Fővárosi Lapok, 1866. november (3. évfolyam, 250-274. szám)
1866-11-21 / 266. szám
266-ik sz. Szerda, nov. 21. &***-*****•■ karaktere 7. Harmadik évfolyam 1866 Előfizetési díj: ÍL TE ATI' Szerkesztői iroda: 1: 3 FŐVÁROSI LAPOK 30 napokat kivéve minden- 3.°* A' ' -'a • ® nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. 2kor ?“'% kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhatunk. Szép ifjú lány... Szép ifjú lány, mi szép vagy, óh mi szép , Mint egy földre letévedt égi kép ! S ha ajkadra futó mosoly szállá, Szebb nem lehet egy szent angyal álma. Földi tökély melletted eltörpül! A ki rád néz, reszket a gyönyörtül. — És azt a kést érzi át a lélek, Mit milliók hiában reméltek. Nézlek hosszan, mint hívő az oltárt, Oh, látásod nekem is mámort ád ; — De ajkamra fájó sóhaj téved : Oh, mért nincsen, lányka, örök élted! Mért kell látnom homlokodra írva: Múlandóság az élet nagy titka ; Holott forró szived ki lesz égve, S nagy szépséged föloszlik a légbe! Szász Gerő. SZÁNTÁSTÓL ARATÁSIG. — Elbeszélés. — Major Bélától. (Folytatás.) Juliska gondolkozott, hogy mi hibát födözhetne föl e félistenben, vagy ördögben, a ki akaratlanul az ő megrontására jelent meg? Nem talált benne hibát, míg Gáborban igen sokat látott. És mégis gyűlölte Kornélt, s az ispánt végtelenül sajnálta; sírt, valahányszor rá gondolt, s érzé, hogy nem szereti többé. Miért nem szereti? Akarta szeretni és nem tudta.“ Igen sokat szenvedett. Egy párszor föltette magában, midőn kínos tépelődés közt hánykódott álmatlan fekhelyén, hogy eléje lép Kornélnak, őszintén szól hozzá, és kérni fogja, hogy távozzék e helyről, ahol csak átkot és szerencsétlenséget okoz, menjen vissza a fővárosba. Hitte, hogy ha őt nem látja, talán ismét szeretni fogja Gábort, s hitte, hogy ha őszintén megkéri Kornélt, az rögtön eltávozik, amily lovagias és nemes. De a napok csak múltak, s ő nem mert Kornélnak szólni. Folyvást gyűlölte, folyvást vádolta,s reszketett, ha látta és közönyös szavakat szólt hozzá. Azt hitte, azért reszket, azért nem tud vele beszélni, mert gyűlöli. Akarta gyűlölni s akarta Gábort szeretni s apránkint érzé, hogy egyiket sem teheti többé. Mondanunk is fölösleges, hogy ez nem egy hét, de nem is egy hónap alatt történt, hanem a szántástól aratásig. Kornél szorgalmasan járt ki a mezőre ispán úrral, és igen nagy jó akarattal tanulta a gazdászatot. Esténkint rendesen beszélgetett Boldizsár úrral, köszönt a hölgyeknek és szobájába vonult. Naponkint csak egyszer volt együtt a családdal, akkor sem hoszszú ideig és mindig Boldizsár úrral beszélgetve, s mégis, mire a tavaszszal vetett gabona nyáron a pelyhét kezdte hányni, mind e szerencsétlenséget véghez vitte Juliska szívében. Juliska futott előle. Alig váltottak egy egy közönyös szót naponkint s este, midőn a vacsoránál találkoztak. Ispán úr folytatta praktikus eljárását. Mióta észrevette, hogy Juliska szíve elfordult tőle (eleinte nem tudta hinni, de csakhamar meg kellett felőle győződnie !) azt hitte, hogy ez eljárás által még visszaszerezheti. Nem engedte Kornélt egy percig sem otthon egyedül maradni. Vitte magával mindig és tanítgatta. Kornél készségesen ment vele mindenhová és soha sem mutatta, hogy anja társaságát, vagy hogy máshová vágyakodik. Vasárnaponkint is együtt voltak, együtt mentek a szomszédokhoz látogatni, hol ide, hol oda a környékbe. Kornél mindenütt jól érezte magát, és sohasem ő mondta először: „menjünk már haza!“ hanem mindig az ispán úr. Egyszer történt, hogy egy vasárnap délután Kornél otthon maradt, s ispán úr egyedül ment egy helyre, ahová eligérkezett. Szörnyű nyugtalanságot állott ki, együtt tudva a félelmes ellenséget a meghidegült kedvessel. Akkor is alaptalan volt nyugtalankodása, mert Kornél bevonta magát szobájába, egész délután ott olvasott,s csak akkor jött ki, midőn hallá, hogy ő megérkezett. A ténsasszony mondta ezt neki, nem hihette, hogy megcsalták, mégis mikor egyedül maradt Juliskával, sietett neki szemrehányást tenni sebten. — No kibeszélhették magukat, kisasszony ! — mondá keserűen. Mióta elhitte, hogy Juliska komolyan meghidegült iránta, kisasszonynak szólította. — Nem értem! — szólt Juliska büszkén, hidegen. — A némettel! —szólt elnyomott dühvel Gábor, — egész délután együtt voltak! Juliska szó nélkül nézte végig és szobájába távozott. E nézésben meg volt írva ispán úr halálos ítélete. Juliska szobájába ment, ledőlt a pamlagra s két kezével takarva el arcát, elkezdett keservesen sírni. — Oh, mily nyomorult! — fuldokló. — És én valaha szeretni tudtam ! Úgy harapja sarkait, mint a kígyó Gábor arkangyalét. Gábor arkangyal Kornél volt, a kígyó Gábor úr. Ispán úr dühös fájdalommal markolt hajába, amint egyedül maradt. Egy lépést tett a távozó leány után, hogy megengesztelje, de aztán eszébe jutott, hogy az teljesen fölösleges fáradság volna; megfordult, szintén bement szobájába, majd kitépte bajuszát, úgy pödörgette, fütyölni kezdett, aztán abba hagyta azt is, megállott az ablak előtt és nézett ki a kertbe nagy szomorúan. S amint igy nézett ki a kertbe, lassan kint két nagy könycsepp gyűlt szemeibe s arca kínosan összehúzódott. Megrázkódott, öklével szétdörzsölte a gyáva nedvességet szemeiben és fölsóhajtott: — Jobb igy ! Igazán nagyon finom lett volna én hozzám, nem érdemlem én őt meg! Nem lehet már ez ellen tenni. Ezzel újra fütyölni kezdett, föltette kalapját s kiment a kertbe, ahová Kornélt távozni látta, miután vele megérkeztekor az udvaron találkozott és kezet szorított. Fölkereste Kornélt, s még mindig fütyörészve, sétálni kezdett vele a fák alatt. — Ben jó kedved van! — szólt Kornél. — Azt hiszed ? — Úgy látszik. — S neked nincs jó kedved? — Egész délután olvastam, s amit olvastam, elkedvetlenített és gondolkozóba ejtett. — Mit olvastál ? — A „Girondiak történeté“-t Lamartine-től. E nagyszerű leírását a francia nemzet nagyszerű tragédiájának. Párhuzamba állitom egy másik művet, mely egy más nemzet történetének hasonló tragikus epizódját ecseteli s el kellett szomorodnom. — Szép és magasztos szomorúság, talán igen magas is nekem. Nem igen értem. Hanem hát jól van. Nekem nincs a nemzetek iránt semmi érzékem.Legfölebb káromkodni tudok egyet, ha ilyenekre gondolok , azért igyekezem nem gondolni reájuk. Van az embernek elég baja a nélkül is a legközvetlenebbi környezetében , minek növelje azok számát ily távol levő szomorúságokkal ? — Közellevő szomorúság ez, mert az egész nemzetet illetve, az egyeseket is érdekli. — Elhiszem, nem akarok vitázni. Mint mondom, nem is értek hozzá. Nem azért kerestelek föl, hanem, hogy egy más szomorúságról beszéljek veled. — Miféle szomorúságról ? — Amely engem az által ér, hogy válnunk kell egymástól. — Micsod ? válnunk? — No igen, amenyiben én elhatároztam magamban, hogy távozom a szolgálatomból. Még ma este fölmondok. Egy hónapi fölmondási idő van kikötve a szerződésemben ; egy hónapig tehát még maradok, s ez alatt más alkalmazást fogok keresni. — Te , akit Boldizsár bátyám jobb kezének nevez és magától elválhatlannak tart? Hát mi okozta e rögtöni elhatározást ? — Nem rögtöni ez. Régen érlelem már, de a kivitelt mindig halasztottam, pedig csak én sem penészedhetem meg, mint örökös ispán ; itt pedig előléptetésre nincs kilátás. Valami mágnás-uradalomban kell hely után körülnéznem, ahol kasznár, tiszttartó lehetek. Mosolygott szavai mellé, de látszott mosolyán, hogy nagyon erőltetett. — Ejnye, ejnye, ez meglep! — szólt Kornél részvéttel. — Nagyon csodálom. Ámbár igazad van: a te gazdászati ismereteidhez tágabb kör való. Itt elforgácsolod erődet, anélkül, hogy méltó eredménye lenne. — Ugye? Én is azt gondolom. Fizetésem ellen nincs kifogásom, de mindig ispán nem akarok maradni. Ugyanez okkal állott elő, midőn Boldizsár úrnak a vacsora után elérzékenyült hangon tudtára adá szándékát. Mindnyájan meg voltak lepetve, szinte megdöbbenve. De utóvégre is az okot, mely távozásra készteti, elég nyomósnak kellett elismerni. Fájt lesz az, mert három év alatt az ifjú nagyon hozzájuk nőtt, igen megszokták, hanem hát ki tehetett ellene? Igaza volt: egy fiatal embernek előre kell haladnia, s ha itt maradna, megakadna pályáján. — Ezt nem akartam, Gábor! — szólt Juliska a régi bizalom némi árnyalatával, amint tanúk nélkül szólhattak együtt. — Jobb így, kisasszony! — felelt Gábor szomorúan mosolyogva. Attól a perctől kezdve nem kereste többé Juliska társaságát, nem tett neki több szemrehányást, járt-kelt a háznál, de csak árnyéka volt a réginek. A régi bizalom eltűnt, Boldizsár úr is, s a tevisasszony nagyon meghidegültek iránta. Úgy néztek reá, mint egy eltávozó cselédre. Gábor érezte ezt, de nem mutatta, hogy fáj. Csak Kornél maradt iránta egyforma a házbeliek közül, meg az öreg Mihály, a kocsis, aki igen szerette. Még a többi cselédek is éreztették vele, hogy uralkodásának vége lesz nemsokára. Kornél szorgalmasan járt ki vele a földekre. Ispán úr nem igen kötötte többé reá magát, hanem a régi modort azért folytatta. Tanítgatta az úrfit gazdálkodni. Keserűen nevetett magában, ha eszébe jutott, hogy mint találkoztak először a szántóknál.íme, Kornél most is olyan, mint akkor volt, ő pedig és Juliska mint megváltoztak. Miatta változtak meg, anélkül, hogy ő akarta vagy tudta volna. (Vége köv.)