Fővárosi Lapok, 1866. december (3. évfolyam, 275-297. szám)
1866-12-01 / 275. szám
Midőn a grófnő leült, Gyula mindkét kezét megfogta, s egy ideig úgy tartá. Néhány perc elteltével a grófnő lassan fölnyitá szemeit. Egy darabig dermedt és élettelen tekintettel nézett maga elé, de azután tekintete mindig tisztább lett, s meglepetve, majd kedvetlenül nézett maga körül. — Hogy érzi magát méltóságod ? — kérdezte Gyula, a nélkül, hogy kérdésében győzelmét, melyet a grófnő fölött most kivivott, hangsúlyozta volna. — Ah, ön az orvos úr! — szólt a grófnő és kezét homlokához emelte, mintha gondolatait összeszedni akarná. Ezután félig nevetve kérdé: — Elvesztettem fogadásomat? — Igen, elvesztette, — mondá Gyula. — Igen kedvesem, te tökéletesen le vagy győzve, — mondá a gróf, — és most kötelességed minden a delejezés és delejezők ellen tett kifakadásaidért engedelmet kérni. A grófnő arcán a sértett önérzet, harag és lealáztatás kifejezése ült. Gyula, ki mind ez érzéseket a grófnő arcáról olvasta, megfogta kicsiny kezét, ajakéhoz vezető s mondá: — A befejezés nevében fogadja köszönetemet győzelmemért. Higgye el, hogy a gyógyászatban nagy szerencsétlenség, hogy előítélet és tudatlanság által a bizalom, melyet e csodálatos gyógyerő valóban megérdemel, megingatva van. Erre Deputée delejes kísérleteiről kezdett beszélni, és tíz perc alatt sikerült az egész társaság figyelmét anyira megnyerni, hogy az előbbeni jelenet egészen feledve jön. Midőn szétoszlottak, a grófnőnek is, mint az egész társaságnak, az a meggyőződése volt, hogy ő soha érdekesebb és szellemdúsabb emberrel, mint Lindburg orvos, eddig még nem találkozott. VII. Az idő múlt és Viola egéssége napról napra javult. Gyula semmi orvosságot nem használt, s Viola csakis a befejezés által gyógyult. Egy hónap elteltével már egyik szobából a másikba sétálhatott, míg azelőtt erőtlensége miatt egyik pamlagról a másikra kellett vinni. Ismét este volt. Az udvari tanácsos nem lévén Korn, Viola és Anna a kis teremben voltak. Viola a pamlagon ült, és szokáson kívül köhögött. Anna valamit fölolvasott, midőn Lindburgot bejelenték. Lindburg belépett , s Viola mellett foglalt helyet. — Ma rosszabbul vagy, — mondá Gyula, Viola kezét megfogva, s üterét nézve.—Nagyon le vagy hangolva. Viola fejével „igent“ intett. Gyula kezét Viola homlokára téve, anélkül, hogy több kérdést intézett volna hozzá. Néhány perc múlva Viola álomba merült. Anna, ki Violától kissé távolabb ült, a pamlaghoz közeledik, ez előtt térdre bocsátkozott, s fejét testvérének keblére hajta. Gyula a pamlag mellett ült, s úgy látszott, mintha a fiatal leány előtte térdelne. Gyula tekintete Anna tiszta és szép ábrázatján nyugodott, melyre a fájdalom fátyolt borított. Szemeinek sajátságos bűvereje által Anna tekintetét önakaratán kívül magára vonta. Ez Gyulára nézve veszedelmes pillanat volt. A kék szemek, melyek a legbensőbb szeretet érzelmének kifejezésével voltak reá irányozva, benne a vért pezsgésbe hozták. Gyulának vére halavány, magas homlokáig szökött fel, és azt sötét lánggal bobta, de a ragyogó tekintetnek meleg és gyöngéd kifejezést adott. Akaratlanul téve kezét a szép szőke fürtű főre, de ismét visszahúzta azt, fölemelkedék, s hideg, majdnem parancsoló hangon mondá : — Keljen föl Anna ! Anna mozdulatlan maradt, tekintetét Gyulára irányozva. Gyula arca most megváltozott, s hangja oly hideg lett, mint tekintete. Fejét bizonyos határozottsággal fölemelte, s komoly hangon mondá: — Távozzék egy kissé Violától, kedves Anna, én kérem. Mély sóhajjal fogadta a fiatal leány e parancsot, s lassan fölemelkedék. Gyula Violára hajolt, kezét megfogta, és oly halkan,hogy Anna azt nem hallhatá, kérdé: — Akarsz e néhány általam hozzád intézendő kérdésre felelni? — Igen ! — susog, mosolyogva Viola. — Miért lettél ma rosszabbul? — Anna miatt aggódom, s ezért le voltam hangolva. . — És miért ? — Ő téged szeret. — Tudsz-e szivembe látni? — Igen. — S mit látsz ott ? — Hogy Anna nyugalmadnak veszélyes lehet. — Veszélyes-e már? — Te még őt nem szereted. — És nekem őt nem szabad szeretnem. — Te nem akarod. — Miként sikerülhet fakadozó szerelmének gátat vetnem ? — Az által, hogy az ő figyelmét másra vezeted, és csöndes, hideg magadviselete által magadtól távol tartod. — Köszönöm ! — Megmondhatnád-e, miért oly haragos Vinsconti? 1f — Ő Annát szereti. — Lehet e Anna boldog ő vele? — Igen, ha őt szerethetné. — Jó! Aludjál tehát csöndesen, s ébredj a lélek boldogságával szegény angyal, — rebegő Gyula s eltávozott, miután Annával hallgatva kezet szorított. VIII. Vinsconti orvos, különben minden körülmények között becsületes és derék ember, mégis, mint valamenyi Ádám gyermeke egy hibával bírt. Ha et a szenvedély elkapó, e szenvedély neki mindene volt. A körülmények úgy hozták magukkal, hogy a derék orvos e pillanatban két szenvedélynek volt alávetve, mely egész lelki érzékére nagy befolyást gyakorolt. Az egyik soha sem nyugvó önérzet, s nagy mérvű hiúság. E hiúsága abban állott, hogy önérzetét sérté, ha egy betege, kinek fölgyógyúlhatásához mi reményt sem kötött, más orvos által fölgyógyíttatott. Hivatásábani túlbuzgalma, s fáradhatlansága által mindent megkisérlett, hogy betegének életét megmentse és azt meggyógyítsa. Mélyen leverve volt, ha a halál betegeinek egyikét áldozatul kivánta, de egyúttal féltékeny és büszke is volt, hogy betegei másnak ne, hanem csak neki köszönhessék fölgyógyulásukat. E főhibája, melyet egyrészt kitűnő orvossá is téve, felkelté benne az irigységet minden más kurtirsa ellen, kik útjába léptek. Nem csoda tehát, ha orvosunk irigy szemmel és mély elkeseredettséggel nézte Violának napról napra leendő jobbulását, melyet Lindburg orvos a befejezés által előidézett. Ha hozzávesszük, hogy Vinsconti Annát még szerette is, s hogy ő ezért szerelemféltő volt, úgy igen is megmagyarázható, hogy ő nem fog sokáig néma nézője lenni az események fejlődésének, s nem fogná tűrni, hogy Lindburg azon dicsőségben részesüljön, hogy betegét, ki neki oly kedves volt, s kihez anyi najlamot érzett, fölgyógyitásához minden lehetőt megkísértett, s mégis kénytelen volt a fölgyógyúláshoz mit reményt föladni, hogy azt most Lindburg fölgyógyitsa; és azt is látnia kellett, hogy a szeretett fiatal leányka mint csügg hajlandóságával és gyöngédségével Lindburgon. (Folyt. köv.) „Lohengrin“ szövege. (v.) Wagner Rikhárd e nagy birodalművének első előadása mára van kitűzve. Ha ez előadás — valami akadály folytán — elmaradna is , fővárosi olvasóink később is hasznát vehetnék e szövegmagyarázatnak ; vidéki olvasóink pedig szintén örömmel olvashatják, mert ez a legszebb ódon regék egyike. J Wagner csaknem oly kitűnő költő, mint zeneíró. Ő nem szorul más szövegére. Maga keres tárgyat, melytől lelkesül, s úgyszólván : mese és zene együtt fogamzanak meg nála, együtt nőnek és gömbölyűdnek ki, összeforrva elválaszthatlanul, mint emberi testtel a lélek, s mint gyümölcscsel az íz és a szín. Leginkább az ódon germán regéket használja föl, melyekben a népképzelem erőteljes frissesége nyilatkozik. Egy ily rege szerint : azok a hősök és királyok, kik életükben a földön áldást szültek jelenlétükkel, nem enyésznek el a halállal, hanem a Rajna mellett örök élvek közt bűvös várban laknak, folyvást ápolva a szent Graal lobogó tüzet, mely a nemes szívek jelképe. E földöntúli lovagok csak akkor jönek megint a földre, ha valami szörnyű vétket kell legyőzniük, s az üldözött ártatlanságot oltalmazniuk. Nekik hatalmuk van az emberek fölött, de szükségképen talánynak kell előttük maradniok. Ha e talányt megfitté valaki, vagy elmondák maguk , akkor megszűnik bűverejük, szétoszolnak, mint a nyári köd, s viszszalebegnek a szellemek birodalmába. Ily szent Graal lovag volt Lohengrin is. A dalmű Antwerp mellett a Seide partján kezdődik, fákkal a habok fölött. Egy tölgy alatt ül Madarász Henrik német császár, előtte a brabanti urak, élükön Telramund gróffal, s ennek neje Ortrudda). Másfelől a császári kiséret. A császár azért gyűjté össze népeinek főbbjeit, mert keletről egy fenyegető nép árad ellenük, melynek lába nyomán elhervad a mező, a magyar. A szász és thüringi urak kardcsörtetve hangoztatják: „Isten nevében a honért.“ A császár végig tekintve hívein, észreveszi, hogy egyik tartománynak — Brabantnak — nincs feje. Kérdi Telramundot, brabanti grófot, hogy miért nincs Brabantnak hercege? „Az agg brabanti herceg — feleli ez — érezve halálát, rám, mint meghitt barátja gyámságára bízta fiát : Gottfriedet, s leányát , Esát. Ezek erdőre mentek egykor, de csak a leány tért vissza. Kérdeztük tőle : hol maradt a herceg? Azt felelte : kerestem, de nem találtam. De halvány arca elárulá, hogy megölte testvérét.“ A jelenlevők megdöbbennek. Ily nagyravágyó lány, ki megöli testvérét, hogy maga jusson a trónra! A császár fölakasztja pajzsát, mondván : „addig karomra nem veszem, míg e bűnt napfényre nem derítem!“ Hivatja Elsát. Ez megjelen, lebontott hajjal, fehér ruhában, hölgyek kíséretében. Szép, nyugodt, ártatlan külsejű. Regét mond, s ez meghat mindenkit. Itt ember nem ítélhet, Ítéljen isten! Az isten pedig amaz időkben bajvivások által ítélt. A győztesé volt az igazság. A vádló Telramund kiáll, s Elsa megdöbben e vádra, s ártatlanságában védő lovagjáél hivja az álomképet, ki fehér hattyún, fényes mezben már többször megjelent előtte. S ime a víz színén feltűnik a hattyús sajka, s benne Lohengrin. A meglepetés átalános. „Ha megnyerem harcodat, leszesz a hölgyem? — kérdé Lohengrin. Elsa igent mond, s a vívók összecsapnak. Telramund elesik, de Lohengrin nem öli meg. Ő az igazságot kívánja, nem az ellenfél halálát. Elsa háborúl, a császár üdvözli, s van örömriadás az ártatlanság diadala fölött. Lohengrint és Elsát pajzsokon viszik el , míg Telramund a földön fetreng, s Ortrud átkokat szór az öröm zajába. A második felvonásban és van, Antwerp vára előtt. Egyik oldalon a templom. Fenn a kivilágított várban vígadnak, míg a templom kövén komoran ülnek Telramund és Ortrud Odavan a nagyravágyás álma, a becsület és minden. A férj kétségbe esik, a nő boszút forral. „Ortrud, te okozod e szégyent!“ — mondja amaz. „Ne légy gyáva!“ biztatja a nő, ki hasonlít lady Macbethez. (Ő ölte meg Gottfriedet, Elsa testvérét.) Kétségbeesésük, boszúszomjuk a vár vigadásával szemközt, megdöbbentő kép. Ortrud — eszmélve Lohengrin rejtélyes megjelenésére — azt mondja : „Nem Lohengrin győzött le, hanem a varázs!“ A becsszomjas Telramund hinni kezdi. Összeesküsznek tehát újra, s midőn a boldogságtól ittas Elsa a vár erkélyére lép, s beszél az esti szellőkkel és susogó lombokkal,— Ortrud igy szól férjéhez : „Menj félre, a nő az enyém, a hős a tiéd legyen.“ Ekkor Ortrud bűnbánólag sóhajtja el Elsa nevét, ki ezt meghallja. A szerelemboldog hiszékeny leány igaznak véli bűnbánatát, karjára veszi, s palotájába hívja. „E házba így vonul a kárhozat!“ mondja Telramund a bokrok között. E közben virad, s kikiáltók fújják a császári parancsot: „Száműzve és megvetve Telramund!“ Urak jönek a színre, kiknek nem tetszik, hogy a császár oly félelmes ellenségre akarja vezetni őket. Ki fogja őket megóvni a veszélytől! „Én!“ szól az előlépő Telramund. Az urak szeretik e biztatást, de elrejtik a száműzöttet, nehogy a császár haragja érje őket. Jó az ünnepi menet, élén ékes mezben Elsa, az udvarhölgyek közt Ortrud, kinek arca dühtől van eltorzulva. Amint mennek, egyszerre kitör Elsa el — 1126 —