Fővárosi Lapok 1868. január (1-25. szám)
1868-01-15 / 11. szám
11-dik sz. Szerda, január 15. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 84. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................5 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat lapunk ez évi, vagyis ötödik évfolyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Főtörekvésünk leend folyvást oly változatos tartalmú lapot adni, mely műveit nők és férfiak igényeit egy iránt kielégítse. Az előfizetési összeget (félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft) Emich Gusztáv kiadónk hivatalába kérjük mierébb beküldetni. Photograph album. I. L . 11. Olyan szép volt, amig lány volt, Mint az égnek angyala ! Minden férfi értté lángolt, Ki csak látta valaha . . . S hogy asszony lett, olyan jó volt, Csupa, csupa szeretet! Minden férfi neki hódolt, S minden férfit szeretett . . . És akkor is oly kapós volt, Hogy rá hányták a rögöt: Kikaparták a koporsót S elvitték az — ördögök . . . II. Matild, Özvegy asszony sírva-ríva Panaszolja sorsát: Hogy elveszté életének Java java-borsát ... Bú, keservek megsappaszták Arca régi pirját — („ Vénus-pasta biztos óvszer, Mint a lapok Írják.“) Régi kedve, életkedve Immár sírba szállott — („De, hogy föl nem támad ismét, Arról jót nem állok.“) Kis kezeit ide adja : Nézzem, mily soványak — („Madarászok a madárnak Szép selyem tőrt hánynak.“) Nagy egyedül tölti otthon Árva özvegységét — („De már ennek, bizony jobb lesz, Nem várom a végét . . .") Ah ! mikor még volt kinek még Azt mondja, hogy : édes ! — — „ Ah! bocsánat, hí a munka, Isten áldja, édes.“ — III. Dóris. Az olvadó hó szennye közt A hóvirág szeplőtelen — Oh ezek mind, mind foltosak : Jó Dórisom ! csupán te nem ! Ott ülsz a Saale partjain, Szép kék szemed szemembe néz ; Oh e kérdő tekintetet Elhordanom már nem nehéz . . . ígéretet nem tétetél, Sem esküm nem kérted soha, De megtartom, a mire kért Erdő szemeid mosolya: A kék ibolyát őrizem, Száradt, — de nékem most is él! Emléked most is őrizem — És majdan síromba kisér! Szász Béla. A KACAGÓ ASSZONY. — Novella. — Irta: Vadnai Károly. (Folytatás.) II. A város másik végén volt egy ismeretes telek, (talán meg van ma is,) melyet csak egyszerűen „fakastélynak “ neveztek. Ez elnevezés nem volt alaptalan, mert e telek közepén nagy fák között csakugyan egy faépület állt, mely anyiban a kastély címet is megérdemlé, hogy emelettel birt. Különös ódon külseje volt. Fáját anyira megbarnita az idő, hogy fekete háznak is nevezhették volna. Homlokzatát fedett lépcsőzet képezé, mely egy kis övezetes faerkélyre vezetett, hol négy-öt emberre volt ülés. Innen kellett bemenni az emeleti szobákba, a minő lehetett három vagy négy. Fényűzőbb helyeken az egészet kalitkának nevezték volna, itt kastélynak is megjárta, anyival inkább, mert egy székely nemes birta, a ki ugyan egész életén át mit sem törődött vele, hanem a hozzá tartozó egy pár szántófölddel együtt kiadta haszonbérbe, halálakor pedig egyik elszegényült rokonának hagyta. Néhány év előtt ez erkélyen sokszor ült egy szomorú asszony, elmélyedve gondolataiba, s csak akkor rezzenve föl, midőn a szobából egy fiatal lányka lépett ki, s gyöngéden átkarolt. E gyöngéd szeretet az első pillanatban tanúsítá, hogy ő nő a fiatal leánykának anyja. Egy darabig szelíden nézett gyermekére, megsimítá szőke fürtéit, melyből egy pár homlokára hullott, aztán elkomolyult, és szelíden mondá : — Malvin, menj és nézd meg virágaidat. A leányka oly könnyedén szállt le az erkélyről, hogy a régi falépcsők meg se roppantak lábai alatt. Az anya sóhajtva nézett utána, azután szemeibe köny szökött. Azt kell hinni, hogy épen azért küldé el, hogy ne lássa e könyeket és e szomorú arcot, mely az ég felé fordulva azt látszott kérdeni: mi lesz e szegény leányból ? A leányka csendesen haladt a nagy fák árnyai alatt, melyek a fakastélyt körülvették. Arcán ábránd és álmodozás látszott, e titokszerü sajátsága mindazon gyermekeknek, kik magányban növekednek. Mindene volt, a mit kívánt, és mégis szomorúság ült vonásain. A madarak vigan énekeltek körülte, a virágok nyíltak, édesanyja szeretettel kísérte lépteit , és mégsem bírta a gyermekleányok vidorságát. Azt hive, hogy szíve anyjáért fáj, miatta könyezik. Hisz szegény mama, mindig oly levert, csüggeteg és szomorú. Titkos bánata van, melyet neki sem akar bevallani. Ha kérdi: mi baja ? azt feleli: „oltalom és baráti szívek nélkül, elszigetelve az emberektől, mi örömem lenne a világon ?“ A jó leányka ilyenkor mosolyogva emeli föl szép szelíd arcát, letérdel anyja lábaihoz, és az ártatlanság hitével mondja: „nem oltalmaz-e isten az égben, s egymást szeretve, mi szükségünk van az emberekre a földön ?“ De az anyát nem vigasztalják meg ez ártatlan szavak. Ismét könyer, és leányát megint virágaihoz küldi. Bármenyire szereti is ez angyalt, kit az ég anyi jósággal és szépséggel ajándékozott meg, szive mégis gyakran elszorul, midőn rá tekint. Mély bánat és vérző szemrehányás gyötrik, valahányszor múltjába néz, melyet a könnyelműség döntött romokba. Tizenkét év előtt még egyike volt a székely föld legvidámabb, legboldogabb leányainak; bár szegényen, árván maradt, de egy vagyonos nagynénje a legjobb nevelésben részesíté, s úgy szereté, mint saját gyermekét, egyetlen fiát. A két unokatestvér — ő és e fiú — együtt növekedtek és nagyon szerették egymást. Együtt játszottak a vízpartok puha homokján, s együtt álmodoztak a nagy erdők árnyai alatt Szivükben ekkor támadt az első szerelem, ez édes érzés, melyre a legsivárabb szív is oly epedve szokott visszaemlékezni, mint emlékeznénk a tavaszra, ha az csak egyszer jönne elő a természetben, és többé nem térne vissza soha. De az ő első szerelmük boldogsága kevés ideig tartott. Az ifjú elment a nagyvilágba, s elfeledte a várakozó leányt. Neki adta magát az élvezeteknek, s a szalonok szőnyegein nem gondolt többé azon gyermekálmokra, melyeket a vizek partján s a fák árnyai alatt szövenek. Egy nap azt irá anyjának, hogy megnősül, s lelkesedéssel beszélt menyasszonyáról, egy gazdag tőzsér egyetlen gyermekéről, kinek nagy házai vannak Pesten, s pompás nyaralója a zugligetben. Az árva leány könyezve olvasta e levelet. Csalódásában szomorú s majdan elkeseredett jön. Nevetni kezdett saját szerelmén és hűségén, s könnyelműségben keresett vigaszt. Társaságokba járt, táncolt, dalolt s bolonditá az ifjakat. Azt hive, hogy arra elég joga van. Végre férjhez ment szerelem nélkül egy negyven éves férfihez, aki előkelő állásban volt a kormányszéknél. Legalább — gondolá, — lesz pénze és nagy társasága, s ha boldog már nem lehet — mulatni fog. A koros férjek semmit se tudnak megtagadni fiatal nejeiktől, s a fiatal Tarvayné (igy nevezték férje után) oly fényűzés közt élt, mint a legelső mágnás családok. Nagy estélyeket rendezett, piperéit Párisból hozatá, s fogatához a zsibói ménes adá a legszebb lovakat. Férje sokszor megrémült e fényűzés miatt, de Tarvayné mindig meg tudá nyugtatni, s igazán szólva, hiúságának is nagyon hizelgett az, hogy fiatal nejét mindenki ünnepli és bókokkal halmozza el. E fényes élet két évig tartott, midőn a férj meghalt, s Tarvayné igen nagy zavarokba jutott. Többé nem rendezhetett nagy estélyeket, ruháit csak Pesten rendeltethető meg, fényes lovait el kellett adnia, és kénytelen len adósságokhoz folyamodni. A világ hálátlan lett hozzá, mint mindazokhoz, a kik fényűzés miatt buknak meg. — A kik előbb még bókoltak, most kíméletlen élceket szórtak rá, s a valódi gazdagok — kik nem egyszer fogadák el meghívásait, — most csak gúnymosolyukban részesítek. A világ hálátlansága rendesen átalakítja a szíveket, az erőseket bölcsekké, a gyöngéket elkeserültekké és bosszúsakká teszi. Tarvayné a gyönge szivek közé tartozott, s a világ iránti undorral vonult a falu magányába, hol gyermekét önmaga nevelte. Idők múltán némi vigaszt talált mosolygó gyermekében, ki szeretettel kisérte lépteit, de amint e leányka nőtt és fejlődött, sokat töprengett jövője fölött. Mi lesz belőle ? Aggodalmait azonban néha egy remény világítá meg, mint őszi sugár a felhőket. Hátha — gondolá — egykor e szép gyermek alkalmat ad neki, hogy a rossz világot megtorolja, s megvetésével büntesse meg. Ha egyszer ismét gazdag lenne! E remény futófény volt, mely jött, eltűnt és ismét előjött. Malvin szép arcára nézve, bízni kezdett az álmodott jövőben, de szegénységükre gondolva, ismét elkomorult. Ily aggodalmak közt nőtt fel Malvin a különös kis fakastélyban, melyet egy távoli rokonuktól örököltek. Egész világa nem volt egyéb, mint négy-öt szoba, a kert, hol legkedvesebb óráit tölté, édes anyja, ki női tudományokra, nyelvekre és zongorára tanítá, s öreg dakája, ki néha dalokat és meséket mondott neki. E kis világ azonban nem maradt mindig ily szűkkörű, s nem sokára egy igénytelen családdal szaporodott. A kis mezővárosba új lelkész érkezett, koros, komoly, tudományos férfiú,kit Bánvezeki báró messziről, Magyarországból hitte meg e meglehetős egyházhoz, hálából és kegyeletből, mivel hajdan nevelője, s külföldön útitársa volt. A lelkész és neje (egy derék jólelkű asszony) meglátogaták a fakastély lakóit is, s évek óta talán ez volt az egyetlen látogatás a szomorú házban. A lelkész sokat beszélt a báró nemesszivüségéről, felesége pedig elhagyott szülőföldjét, a Balaton szép partjait emlegeté, s végre egyetlen jó fiát, kitől oly messze elszakadt, s kit sokáig nem fog látni. Elmondá, hogy fiát Gyulának hívják, most mérnöksegéd, s egy derék férfi mellett tanúi, azon a szép földön, melyet ő sohasem fog elfelejteni. (Folyt, köv.)