített, beleegyezett. Hollandi útjából oly búval tért vissza Chardonnembe, hogy senkit sem kivánt látni, még leányát sem. Titkosaa sorvasztotta. Szive mélyéből szólalt föl szüntelen a vád, hogy szerencsétlen nejének életét megkeserítette s halálát okozta. „Ha nála lettem volna, — mondá magában — úgy élne, s nála kellett volna lennem.“ E mindig fölmerülő gondolat megmérgezte életét. Kamillát boldoggá akarta tenni, s kész volt e célnak a legnagyobb áldozatokat hozni. Visszatérvén Chardonnembe, első gondolata volt elfoglalni az anya helyét leányánál, s így hibáját uzsorával róni le. De leányának hasonlósága anyjához nagy kint okozott neki. Kamilla élő szemrehányás volt előtte. Giraud nagybátya nem ily komolyan vette a dolgot, s csak azon igyekezett, mint vidámítsa föl Kamillát s neki kellemes életet szerezzen. Ez azonban nem ment oly könnyen, mert Kamilla ugyan ellenszegülés nélkül követte őt Párisba, azonban részvétlen volt minden mulatság iránt, melyet a jó öreg neki szerzett. Nem volt érdekelve sem sétakocsizások, sem színjáték, sem egyéb ünnepélyek iránt, s ha okát kérdezték, felelet helyett fekete ruhájára mutatott. Az öreg építőmester azonban kitartó volt fáradozásaiban. Mint már láttuk, a Bould utcában bútorzott lakást bérelt. Már egy évig tartózkodtak itt, mialatt Kamilla minden mulatságtervet visszautasított. De mivel Giraud ép oly türelmes volt, mint jó, leélte az évet, a nélkül, hogy panaszkodott volna. Egész lelkéből szerette a leányt, vonzódva hozzá ama megmagyarázhatlan varázs által, mely a jóságot a szerencsétlenséghez fűzi. — De valóban meg nem foghatom, miért nem akarsz az operába menni. — Körülbelöl így beszélt most Kamillának, kiürítvén a megtöltött poharat, s amenyire lehetett, tagmozdulatokkal tolmácsló szavait. — A belépti jegy zsebemben van, a gyászidő ma letelik, van két új ruhád, csak még valami felöltőt kell magadra venned. Patvarba! Kár, hogy nem értesz ! — kiáltott. De mit tesz az ? Te ugyan az előadást sem érted, de én meg nem hallgatok oda. Aztán láthatjuk mégis a balletet, így beszélt a jó öreg, kinek sohasem jutott eszébe, hogy unokahúga se nem hallja, sem felelni nem tud. Ő mégis beszélt. Jelek által még kevésbé teheté magát érthetővé, mert Kamilla az övéit épen nem érte. Megszokta tehát már vele, mint bárki mással, beszélni s hozzá minden erejéből gestiulálni. Kamilla bele tudta magát találni e pantomimikus beszédbe, és saját modorában szokott neki felelni. Kamilla gyászideje csakugyan letelt volt. Giraud két szép ruhát csináltatott neki, s oly gyöngéden és kérőleg ajánlá föl, hogy ez nyakába borulvá fejezte ki köszönetét, de azután ismét nyugodt szomorába esett vissza. — De, — mondá a jó nagybátya,— ez még nem elég, e szép ruhákat magadra is kell venned. Azért csinálták. Ily szavak kíséretében hordozá körül a ruhákat, bábokként táncoltatván azokat. Elég soká sírt Kamilla, s így átadható magát az öröm egy pillanatának. Anyja halála óta először ült tükör elé, elfogada az egyik ruhát, s egy gyöngéd fejbólintással igent intett a jó öregnek. E jelre, mint gyermek szaladgált föl s alá a jó öreg, s diadalának hatalmas ugrásokban adott kifejezést. Örömében alig volt magánál, nem győzte ölelgetni unokahúgát. A toilette elkészült s Kamilla oly szép volt, hogy magának is megtetszett, s tükrének szemébe mosolygott. — A kocsi lenn van, — mondá Giraud nagybátya, mialatt taglejtéseivel egy lovakat hajtó kocsist és szájával kocsizörgést iparkodott utánozni. Kamilla ismét mosolygott, összehajtó a gyászruhát, megcsókoló, szekrénybe téve s azzal követé a nagybátyát. VII. Ha Girand nagybátya maga részéről nem is törekedett elegánsnak mutatkozni, unokahúgának az elegantia gyönyöreit megszerezni még sem múlasztotta el. Neki mindegy volt, bárhogy fityegett rajta kabátja, nem gondolt vele, ha ruhája rostul volt is szabva, vagy állaja szemébe lógott is , megelégedett ő, ha minden új és bő volt. De midőn Kamillát akará megajándékozni, akkor mindennek szépnek és drágának kellett lenni, így Kamilla számára az első sorban vett páholyt, úgy hogy Kamilla mindent láthatott s mindenki látható. Az első tekintet, melyet a színházban körülvetett, elkápráztató Kamillát. Nem is lehetett máskép ; egy fiatal, alig tizenhat éves leánynak, ki falusi csendben növekedett föl, s a ki most egyszerre a fényűzés, művészet és gyönyörök közt találta magát, azt kelle hinni, hogy álmodik. Balletet adtak s Kamilla kíváncsian figyelt a táncosok állásai, lépései s mozdulataira s igyekezett azokat magának megmagyarázni. Bámulva fordult minden pillanatban nagybátyjához, mintegy tanácsot kérendő tőle. Látott pásztorókat selyemharisnyákban, kik a pásztornőknek virágokat nyújtottak; szerelemisteneket, kik egy kötélen himbálóztak, egész istengyülekezetet a felhőkön. A díszítmények, lámpafény, csillárok, a nők öltözékei, a hímzések, virágok, minden bámulattal töltötték el őt. Ő is csakhamar figyelmet gerjesztett. Öltözéke egyszerű volt, de ízletes. Egyedül egy nagy páholyban, oly közönséges kinézésű emberrel, mint Giraud, szépségével, rózsa üdeségével, nagy fekete szemeivel, szükségképen magára kellett vonnia minden szemet. A férfiak mutatni kezdék magukat neki, a nők érdekeltséggel nézték, a marquis-k közel mentek hozzá, s az akkori szokás szerint hízelgő bókokat mondtak hangosan a szép ismeretlen nőnek. Szerencsétlenségre csak Giraud bátya halla a hízelgéseket, melyek neki nagy örömet okoztak. Visszanyervén Kamilla ismét nyugalmát, a szomorúak érzete lepte meg. Érezte, mily borzasztó ily nagy tömeg közepében egyedül lenni. Ez emberek, kik páholyaikban egymással csevegtek, a zenészek, kik műszereikkel a táncosok lépteit igazgaták, e roppant gondolatcsere, melyet a színpadon és a nézőtéren tapasztalt, mindez önmagára utasította vissza. „Mi beszélünk s te nem tudsz beszélni.“ Ezt olvasta mindenki szemében. „Mi hallunk, nevetünk, éneklünk , mi szeretjük egymást, mi mindenkép élvezzük a gyönyört, de te azt nem teheted, te nem hallasz, te csak egy szobor, egy valódi lénynek csak árnyéka vagy.“ Kamilla bezárta szemeit, hogy ne lássa a színjátékot. Visszaemlékezett ama gyermekbálra, melyben barátnőit táncolni látta, az atyai házra, boldogtalan gyermekkorára, hosszú szenvedéseire, titokban hullatott könyeire, anyja halálára, s végre a gyászra, melyet letenni szándékozott, de mely ismét hatalmat von rajta. Miután boldogtalanságra született, jobbnak gondolta ki sem térni a szenvedéseknek. Egy köny tolult most szemébe, amit Giraud észrevett. Kamilla jelt adott neki a távozásra. A jó ember nyugtalanul bámult, nem tudván, mit tegyen. Kamilla fölkelt s a páholy ajtajára mutatott, úgy hogy végre Giraud rá adta a köpenyt. E pillanatban a páholy alatt a földszinten észrevett egy jó arcú fiatal embert, gazdagon volt öltözve, kezében egy irótáblával, melyre egy trónial betűket s jegyeket rajzolt. A táblát aztán sokkal idősebb társának nyújtotta, ki a jegyeket érteni látszott s hasonló módon a leggyorsabban felelt. Egyszersmind újjaikkal jeleket váltottak egymással, melyek által gondolataikat nagy könnyűséggel cserélték ki. (Folyt. köv.) Svájci nép mondák, i. 6 y g 1 i sap. (A hegedűs hegy.) Száz évvel ezelőtt egy különös hegedűs járt kelt a berni kanton magas hegyei közt fekvő helységekben. Igen ódonszerű ruhát viselt, veres bő nadrágot, kék béléssel, kopott fekete bársony kabátot, mindenféle ezüstös, aranyos cafrangokkal, s magas hegyes föveget, melyen veres-zöld-sárgás kakastollak lengedeztek. Sokan azt vélték felőle, hogy a kuenivel (mint az „isten légy velünk“-öt szokták nevezni) áll szövetségben ; mások azt mondák, hogy a pokollal frigyet kötött ördöngös mester , de a mint aranyos hegedűjét kezébe fogta, s vonóját mozgatni kezdé, ki sem gondolt többé ily dolgokra, hanem öreg és fiatal táncolni , ugrálni kezdett, s csoportosan forgatták egymást. A meddig a hegedű hangja elhatott, vidám meghívásának ki sem állhata ellent; mindenki nevetett, ujjongott, örült, tombolt, s még a betegek is fölkeltek ágyaikból, a tarka tömegbe vegyültek, s órákon át táncoltak, anélkül, hogy fájdalmaikra gondoltak volna. És ha a hegedűs tovább húzta, végre mind kimérülve s ellankadva rogytak össze, s csak több nap múlva nyerték ismét vissza erejöket. De azért szüntelen az ördöngös emberre gondoltak, s a legtöbb vágygyal várták visszajövetelét. Csak egy ízben nem sikerült a bűvös hegedűnek egy víg társaságot táncra csábítani; amint aranyos hegedűjéből az első hangokat kicsaló, egy öreg anyóka János evangéliumát kezdte imádkozni, s az elbűvölő varázshangok helyett azonnal rideg, zürhangos nyikorgást s rikácsolást lehet hallani a hegedűből. Már több év óta űzte a hegedűs az ő mesterségét a magasan fekvő hegyi falukban, amint egy ízben mindenfelé hirdette, hogy a jövő vasárnapon egy szép alpesen a legmagasabb jegesek lábánál fog játszani. Mindenfelől tódultak oda a táncosok és táncosnők csoportjai, s már az előbbi mulatságok alkalmával simára letaposott tánctér az alpesi gunyhók közelében, csakhamar szűk és kicsinynek mutatkozott. Innen egy nagyobb szabad térségre vonultak a jeges hegyek közelében, hol több százan kényelmesen mozoghattak. Egy domború kövön foglalt helyet a hegedűs, melléje egy nagy fekete kutya helyezkedvén, mely most ide kisérte őt. Most aztán oly szilaj tánc és forgolódás kerekedett, mint még azelőtt soha. A zöld gyepes föld csak úgy rengett a táncosok görcsös vonaglásai s topogásától, s iszonyú rikoltásaikat a sziklák viszhangozák. Csak midőn a hegedű elhallgatott, jön mélyrönd egy pillanatra, aztán a szerencsétlenek minden 18 kisebb nesz és zaj nélkül rogytak össze ugyanott, hol a táncot elhagyták. Már három óra múlt el, midőn bealkonyodott. Ekkor a hegedűs fölkelt helyéből s hangszerével még az eddigieknél is vadabb s dühösebb tombolást idézett elő , és erre a jegesek felé kezdett lassan lépdegélni. Fekete kutyája előtte ment, a táncosok pedig párjával követék őt. Amint egy nagy jéghasadékhoz ért, belépett abba, s mivel a bűvös hegedű még mindig szólt, a táncosok is követék az ő példáját. E pillanatban tehenész lépett ki egyik gunyhóból és fából készült kürtjén át szokásos módon hirdeté az alpesi áldást mind a négy világrész felé. Amint ezt a két utósó pár észrevette, kik még a jéghasadékon kívül voltak, hirtelen visszafordultak, de ugyanazon pillanatban a földre rogytak. Midőn aztán csakhamar feltalálták őket, még el tudták mondani, mi történt velük , de már a másik napot nem élték meg. A többi táncosról mit sem lehetett tudni többé , de átalában közhitté vált, hogy a jeges csarnokban egész az ítélet napjáig szakadatlanul táncolniuk kell. Néhány nappal később, egy szent ünnepnapon, a zenész ismét megjelent az ő varázshegedűjével, fenn az alpesek magaslatán, a magános gadmeni völgyben, hová még a táncosok eltűntének híre nem hatott el. Itt is azonnal táncra kerekedtek, de mivel hiány volt a táncosnőkben, a fiatal pásztorfiúk pótolák helyeiket. A táncdüh már épen tetőpontját érte el, midőn egy aggastyán jelent meg köztük, s a hegedűst és táncosait egész áhitattal s komoly szavakkal utasitá rendre, s emlékeztette isten büntetésére, mely az igy vétkezőket előbb-utóbb sújtani fogja. A könnyelmű fiúk azonban dacosan válaszolták neki : „Mi már csak táncolunk ma, akár tetszik ez az úr istennek, akár nem!“ — Az öreg elborzadva vonult vissza a völgybe. Amint a következő napon más pásztorok jöttek fel az alpokra, a hegedűst és a táncosokat ugyanazon a helyen találták, hanem már halva voltak, s kövekké váltak, és semmiféle erő nem bírta őket helyökből kimozdítani. Ez idő óta a balvégzetes zordon alpesi hegy el* — 822 —