Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)

1866-10-14 / 235. szám

AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Maxime beszéltje. (Folytatás.) — Honnan a pokolból kerítetted ezt? —kérdé. — Az anyám sátrából hoztam. — felesé, — nem látta senki ; láttam, hogy éhes vagy, elhoztam. — E szerint loptad? A leány durcás arcot csinált, aztán rázta fejét, mintha azt akarta volna mondani : hát aztán? Gyula egy aranyat vett ki zsebéből, s átnyujta a leánynak, ki vérvörös lett ; ujjai közt forgatta a pénzt, mintha vonakodnék azt elvenni, lesüté szemeit, s nagy zavarban látszott lenni. Aztán egyszerre futó mosoly vidámitá meg vonásait ; a fején levő piszkos kendő szögletébe köté az aranyat, s szólt : elveszem, köszönöm ; tudom, mit csinálok vele. Gyula figyelemmel nézett rá, s meg volt lepetve a leány különös kinézése által. Alig tizennégy éves lehetett; sovány karjai; barna, izomteljes nyaka; hosz­­szú, szikár ujjai, lapos melle fiút sejtettek volna ben­ne , ha szemeinek kimondhatlan szelíd kifejezése első pillanatra el nem árulja a nőt. Inkább rút volt, s épen azon korban, melyet a nők hálátlan korának lehetne nevezni, midőn a fiatal lány a gyermekség küszöbét készül átlépni s elhagyni. Kóbor életének nyomorúságai meggyöngitették, s hátráltatták fejlő­désében, vékony lábszárai s csontos lábai egy, teste többi részét csak alig fedő rongyos tarka szoknya alól bújtak ki ; hegyes, csontos válla majd egészen meztelen volt; dús fekete haja vastag tekercsekben omlott alá, s födte el félig füleit, melyekből otromba rézkarikák csüngtek le fülbe való gyanánt ; széles homloka kirívó ellentétet képezett elúszott arcához ; arcbőre sötét vöröses-barna volt, s még fehérebbnek tüntette ki a vakító szépségű fogakat, ha száját mo­solyra voná. Mozdulataiban valami szilaj vadszerüség volt, mely feltűnő ellentétben volt lágy csengésű hang­jával. Kíváncsian, bár tiszteletteljes tartással állott Gyula előtt, s nem tudott egy futó mosolyt elnyomni ennek mohó étvágyán. — Ismersz te engem ? — kérdé Gyula. — Ismerlek, — felelt a leány,?—te vagy az arany karpereces ember, te sokszor jösz a mi sátraink kö­zé , bőkezüleg szórod a pénzt, mert szived jó. Ha közénk jösz s én láthatlak, jól esik nekem. — Vigyázzon magára Gyula, — szólt nevetve László, — ez a kis tüzes gyík szerelmi vallomást tesz önnek. A cigány leány haragos oldalpillantást vetett a szólóra. — Miért gúnyolódol velem?— kérdé— Ha bőröm fekete, az onnét van, mert távol születtem innét, hol a nap fölkel; messze, messze innen­ és — téve hozzá, bánatos kifejezést adva hangjának — nem tudok megbűvölni senkit. — Hol születtél ? — kérdé Gyula. — Nem tudom ; egy országban, hol nagy folya­mok vannak, s az embereknek sárga a bőrük, mint a sáfrán. — S hogy hivnak? — Az asszony, ki szoptatott s évekig hátán hor­dott, Bégara-nak nevezett, de most az enyémek Me­­zaamet-nek hivnak. — Ah! — kiálta meglepetve Gyula, — ez’arab szó, mely anyit tesz, mint : gyík. — Tudom, — felelt a leány, — én sok nyelvet értek ; két évig laktam egy régi város romjai között, az emberek Baalbek-nek nevezék; ott tanultam meg arabul. — S meg tudnád nekem mondani, — kérdé Gyula, — mi van erre a karperecre írva? — Nem tudok olvasni, — felelt Mezaamet. Gyula elolvasta az arany lemezre vésett szava­kat. A leány figyelemmel hallgatott, s aztán fürkésző szemeit reá szögezve, bánatosan csóválá fejét, s szólt: Ha itt maradsz a táborban, meghazudtolod a legenda szavait. Véres jelek körében mozogsz itt, távozz! Hasztalan igyekezett Gyula szavainak világos értelmét kimagyaráztatni vele; a leány néma maradt. Fejét fölemelé, s szemeivel egy a légben déli irányban tova vonuló madárcsoportot kisért. — Ah ! a gólyák mennek már! — szólt bánato­san. — A tél kemény lesz, s a szegény halottak, ki­ket a föld födözend, fázni fognak. Néhány perc múlva leguggolt Gyula elébe, megfogta kezét, s figyelmesen vizsgálta a kar­perecét. — Ki adta ezt neked? — kérdés— az, ki szeret? Ah! menyi könyet fog hullatni, ha nem lát többé! Éjjelenkint reá gondolsz," s szived verésében hallga­tod sóhajainak panaszos hangját. Én tudom , tegnap egy sötét erdőn haladtunk át, s százados holló beszél­te el nekem élettörténetedet. — A pokolba e kis kígyóval! — kiálta László némileg elbámulva . — ördög vagy hát ? — Sem ördög, sem boszorkány! — felelt a le­ány. — Ha későn megyek haza, verést kapok, jó éjt vitézek! S futva távozott. Más­nap el nem nyomható kíváncsiság a két barátot a cigányok sátrai felé voná. Mezaamet várni látszott őket, s elejökbe jött. A Gyulától kapott arany átlyukgatva s egy szál selyemre fűzve, nyakán csüggött. — Talizmánnak nézed e pénzt? — kérdé Gyula. — Annak, — felelt lesütött szemekkel a leány, — miután te adtad azt nekem. — Semmi kétség, — szólt László Gyulához, aj­kai körül azon alig észre vehető mosolylyal, melyet a legszellemdúsabb férfi sem nyomhat el, látva, hogy egy nő, bárki is legyen az, egy más férfit elönkbe tesz, — semmi kétség, ön meghódította azt a leányt. Ide kis boszorka! — szólt, nevetve nyújtva tenyerét Me­zaametnek, — mondj szerencsét nekünk! — Nem, — felelt a leány vontatva s mélabúsan, — én csak szerencsés dolgokat akarok az arany kar­­pereces embernek mondani. — Itt vagyok én jó szerencsét mondani, — szólt közbe egy arra menő vén cigányasszony,— ez a frus­ka semmit sem tud. A vén cigány nő leguggolt Gyulával szemben a földre, ki egy a földön heverő kútágason ült. Dere­kához kötött foldozott tarisznyájából egy fövenynyel tölt fatálat vont elő, s abba útjával kabalistikus voná­sokat rajzolva, alig hallhatólag s szaggatottan bizarr szavakat mormogott. Szavának értelme ez lehetett: A nagy Schaddal, isten és ember nevében, a pentagram­­ma örökhatalmú jegye alatt, nevében Anaelnek és Ádámnak és Hérának, vonult vissza Lilith ! távozz innen Nahémah! A szent Eloimokra! Cashiel, Sche­­habtiel, Aphiel és Zarahiel nagy szellemek nevében, Orifiel parancsára fordítsd el arcodat Moloch! for­­dúlj el tőlünk! gyermekeink nem fognak a te marta­lékod lenni! (Folyt. köv.) Vasárnapi levelek, XXXV. (Bécs, oct. 12.) És összejöttek ők Skene palotájában : a brünni polgárok mestere, az aranyszájú, szőke Giskra; a termetes, buzogányos, párducos Ypsilon Ryger; az éles nyelvű, szünóráiban ékes rigmusokat faragó Schindler; az elnöki harangot egykoron oly gyakran félreverő, telt holdvilág-képű Hein; a hatalmas tor­kú, Georgius Bartalnál is bővebb beszédű Mühlfeld; Hegel nagy fia, a mély bölcselmű, pápaszemes dok­tor Hasner ; a miniszter tárcát vesztett, elegáns salz­burgi L­­üser, és még más hat tekintetes, nemes, nem­­zetes és vitézlő néhai követ, s az ország dolgairól fontos határozatokat hozandók. Összejöttének és mi­után fényes világítás mellett fényes terítékeken dús vacsorát ejtenek , s lelkesítő borokat ittanak vala, zöld asztal mellé ülének, eloquentiával perorálának, protocollumot irának, bizottmányt választanak és kö­vetkező dönthetlen bölcseségű határozatot hozónak : egy isten van és Schmerling az ő prófétája! Ha a birodalom jelen kuszáti viszonyainak véget akarnak vetni, ha a birodalom tisztességesen és véglegesen ki­heverni akarja mély sebeit, ha a birodalom az euró­pai hangversenyben újra magán hegedűs szerepére kíván szert tenni, úgy az egyedüli út, mely a para­dicsom Mekkájába vezet , csonkítatlan és tökéletes visszaállítása ama világhírű institutiónak, mely öt év előtt fogamzott meg a nagy próféta fejében, a­­ februári alkotmánynak. Bölcsebb leszek ez uraknál, és nem írok semmi­nemű megjegyzést, semminemű ítéletet ezen „a köve­tek értekezleté“-ben múlt héten hozott határozat fö­lött, hanem minden egyéb fölvilágosítás nélkül el­mondok majd egy indus adomát, és olvasóim bölcs belátására és éles elméjére bízom : találják ki, minő összeköttetésben áll e tény és adoma egymással, s minő következtetést vonhatni az egyikről a má­sikra. Az indusok legendái közt egy ékképen szól: a paradicsom éráján kopogtatnak , Brahma kinyitja, s a kilincscsel kezében nézi, ki esd bemenetelért, künn egy lélek didergett, mely ép most érkezett oda az árnyék­világból. Brahma hosszas vizsgát tart fölötte, kikérdi, mily küzdelmek, mily szenvedések alapján tart igényt a paradicsom virányaira; a szegény, fázó lélek sokféle bajt és viszályt, sokféle harcot és bána­tot mond el az égi portásnak, de Brahma még min­dig fejcsóválva néz reá , s nem igen tágít a küszöb­ről. Végre a kínzott lélek e bús szavakra fakad : „Há­zas ember voltam.“ „Feleséged volt ? viszonzá Brah­ma, boldogtalan ! miért nem mondtad ezt mindjárt? menj be.“ Brahma a beszökellő lélek után épen be akarta csapni az ajtót, midőn egy másik lélek, ki az iménti beszélgetést szóról szóra kileste, mintegy követelő hangon szintén beeresztést kíván, s óhaja indokolásaul habozás nélkül hozzá teszi: „Két felesé­gem volt.“ „Mit, kiált föl erre a bölcs Brahma, két feleséged volt, másodszor megházasodtál? El veled,a paradicsom nem szamaraknak való!“ Minthogy már benn vagyunk a politikában, em­lítsünk meg egyúttal egy más, szintén a politikával összeeső gyászos eseményt, mely a jószívű bécsieket mélyen megindítja. A műveitek és felsőbb körűek mély megilletődéssel, a nép meleg részvéttel szól az uralkodó ház egyik tagjának, Saroltának, a mexikói császárnénak Rómában bekövetkezett megörüléséről. Ez az egész­­ tengerentúli ügy igen regényes volna, ha oly szörnyű sok vérbe nem kerül, s ha a katasz­trófa végvonaglásai oly szomorú benyomást nem ten­nének. Kétezer mértföldnyi vízsivatagon túl, ott, hol az ötven éles pálma büszkén égnek emeli lombkoro­názott, karcsú sudarát,hol a csodaszép victoria regina hat lábú csónakleveleivel egész tavakat borít el, hol a kókuszdió és kenyérfa egymás szomszédságában tenyész, hol papagályok és kolibrik a fák dús lom­bozatában ringanak, hol a világitó bogarak ábrándos éjeken mesés fényt derítenek , de hol az emberek majd félszázad óta mint vad állatok marcangolják egymást, — minden intés, minden óvó fölszólalás el­len egy nemes pár azon reményben foglalja el az az­­tékek trónját, hogy erélye által helyre állítja a csön­det és rendet, s szivének sikerülni fog a sziveket meg­­­ hódítani. De a trón építője, a párisi imperátor, alig távozik szuronyaival, s a trón, mely csak is ezekre támaszkodott, roskadozni kezd. Az erélyes, bátor, fér-­­­fias sziva Sarolta,ki szívvel,észszel,testtel, lélekkel az általa fölkarolt eszmének élt, még egy végkísérletet tesz. Visszajö a régi világba, kér, esd, könyörög, kö­vetel — „mind hiába!“ mint férjének sürgönyöző. A trón maholnap összeesik, s látva reményei elkerülhet­­len hajótörését, a fejedelmi amazon elméje megtörött, gondolatain a kóros rögeszme daemonai vettek erőt. Nincs , ki itt Bécsben e ritka fejdelemnöröl, kiről a későbbi kor költői balladákat és szomorújátékokat fognak írni, ne szólana a mély fájdalom és bánatos megilletődés hangján, s kevés a társaság, hol a beszél­getés főbb tárgyai közt e sorscsapásról említés ne tétetnék. Küzdelem, küzdelem mindenütt, akármerre né­zünk ! Csak ritka s könnyű jellemű emberek úsz­hatnak mindig a habokkal egy irányban; a halan­dók nagy részének az életfolyam hullámai ellen kell­­­eveznie, még akkor is, ha a szépet és jót, a célszerűt és közhasznút elérni akarja. Mi szebb és magasztosb­­ az értelmes nevelésnél, a nemes művelésnél, s mi na­gyobb s jelentékenyebb fontosságú, mint ifjakat úgy­­ taníttatni s képeztetni, hogy később ők legyenek ké­­­­pesek a gyermekvilágot az ismeretek csarnokába be­­­­vezetni? S mégis vannak, kik e nemes szándék ellen ■ kikelnek, s azokat, kik akaratukat valósítani igye-­­­keznek, küzdelemre kényszerítik. A derék városi tanács t. i. tanítói képezdét (pa­­i­dagogium) kíván fölállítani, s a mai kor felvilágosult­­­­ságához s a tudomány igényeihez képest természete­­­­sen azt határozta elvül, hogy ez intézetnél az igaz­gatói vagy tanítói állomás megnyerésére csakis az érdem, s nem a vallás lehet befolyással. Erre aztán bizonyos körökben akkora zaj támadt, hogy az állam­minisztérium a képezde fölállítását egyelőre felfüg­gesztette. Vo­tak egyesek, kik hímezés-hámozás nél­kül nyilvános ülésekben azt mondák, hogy „a felvi­lágosodás mocsárvilág, melyet a legelső vihar kiolt, s nem katholikus nevelés mellett a jövő értelmisége orgyilkosságra, esküszegésre, csábításra vezet.“ Ilye­­­­neknek persze józan ember nem válaszolhat, de hogy még mindig vannak tudományos, vagy műveit egyé­nek, kik attól tartanak, hogy protestáns csillagászat­tal, zsidó földrajzzal, vagy lutheránus menyiségtat­­­val fogják a zsönge elméket tévútra vezetni, az való­ — 166 —

Next