Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-02 / 224. szám
Nyilatkozat. A pestvárosi egésségügyi bizottság szept. hó 28-án tartott ülésében Rottenbiller Lipót főpolgármester és dr. Havas Ignác urak a napi sajtó eljárását bírálván, annak kezelői fölött nem átallottak oly sértő nyilatkozatokat ejteni, melyeket az alkotmányosságról csak legcsekélyebb fogalommal biró s a nyilvánosság becsét csak távolról is megítélni képes polgárosodott egyénnek szájából alig hallhatni. Történt pedig ez épen akkor, midőn ezen urak hivatalos kötelességek mulasztásaiért méltán vádoltattak, s épen oly egyének ellenében, a kik kötelességük legszentebb részét teljesítették, midőn a fővárosi lakosság védelmére,a dühöngő kolera terjedése elleni óvszerek alkalmazására s az e tárgyban történt mulasztásokra figyelmeztettek. A napi sajtó kezelői e méltatlan és sértő kifejezéseket ezennel visszautasitják; ezentúl is éber ellenőrködéssel fogják kisérni a városi hatóság intézkedéseit, s ez egész eljárást a közvélemény ítéletére bízzák. Pest, okt. 1 én 1866. A táplálkozás, I. A tudomány újabb vívmányai folytán tökéletes zonyossággal tudjuk, hogy az emberek és állatok tápszerei két nagy osztályra szakadnak ; az egyik osztály a szorosabb értelemben vett táplálkozásra, azaz a test szilárd részeinek képzésére, illetőleg újjáképzésére, a másik osztály az állati meleg előállítására s a testben végbe menő műfolyamok közvetítésére szolgál. Menyiségtani pontossággal be lehet bizonyítani, hogy a vérképzés tekintetében egy késhegynyi liszt több táperővel bír, mint tiz itce legjobb bajor sör, s hogy aki naponkint tiz itce sört megiszik, legjobb esetben egy év alatt egy öt fontos kenyér vagy három font hús tápláló alkatrészeit veszi magához. A vegy- és élettan nevezetes fölfedezései tökéletesen felforgatták a táplálkozásra nézve régebben uralkott nézetek nagy részét, és nem lesz talán V .1 egészen érdek nélküli, ha e tárgyról néhány főbb vonást közlünk olvasóinkkal. Kétségtelen, hogy az állati test s ennek szervei a vérből alakulnak meg; következőleg csak oly anyagok szolgálhatnak tápszerekül, melyek a vér elemeit oly minőségben s alakban tartalmazzák, hogy vérré változhatnak át. A vér 80 százalék vízből, 20—21 százalék szilárd alkatrészből áll ; a szilárd alkatrészekből lett 14 százalék éghetlen, s a vér elégetése után, mint vérhamu marad hátra. A vérlepény a vértestecseket tartalmazza, körülvéve vérrostanynyal. A vértestecsek a vér testanyagát és a vérfehérnyét tartalmazzák, mely utóbbi oly sajátságot kölcsönöz a vérnek, mint a tojás fehéréé. A vér is megalszik a melegben, mint a tojás fehére. A vérnek e megalvó alkatrészét nevezzük vérfehérnyének. Mindazon szerveknek elemei, melyek határozott alakkal s élettel bírnak, eredetileg a vérfehérnye elemei voltak. Az egész szerves világban, ahol csak állati élet mutatkozik, mindenütt azt találjuk, hogy az élettünemények a vérfehérnye jelenlététől függenek. Tehát szoros értelemben csakis azon anyagok nevezhetők tápszereknek, melyek fehérnyét tartalmaznak, vagy képesek fehérnyévé átalakulni. A tapasztalásból mindenki tudja, hogy a hús azon tápszer, melynek legnagyobb tápereje van. A húsnak fő alkatrésze, mely a száraz,zsírtalan hús öszszes súlyának közel 70 százalékát teszi, a ros ta n y. A vegytan kimutatta, hogy a húsrostany és a vérfehérnye ugyanazon elemeket és pedig egyenlő arányban tartalmazzák, s úgy állnak egymáshoz, mint a híg tojásfehér a hőségben megaludt, megszilárdult tojásfehérhez. A húsrostany tehát nem egyéb, mint megszilárdult s alakított vérfehérnye. Ha a tejet, e nagy fontosságú tápszert, melyet a fiatal egyén táplálására maga a természet szolgáltatatta, elemezzük, ebben is találunk egy anyagot, a sajtanyt, mely ép úgy, mint a fehérnye legenyt , és ként tartalmaz. A sajtany vegyelemzése folytán bebizonyult, hogy ez is valamivel csekélyebb kéntartalmát leszámítva, ugyanazon elemeket tartalmazza, mint a fehérnye vagy a húsrostany. A húsevők és a csecsemők táplálkozása tehát világos előttünk. De hogy áll a dolog a növényevő állatokkal ? Ezek tápszerei, mint mindenki tudja, legkevésbé sem hasonlítanak a tejhez vagy húshoz, s néhány évtizeddel ezelőtt még feloldhatatlannak látszó rejtély volt ezen állatok táplálkozása. De a vegytannak e rejtélyt is sikerült megoldani. Kitűnt, hogy mindazon növények, melyek állatoknak szolgálnak tápszerül, bizonyos alkatrészeket tartalmaznak, melyek az által különböznek minden mástól, hogy megmelegítve, oly szagot gerjesztenek, mint a meggyújtott gyapjú ; kitűnt továbbá, hogy minél többet tartalmaz valamely növény e sajátságos anyagokból, annál alkalmasabb az állatok táplálására; oly növények ellenben,melyekben ezen anyagok hiányzanak, teljesen képtelenek az állatok táplálására. Különösen a gabonanemek és hüvelyes vetemények magvai s az úgy nevezett kerti vetemények gyökerei tartalmazzák ezen anyagot fölötte nagy mértékben. Ezen növényi alkatelemeket három anyagra lehet visszavinni, melyek külsőleg tekintve, alig hasonlítanak egymáshoz. Ha kifacsart növénynedveket magukra hagyunk, úgy rövid idő múlva oszlás áll be, s kocsonyaszerű, rendszerint zöld színű üledék csapódik le. Ha ezen üledék testanyagát bizonyos folyadékok segítségével föloldjuk, szürkésfehér anyag marad hátra, melyet siker-nek szoktak nevezni. A növények második alkatrésze, melytől táperejök függ, a növénynedvekben fel van oldva, s ezekből közönséges hőfoknál ki nem válik. De ha a burgonya, spárga, répa stb kifacsart tiszta nedvét felforraljuk, bizonyos megaludt anyag keletkezik, mely minden tulajdonságaira nézve tökéletesen hasonlít azon állományhoz, mely a tojás fehéréből s a vízzel hígított vérnyirokból forralás folytán keletkezik. A harmadik fontos növényalkatrész, mely az állatok táplálására szolgál, a hüvelyes vetemények magvainak szikében vak. Ez abban hasonlít az előbbiekhez, hogy vízben, úgymint azok, oldható, de különbözik tőlük az által, hogy a melegben nem alszik meg hanem a lepárolásnál vékony hártya keletkezik rajta, gyönge savakkal elegyítve pedig, tej módjára, aludt állománynyá áll össze. A fölsorolt három növényi anyag vegyelemzése azon fölötte érdekes fölfedezésre vezetett, hogy ként, légényt s más elemeket mind a három egy és ' van tölté estéit a házon kívül, s ha néha otthon maradt, divatos hölgyek s fiatal emberek egész raja tölté meg szalonjait. Volt ugyan környezetében néhány kitüntetett kegyeltje, de a vén férj úgy tett, mintha semmit sem venne észre ; mindenkit egyforma hideg udvariassággal fogadott, s a fürkésző szem egy árnyalatát a néma önmegadásnak vehette volna észre magatartásában. Keveset beszélt, nem igen hallgatott a körülötte, folytatott üres beszédekre, s csak nagyon ritkán vegyült az átalános társalgásba. Valahányszor megkísérték őt a nagy eseményekről, melyekben jelentékeny szerepet játszott, beszéltetni, egy hideg udvarias szóval elutasított minden kíváncsiságot, és néma maradt. Persze a világban nem egyszer nevettek rajta,s mindenki sajnálta a fiatal asszonyt, hogy a vén jakobinushoz — a mint nevezék — ment férjhez, de szemben vele mély tisztelettel viseltetett iránta mindenki, mely nem volt egészen ment bizonyos félelemtől. Több éve nős volt már, s minden reménye: atya lenni, végkép elhagyá, midőn neje váratlanúl figyelmekkel ajándékozó meg, Gyulával. A rég várva várt esemény azonban legkisebb benyomást sem látszott tenni az öreg d’Alfaryra; azon aprólékos kényeztetésben, édes enyelgésben, mely az atyai szív névtelen öröme, az utánszülött nem részesült, s ha anyjának beszélt a gyermekről ,változhatlanul e kifejezéssel élt: a kegyed fia. Ez hosszasan tartott igy. Egyszer, midőn az ősz a szokottnál is sötétebb hangulatban volt, karjaiba vette az akkor három éves fiút, egy magas álló tükörhöz lépett s hosszasan, némán, elmélyedve nézte a gyermeket. Úgy látszott, mintha vonásról vonásra össze akarná hasonlítani a két arcot: az elaggott, megsárgult, az életuntság barázdáival terheltet, s a friss, rózsás életkedvben ragyogót, s köztük, dacára e nagy különbségnek, a fővonásokban félreismerhetlen hasonlatosságot fedezett föl. Nem lehet tagadni: a százados cser s a fiatal sarj egy életnedv hajtásai voltak; köny szökött az oly későn magára ismert atya szemébe, s keblére szorítva magzát, megindultan nyomott egy csókot homlokára és suttogá alig hallhatólag: — a gyermekem ! E perctől fogva az öreg d’Alfary, fiának egye előtt elsurranó táncosnők felől. Juna vezetője , pajtása , úgyszólva játszótársa Ion. — Ő vitte sétálni, játszott vele, tanította olvasni. Magyarázta meg a tárgyak jelentőségét, s a gond, türelem és atyai szeretet egész erélyével igyekezett a fiatal szívbe saját jellemének törhetetlen szilárdságát oltani. S gyakran este, midőn a gyermek, dajkája által lefektetve, anyja után kiabált, s midőn feleletül azt nyerte, hogy anyja színházban, hangversenyen van vagy társaságot fogad, melyet miatta el nem hagyhat, megjelent az ősz ember, leült a kis ágy mellé, kezébe vette a gyermek kis kacsáit, s beszélt neki szép, szép meséket, telve ragyogó tündérekkel, s ringatta őt szavainak bájos mézével mindaddig, mig az álom szemeire borította jótékony szárnyait. Az idő haladt, az ősz mindinkább görnyedt az évek súlya alatt, s a gyermek kezdett már büszkén, komolyan körültekinteni az életben, nemével a szent áhitatnak hallgatva a tanításokat, melyek tisztán, határozottan, félremagyarázhatlanul— mint a szent írás — folytak az atyai ajkakról. E két lény közötti egyetértés mélyen gyökerező volt. Nem adtak tanítót Gyulának, s nem zárták le a kollégium falai közé; atyja tett eleget mindennek, s vezette kizárólag nevelését, d’Alfarynénak természetesen tetszett e nevelési modor: fia elvonta tőle férjét, férje elvonta fiát, s bár nem lehetett épen rész anyának nevezni, mégis örült, hogy a reá nézve oly kényelmes rendszer által gondtalan élete csak szélesebb tért nyert. Mindamellett Gyula szerette anyját, de a vonzalmat, melyet iránta érzett, hasonlítni sem lehetett azon mély érzelemhez, mely őt atyjához csatoló. Egy véletlen körülmény, melyet rajta kívül nem is sejtett senki, csak gyöngité azon vonzalmat, s az anya és fia közötti viszony tetemesen csökkent s csaknem hideggé és feszessé vált. Egy este Gyulát bálba vitték , megunva a zajt, egy mellékterembe vonult, míg atyja a szomszéd szobában whistezett, anyja pedig, dacára harminchét éves, már kissé nehézkes szépségének, egész tűzzel keringőzött. Leült egy szögletben a divánra , közel hozzá három vagy négy fiatal ember, kiket nem ismerék, ült a játékasztalnál s forgatták gépiesen kártyáikat, hangos megjegyzéseket téve a nyitott ajtó — Ez a d’Alfaryné még most is szép, — mondá az egyik. — Meghiszem ! — felelt a másik, — a léha élet conserválja az asszonyokat, mint borszesz a kígyókat. — Még mindig a hónhorgas C. a szeretője? — Tudom is,én ! Lehet, hogy ö, lehet, hogy más, lehet, hogy ő is, más is ; az asszony ingatag, s ez ugyancsak használja szabadságát. Szive szélkakas, mely még akkor is forog, ha a barométre csöndes időt mutat. — Mindegy ! — mondá egy harmadik, —nnyi áll, hogy hatalmas egy asszony, pompásan el tudja altatni a vén jakobinus d’Alfaryt; brit ügyességgel kellő időben szert tenni egy fiúra, mely biztosítja számára férje vagyonát, s azon felül oly okosan tudott manővíírozni, hogy apa és fiú imádják egymást, épen mintha volna még közöttük valami egyéb közös a névbeli felelősségnél. — De ki az ördög is volt akkor szeretője, milyen ez a fiú, mint ■ egy új csodagyermek, váratlanul megjelent a világban ? — V . . . volt; nem, . . . volt; bizony istenem már nem is tudom, de valaki volt, az bizonyos. E szavak , a kíméletlen cynismus azon hangján ejtve ki, melyet a férfiak maguk között rendesen használnak, midőn nőkről beszélnek, jégcsöppek ként hatottak Gyula szívére. Bár még tapasztalatlan az életben, anyit mégis ismert, s főleg sejtett belőle, hogy fölfogja a hallottak értelmét. Igen fiatal, hogysem büszkén visszautasíthassa a sértést, anélkül, hogy magát nevetségessé tegye, meghajtó homlokát a még ismeretlen gyalázat súlya alatt, s reszketve távozott a teremből, hogy a táncosok és kiváncsiak élénk tömegébe vegyüljön. Szótlanul kisérte haza atyját , s ment föl vele hálószobájába ; szivét névtelen keserűség fogta el ; tudta, hogy hallgatnia kell s ajkai mégis minden percben, akaratlanul is egy borzasztó kérdésre nyíltak fel. Atyja a tükör előtt állt s felső ruháit vetette le. Gyula közeledett hozzá s megölelte ; aztán egyszerre, mintha gyermekes csintalan- sság lepné meg, fejét az atyjáéhoz tartá, a tükörbe nézett, s összehasonlítva a kettőt, fölkiáltott : „Nézd csak atyám, csaknem oly nagy vagyok már, mint te.“ (Folyt. köv.) 1922