Fővárosi Lapok, 1866. december (3. évfolyam, 275-297. szám)
1866-12-08 / 281. szám
281-ik sz. Szombat, dec. 8. Kiadó-mvatar: pest, barátok tere 82. Harmadik évfolyam 1866 Előfizetési díj: "PT X V A AW Szerkesztői iroda: Félévre . . . . 8 frt. L "ff 1 II A U ff 1^ 1 I A LJf 1 1/ Lipót utca 84. sz. mem. 4 f rt. r If V fT LliUkl I I I n rlllV. Hirdetési díj: Megjelen az ünnep utáni m Negyed hasábos petit napokat kivéve minden sor.............5 km nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. &2A ****** ^0 kr. Ne kérdezd! XT A tr Á J a rm /lf __ __| ____________* ___ _____ * 1 ......... ^ .... _ .... Ne kérdezd azt, hogy a szivet mért Tévé kebledbe istened! S ne merd tagadni nagy hatalmát, Mert ő az úr élted felett. Mi lenne — éh! — az emberélet Ha a szív pusztán állana , Mint elmerült hajó, nyom nélkül Le a mélységbe szállana. Nem látod-é a kis virágot, Mely a bokor tövében él, Miként terjeszti illatárját, Mit szerte visz az esti szél ? Nem érzed-é a napsugárnak Szelíd, jótékony melegét, Mit elfogadni a virág is Megnyitja tiszta kebelét. A szivet a teremtő isten Csupán szeretni alkotá, S az ember élte boldogsága Forrásit abban megnyitó. Mi a meleg a napsugárban, S illat a virág kebliben, Az a szivnek mély rejtekében A mindenható szerelem. Mezei József. AZ ÚJPESTI SZIGETEN. Beszély. Deák Farkastól. Baráti vallomások. Kákosi Béla — egyike kedves barátimnak — mintegy harminckét éves, kellemes külsejű, csinos barna ember. Atyja, ki előkelő pesti polgár volt, igen gondos nevelésben részesitő. Béla szép vagyont örökölt, s a mellett mint szorgalmas ügyvédnek igen jó jövedelme volt. Tanulótársam vola, s mindig nagy élvezettel töltöm el havonkint azt az egy két napot, mit társaságában vagy családja körében mulathatok. Ő már nős ember, s menyegzőjén az egyik vőfély én voltam. Ennek már maholnap hét éve lesz. Néha náluk ebédelek, s kivált szép nyári napokon velök maradok egész nap, — csinos villájuk van a városligetben, — s ilyenkor aztán beszélgetünk politikáról, irodalomról, művészetekről, a színházról. Máskor kertészkedünk, vagy régi dolgainkat, gyermekkori bohóságainkat s ifjúságunk kalandos napjait emlegetjük, s el-elmondogatjuk, hogy egyik vagy másik pajtásunkból mi lett, hová emelkedett vagy sülyedt, s hogy a tiz év előtti szép leányoknak mi sors jutott. Szóval, mi mindig találunk tárgyat, — s habár egyikünk sem szenvelgi a Damon és Pythias érzelgősségét — bajainkat és aggodalmainkat őszintén közölni szoktuk egymással. Mintegy négy héttel ezelőtt (épen vasárnap volt) a kilenc órai gőzössel a császárfürdőbe akartam uienni; gyönyörű júliusi nap volt, sokan tódultak a gőzösre, a csinos hölgyek elegáns reggeli öltözékben, takaros ifjoncok, szépen leretvált öreg urak, s én hol ide, hol oda néztem, és csöndesen szívtam szivaromat, midőn a második csöngetés után látom, hogy Béla is a hajóra lép. Azonnal helyet csináltam neki, s e kezemet megszorítva, szótlanul mellém ült. Úgy találtam, hogy komor volt, s ez anyival inkább feltűnt, mert körültünk a legvidámabb arcok mosolyogtak, s mindenki beszélt, nevetett, csevegett, mint valami vidám madarak, midőn a nyári napsugarak aranynyal, ezüsttel szegélyzik a berkek és ligetek lombjait. — Béla, te rosz kedvű vagy ? —Kezdem halkan a társalgást! — Hát anyira meglátszik rajtam, hogy már észre vetted ? — Azt hiszem, más nem igen venné észre, de én, ki anyira ismerlek, már messziről láttam. / r — És hátha csalódnál! — Épen jó kedvem van. Amíg a Zrinyi-omniusztól idáig sétáltam, nevettem is egy párszor. — Tudod, a nevetés sokféle, s ha csakugyan nevettél — ez a keserű fajtából lehetett. Azonban tudod, nem mostanról szólok, de egyátalában elégedetlen vagyok veled. A múlt ősztől fogva nagyon zárkózott, hallgatag vagy, és sokszor igen rósz kedvű. Érted-e, igen sokszor igen rósz kedvű. Pedig legközelebbi röpiratod törvénykezésünk tárgyában akkora figyelmet keltett, hogy neved minden ajkon forog, s az eféle sikeres föllépés örömet szokott okozni a férfinak. — A férfinak csak egyetlenegy esetben lehetnek igaz örömei . . . — És az ? — Ha bírja szerelmét választott hölgyének. — Hogy értsem ezt ? — kérdem csodálkozva. —Majd később — most beszéljünk másról. Ha majd hozzám lösz, talán elmondom. — Megbocsáss édes Bélám, én mindent tudni akarok. — Majd később — felelt-e, s a bombatérről beszállókat kezdé nézni. Többet nem szóltunk a császászárfürdőig, s most úgy tetszik, mintha ő gondtalanul füstölné szivarét, s én volnék mély gondolatokba merülve. Barátom nejéről gondolkoztam, a szép Lauráról. Ezelőtt hét-nyolc évvel mily feltűnő, ünnepelt szép leány volt, s mint udvaroltunk neki mindnyájan, még én is. Akkor mily kellemes, okos lánynak tartottuk, s menyire örvendeztünk, midőn Béla megkérte és nőül véve. Egész Pest ismerte őket, mindenki helyeselte e frigyet, s igy a legszebb remények közt léptek az oltár elé. Azóta is igen szép életük volt, de — dennyi bizonyos, hogy Laurát darab idő óta kacérkodással vádolták. Beszélték, hogy ezzel vagy azzal igen jól mulat, hajhássza az időtöltést, sőt ami legnevezetesebb, magához méltatlan egyénekre pazarolja mosolyait, kézszorításait és gyönyörű pillantásait. Bálokban olyanokkal táncol , vígan cseveg, kiket senki sem ismer. Mintha valami láz szállotta volna meg, mely örökös széptevést akar élvezni ; mintha örökké bókot akarna hallani, mindegy, akárkitől; mintha bizonyos cynismussal hajhászná az apró kalandokat, s megvetve és fölhíva a társaság közvéleményét, nyíltan űzné ezeket az apróságos, haszontalan hiúskodásokat. Ma egygyel, holnap mással vették szóba. A színházi közönség egyet beszélt, a táncvigalmakban egészen más iránt mutatkoztak hajlamai, szóval anyi igaz, hogy a múlt farsangon beszéltek róla. Hátha csak női szeszély az egész, s ép az mulattatja, hogy magáról beszéltessen? Ami engem illet, én sokszor hallottam egyet-mást, de soha se hittem. Nem hihettem, hogy az a kedves, művelt nő megszeressen oly bambát, mint Botori, s kedvtelve társaloghasson oly léha fickóval, mint Kepesi, és szóba álljon oly kétes jellemű emberrel, mint Boczai. Nem, ez lehetetlen ! Most azonban látva Béla folytonos komorságát, s hallva ez egy pár szót: minden, amit valaha hallottam, sötéten árnyékolva tolult lelkem elé. Sok nő csodálatos lény ! Hiszen Shakespeare is megírta, hogy a tündérek királynője képes volt egy borzasfülű szamárfőbe szeretni. És hányszor látjuk az életben, hogy egy-egy nő pillanatnyi, vagy tartamosabb rokonszenvét oly egyének iránt nyilatkoztatja, kik arra teljesen méltatlanoknak látszanak a józan ész előtt. Józan ész ? Hát az ily indulatoknak van-e józan logikája, törvénye ? Nincs ! Sok nő élete végére mehetlen szeszélyeskedés láncolata! De hát Laura, kit énnyira becsülök, tisztelek s mondhatom szeretek; ez a nemes tekintetű, s a mellett nyílt, őszinte, jó kedvű hölgy, kivel öröm az együttlét, kinek egy baráti kézszorítása előttem mindig többet ért, mint sok másnak minden kegye, — ne volna kivétel? De ez nagyon szomorú lenne! Ily gondolatok közt értem Bélával a platánok árnyas lombjai alá. Hullámzott a sok nép, szólt a jó magyar zene, s az ember csak úgy fürdött a finom reggeliségben. — Menjünk át a Lukács-fürdőbe — szólt Béla. — Itt igen sok az ember. Szó nélkül követtem, s a Lukács-fürdői kert egy magános asztala mellé ülve, reggelit rendeltünk, s újabb kérdést nem várva, Béla így kezdé beszédét: — Kedves barátom, én szerencsétlen vagyok, nem nem szeret, vége minden illusiónak. Öt évig boldog valók, de csalódásom, ez az ébredés keserűbb minden fájdalomnál. Nincs az a nap, hogy újabb meg újabb jeleit ne adja közönyösségének, sőt mondhatom : hidegségének. És tudom jól, te is hallottad, hiszen ha már én is hallottam, hogy ne tudnád te, hogy hol egyik, hol másikkal veszik szóba. Időtöltését leli a kacérkodásban, a könnyelműség lett legfőbb gyönyöre, és én őrülten töltöm éjjeimet s komor búsongás közt napjaimat. De mit tegyek ? Botrányt nem idézhetek elő, hogy épen magam adjak tárgyat a világ szájának, s ha tenném is, Vájjon ez visszaadná-e nőmet, családi köröm vidámságát és Laura szerelmét? — Valóban helyzeted komoly. De talán te is meghűltél, te is változtál, benned is lehet hiba. — Meglehet, nőd állapotát igen is fekete színekben látod. — Sőt azt hiszem, hogy a valóságot sem látom egészen, s legnagyobb aggodalmam az, hogy nem tudok gondolkozni, s nem látom, hogy mit kellene tennem. — Az első és a fő dolog, hogy nem kell elcsüggedni , — mondom , kezét melegen megszorítva, midőn néhány ismerősünk az árnyas ösvényen felénk közeledve, asztalunkhoz telepedtek s elénk politikai és jogi vitatkozásukat folytatták. Néhány perc múlva Béla barátom, az egész világot, feleségét, illusióit, csalódását és bánatát feledve, oly szenvedélyesen politizált, s oly alapossággal terjeszté elő nézeteit, hogy környezete teljes elismeréssel, mondhatni bámulattal hallgatta. Én azonban csakhamar búcsút vettem a társaságtól, s magánosan még egyszer végig sétálva a két fürdő zajos helyiségeit, visszahajóztam Pestre. Útközben a hallottakról gondolkozva, két nézetre jöttem. Egyik ez volt : Bármely férj csak akkor van veszedelemben, ha nejének, nála eszesebb ember komolyan udvarol, különösen ha egy nő anyi műveltséggel bír, mint Laura, mert ideig-óráig megzavarhatja ugyan egy ifjú szép arca, egy jó táncos olvadó szenvedélye, egy szépen éneklő érzékeny szív, vagy valami más népszerűsítő tulajdon, de mint a madár, előbb utóbb visszatér zöld ágára, egész erdő viránya csalja bár. A másik nézetem az volt, hogy Béla kezdi elhanyagolni nejét, mert mostanában sokat dolgozott, s igen is nagy szenvedélylyel politizál. E két gondolatom eredménye azt gyanittatá velem, hogy barátom családi köre nincs komolyan veszélyeztetve , hiszen Laura udvarlói még eddig a társasélet minduntalan fölmerülő és minden pillanatban újra elenyésző léha pillangói — és Bélához hasonlítva, szörnyü apró lelkek. (Folyt. köv.) ,v.