Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)

1868-01-15 / 11. szám

11-dik sz. Szerda, január 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 84. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat lapunk ez évi, vagyis ötödik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Főtörekvésünk leend folyvást oly változatos tartalmú la­pot adni, mely műveit nők és férfiak igényeit egy iránt ki­elégítse. Az előfizetési összeget (félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft) Emich Gusztáv kiadónk hivatalába kérjük m­i­e­r­é­b­b beküldetni. Photograph album. I. L . 11­­. Olyan szép volt, a­mig lány volt, Mint az égnek angyala ! Minden férfi értté lángolt, Ki csak látta valaha . . . S hogy asszony lett, olyan j­ó volt, Csupa, csupa szeretet! Minden férfi neki hódolt, S minden férfit szeretett . . . És akkor is oly kapós volt, Hogy rá hányták a rögöt: Kikaparták a koporsót S elvitték az — ördögök . . . II. Matild, Özvegy asszony sírva-ríva Panaszolja sorsát: Hogy elveszté életének Java java-borsát ... Bú, keservek megsappaszták Arca régi pirját — („ Vénus-pasta biztos óvszer, Mint a lapok Írják.“) Régi kedve, életkedve Immár sírba szállott — („De, hogy föl nem támad ismét, Arról jót nem állok.“) Kis kezeit ide adja : Nézzem, mily soványak — („Madarászok a madárnak Szép selyem tőrt hánynak.“) Nagy­ egyedül tölti otthon Árva özvegységét — („De már ennek, bizony jobb lesz, Nem várom a végét . . .") Ah ! mikor még volt kinek még Azt mondja, hogy : édes ! — — „ Ah! bocsánat, hí a munka, Isten áldja, édes.“ — III. D­ó­r­i­s. Az olvadó hó szennye közt A hóvirág szeplőtelen — Oh ezek mind, mind foltosak : Jó Dórisom ! csupán te nem ! Ott ülsz a Saale partjain, Szép kék szemed szemembe néz ; Oh e kérdő tekintetet Elhordanom már nem nehéz . . . ígéretet nem tétetél, Sem esküm nem kérted soha, De megtartom, a mire kért Erdő szemeid mosolya: A kék ibolyát őrizem, Száradt, — de nékem most is él! Emléked most is őrizem — És majdan síromba kisér! Szász Béla. A KACAGÓ ASSZONY. — Novella. — Irta: Vadnai Károly. (Folytatás.) II. A város másik végén volt egy ismeretes telek, (talán meg van ma is,) melyet csak egyszerűen „fa­kastélynak “ neveztek. Ez elnevezés nem volt alap­talan, mert e telek közepén nagy fák között csak­ugyan egy faépület állt, mely anyiban a kastély cí­­met is megérdemlé, hogy emelettel birt. Különös ódon külseje volt. Fáját anyira megbarnita az idő, hogy fekete háznak is nevezhették volna. Homlok­zatát fedett lépcsőzet képezé, mely egy kis övezetes faerkélyre vezetett, hol négy-öt emberre volt ülés. Innen kellett bemenni az emeleti szobákba, a minő lehetett három vagy négy. Fényűzőbb helyeken az egészet kalitkának nevezték volna, itt kastélynak is megjárta, anyival inkább, mert egy székely nemes birta, a ki ugyan egész életén át mit sem törődött vele, hanem a hozzá tartozó egy pár szántófölddel együtt kiadta haszonbérbe, halálakor pedig egyik elszegényült rokonának hagyta. Néhány év előtt ez erkélyen sokszor ült egy szomorú asszony, elmélyedve gondolataiba, s csak akkor rezzenve föl, midőn a szobából egy fiatal lányka lépett ki, s gyöngéden átkarolt. E gyöngéd szeretet az első pillanatban tanúsítá, hogy ő nő a fiatal leánykának anyja. Egy darabig szelíden nézett gyermekére, meg­­simítá szőke fürtéit, melyből egy pár homlokára hullott, aztán elkomolyult, és szelíden mondá : — Malvin, menj és nézd meg virágaidat. A leányka oly könnyedén szállt le az erkélyről, hogy a régi falépcsők meg se roppantak lábai alatt. Az anya sóhajtva nézett utána, azután szemeibe köny szökött. Azt kell hinni, hogy épen azért küldé el, hogy ne lássa e könyeket és e szomorú arcot, mely az ég felé fordulva azt látszott kérdeni: mi lesz e sze­gény leányból ? A leányka csendesen haladt a nagy fák árnyai alatt, melyek a fakastélyt körülvették. Arcán ábránd és álmodozás látszott, e titokszerü sajátsága mind­azon gyermekeknek, kik magányban növekednek. Mindene volt, a mit kívánt, és még­is szomorúság ült vonásain. A madarak vigan énekeltek körülte, a virágok nyíltak, édes­anyja szeretettel kísérte lép­teit , és mégsem bírta a gyermekleányok vidorságát. Azt hive, hogy szíve anyjáért fáj, miatta könye­­zik. Hisz szegény mama, mindig oly levert, csüg­­geteg és szomorú. Titkos bánata van, melyet neki sem akar bevallani. Ha kérdi: mi baja ? azt feleli: „oltalom és baráti szívek nélkül, elszigetelve az em­berektől, mi örömem lenne a világon ?“ A jó leányka ilyenkor mosolyogva emeli föl szép szelíd arcát, le­térdel anyja lábaihoz, és az ártatlanság hitével mondja: „nem oltalmaz-e isten az égben, s egymást szeretve, mi szükségünk van az emberekre a földön ?“ De az anyát nem vigasztalják meg ez ártatlan sza­vak. Ismét könyer, és leányát megint virágaihoz küldi. Bármenyire szereti is ez angyalt, kit az ég anyi jósággal és szépséggel ajándékozott meg, szive mégis gyakran elszorul, midőn rá tekint. Mély bá­nat és vérző szemrehányás gyötrik, valahányszor múltjába néz, melyet a könnyelműség döntött romok­ba. Tizenkét év előtt még egyike volt a székely föld legvidámabb, legboldogabb leányainak; bár szegé­nyen, árván maradt, de egy vagyonos nagynénje a legjobb nevelésben részesíté, s úgy szereté, mint saját gyermekét, egyetlen fiát. A két unokatestvér — ő és e fiú — együtt növekedtek és nagyon sze­rették egymást. Együtt játszottak a vízpartok puha homokján, s együtt álmodoztak a nagy erdők ár­nyai alatt Szivükben ekkor támadt az első szerelem, ez édes érzés, melyre a legsivárabb szív is oly epedve szokott visszaemlékezni, mint emlékeznénk a tavaszra, ha az csak egyszer jönne elő a természet­ben, és többé nem térne vissza soha. De az ő első szerelmük boldogsága kevés ideig tartott. Az ifjú elment a nagyvilágba, s elfeledte a várakozó leányt. Neki adta magát az élvezeteknek, s a szalonok sző­nyegein nem gondolt többé azon gyermekálmokra, melyeket a vizek partján s a fák árnyai alatt szöve­­nek. Egy nap azt irá anyjának, hogy megnősül, s lelkesedéssel beszélt menyasszonyáról, egy gazdag tőzsér egyetlen gyermekéről, kinek nagy házai van­nak Pesten, s pompás nyaralója a zugligetben. Az árva leány könyezve olvasta e levelet. Csalódásában szomorú s majdan elkeseredett jön. Nevetni kezdett saját szerelmén és hűségén, s könnyelműségben kere­sett vigaszt. Társaságokba járt, táncolt, dalolt s bolonditá az ifjakat. Azt hive, hogy arra elég joga van. Végre férjhez ment szerelem nélkül egy negy­ven éves fér­fihez, a­ki előkelő állásban volt a kor­mányszéknél. Legalább — gondolá, — lesz pénze és nagy társasága, s ha boldog már nem lehet — mulatni fog. A koros férjek semmit se tudnak meg­tagadni fiatal nejeiktől, s a fiatal Tarvayné (igy ne­vezték férje után) oly fényűzés közt élt, mint a leg­első mágnás családok. Nagy estélyeket rendezett, piperéit Párisból hozatá, s fogatához a zsibói ménes adá a legszebb lovakat. Férje sokszor megrémült e fényűzés miatt, de Tarvayné mindig meg tudá nyug­tatni, s igazán szólva, hiúságának is nagyon hizelgett az, hogy fiatal nejét mindenki ünnepli és bókokkal halmozza el. E fényes élet két évig tartott, midőn a férj meghalt, s Tarvayné igen nagy zavarokba ju­tott. Többé nem rendezhetett nagy estélyeket, ruháit csak Pesten rendeltethető meg, fényes lovait el kellett adnia, és kénytelen len adósságokhoz folyamodni. A világ hálátlan lett hozzá, mint mindazokhoz, a kik fényűzés miatt buknak meg. — A kik előbb még bókoltak, most kíméletlen élceket szórtak rá, s a valódi gazdagok — kik nem egyszer fogadák el meghívásait, — most csak gúnymosolyukban része­sítek. A világ hálátlansága rendesen átalakítja a szí­veket, az erőseket bölcsekké, a gyöngéket elkeserül­­tekké és bosszúsakká teszi. Tarvayné a gyönge szi­vek közé tartozott, s a világ iránti undorral vonult a falu magányába, hol gyermekét önmaga nevelte. Idők múltán némi vigaszt talált mosolygó gyermekében, ki szeretettel kisérte lépteit, de a­mint e leányka nőtt és fejlődött, sokat töprengett jövője fölött. Mi lesz belőle ? Aggodalmait azonban néha egy remény világítá meg, mint őszi sugár a felhőket. Hátha — gondolá — egykor e szép gyermek alkalmat ad neki, hogy a rossz világot megtorolja, s megvetésével büntesse meg. Ha egyszer ismét gazdag lenne! E remény futófény volt, mely jött, eltűnt és ismét elő­jött. Malvin szép arcára nézve, bízni kezdett az ál­modott jövőben, de szegénységükre gondolva, ismét elkomorult. Ily aggodalmak közt nőtt fel Malvin a különös kis fakastélyban, melyet egy távoli rokonuk­tól örököltek. Egész világa nem volt egyéb, mint négy-öt szoba, a kert, hol legkedvesebb óráit tölté, édes anyja, ki női tudományokra, nyelvekre és zon­gorára tanítá, s öreg dakája, ki néha dalokat és me­séket mondott neki. E kis világ azonban nem ma­radt mindig ily szűkkörű, s nem sokára egy igény­telen családdal szaporodott. A kis mezővárosba új lelkész érkezett, koros, ko­moly, tudományos férfiú,kit Bánvezeki báró messziről, Magyarországból hitte meg e meglehetős egyházhoz, hálából és kegyeletből, mivel hajdan nevelője, s kül­földön útitársa volt. A lelkész és neje (egy derék jólelkű asszony) meglátogaták a fakastély lakóit is, s évek óta talán ez volt az egyetlen látogatás a szo­morú házban. A lelkész sokat beszélt a báró nemes­­szivüségéről, felesége pedig elhagyott szülőf­öldjét, a Balaton szép partjait emlegeté, s végre egyetlen jó fiát, kitől oly messze elszakadt, s kit sokáig nem fog látni. Elmondá, hogy fiát Gyulának hívják, most mérnöksegéd, s egy derék férfi mellett tanúi, azon a szép földön, melyet ő sohasem fog elfelejteni. (Folyt, köv.)

Next