Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)

1866-10-02 / 224. szám

Nyilatkozat. A pest­városi egésségügyi bizottság szept. hó 28-án tartott ülésében Rottenbiller Lipót főpolgár­mester és dr. Havas Ignác urak a napi sajtó eljárá­sát bírálván, annak kezelői fölött nem átallottak oly sértő nyilatkozatokat ejteni, melyeket az alkotmá­nyosságról csak legcsekélyebb fogalommal biró s a nyilvánosság becsét csak távolról is megítélni képes polgárosodott egyénnek szájából alig hallhatni. Tör­tént pedig ez épen akkor, midőn ezen urak hivata­los kötelességek mulasztásaiért méltán vádoltattak, s épen oly egyének ellenében, a kik kötelességük leg­szentebb részét teljesítették, midőn a fővárosi lakos­ság védelmére,a dühöngő kolera terjedése elleni óv­szerek alkalmazására s az e tárgyban történt mulasz­tásokra figyelmeztettek. A napi sajtó kezelői e méltatlan és sértő kifejezéseket ezennel visszautasitják; ezentúl is éber ellenőrködéssel fogják kisérni a városi ható­ság intézkedéseit, s ez egész eljárást a közvélemény ítéletére bízzák. Pest, okt. 1 én 1866. A táplálkozás, I. A tudomány újabb vívmányai folytán tökéletes­­ zonyossággal tudjuk, hogy az emberek és álla­tok tápszerei két nagy osztályra szakadnak ; az egyik osztály a szorosabb értelemben vett táplálkozásra, azaz a test szilárd részeinek képzésére, illetőleg újjá­­képzésére, a másik osztály az állati meleg előállításá­ra s a testben végbe menő műfolyamok közvetítésére szolgál. Menyiségtani pontossággal be lehet bizonyítani, hogy a vérképzés tekintetében egy késhegynyi liszt több táperővel bír, mint tiz itce legjobb bajor sör, s hogy a­ki naponkint tiz itce sört megiszik, legjobb esetben egy év alatt egy öt fontos kenyér vagy há­­­rom font hús tápláló alkatrészeit veszi magához. A vegy- és élettan nevezetes fölfedezései tökéle­tesen felforgatták a táplálkozásra nézve régebben uralk­­ott nézetek nagy részét, é­s nem lesz talán V­­ .1 egészen érdek nélküli, ha e tárgyról néhány főbb vo­nást közlünk olvasóinkkal. Kétségtelen, hogy az állati test s ennek szervei a vérből alakulnak meg; következőleg csak oly anya­gok szolgálhatnak tápszerekül, melyek a vér elemeit oly minőségben s alakban tartalmazzák, hogy vérré változhatnak át. A vér 80 százalék vízből, 20—21 százalék szi­lárd alkatrészből áll ; a szilárd alkatrészekből le­t­t 1­4 százalék éghetlen, s a vér elégetése után, mint vérhamu marad hátra. A vérlepény a vértestecseket tartalmazza, körülvéve vérrostanynyal. A vértestecsek a vér testanyagát és a vérfehérnyét tartalmazzák, mely utóbbi oly sajátságot kölcsönöz a vérnek, mint a tojás fehéréé. A vér is megalszik a melegben, mint a tojás fehére. A vérnek e megalvó alkatrészét nevez­zük vérfehérnyének. Mindazon szerveknek elemei, melyek hatá­rozott alakkal s élettel bírnak, ere­detileg a vérfehérnye elemei voltak. Az egész szerves világban, a­hol csak állati élet mutatkozik, mindenütt azt találjuk, hogy az élettünemények a vérfehérnye jelenlététől függenek. Tehát szoros értelemben csakis azon anyagok nevezhetők tápszereknek, melyek fe­­hérnyét tartalmaznak, vagy képesek fehérnyévé át­­alakulni. A tapasztalásból mindenki tudja, hogy a hús azon tápszer, melynek legnagyobb tápereje van. A húsnak fő alkatrésze, mely a száraz,zsírtalan hús ösz­­szes súlyának közel 70 százalékát teszi, a r­o­s t­a n y. A vegytan kimutatta, hogy a húsrostany és a vérfe­hérnye ugyanazon elemeket és pedig egyenlő arány­ban tartalmazzák, s úgy állnak egymáshoz, mint a híg tojásfehér a hőségben megaludt, megszilárdult to­jásfehérhez. A húsrostany tehát nem egyéb, mint­­ megszilárdult s alakított vérfehérnye. Ha a tejet, e nagy fontosságú tápszert, melyet a fiatal egyén táplálására maga a természet szolgálta­­tatta, elemezzük, ebben is találunk egy anyagot, a sajtanyt, mely ép úgy, mint a fehérnye legenyt , és ként tartalmaz. A sajtany vegyelemzése folytán bebizonyult, hogy ez is valamivel csekélyebb kéntar­talmát leszámítva, ugyanazon elemeket tartalmazza, mint a fehérnye vagy a húsrostany. A húsevők és a­­ csecsemők táplálkozása tehát világos előttünk. De hogy áll a dolog a növényevő állatokkal ? Ezek tápszerei, mint mindenki tudja, legkevésbé sem hasonlítanak a tejhez vagy húshoz, s néhány év­tizeddel ezelőtt még feloldhatatlannak látszó rejtély volt ezen állatok táplálkozása. De a vegytannak e rejtélyt is sikerült megoldani. Kitűnt, hogy mindazon növények, melyek állatoknak szolgálnak tápszerül, bizonyos alkatrészeket tartalmaznak, melyek az által különböznek minden mástól, hogy megmelegítve, oly szagot gerjesztenek, mint a meggyújtott gyapjú ; ki­tűnt továbbá, hogy minél többet tartalmaz valamely növény e sajátságos anyagokból, annál alkalmasabb az állatok táplálására; oly növények ellenben,melyek­ben ezen anyagok hiányzanak, teljesen képtelenek az állatok táplálására. Különösen a gabonanemek és hüvelyes vetemé­­nyek magvai s az úgy nevezett kerti vetemények gyökerei tartalmazzák ezen anyagot fölötte nagy mértékben. Ezen növényi alkatelemeket három anyagra le­het visszavinni, melyek külsőleg tekintve, alig hason­lítanak egymáshoz. Ha kifacsart növénynedveket magukra ha­gyunk, úgy rövid idő múlva oszlás áll be, s kocso­­nyaszerű, rendszerint zöld színű üledék csapódik le. Ha ezen üledék testanyagát bizonyos folyadékok segítségével föloldjuk, szürkésfehér anyag marad hát­ra, melyet s­i­k­e­r-nek szoktak nevezni. A növények második alkatrésze, melytől tápere­­jök függ, a növénynedvekben fel van oldva, s ezek­ből közönséges hőfoknál ki nem válik. De ha a bur­gonya, spárga, répa stb kifacsart tiszta nedvét felfor­raljuk, bizonyos megaludt anyag keletkezik, mely minden tulajdonságaira nézve tökéletesen hasonlít azon állományhoz, mely a tojás fehéréből s a vízzel hígított vérnyirokból forra­lás folytán keletkezik. A harmadik fontos növényalkatrész, mely az állatok táplálására szolgál, a hüvelyes vetemények magvainak szikében vak­. Ez abban hasonlít az előb­biekhez, hogy vízben, úgymint azok, oldható, de különbözik tőlük az által, hogy a melegben nem al­szik meg hanem a lepárolásnál vékony hártya kelet­kezik rajta, gyönge savakkal elegyítve pedig, tej módjára, aludt állománynyá áll össze. A fölsorolt három növényi anyag vegyelemzése­­ azon fölötte érdekes fölfedezésre vezetett, hogy ként, légényt s más elemeket mind a három egy és ' van tölté estéit a házon kívül, s ha néha otthon ma­radt, divatos hölgyek s fiatal emberek egész raja tölté meg szalonjait. Volt ugyan környezetében né­hány kitüntetett kegyeltje, de a vén férj úgy tett,­­ mintha semmit sem venne észre ; mindenkit egyforma hideg udvariassággal fogadott, s a fürkésző szem egy árnyalatát a néma önmegadásnak vehette volna észre magatartásában. Keveset beszélt, nem igen hallgatott a körülötte, folytatott üres beszédekre, s csak nagyon ritkán vegyült az átalános társalgásba. Valahányszor megkísérték őt a nagy eseményekről, melyekben je­lentékeny szerepet játszott, beszéltetni, egy hideg ud­varias szóval elutasított minden kíváncsiságot, és né­ma maradt. Persze a világban nem egyszer nevettek rajta,s mindenki sajnálta a fiatal asszonyt, hogy a vén jakobinushoz — a mint nevezék — ment férj­hez, de szemben vele mély tisztelettel viseltetett iránta mindenki, mely nem volt egészen ment bizo­nyos félelemtől. Több éve nős volt már, s minden reménye: atya lenni, végkép elhagyá, midőn neje váratlanúl figyel­mekkel ajándékozó meg, Gyulával. A rég várva várt esemény azonban legkisebb benyomást sem látszott tenni az öreg d’Alfaryra; azon aprólékos ké­nyeztetésben, édes enyelgésben, mely az atyai szív névtelen öröme, az utánszülött nem részesült, s ha anyjának beszélt a gyermekről ,változhatlanul e kife­jezéssel élt: a kegyed fia. Ez hosszasan tartott igy. Egyszer, midőn az ősz a szokottnál is sötétebb han­gulatban volt, karjaiba vette az akkor három éves fiút, egy magas álló tükörhöz lépett s hosszasan, némán, elmélyedve nézte a gyermeket. Úgy látszott, mintha vonásról vonásra össze akarná hasonlítani a két arcot: az elaggott, megsárgult, az életuntság ba­rázdáival terheltet, s a friss, rózsás életkedvben ra­gyogót, s köztük, dacára e nagy különbségnek, a fő­vonásokban félreismerhetlen hasonlatosságot fede­zett föl. Nem lehet­ tagadni: a százados cser s a fia­tal sarj egy életnedv hajtásai voltak; köny szökött az oly későn magára ismert atya szemébe, s keblére szorítva magz­­át, megindultan nyomott egy csókot homlokára és suttogá alig hallhatólag: — a gyer­mekem ! E perctől fogva az öreg d’Alfary, fiának egye­ előtt elsurranó táncosnők felől. Jun­a vezetője , pajtása , úgy­szólva játszótársa Ion.­­ — Ő vitte sétálni, játszott vele, tanította olvasni.­­ Magyarázta meg a tárgyak jelentőségét, s a gond, t­­ürelem és atyai szeretet egész erélyével igye­kezett a fiatal szívbe saját jellemének törhetetlen szilárdságát oltani. S gyakran este, midőn a gyer­mek, dajkája által lefektetve, anyja után kiabált, s­­ midőn feleletül azt nyerte, hogy anyja színházban, hangversenyen van vagy társaságot fogad, melyet miatta el nem hagyhat, megjelent az ősz ember, leült a kis ágy mellé, kezébe vette a gyermek kis kacsáit, s beszélt neki szép, szép meséket, telve ragyogó tün­dérekkel, s ringatta őt szavainak bájos mézével mind­addig, mig az álom szemeire borította jótékony szár­nyait. Az idő haladt, az ősz mindinkább görnyedt az évek súlya alatt, s a gyermek kezdett már büszkén, komolyan körültekinteni az életben, nemével a szent áhitatnak hallgatva a tanításokat, melyek tisztán, ha­tározottan, félremagyarázhatlanul— mint a szent írás — folytak az atyai ajkakról. E két lény közötti egyet­értés mélyen gyökerező volt. Nem adtak tanítót Gyu­lának, s nem zárták le a kollégium falai közé; atyja tett eleget mindennek, s vezette kizárólag nevelé­sét, d’Alfarynénak természetesen tetszett e neve­lési modor: fia elvonta tőle férjét, férje elvonta fiát, s bár nem lehetett épen rész anyának nevezni, mégis örült, hogy a reá nézve oly kényelmes rend­szer által gondtalan élete csak szélesebb tért nyert. Mindamellett Gyula szerette anyját, de a vonzal­mat, melyet iránta érzett, hasonlítni sem lehetett azon mély érzelemhez, mely őt atyjához csatoló. Egy vé­letlen körülmény, melyet rajta kívül nem is sejtett senki, csak gyöngité azon vonzalmat, s az anya és fia közötti viszony tetemesen csökkent s csaknem hideggé és feszessé vált. Egy este Gyulát bálba vitték , megunva a zajt, egy mellékterembe vonult, míg atyja a szomszéd szo­bában whistezett, anyja pedig, dacára harminchét éves, már kissé nehézkes szépségének, egész tűzzel keringőzött. Leült egy szögletben a divánra , közel hozzá három vagy négy fiatal ember, kik­et nem is­­merék, ült a játékasztalnál s forgatták gépiesen kár­tyáikat, hangos megjegyzéseket téve a nyitott ajtó — Ez a d’Alfaryné még most is szép, — mondá az egyik. — Meghiszem ! — felelt a másik, — a léha élet conserválja az asszonyokat, mint borszesz a kí­gyókat. — Még mindig a hónhorgas C. a szeretője? — Tudom is,én ! Lehet, hogy ö, lehet, hogy más, lehet, hogy ő is, más is ; az asszony ingatag, s ez ugyancsak használja szabadságát. Szive szélkakas, mely még akkor is forog, ha a barométre csöndes időt mutat. — Mindegy ! — mondá egy harmadik, —­­nnyi áll, hogy hatalmas egy asszony, pompásan el tudja altatni a vén jakobinus d’Alfaryt; brit ügyességgel kellő időben szert tenni egy fiúra, mely biztosítja számára férje vagyonát, s azon felül oly okosan tu­dott manővíírozni, hogy apa és fiú imádják egymást, épen mintha volna még közöttük valami egyéb kö­­­zös a névbeli felelősségnél. — De ki az ördög is volt akkor szeretője, mi­­l­yen ez a fiú, mint ■ egy új csodagyermek, váratlanul­­ megjelent a világban ? — V . . . volt; nem, . . . volt; bizony istenem már nem is tudom, de valaki volt, az bizonyos. E szavak , a kíméletlen cynismus azon hang­ján ejtve ki, melyet a férfiak maguk között rendesen használnak, midőn nőkről beszélnek, jégcsöppek ként hatottak Gyula szívére. Bár még tapasztalatlan az életben, anyit mégis ismert, s főleg sejtett belőle, hogy fölfogja a hallottak értelmét. Igen fiatal, hogy­­sem büszkén visszautasíthassa a sértést, a­nélkül,­­ hogy magát nevetségessé tegye, meghajtó homlokát a még ismeretlen gyalázat súlya alatt, s reszketve távozott a teremből, hogy a táncosok és kiváncsiak élénk tömegébe vegyüljön. Szótlanul kisérte haza atyját , s ment föl vele háló­szobájába ; szivét névtelen keserűség fogta el ; tudta, hogy hallgatnia kell s ajkai mégis minden percben, akaratlanul is egy borzasztó kérdésre nyíltak fel. Atyja a tükör előtt állt s felső ruháit vetette le. Gyula közeledett hozzá s meg­ölelte ; aztán egyszerre, mintha gyermekes csintalan- s­ság lepné meg, fejét az atyjáéhoz tartá, a tükörbe né­zett, s összehasonlítva a kettőt, fölkiáltott : „Nézd­­ csak atyám, csaknem oly nagy vagyok már, mint te.“ (Folyt. köv.) 1­922

Next