Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)

1866-10-02 / 224. szám

2240k az. Kedden, okt. 2. 7- -• Harmadik évfolyam 186. „.r­,. PIWÁPOST T.APOIT w“““­" u wanutoi iiiirun. -jeül Bajokat kivéve minden- Bélyegdij minden ** i.aji. koronkint kepekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. tatáskor . . .30 ke. ♦ T) Újra fölkérjük lapunk pártolóit, hogy a „JF­ö városi Lapok“ okt.—dec. évnegyedére előfizetéseiket megújítani , s vállalatunkat, — ez egyetlen magyar szépirodalmi közlönyt, — ismerőseik körében terjeszteni, ajánlani szívesked­jenek. Egy szépirodalmi napi­lap minden esetre szük­séget pótol nálunk, s igy a műveit magyar családok a mai rész­időkben sem fogják pártfogásukat meg­vonni oly közlönytől, mely mindenről tudósitó napi házi barát, költői munkák tárháza s a jó és szabad­elvű ügyek kitartó harcosa kíván lenni folyvást. — Tóth Kálmán felelős szerkesztő. V­a­d­n­a­i Károly lapvezető főmunkatárs. Kiadói SZÓ- A „Fővárosi Lapok“ csinos kiállí­tását s rendes szétküldését ígérve, kérem az előfizeté­sek mielőbbi megújítását. Előfizetés az oktob dec. évnegyedre­­ írt. Különben minden évnegyed elején elő lehet fizetni félévre is a forintjával. Emi­ch Gusztáv, akad. nyomdász s a „Főv. L.“ kiadója. EGY NEVELŐ NAPLÓJÁBÓL. tk (Eredeti beszély.) P. Szathmáry Károlyról. Az 1850-ik év nyarán pár hetet töltöttem „a lángeszű sléz paraszt“ által alapított fürdőhelyen: Gräfenbergen. Csak napokig volt szándékom mulatni, de he­tekig maradtam. Megtetszett a szabad lég, a felséges víz, de legkivált az a szabadságot és egyenjogot le­helő légkör, mely itt a vendégkoszorút együtt tartja. Hazámban akkor nagyon is ellenkező viszonyokat hagytam el. Nem csekély hatással volt reám­ nézve az is, hogy nemzetem nyelvétől ez idegen földön sem kel­lett egészen megválnom; ritkaság, hogy Gräfenberg­­ben magyar társaság ne legyen. Hazámfiai közül különösebben egy ifjú vonta magára figyelmemet és rokonszenvemet, ki szemei gyógyítása végett mulatott az egésség eme forrása közelében. Deli termet, szabályos, szőke arc, melynek felső részét,a különös értelmi fensőséget eláruló homlokot, s meggyöngült eleven kék szemeket, sötétzöld selyem szemvéddel (schirm) szokta fedezni. Nemes alkatú orra alatt, a szabályos száj körül, valami fájdalmas, részvétgerjesztő mosoly lebegett, mely beszéd közben néha a keserű gúny kifejezésébe vegyült át. Az ifjú a fürdő nagy faépületében,épen szomszé­domban lakott, úgy hogy még falon át is beszélhet­tünk egymással , de én, ki nem szeretem az embere­ket magán­viszonyaikat illetőleg kérdésekkel ostro­molni, csak anyit tudtam felőle, menyi a vendég­könyvbe volt bejegyezve: „Maros­i Béla, nevelő Magyarországról.“ De talán épen e kandiság hiánya tette őt közléke­nyebbé irány­omban.H­a magára nem akart maradni, leg­­örömestebb hozzám csatlakozott, a reggeli vizivó sé­tákon s a köztünk kifejlett társalgás nyomán kitűnt, hogy szomszédom az angol,német és francia irodalom­ban épen úgy otthon van, mint a régi nyelvek görög­latin világában, s ismeretköre, a nélkül hogy azt se­­gélyezné, a legvalódibb tudományos ismereteket, s a szépirodalom és művészet minden ágát magában foglalja. A szép és hűvös fenyvesek sötét árnyai alatt nem egyszer vitáztunk, s gyakran kellett magamat legyőzöttnek vallanom. Ő azonban e fölötti győzel­mi örömét soha egyetlen szóval, tekintettel el nem árulta. Csaknem magyaráz­a­tlanná vált előttem, hogy enyi ismeret , eszmegazdagság, hogy maradhatott véka alatt hazánkban, különösen a forradalom utáni években, midőn a jelesebbek elhallgatván, nem egy veréb­­tartotta magát csalogánynak. Egy véletlen később ezt a talányt is megfejté. Irodalmunk egyik veteránja Gräfenbergbe érke­zett, s szomszédomat irodalmi álnevén üdvözöl­te, mely ekkor legjobb hangzású volt az országban. Pár hét minden nevezetesebb változás nélkül folyt le a fürdői életben. Megvoltak a szokásos heti táncvigalmak; délutánonkiit tekéző társulattá alakult a magyar kör ; az egyik kis német hercegi udvar megérkezése volt a legnevezetesebb epizód. Marosi Béla nem vett részt a társaságos körökben, annál pontosabban látszott teljesíteni az orvos gyógyrendeleteit; a víz­gyógytani előadásokon mindig jelen volt, gyakran a legkevésbé járt sétá­nyokon vagy a bércek kétezer lábnál magasabb or­main találkoztam vele. Úgy tetszett, mintha kedélyét napról napra sö­tétülni látnám, s ez kellemetlenül hatott reám. Nem örömest eredtem vele vitába többé, nehogy a hév ingerültségbe menjen át, vagy oly sötét fordulatot vegyen, melynek árnya kellemetlenül hasson reám s még inkább reá. Emlékezem, két hevesebb vita tárgy merült fel közöttünk. Egyik a magyar aristokrácia akkori vise­lete, melyre nézve új ismerőm túl sötéten nyilatko­zott. Nem emlékezem, hogy előttem valaki első ren­dű társadalmi köreink hibáit, tévedéseit anyi isme­rettel, elme éllel és keserű gúnynyal ostorozta vala. Látszott, hogy a fensőbb körökben sokat for­gott , hogy mindenkor a szemlélődő szerepet játszó, sőt sejtem, hogy tevékeny, talán balvégzetes részt vett abban. Az oktalan pazarlásnak, a nemtelen cím rang- és pénzvadászatnak, a külföldies divat-majmolásnak s az erkölcsi sülyedésnek számtalan példájával szí­­nezte előadását; úgy hogy részemre, kié körök fény- és árnyoldalaival sokkal kevésbé valók ismerős, nem maradt egyéb, mint nehány oly jelesség pél­­dáúl hozása, kiknek neve és tetteik hite hozzámig elhatott. Ő azonban az én példányaimon is tudott egy egy sötét vonást fölfedezni, s bár állításai merev igazsá­gáról meg nem győzött, sok oly keserű tanulságot mondott el, melyeket talán még célszerűbb lett volna az illetőknek hallani, mint nekem. A második vitatárgyat azon egyszerű sir és fe­kete kereszt idézte elő, mely a késő tavasz virágai­val födve, az erdő csöndében oly megdöbbentőleg hat az azt először megpillantó vendégre. A néhány sor vers, mely a kereszten írva van, a­­ társadalom egy második tévedését hozza emlékezet­­be, — mintha nem elég volna már azon tudat, hogy öngyilkos sírja előtt állunk. „Egy, kinek nyűg volt az élet, Vándorbotját itt törte szét. S mit a túlzott hitbuzgalom Megvont tőle, kis keresztjét: Természet és emberbarát Önkéntesen, együtt adák.“ E sir mellett soha sem tudtam közönyösen el­menni. Részvétemet nem anyira maja az öngyilkos, mint annak kiváló sorsa fokozta fel. Az egyház szeretetlenségét, mely bántott, az ember­szeretet kibékíte előttem. Egy ízben e sír me­llett együtt haladtunk el. Én szigorúan kikeltem az öngyilkosság, korunk e kórtüneménye, betegsége ellen. — Alig van jelenség, — mondom, — mely tár­sadalmi életünk kózállapotáról s az emberi nem er­kölcsi erejének sülyedéséről nagyobb tanúságot te­j­gyen. Mert mi fejti meg különben, hogy ma, midőn az ember küzdelme a középkori századokban élteké­hez képest küzdelemnek sem mondható, ez, az em­­­­bernél legerősebb ösztönt, az önfentartás ösztönét, sokszor csekély árért anyira megtagadja?... Mi­ként lehet megfejteni, hogy ott, hol a keresztyén hit elvei oly határozott ellentétben állanak e cselekvény­­nyel, az öngyilkosság csaknem köznapi esetté vált ? Az ifjonc, ki nem találja elégnek zsebpénzét, az ifjú, kitől választott leánykája megvonta mosolyát,­­ első gondolatában már az élet megvetésénél áll, s egy szívére vett szóért könnyedén röpíti agyába a golyót. — Ön mégis túl szigorral itél barátom. Történeti példái sem hívek, mert egy Brutus, egy Káté, sőt egy Otho is, nem kardjukba ereszkedve múltak-e ki? (Folyt. köv.) AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Iflaxime beszélye. I. 1848-ban d’Alfary Gyula huszonkét éves volt. A nagy világban azt mondták róla, hogy derék, ked­ves fiatal ember. Ép elégséges vagyona megengedi neki vágyait kielégíteni, s életét bizonyos komoly eleganciával venni körül. Független, kissé vadonc természete miatt nem lépett semmi meghatározott pályára, de élénk tudnivágyát, nagyratörő szellemét kielégítendő, egész hévvel adta magát nyelvtanulásra, é­s elégítette ki a gyermeksége óta benne lappangó szomjat a munkásság és tevékenység után; egyike volt Burnouf legszorgalmasabb hallgatóinak, s leve­lezésben állt a nagy tudományú L. professorral, Ber­linben. Barátai nem egyszer gúnyolódtak vele, s ne­­vezék tréfásan könyvmolynak; ő hagyta őket nevez­ni, s csak annál nagyobb kitartással búvárkodott a keleti népek könyveinek bizarr alphabetjeiben. Egyetlen fiú,késő házasságnak inkább álmodott, mint remélt sarjadéka, atyja iránt oly tiszteletteljes szeretettel viseltetett, mely határos volt csaknem az imádással. Mikor ő született, atyjának már fehér haja volt. S később a fejlett ifjú szivében, az ősz ember emléke a gyöngéd elnézés és mégis vasakarat pél­­dányképeként élt. S valóban volt tetteiben, szavaiban valami szelíd nyájasság és megdöbbentő hidegség, mely hosszú szenvedéseket s az emberek iránti mély megvetést sejteté a szemlélővel. A régi eszmék zász­lóhordozója meghódolt az új császárság lángelméje előtt; azonban, bár föltétlen megadását grófi cím és nagy jövedelmű kegyadományok jutalmazák, módot talált bizonyos nemét a szellemi függetl­­őségnek őrizni meg azon vaskormány alatt, mely az ország szabadságát ama zsarnoki dicsfénynyel pótolá, mely­nek végleges kialvása oly szomorúan van az 1815-ki szerződésekbe beírva. A restauráció megint vissza­­taszita az öreg grófot a magánélet semmit­tevésébe, s a nyugalom, melyet benne föltalálni vélt, kiállhatat­­lan unalommá vált. Egyedül a világban, család nél­kül, elhatárra véget vetni unalmas magánosságának. A józan ész és élettapasztalás bölcs tanácsainak da­cára elvett egy húsz éves leányt, ki meglehetős szép volt, kevés vagyonnal, de annál élénkebb vágygyal arra, hogy magát grófnénak hivassa. A császárság és szabadelvű eszmék elleni reac­­tio hatalmas volt e korban, s az öreg gróf önkéntele­nül érzé, midőn nejét a nagyvilágban bemutatá, hogy a fogadtatás, melyben csaknem mindenütt ré­szesült,még mindig nem teszi tanácsossá kilépni visz­­szavonultságából; eltemette hát magát megint ma­gányába, oly szabadságot engedve fiatal nejének, melylyel ez nem egyszer élt vissza. A grófnő,­ jako­ n

Next