Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-01 / 26. szám

szállttá, azalatt gondolatában újra előtűnt unoka­­nővérének közönyös magaviselete. Ezerszer ismétlő iránta való gyűlöletét, de mégsem állhatott ellent a szerelem varázsának. Szeretett. Távolléte nagy feltűnést okozott a kastélyban. Larsacné asszony forró kényeket hullatott értte titok­ban Lise előtt; tizenhat éves volt, s gyakran fölme­rült előtte az emlékezetes csók ... de az újra el­tűnt. Mint gyer­meknek, a táncolás s hintázás volt fő öröme. Nem volt módja még ismerni az életet, és az öreg Larsac marquis meghagyta öt gyerme­­kies képzelmeiben , hadd mulasson játékszerei között. Öt vagy hat nap múlva Boisroger elutazása után, egy vig mousquetair-társaság ebédelt együtt Moulin­­kouge-ban, s este felé Precorbin is megérkezett kezikbe, poros, sarkanytyús lovagcsizmában. Ö — szokás szerint — mindjárt a nőkről kezdett fecsegni, s elmondá, arcát nagy szomorún leeresztve, a fiatal menyasszony győzelmeit, ki a szivek hóditója lett. Társai gúnyolták sikertelen törekvéseiért. Precor­bin, mint oly ember, ki már sok győzelmet aratott, most az egyszer minden szégyen nélkül nem átalta nyíltan bevallani kudarcát. De a­mint siettek boncolgatni sikertelensége okát, Precorbin büszkén kiálta föl, ökleit csípőjére téve: — Uraim! egy szürke ezredbeli mousquetaire nem kél párbajra egy semmiházi gyerkőcével. De hagyjuk a víg társaságot asztala mellett mulatni, s térjünk vissza a kastélyba, hol a kis menyasszony pillangókat kergetett, és a hol a mar­quis elbeszélte Villard tábornokkal való hadjáratát barátainak; de mindenekelőtt azon okokat tarto­zunk előadni olvasóinknak, melyek e házasságot, a fiatal lányka s az öreg úr közt, létrehozták. Egy napon, midőn Larsac marquis Perigord-ba utazott, az Orge partján fekvő egyik kastély előtt hintájának tengelye véletlenül letört. Ekkor egy felügyelőféle ember tartott arra néhány legénynyel, s úrnője nevében vendégszeretetöket fölajánlta a marquisnak. — Köszönöm úrnőtök szívességét — mondá a marquis, — de kocsim nemsokára ki lesz igazitva, s tovább utazom. — A világért sem uram ! — kiálta föl a fel­ügyelő, — ön nem fogja az tenni, mert azon esetben­­r­imi .......win én sem fogom köszönetét Manceliére asszonynak átadni, ki ugyan nem tudja, hogy én fölajánltam kastélyát, de nagyon neheztelne rám, ha belé­egyez­­nék elutazásába ily törött járművel, midőn lakunk csak imitt nem messze van, azért uram kérem. E válasz egészen meglepte az öreg urat, s ki­váncsi volt oly nő ismeretségére, kinek környe­zete oly udvarias volt. Elfogadta tehát az aján­latot. Manceliére asszony Las­sac urat egy tá­gas teremben fogadta, melyet egy fiatal lány és virágok ékesítettek. A marquist nagyon meg­lepte ezen házias egyszerű fogadtatás, melyben ré­szesült, s a mely neki nagyon jól esett, a fiatal lány­ka látása pedig szivét hozta mozgásba. E lánykát az öreg­asszonyság nagy gonddal látszott növelni. A lányka mosolya és vidorsága életet kölcsön­zött az avalt hideg kastélynak. Mikor a tengely ki volt javítva, az utazó már nem is álmodozott többé a további utazásról; a hin­­tót födél alá helyezték, és ki sem gondolt többé rá. A marquis csakhamar megnyerte a kastély úr­nőjének bizalmát, ki egy tisztességes öreg nő volt, és egy este, midőn ketten a hársfa sorok közt sétál­gattak, mialatt a lányka a virágos táblák közt sza­ladgált, az öreg nő elbeszélte lánya történetét. Del­phine jövője volt ennek egyedüli gondja. Lánya volt­­ egy meghalt lovas ezredesnek, ki Belle-Isle alatt az Extilia csatatéren esett el. Öröksége egy kivívott becsült névből, minden vagyona kedvessé­ge, jósága és szépségéből állott. Nagynénje, Mance­liére asszony, magához vette és e lánynak mindene lett. A kastélyt, melyben mindketten laktak, Mance­liére asszony halálával, ősei végrendeleténél fogva, egy apáca szerzetnek keleti öröklenie. A jó asszony sokat megtakarított évi jövedelmeiből, hogy anyi ho­zományt szerezhessen legalább, melylyel unokalá­nya a szerzetbe beléphet, midőn majd ő nem lesz mellette, hogy gondját visel e.­­. — De jó asszonyom, azon összeg, melyet ke­gyed nékie szánt, talán elég lenne menyasszonyi ho­zománynak is, hogy férjhez mehessen vele. — Oh nem, lesz anyija, menyivel beléphet a szerzetbe, mondá a jó asszony, de az nem elégséges háztartásra. Uram, a­menyivel az istent ki lehet elé­­gitni, az anya nem elégít ki egy fiatal embert. Larsac marquis a kert azon zugába tekintett, hol Delphine vidoran énekelgetett; fejét kerek szal­makalap fedé, karjai meztelenek valónak ; épen a forrás tükrözetébe tekintett le. Larsac fájlalva gondolt arra, hogy elhervadjon egy rideg kolostor árnyékában ily szép virágszál, melyre gyönyörködve ragyog le a nap sugara. — Ha én megkérném unokahúga kezét, nekem szánná-e azt asszonyom ? kérdé a marquis, ünnepé­lyes arccal fordulva az öreg nőhez, és szíve mélyéből fölsóhajtott. Manceliére asszony egészen meg volt lepetve e váratlan kérdésre. A marquis tisztelettel fogta meg kezét: — Kérésem — igaz — váratlanul jött és meg­lepő. Kegyedet megdöbbentő asszonyom. De higgye el, régtől fogva óhajtottam megnősülni, csupán csak azért, hogy vagyonomat azoknak hagyhassam, ki­ket én szerettem, és a kik hajlamomat viszonzák. Ámbár olyakat találni, az én kor­állapotomban ne­héz. Az alkalom jelentkezett. Kegyetlen lesz asszo­nyom, ha akadályozni fogja azt. Szeretetreméltó uno­kalánya nekem inkább lesz barátnőm, mint nőm, s inkább lányom, mint barátnőm. S midőn megha­lok, szépségéhez méltó vagyont hagyok rá, melylyel föntarthatja azt a rangot a világban, melyet elfoglalt. Láthatja asszonyom, e házasság mindkettőnkre sze­rencse lesz, az enyém a jelenben, az övé a jövőben. A nagynéne meglepetése eltűnt, helyét öröm válta föl, melyet a marquis ajánlata okozott. Sza­vát ígérte beleegyezésül, Larsac úr elutazott. Elintézni való dolgai vol­tak még, de kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy a menyegzőt titokban tartják. Sem Delphine, sem unokatestvére ürít sem tudtak minderről. Gaston fél évet Manceliére asszony kastélyában töltött, a má­sik felet meg atyjánál, Normandiában. A nyár fo­lyama alatt szépelgett, télben ábrándozott, mint egy poéta. Visszatértével a marquis beszélgetett erről Del­­phine-nel. Delphine gyermekies ragaszkodással sze­rette az öreg urat, húszszor is félbeszakasztó beszé­dét, mulatságból egy pálca végén forgatván a mar­quis kalapját. Azonban szívesen megígérte, hogy hozzá fog menni nőül, mert a­mi a kolostort illeti, ha a marquis meg nem kérte volna — készebb leen­­dett elszaladni a világ végéig, mintsem ama küszö­böt átlépje. (Folyt. köv.) Teleki László „Kegyénekéről. A „Kegyenc“ kétségkívül ama ritka eredeti színműveink egyike, mely jó előadással színpadi ha­tást gyakorol. Jelen voltam első előadásán, s egy kritikus szomszédom egész elragadtatással mondá: „Ez a második eredeti drámánk !“ Igaza van-és nem ku­tatom , anyi bizonyos, hogy a „Kegyenc“ jobb sorsra volna érdemes. Benne a mese csomója egy gyűrű, melyet Petron Maxim kockajátékban veszt el Valentinián császár ellenében. E gyűrű által Julia (Maxim neje) a cézár palotájába megy, hol csakhamar megtudja, hogy a gyűrűt nem férje küldé, hanem Valentinián, az élvvadász. A gyűrűhöz járul bizonyos por, mit Maximnak kellene bevennie, de ez elővigyázatból vár néhány percet, mialatt a por színe megváltozik. A méreg — mert az volt — ekkép a méregkeverő Sidonnak jut, ki hogy a pohártól megmeneküljön. Írást ad magáról, melyben elismeri, hogy csakugyan gyilkolni akart. E meghiúsult cél után Maxim boszút forral, összeesküszik, színlel, bujtogat, földalatti uta­­kon jár, míg végre valóban megbünteti a cézárt. A boszú annál tragikaibb, mert a cézárban a férjet is találja, az elsőtől a trónt, a másodiktól neje szerel­mét rabolván el. Ez a darab szövege röviden. , Elemezzük kissé. Az alkotás, levonva Julia eltaszítását, jó. A jel­lemek különösen sikerültek: Valentinián a gyáva, Maxim a kétszínű, Eudoxia a büszke s utóbb a gyarló, Julia az erényes és szerető nő, külön ala­kok és szerencsés ecsetvonással talált élő ábrázatok. S nem csak dráma van itt előttünk, hanem egyszers­mind korrajz is. Van azonban árnyoldala is e tragédiának, s ez, hogy Maxim önmaga vezeti vissza Júliát, az ár­­t a 11 a­n t, az élvvadász palotájába, s igy a boszú nem emberi. Ha Maxim a harag első hevében megöli nejét e szókkal: „Tiszta ugyan a hitves erénye, de nevén folt van, s Maxim nevén foltnak lenni nem szabad“ , ez római jellem; de visszavinni az ártatlan nőt, e második Lucretiát, mint martalékot, a zsarnok palo­tájába : ez természetelleni. Igaz, hogy szerző oly kort fest, hol a római nép se római, se keresztény, hanem vegyiülete volt e ket­tőnek, melyben van valami a barbárból; de azért e boszút e körülmény sem igazolja. Ha ez a nő bűnös lett volna, akkor semmi sem drámaibb, s egyszersmind rómaibb, mint visszahur­colni őt oda, hol a becsületes római polgár neve el­hervadt; de Julia ártatlan volt, azért csak önmaga mehetett vissza Valentiniánhoz, hogy a rajta elköve­tett sérelmet megboszálja és megboszáltassa. Egyike a legérdekesebb jeleneteknek : a fiú ta­lálkozása az anyával a cézár kéjpalotájában; meg ragadó mint helyzet; de hogy lélektanilag is szép legyen, szükséges lett volna, mint mondom, az alap­j a bűn. Ez hiányozván, csakhamar eloszlik a köd, mindenik érzi a helyzet visszásságát, és ez itt a „Ke­gyenc“ főhibája. Tehát a tragédia terve külsőleg jó, de belső szálaiban van valami, a­mi er­ősebb érintésre f el­szakad. Mi a színpadi hatást illeti, az első, második, ne­gyedik, de különösen az ötödik fölvonás tele van drámai összeütközésekkel, az indulatok legtüzesebb harcával. A következő helyek: Julia: Nem tudod, mi van fölírva e cégérre ? Gyilkolj meg engem s magadat! Oh! nekem veled bujdosni üdvösség. Maxim: Csókja helye ez a folt. — Nekem percnyi magány kell, aztán minden jól lesz. „A hajdankor oltárokat adott volna ilyenért.“ — A képmutató udvaronc szájában e sor, melyet a szolgaiság egész rajongásával kell mondani a Cézár szemébe, nagy hatást tehet. Paliad, Maxim fia, anyját keresve, berohan az ajtón, anyjához fut és megfogja karját: hová küld­­ted őt ? M­a­x­i­m: Ez a néhány zsibongó por volna akadály ? e birkanyáj, mit minden kolomp egybe­esődé, és minden rezzenés szétkerget? — Én Cézár — és ő meghal! Mind jellemző festések, erőteljes nyilatkozatai a magasabb drámai dictiónak. Az 5-dik fölvonásban a haldokló Julia mellett e fölkiáltás: „ne gúnyolj Róma!“ megrázó. Oly szép, mint a híres „Qu’en dis tu?“ a Talma ajkain. E helyek, mondom, szépek, hatásosak, megra­gadok, és ihlett művészt nagggyá tehetnek egy este is. „Értekeződni,“ „szentienitett,“ „nyugaszt­atát,“ „egyeseknek akarlak látni,“ „nyilatkozatom van teendő é s több ily szónyomoritások előtt, — hogy másnak ne mondjam,— szivesen behúnyjuk szemün­ket, ha ily gondolatdús sorokban lelhetünk kárpót­lást, mint: „szabadságtól szolgaságig hosszú az út; ha felét megtettük, miért állnánk meg?“ Ha meggondoljuk , hogy ez az első műve szerzőnek, akkor a „Kegyenc“ becse kétszeresen nő előttünk. Mit nem várhatunk tőle! Kérdezzük meg ezek után az okát: várjon mért nem adják gyakrabban színpadunkon a „Kegyen­­cet?“ Talán mert egy pár erősebb jelző fordul benne elő, mely a hölgyek füleit sérti ? Hisz Moliere-ben sokkal több az erős jelző, sőt néha e mellett erős dolog is van. Shakespeare pedig föltett kalappal jár a szalonban. Virágok közt szükséges néha a vadrózsa is, csak azért, hogy általa a szelíd, fehér rózsa több fényt nyerjen. Van, van a színház falai közt egy titkos füg­göny, mely koporsókat födöz; vonjuk föl néha e függönyt is: sohasem késő föltámasztani a halot­takat ! *) Hiador. *) Jelenleg ép szellőztetni fogják a nemzeti színház e függönyét, s a könyvtári porból kiemelnek minden oly darabot, melynek sikert lehet jóslani. Szerk. — 102 — •

Next