Fővárosi Lapok, 1866. december (3. évfolyam, 275-297. szám)

1866-12-01 / 275. szám

Midőn a grófnő leült, Gyula mindkét kezét meg­fogta, s egy ideig úgy tartá. Néhány perc elteltével a grófnő lassan fölnyitá szemeit. Egy darabig dermedt és élettelen tekintettel nézett maga elé, de azután te­kintete mindig tisztább lett, s meglepetve, majd ked­vetlenül nézett maga körül. — Hogy érzi magát méltóságod ? — kérdezte Gyula, a nélkül, hogy kérdésében győzelmét, me­lyet a grófnő fölött most kivivott, hangsúlyozta volna. — Ah, ön az orvos úr! — szólt a grófnő és ke­zét homlokához emelte, mintha gondolatait összeszed­ni akarná. Ezután félig nevetve kérdé: — Elvesztettem fogadásomat? — Igen, elvesztette, — mondá Gyula. — Igen kedvesem, te tökéletesen le vagy győz­ve, — mondá a gróf, — és most kötelességed min­den a delejezés és delejezők ellen tett kifakadásaid­­ért engedelmet kérni. A grófnő arcán a sértett önérzet, harag és lealáz­­tatás kifejezése ült. Gyula, ki mind ez érzéseket a grófnő arcáról olvasta, megfogta kicsiny kezét, ajaké­hoz vezető s mondá: — A befejezés nevében fogadja köszönetemet győzelmemért. Higgye el, hogy a gyógyászatban nagy szerencsétlenség, hogy előítélet és tudatlanság által a bizalom, melyet e csodálatos gyógyerő valóban megérdemel,­­ megingatva van. Erre Deputée delejes kísérleteiről kezdett be­szélni, és tíz perc alatt sikerült az egész társaság fi­gyelmét anyira megnyerni, hogy az előbbeni jelenet egészen feledve jön. Midőn szétoszlottak, a grófnőnek is, mint az egész társaságnak, az a meggyőződése volt, hogy ő soha érdekesebb és szellemdúsabb emberrel, mint Lindburg orvos, eddig még nem találkozott. VII. Az idő múlt és Viola egéssége napról napra ja­­vult. Gyula semmi orvosságot nem használt, s Viola csakis a befejezés által gyógyult. Egy hónap eltelté­vel már egyik szobából a másikba sétálhatott, míg azelőtt erőtlensége miatt egyik pamlagról a másikra kellett vinni. Ismét este volt. Az udvari tanácsos nem lévén Korn, Viola és Anna a kis teremben voltak. Viola a pamlagon ült, és szokáson kívül köhögött. Anna va­lamit fölolvasott, midőn Lindburgot bejelenték. Lindburg belépett , s Viola mellett foglalt helyet. — Ma rosszabbul vagy, — mondá Gyula, Viola kezét megfogva, s üterét nézve.—Nagyon le vagy han­golva. Viola fejével „igent“ intett. Gyula kezét Viola homlokára téve, a­nélkül, hogy több kérdést intézett volna hozzá. Néhány perc múlva Viola álomba me­rült. Anna, ki Violától kissé távolabb ült, a pamlag­­hoz közeledik, ez előtt térdre bocsátkozott, s fejét testvérének keblére hajta. Gyula a pamlag mellett ült, s úgy látszott, mint­ha a fiatal leány előtte térdelne. Gyula tekintete Anna tiszta és szép ábrázatján nyugodott, melyre a fájdalom fátyolt borított. Szemei­nek sajátságos bűvereje által Anna tekintetét önaka­ratán kívül magára vonta. Ez Gyulára nézve veszedelmes pillanat volt. A kék szemek, melyek a legbensőbb szeretet érzelmé­nek kifejezésével voltak reá irányozva, benne a vért pezsgésbe hozták. Gyulának vére halavány, magas homlokáig szökött fel, és azt sötét lánggal bob­ta, de a ragyogó tekintetnek meleg és gyöngéd kifejezést adott. Akaratlanul téve kezét a szép szőke fürtű főre, de ismét visszahúzta azt, fölemelkedék, s hideg, majd­nem parancsoló hangon mondá : — Keljen föl Anna ! Anna mozdulatlan maradt, tekintetét Gyulára irányozva. Gyula arca most megváltozott, s hangja oly hideg lett, mint tekintete. Fejét bizonyos hatá­rozottsággal fölemelte, s komoly hangon mondá: — Távozzék egy kissé Violától, kedves Anna, én kérem. Mély sóhajjal fogadta a fiatal leány e parancsot, s lassan fölemelkedék. Gyula Violára hajolt, kezét megfogta, és oly halkan,hogy Anna azt nem hallhatá, kérdé: — Akarsz e néhány általam hozzád intézendő kérdésre felelni? — Igen ! — susog, mosolyogva Viola. — Miért lettél ma rosszabbul? — Anna miatt aggódom, s ezért le voltam han­golva. . — És miért ? — Ő téged szeret. — Tudsz-e szivembe látni? — Igen. — S mit látsz ott ? — Hogy Anna nyugalmadnak veszélyes lehet. — Veszélyes-e már? — Te még őt nem szereted. — És nekem őt nem szabad szeretnem. — Te nem akarod.­­ — Miként sikerülhet fakadozó szerelmének gá­­tat vetnem ? — Az által, hogy az ő figyelmét másra vezeted, és csöndes, hideg magadviselete által magadtól távol tartod. — Köszönöm ! — Megmondhatnád-e, miért oly haragos Vinsconti? 1f — Ő Annát szereti. — Lehet e Anna boldog ő vele? — Igen, ha őt szerethetné. — Jó! Aludjál tehát csöndesen, s ébredj a lélek boldogságával szegény angyal, — rebegő Gyula s eltávozott, miután Annával hallgatva kezet szorított. VIII. Vinsconti orvos, különben minden körülmények között becsületes és derék ember, mégis, mint vala­­menyi Ádám gyermeke egy hibával bírt. Ha et a szenvedély elkapó, e szenvedély neki mindene volt. A körülmények úgy hozták magukkal, hogy a derék orvos e pillanatban két szenvedélynek volt alávetve, mely egész lelki érzékére nagy befolyást gyakorolt. Az egyik soha sem nyugvó önérzet, s nagy mér­vű hiúság. E hiúsága abban állott, hogy önérzetét sérté, ha egy betege, kinek fölgyógyúlhatásához mi reményt sem kötött, más orvos által fölgyógyíttatott. Hivatásábani túlbuzgalma, s fáradhatlansága által mindent megkisérlett, hogy betegének életét meg­mentse és azt meggyógyítsa. Mélyen leverve volt, ha a halál betegeinek egyikét áldozatul kivánta, de egyúttal féltékeny és büszke is volt, hogy betegei másnak ne, hanem csak neki köszönhessék fölgyó­­gyulásukat.­­ E főhibája, mely­et egyrészt kitűnő orvossá is téve, felkelté benne az irigységet minden más kur­­tirsa ellen, kik útjába léptek. Nem csoda tehát, ha orvosunk irigy szemmel és mély elkeseredettséggel nézte Violának napról napra leendő jobbulását, me­lyet Lindburg orvos a befejezés által előidézett. Ha hozzávesszük, hogy Vinsconti Annát még szerette is, s hogy ő ezért szerelemféltő volt, úgy igen is megma­gyarázható, hogy ő nem fog sokáig néma nézője len­ni az események fejlődésének, s nem fogná tűrni, hogy Lindburg azon dicsőségben részesüljön, hogy betegét, ki neki oly kedves volt, s kihez anyi n­ajla­­mot érzett, fölgyógyitásához minden lehetőt megkí­sértett, s mégis kénytelen volt a fölgyógyúláshoz mit reményt föladni, hogy azt most Lindburg föl­­gyógyitsa; és azt is látnia kellett, hogy a szeretett fiatal leányka mint csügg hajlandóságával és gyön­gédségével Lindburgon. (Folyt. köv.) „Lohengrin“ szövege. (v.) Wagner Rikhárd e nagy biro­dalművének el­ső előadása mára van kitűzve. Ha ez előadás — va­lami akadály folytán — elmaradna is , fővárosi olva­sóink később is hasznát vehetnék e szövegmagyará­zatnak ; vidéki olvasóink pedig szintén örömmel ol­vashatják, mert ez a legszebb ódon regék egyike. J Wagner csaknem oly kitűnő költő, mint zene­író. Ő nem szorul más szövegére. Maga keres tár­gyat, melytől lelkesül, s úgy­szólván : mese és zene együtt fogamzanak meg nála, együtt nőnek és göm­bölyűdnek ki, összeforrva elválaszthatlanul, mint em­beri testtel a lélek, s mint gyümölcscsel az íz és a szín. Leginkább az ódon germán regéket használja föl, melyekben a népképzelem erőteljes frissesége nyilatkozik. Egy ily rege szerint : azok a hősök és királyok, kik életükben a földön áldást szültek jelenlétükkel, nem enyésznek el a halállal, hanem a Rajna mellett örök élvek közt bűvös várban laknak, folyvást ápol­va a szent Graal lobogó tüzet, mely a nemes szívek jelképe. E földöntúli lovagok csak akkor jönek me­gint a földre, ha valami szörnyű vétket kell legyőz­niük, s az üldözött ártatlanságot oltalmazniuk. Nekik hatalmuk van az emberek fölött, de szükségképen talánynak kell előttük maradniok. Ha e talányt meg­­fitté valaki, vagy elmondák maguk , akkor megszű­nik bűverejük, szétoszolnak, mint a nyári köd, s visz­­sza­lebegnek a szellemek birodalmába. Ily szent Graal lovag volt Lohengrin is. A dalmű Antwerp mellett a Seide partján kezdő­dik, fákkal a habok fölött. Egy tölgy alatt ül M­a­­darász Henrik német császár, előtte a bra­­banti urak, élükön Telramund gróffal, s en­nek neje Ortrudda). Másfelől a császári kiséret. A császár azért gyűjté össze népeinek főbbjeit, mert keletről egy fenyegető nép árad ellenük, mely­nek lába nyomán elhervad a mező, a­­ magyar. A szász és thüringi urak kardcsörtetve hangoztatják: „Isten nevében a honért.“ A császár végig tekintve hívein, észreveszi, hogy egyik tartománynak — Brabantnak — nincs feje. Kérdi Telramundot, brabanti grófot, hogy miért nincs Brabantnak hercege? „Az agg brabanti herceg — feleli ez — érezve halálát, rám, mint meghitt barátja gyámságára bízta fiát : Gottfriede­t, s leányát , E­­­s­á­t. Ezek erdőre mentek egykor, de csak a leány tért vissza. Kérdeztük tőle : hol maradt a herceg? Azt felelte : kerestem, de nem találtam. De halvány arca elárulá, hogy megölte testvérét.“ A jelenlevők megdöbbennek. Ily nagyravágyó lány, ki megöli testvérét, hogy maga jusson a trónra! A császár fölakasztja pajzsát, mondván : „addig ka­romra nem veszem, míg e bűnt napfényre nem derí­tem!“ Hivatja Elsát. Ez megjelen, lebontott hajjal, fehér ruhában, hölgyek kíséretében. Szép, nyu­godt, ártatlan külsejű. Regét mond, s ez meghat mindenkit. Itt ember nem ítélhet, Ítéljen isten! Az isten pe­dig amaz időkben bajvivások által ítélt. A győztesé volt az igazság. A vádló Telramund kiáll, s Elsa megdöbben e vádra, s ártatlanságában védő lovagjáél hivja az álom­képet, ki fehér hattyún, fényes mezben már többször megjelent előtte. S ime a víz színén feltűnik a hattyús sajka, s benne Lohengrin. A meglepetés átalános. „Ha megnyerem harcodat, leszesz a hölgyem? — kérdé Lohengrin. Elsa igent mond, s a vívók összecsapnak. Telramund elesik, de Lohengrin nem öli meg. Ő az igazságot kívánja, nem az ellenfél ha­lálát. Elsa há­borúl, a császár üdvözli, s van örömria­dás az ártatlanság diadala fölött. Lohengrint és El­­sát pajzsokon viszik el , míg Telramund a föl­dön fetreng, s Ortrud átkokat szór az öröm zajába. A második felvonásban és van, Antwerp vára előtt. Egyik oldalon a templom. Fenn a kivilágított várban vígadnak, míg a templom kövén komoran ülnek Telramund és Ortrud Odavan a nagy­­ravágyás álma, a becsület és minden. A férj kétségbe esik, a nő boszút forral. „Ortrud, te okozod e szégyent!“ — mondja amaz. „Ne légy gyáva!“ biztatja a nő, ki hasonlít lady Macbethez. (Ő ölte meg Gottfriedet, Elsa test­vérét.) Kétségbeesésük, boszúszomjuk a vár vigadásá­­val szemközt, megdöbbentő kép. Ortrud — eszmélve Lohengrin rejtélyes megje­lenésére — azt mondja : „Nem Lohengrin győzött le, hanem a varázs!“ A becsszomjas Telramund hinni kez­di. Összeesküsznek tehát újra, s midőn a boldogságtól ittas Elsa a vár erkélyére lép, s beszél az esti szellők­kel és susogó lombokkal,­— Ortrud igy szól férjéhez : „Menj félre, a nő az enyém, a hős a tiéd legyen.“ Ekkor Ortrud bűnbánólag sóhajtja el Elsa ne­vét, ki ezt meghallja. A szerelemboldog hiszékeny leány igaznak véli bűnbánatát, karjára veszi, s palo­tájába hívja. „E házba így vonul a kárhozat!“ mond­ja Telramund a bokrok között. E közben virad, s kikiáltók fújják a császári parancsot: „Száműzve és megvetve Telramund!“ Urak jönek a színre, kiknek nem tetszik, hogy a császár oly félelmes ellenségre akarja vezetni őket. Ki fogja őket megóvni a veszélytől! „Én!“ szól az előlépő Telramund. Az urak sze­retik e biztatást, de elrejtik a száműzöttet, nehogy a császár haragja érje őket. Jó az ünnepi menet, élén ékes mezben Elsa, az udvarhölgyek közt Ortrud, kinek arca dühtől van eltorzulva. A­mint mennek, egyszerre kitör Elsa el­ — 1126 —

Next