Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-01 / 26. szám
szállttá, azalatt gondolatában újra előtűnt unokanővérének közönyös magaviselete. Ezerszer ismétlő iránta való gyűlöletét, de mégsem állhatott ellent a szerelem varázsának. Szeretett. Távolléte nagy feltűnést okozott a kastélyban. Larsacné asszony forró kényeket hullatott értte titokban Lise előtt; tizenhat éves volt, s gyakran fölmerült előtte az emlékezetes csók ... de az újra eltűnt. Mint gyermeknek, a táncolás s hintázás volt fő öröme. Nem volt módja még ismerni az életet, és az öreg Larsac marquis meghagyta öt gyermekies képzelmeiben , hadd mulasson játékszerei között. Öt vagy hat nap múlva Boisroger elutazása után, egy vig mousquetair-társaság ebédelt együtt Moulinkouge-ban, s este felé Precorbin is megérkezett kezikbe, poros, sarkanytyús lovagcsizmában. Ö — szokás szerint — mindjárt a nőkről kezdett fecsegni, s elmondá, arcát nagy szomorún leeresztve, a fiatal menyasszony győzelmeit, ki a szivek hóditója lett. Társai gúnyolták sikertelen törekvéseiért. Precorbin, mint oly ember, ki már sok győzelmet aratott, most az egyszer minden szégyen nélkül nem átalta nyíltan bevallani kudarcát. De amint siettek boncolgatni sikertelensége okát, Precorbin büszkén kiálta föl, ökleit csípőjére téve: — Uraim! egy szürke ezredbeli mousquetaire nem kél párbajra egy semmiházi gyerkőcével. De hagyjuk a víg társaságot asztala mellett mulatni, s térjünk vissza a kastélyba, hol a kis menyasszony pillangókat kergetett, és a hol a marquis elbeszélte Villard tábornokkal való hadjáratát barátainak; de mindenekelőtt azon okokat tartozunk előadni olvasóinknak, melyek e házasságot, a fiatal lányka s az öreg úr közt, létrehozták. Egy napon, midőn Larsac marquis Perigord-ba utazott, az Orge partján fekvő egyik kastély előtt hintájának tengelye véletlenül letört. Ekkor egy felügyelőféle ember tartott arra néhány legénynyel, s úrnője nevében vendégszeretetöket fölajánlta a marquisnak. — Köszönöm úrnőtök szívességét — mondá a marquis, — de kocsim nemsokára ki lesz igazitva, s tovább utazom. — A világért sem uram ! — kiálta föl a felügyelő, — ön nem fogja az tenni, mert azon esetbenrimi .......win én sem fogom köszönetét Manceliére asszonynak átadni, ki ugyan nem tudja, hogy én fölajánltam kastélyát, de nagyon neheztelne rám, ha beléegyeznék elutazásába ily törött járművel, midőn lakunk csak imitt nem messze van, azért uram kérem. E válasz egészen meglepte az öreg urat, s kiváncsi volt oly nő ismeretségére, kinek környezete oly udvarias volt. Elfogadta tehát az ajánlatot. Manceliére asszony Lassac urat egy tágas teremben fogadta, melyet egy fiatal lány és virágok ékesítettek. A marquist nagyon meglepte ezen házias egyszerű fogadtatás, melyben részesült, s a mely neki nagyon jól esett, a fiatal lányka látása pedig szivét hozta mozgásba. E lánykát az öregasszonyság nagy gonddal látszott növelni. A lányka mosolya és vidorsága életet kölcsönzött az avalt hideg kastélynak. Mikor a tengely ki volt javítva, az utazó már nem is álmodozott többé a további utazásról; a hintót födél alá helyezték, és ki sem gondolt többé rá. A marquis csakhamar megnyerte a kastély úrnőjének bizalmát, ki egy tisztességes öreg nő volt, és egy este, midőn ketten a hársfa sorok közt sétálgattak, mialatt a lányka a virágos táblák közt szaladgált, az öreg nő elbeszélte lánya történetét. Delphine jövője volt ennek egyedüli gondja. Lánya volt egy meghalt lovas ezredesnek, ki Belle-Isle alatt az Extilia csatatéren esett el. Öröksége egy kivívott becsült névből, minden vagyona kedvessége, jósága és szépségéből állott. Nagynénje, Manceliére asszony, magához vette és e lánynak mindene lett. A kastélyt, melyben mindketten laktak, Manceliére asszony halálával, ősei végrendeleténél fogva, egy apáca szerzetnek keleti öröklenie. A jó asszony sokat megtakarított évi jövedelmeiből, hogy anyi hozományt szerezhessen legalább, melylyel unokalánya a szerzetbe beléphet, midőn majd ő nem lesz mellette, hogy gondját visel e.. — De jó asszonyom, azon összeg, melyet kegyed nékie szánt, talán elég lenne menyasszonyi hozománynak is, hogy férjhez mehessen vele. — Oh nem, lesz anyija, menyivel beléphet a szerzetbe, mondá a jó asszony, de az nem elégséges háztartásra. Uram, amenyivel az istent ki lehet elégitni, az anya nem elégít ki egy fiatal embert. Larsac marquis a kert azon zugába tekintett, hol Delphine vidoran énekelgetett; fejét kerek szalmakalap fedé, karjai meztelenek valónak ; épen a forrás tükrözetébe tekintett le. Larsac fájlalva gondolt arra, hogy elhervadjon egy rideg kolostor árnyékában ily szép virágszál, melyre gyönyörködve ragyog le a nap sugara. — Ha én megkérném unokahúga kezét, nekem szánná-e azt asszonyom ? kérdé a marquis, ünnepélyes arccal fordulva az öreg nőhez, és szíve mélyéből fölsóhajtott. Manceliére asszony egészen meg volt lepetve e váratlan kérdésre. A marquis tisztelettel fogta meg kezét: — Kérésem — igaz — váratlanul jött és meglepő. Kegyedet megdöbbentő asszonyom. De higgye el, régtől fogva óhajtottam megnősülni, csupán csak azért, hogy vagyonomat azoknak hagyhassam, kiket én szerettem, és a kik hajlamomat viszonzák. Ámbár olyakat találni, az én korállapotomban nehéz. Az alkalom jelentkezett. Kegyetlen lesz asszonyom, ha akadályozni fogja azt. Szeretetreméltó unokalánya nekem inkább lesz barátnőm, mint nőm, s inkább lányom, mint barátnőm. S midőn meghalok, szépségéhez méltó vagyont hagyok rá, melylyel föntarthatja azt a rangot a világban, melyet elfoglalt. Láthatja asszonyom, e házasság mindkettőnkre szerencse lesz, az enyém a jelenben, az övé a jövőben. A nagynéne meglepetése eltűnt, helyét öröm válta föl, melyet a marquis ajánlata okozott. Szavát ígérte beleegyezésül, Larsac úr elutazott. Elintézni való dolgai voltak még, de kölcsönösen megígérték egymásnak, hogy a menyegzőt titokban tartják. Sem Delphine, sem unokatestvére ürít sem tudtak minderről. Gaston fél évet Manceliére asszony kastélyában töltött, a másik felet meg atyjánál, Normandiában. A nyár folyama alatt szépelgett, télben ábrándozott, mint egy poéta. Visszatértével a marquis beszélgetett erről Delphine-nel. Delphine gyermekies ragaszkodással szerette az öreg urat, húszszor is félbeszakasztó beszédét, mulatságból egy pálca végén forgatván a marquis kalapját. Azonban szívesen megígérte, hogy hozzá fog menni nőül, mert ami a kolostort illeti, ha a marquis meg nem kérte volna — készebb leendett elszaladni a világ végéig, mintsem ama küszöböt átlépje. (Folyt. köv.) Teleki László „Kegyénekéről. A „Kegyenc“ kétségkívül ama ritka eredeti színműveink egyike, mely jó előadással színpadi hatást gyakorol. Jelen voltam első előadásán, s egy kritikus szomszédom egész elragadtatással mondá: „Ez a második eredeti drámánk !“ Igaza van-és nem kutatom , anyi bizonyos, hogy a „Kegyenc“ jobb sorsra volna érdemes. Benne a mese csomója egy gyűrű, melyet Petron Maxim kockajátékban veszt el Valentinián császár ellenében. E gyűrű által Julia (Maxim neje) a cézár palotájába megy, hol csakhamar megtudja, hogy a gyűrűt nem férje küldé, hanem Valentinián, az élvvadász. A gyűrűhöz járul bizonyos por, mit Maximnak kellene bevennie, de ez elővigyázatból vár néhány percet, mialatt a por színe megváltozik. A méreg — mert az volt — ekkép a méregkeverő Sidonnak jut, ki hogy a pohártól megmeneküljön. Írást ad magáról, melyben elismeri, hogy csakugyan gyilkolni akart. E meghiúsult cél után Maxim boszút forral, összeesküszik, színlel, bujtogat, földalatti utakon jár, míg végre valóban megbünteti a cézárt. A boszú annál tragikaibb, mert a cézárban a férjet is találja, az elsőtől a trónt, a másodiktól neje szerelmét rabolván el. Ez a darab szövege röviden. , Elemezzük kissé. Az alkotás, levonva Julia eltaszítását, jó. A jellemek különösen sikerültek: Valentinián a gyáva, Maxim a kétszínű, Eudoxia a büszke s utóbb a gyarló, Julia az erényes és szerető nő, külön alakok és szerencsés ecsetvonással talált élő ábrázatok. S nem csak dráma van itt előttünk, hanem egyszersmind korrajz is. Van azonban árnyoldala is e tragédiának, s ez, hogy Maxim önmaga vezeti vissza Júliát, az árt a 11 an t, az élvvadász palotájába, s igy a boszú nem emberi. Ha Maxim a harag első hevében megöli nejét e szókkal: „Tiszta ugyan a hitves erénye, de nevén folt van, s Maxim nevén foltnak lenni nem szabad“ , ez római jellem; de visszavinni az ártatlan nőt, e második Lucretiát, mint martalékot, a zsarnok palotájába : ez természetelleni. Igaz, hogy szerző oly kort fest, hol a római nép se római, se keresztény, hanem vegyiülete volt e kettőnek, melyben van valami a barbárból; de azért e boszút e körülmény sem igazolja. Ha ez a nő bűnös lett volna, akkor semmi sem drámaibb, s egyszersmind rómaibb, mint visszahurcolni őt oda, hol a becsületes római polgár neve elhervadt; de Julia ártatlan volt, azért csak önmaga mehetett vissza Valentiniánhoz, hogy a rajta elkövetett sérelmet megboszálja és megboszáltassa. Egyike a legérdekesebb jeleneteknek : a fiú találkozása az anyával a cézár kéjpalotájában; meg ragadó mint helyzet; de hogy lélektanilag is szép legyen, szükséges lett volna, mint mondom, az alapj a bűn. Ez hiányozván, csakhamar eloszlik a köd, mindenik érzi a helyzet visszásságát, és ez itt a „Kegyenc“ főhibája. Tehát a tragédia terve külsőleg jó, de belső szálaiban van valami, ami erősebb érintésre f elszakad. Mi a színpadi hatást illeti, az első, második, negyedik, de különösen az ötödik fölvonás tele van drámai összeütközésekkel, az indulatok legtüzesebb harcával. A következő helyek: Julia: Nem tudod, mi van fölírva e cégérre ? Gyilkolj meg engem s magadat! Oh! nekem veled bujdosni üdvösség. Maxim: Csókja helye ez a folt. — Nekem percnyi magány kell, aztán minden jól lesz. „A hajdankor oltárokat adott volna ilyenért.“ — A képmutató udvaronc szájában e sor, melyet a szolgaiság egész rajongásával kell mondani a Cézár szemébe, nagy hatást tehet. Paliad, Maxim fia, anyját keresve, berohan az ajtón, anyjához fut és megfogja karját: hová küldted őt ? Maxim: Ez a néhány zsibongó por volna akadály ? e birkanyáj, mit minden kolomp egybeesődé, és minden rezzenés szétkerget? — Én Cézár — és ő meghal! Mind jellemző festések, erőteljes nyilatkozatai a magasabb drámai dictiónak. Az 5-dik fölvonásban a haldokló Julia mellett e fölkiáltás: „ne gúnyolj Róma!“ megrázó. Oly szép, mint a híres „Qu’en dis tu?“ a Talma ajkain. E helyek, mondom, szépek, hatásosak, megragadok, és ihlett művészt nagggyá tehetnek egy este is. „Értekeződni,“ „szentienitett,“ „nyugasztatát,“ „egyeseknek akarlak látni,“ „nyilatkozatom van teendő é s több ily szónyomoritások előtt, — hogy másnak ne mondjam,— szivesen behúnyjuk szemünket, ha ily gondolatdús sorokban lelhetünk kárpótlást, mint: „szabadságtól szolgaságig hosszú az út; ha felét megtettük, miért állnánk meg?“ Ha meggondoljuk , hogy ez az első műve szerzőnek, akkor a „Kegyenc“ becse kétszeresen nő előttünk. Mit nem várhatunk tőle! Kérdezzük meg ezek után az okát: várjon mért nem adják gyakrabban színpadunkon a „Kegyencet?“ Talán mert egy pár erősebb jelző fordul benne elő, mely a hölgyek füleit sérti ? Hisz Moliere-ben sokkal több az erős jelző, sőt néha e mellett erős dolog is van. Shakespeare pedig föltett kalappal jár a szalonban. Virágok közt szükséges néha a vadrózsa is, csak azért, hogy általa a szelíd, fehér rózsa több fényt nyerjen. Van, van a színház falai közt egy titkos függöny, mely koporsókat födöz; vonjuk föl néha e függönyt is: sohasem késő föltámasztani a halottakat ! *) Hiador. *) Jelenleg ép szellőztetni fogják a nemzeti színház e függönyét, s a könyvtári porból kiemelnek minden oly darabot, melynek sikert lehet jóslani. Szerk. — 102 — •