Fővárosi Lapok, 1866. október (3. évfolyam, 224-249. szám)
1866-10-14 / 235. szám
AZ ARANY KARPERECES EMBER. Du Camp Maxime beszéltje. (Folytatás.) — Honnan a pokolból kerítetted ezt? —kérdé. — Az anyám sátrából hoztam. — felesé, — nem látta senki ; láttam, hogy éhes vagy, elhoztam. — E szerint loptad? A leány durcás arcot csinált, aztán rázta fejét, mintha azt akarta volna mondani : hát aztán? Gyula egy aranyat vett ki zsebéből, s átnyujta a leánynak, ki vérvörös lett ; ujjai közt forgatta a pénzt, mintha vonakodnék azt elvenni, lesüté szemeit, s nagy zavarban látszott lenni. Aztán egyszerre futó mosoly vidámitá meg vonásait ; a fején levő piszkos kendő szögletébe köté az aranyat, s szólt : elveszem, köszönöm ; tudom, mit csinálok vele. Gyula figyelemmel nézett rá, s meg volt lepetve a leány különös kinézése által. Alig tizennégy éves lehetett; sovány karjai; barna, izomteljes nyaka; hoszszú, szikár ujjai, lapos melle fiút sejtettek volna benne , ha szemeinek kimondhatlan szelíd kifejezése első pillanatra el nem árulja a nőt. Inkább rút volt, s épen azon korban, melyet a nők hálátlan korának lehetne nevezni, midőn a fiatal lány a gyermekség küszöbét készül átlépni s elhagyni. Kóbor életének nyomorúságai meggyöngitették, s hátráltatták fejlődésében, vékony lábszárai s csontos lábai egy, teste többi részét csak alig fedő rongyos tarka szoknya alól bújtak ki ; hegyes, csontos válla majd egészen meztelen volt; dús fekete haja vastag tekercsekben omlott alá, s födte el félig füleit, melyekből otromba rézkarikák csüngtek le fülbe való gyanánt ; széles homloka kirívó ellentétet képezett elúszott arcához ; arcbőre sötét vöröses-barna volt, s még fehérebbnek tüntette ki a vakító szépségű fogakat, ha száját mosolyra voná. Mozdulataiban valami szilaj vadszerüség volt, mely feltűnő ellentétben volt lágy csengésű hangjával. Kíváncsian, bár tiszteletteljes tartással állott Gyula előtt, s nem tudott egy futó mosolyt elnyomni ennek mohó étvágyán. — Ismersz te engem ? — kérdé Gyula. — Ismerlek, — felelt a leány,?—te vagy az arany karpereces ember, te sokszor jösz a mi sátraink közé , bőkezüleg szórod a pénzt, mert szived jó. Ha közénk jösz s én láthatlak, jól esik nekem. — Vigyázzon magára Gyula, — szólt nevetve László, — ez a kis tüzes gyík szerelmi vallomást tesz önnek. A cigány leány haragos oldalpillantást vetett a szólóra. — Miért gúnyolódol velem?— kérdé— Ha bőröm fekete, az onnét van, mert távol születtem innét, hol a nap fölkel; messze, messze innen és — téve hozzá, bánatos kifejezést adva hangjának — nem tudok megbűvölni senkit. — Hol születtél ? — kérdé Gyula. — Nem tudom ; egy országban, hol nagy folyamok vannak, s az embereknek sárga a bőrük, mint a sáfrán. — S hogy hivnak? — Az asszony, ki szoptatott s évekig hátán hordott, Bégara-nak nevezett, de most az enyémek Mezaamet-nek hivnak. — Ah! — kiálta meglepetve Gyula, — ez’arab szó, mely anyit tesz, mint : gyík. — Tudom, — felelt a leány, — én sok nyelvet értek ; két évig laktam egy régi város romjai között, az emberek Baalbek-nek nevezék; ott tanultam meg arabul. — S meg tudnád nekem mondani, — kérdé Gyula, — mi van erre a karperecre írva? — Nem tudok olvasni, — felelt Mezaamet. Gyula elolvasta az arany lemezre vésett szavakat. A leány figyelemmel hallgatott, s aztán fürkésző szemeit reá szögezve, bánatosan csóválá fejét, s szólt: Ha itt maradsz a táborban, meghazudtolod a legenda szavait. Véres jelek körében mozogsz itt, távozz! Hasztalan igyekezett Gyula szavainak világos értelmét kimagyaráztatni vele; a leány néma maradt. Fejét fölemelé, s szemeivel egy a légben déli irányban tova vonuló madárcsoportot kisért. — Ah ! a gólyák mennek már! — szólt bánatosan. — A tél kemény lesz, s a szegény halottak, kiket a föld födözend, fázni fognak. Néhány perc múlva leguggolt Gyula elébe, megfogta kezét, s figyelmesen vizsgálta a karperecét. — Ki adta ezt neked? — kérdés— az, ki szeret? Ah! menyi könyet fog hullatni, ha nem lát többé! Éjjelenkint reá gondolsz," s szived verésében hallgatod sóhajainak panaszos hangját. Én tudom , tegnap egy sötét erdőn haladtunk át, s százados holló beszélte el nekem élettörténetedet. — A pokolba e kis kígyóval! — kiálta László némileg elbámulva . — ördög vagy hát ? — Sem ördög, sem boszorkány! — felelt a leány. — Ha későn megyek haza, verést kapok, jó éjt vitézek! S futva távozott. Másnap el nem nyomható kíváncsiság a két barátot a cigányok sátrai felé voná. Mezaamet várni látszott őket, s elejökbe jött. A Gyulától kapott arany átlyukgatva s egy szál selyemre fűzve, nyakán csüggött. — Talizmánnak nézed e pénzt? — kérdé Gyula. — Annak, — felelt lesütött szemekkel a leány, — miután te adtad azt nekem. — Semmi kétség, — szólt László Gyulához, ajkai körül azon alig észre vehető mosolylyal, melyet a legszellemdúsabb férfi sem nyomhat el, látva, hogy egy nő, bárki is legyen az, egy más férfit elönkbe tesz, — semmi kétség, ön meghódította azt a leányt. Ide kis boszorka! — szólt, nevetve nyújtva tenyerét Mezaametnek, — mondj szerencsét nekünk! — Nem, — felelt a leány vontatva s mélabúsan, — én csak szerencsés dolgokat akarok az arany karpereces embernek mondani. — Itt vagyok én jó szerencsét mondani, — szólt közbe egy arra menő vén cigányasszony,— ez a fruska semmit sem tud. A vén cigány nő leguggolt Gyulával szemben a földre, ki egy a földön heverő kútágason ült. Derekához kötött foldozott tarisznyájából egy fövenynyel tölt fatálat vont elő, s abba útjával kabalistikus vonásokat rajzolva, alig hallhatólag s szaggatottan bizarr szavakat mormogott. Szavának értelme ez lehetett: A nagy Schaddal, isten és ember nevében, a pentagramma örökhatalmú jegye alatt, nevében Anaelnek és Ádámnak és Hérának, vonult vissza Lilith ! távozz innen Nahémah! A szent Eloimokra! Cashiel, Schehabtiel, Aphiel és Zarahiel nagy szellemek nevében, Orifiel parancsára fordítsd el arcodat Moloch! fordúlj el tőlünk! gyermekeink nem fognak a te martalékod lenni! (Folyt. köv.) Vasárnapi levelek, XXXV. (Bécs, oct. 12.) És összejöttek ők Skene palotájában : a brünni polgárok mestere, az aranyszájú, szőke Giskra; a termetes, buzogányos, párducos Ypsilon Ryger; az éles nyelvű, szünóráiban ékes rigmusokat faragó Schindler; az elnöki harangot egykoron oly gyakran félreverő, telt holdvilág-képű Hein; a hatalmas torkú, Georgius Bartalnál is bővebb beszédű Mühlfeld; Hegel nagy fia, a mély bölcselmű, pápaszemes doktor Hasner ; a miniszter tárcát vesztett, elegáns salzburgi Lüser, és még más hat tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő néhai követ, s az ország dolgairól fontos határozatokat hozandók. Összejöttének és miután fényes világítás mellett fényes terítékeken dús vacsorát ejtenek , s lelkesítő borokat ittanak vala, zöld asztal mellé ülének, eloquentiával perorálának, protocollumot irának, bizottmányt választanak és következő dönthetlen bölcseségű határozatot hozónak : egy isten van és Schmerling az ő prófétája! Ha a birodalom jelen kuszáti viszonyainak véget akarnak vetni, ha a birodalom tisztességesen és véglegesen kiheverni akarja mély sebeit, ha a birodalom az európai hangversenyben újra magán hegedűs szerepére kíván szert tenni, úgy az egyedüli út, mely a paradicsom Mekkájába vezet , csonkítatlan és tökéletes visszaállítása ama világhírű institutiónak, mely öt év előtt fogamzott meg a nagy próféta fejében, a februári alkotmánynak. Bölcsebb leszek ez uraknál, és nem írok semminemű megjegyzést, semminemű ítéletet ezen „a követek értekezleté“-ben múlt héten hozott határozat fölött, hanem minden egyéb fölvilágosítás nélkül elmondok majd egy indus adomát, és olvasóim bölcs belátására és éles elméjére bízom : találják ki, minő összeköttetésben áll e tény és adoma egymással, s minő következtetést vonhatni az egyikről a másikra. Az indusok legendái közt egy ékképen szól: a paradicsom éráján kopogtatnak , Brahma kinyitja, s a kilincscsel kezében nézi, ki esd bemenetelért, künn egy lélek didergett, mely ép most érkezett oda az árnyékvilágból. Brahma hosszas vizsgát tart fölötte, kikérdi, mily küzdelmek, mily szenvedések alapján tart igényt a paradicsom virányaira; a szegény, fázó lélek sokféle bajt és viszályt, sokféle harcot és bánatot mond el az égi portásnak, de Brahma még mindig fejcsóválva néz reá , s nem igen tágít a küszöbről. Végre a kínzott lélek e bús szavakra fakad : „Házas ember voltam.“ „Feleséged volt ? viszonzá Brahma, boldogtalan ! miért nem mondtad ezt mindjárt? menj be.“ Brahma a beszökellő lélek után épen be akarta csapni az ajtót, midőn egy másik lélek, ki az iménti beszélgetést szóról szóra kileste, mintegy követelő hangon szintén beeresztést kíván, s óhaja indokolásaul habozás nélkül hozzá teszi: „Két feleségem volt.“ „Mit, kiált föl erre a bölcs Brahma, két feleséged volt, másodszor megházasodtál? El veled,a paradicsom nem szamaraknak való!“ Minthogy már benn vagyunk a politikában, említsünk meg egyúttal egy más, szintén a politikával összeeső gyászos eseményt, mely a jószívű bécsieket mélyen megindítja. A műveitek és felsőbb körűek mély megilletődéssel, a nép meleg részvéttel szól az uralkodó ház egyik tagjának, Saroltának, a mexikói császárnénak Rómában bekövetkezett megörüléséről. Ez az egész tengerentúli ügy igen regényes volna, ha oly szörnyű sok vérbe nem kerül, s ha a katasztrófa végvonaglásai oly szomorú benyomást nem tennének. Kétezer mértföldnyi vízsivatagon túl, ott, hol az ötven éles pálma büszkén égnek emeli lombkoronázott, karcsú sudarát,hol a csodaszép victoria regina hat lábú csónakleveleivel egész tavakat borít el, hol a kókuszdió és kenyérfa egymás szomszédságában tenyész, hol papagályok és kolibrik a fák dús lombozatában ringanak, hol a világitó bogarak ábrándos éjeken mesés fényt derítenek , de hol az emberek majd félszázad óta mint vad állatok marcangolják egymást, — minden intés, minden óvó fölszólalás ellen egy nemes pár azon reményben foglalja el az aztékek trónját, hogy erélye által helyre állítja a csöndet és rendet, s szivének sikerülni fog a sziveket meg hódítani. De a trón építője, a párisi imperátor, alig távozik szuronyaival, s a trón, mely csak is ezekre támaszkodott, roskadozni kezd. Az erélyes, bátor, fér-fias sziva Sarolta,ki szívvel,észszel,testtel, lélekkel az általa fölkarolt eszmének élt, még egy végkísérletet tesz. Visszajö a régi világba, kér, esd, könyörög, követel — „mind hiába!“ mint férjének sürgönyöző. A trón maholnap összeesik, s látva reményei elkerülhetlen hajótörését, a fejedelmi amazon elméje megtörött, gondolatain a kóros rögeszme daemonai vettek erőt. Nincs , ki itt Bécsben e ritka fejdelemnöröl, kiről a későbbi kor költői balladákat és szomorújátékokat fognak írni, ne szólana a mély fájdalom és bánatos megilletődés hangján, s kevés a társaság, hol a beszélgetés főbb tárgyai közt e sorscsapásról említés ne tétetnék. Küzdelem, küzdelem mindenütt, akármerre nézünk ! Csak ritka s könnyű jellemű emberek úszhatnak mindig a habokkal egy irányban; a halandók nagy részének az életfolyam hullámai ellen kelleveznie, még akkor is, ha a szépet és jót, a célszerűt és közhasznút elérni akarja. Mi szebb és magasztosb az értelmes nevelésnél, a nemes művelésnél, s mi nagyobb s jelentékenyebb fontosságú, mint ifjakat úgy taníttatni s képeztetni, hogy később ők legyenek képesek a gyermekvilágot az ismeretek csarnokába bevezetni? S mégis vannak, kik e nemes szándék ellen ■ kikelnek, s azokat, kik akaratukat valósítani igye-keznek, küzdelemre kényszerítik. A derék városi tanács t. i. tanítói képezdét (paidagogium) kíván fölállítani, s a mai kor felvilágosultságához s a tudomány igényeihez képest természetesen azt határozta elvül, hogy ez intézetnél az igazgatói vagy tanítói állomás megnyerésére csakis az érdem, s nem a vallás lehet befolyással. Erre aztán bizonyos körökben akkora zaj támadt, hogy az államminisztérium a képezde fölállítását egyelőre felfüggesztette. Votak egyesek, kik hímezés-hámozás nélkül nyilvános ülésekben azt mondák, hogy „a felvilágosodás mocsárvilág, melyet a legelső vihar kiolt, s nem katholikus nevelés mellett a jövő értelmisége orgyilkosságra, esküszegésre, csábításra vezet.“ Ilyeneknek persze józan ember nem válaszolhat, de hogy még mindig vannak tudományos, vagy műveit egyének, kik attól tartanak, hogy protestáns csillagászattal, zsidó földrajzzal, vagy lutheránus menyiségtatval fogják a zsönge elméket tévútra vezetni, az való — 166 —