Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)

1868-02-27 / 48. szám

— Én soha sem néztem figyelemmel. — Meghagyom neked, hogy tedd azt, s aztán elmondod véleményedet. — Én megígértem neki. — Valóban, tökéletes régi egyszerűség, — szólt közbe Dániel. — És egyetlen szó sem volt vagyo­náról, állásáról és jelleméről? — Legkevésbbé sem. Két nappal későbben Rocambolle szokásaként megjelent, s én figyelem­mel vizsgáltam. Harmincöt, vagy harmincnyolc éves férfiú volt, nagy, szabályos testalkattal s nőies és jellemző arccal. Nem hordott sem keztyűt, sem szemüveget, nyakkendője gondatlanul volt meg­kötve, s meghajolhatott anélkül, hogy ővét széttépte volna. Ezeket látva, kézen fogtam őt, s egy ablak­mélyedéshez vezetve, mondom neki: „Rocambolle úr, anyám azt állítja, hogy ön nekem udvarol, igaz ?“ E szavakra halvány és vérvörössé lett, s néhány szót dadogott, melyet lehetetlen volt megértenem. „Te­hát, folytatom én, mivel a dolgok így állanak, ám itt a kezem.“ Dániel nagyot nézett Rocambollonéra, ki ko­moly tekintetet vetett az ifjúra. — Két hóval későbben, — folytatá az isme­retlenné, — igent mondtunk egymásnak, s engem kisasszony helyett asszonyomnak szólítottak, és jo­gom volt fejkötőt hordani. De talán visszaélek az ön türelmével, uram ? — Legkevésbbé sem, asszonyom, biztosítom, hogy nem. — Tegyük föl pillanatra, hogy önt halálig un­tatom; miként felelne ön nekem ? — Az előbbihez hasonlóan, asszonyom, — vi­­szonzá Dániel nevetve. — És miként nevezi ön a társadalmi illemet, mely hasonló nyilatkozatokat erőszakol ? — Ostobának ha megengedi. — Ám legyen! Úgy látom, uram, hogy közöt­tünk nagy jellemrokonság létezik. Tehát folytatom: ön tudja önmagáról, hogy az élet balgaságai mily ellenszenvesek a műveltebb körök előtt. A művészet magaslatáról nem szállunk le, hogy számoljunk a mosónéval, vagy csevegjünk egy tudatlannal. Rocam­bolle kezdetben érteni látszott ezt, s együttlétünk első napjaiban lankadás nélkül végzem lányi s mű­vésznői teendőimet. — És kétségkívül méltóan Ahhmet-Muley . . . Ah­met-Ben- Muleyhez ... — Ah­hoz ... de az első év végén, uram, férjem megszűnt ellentmondani, s én a képzelhetőleg legközönségesb emberrel találtam ma­gamat szemközt. — Menyire sajnálom kegyedet, asszonyom! — Mint hajdani, s a Bourbonok visszatértével elbocsátott katona, lassanként visszanyeré minden katonai szokását; káromkodott, heveskedett, s anyi­­ra merész lett, hogy cifra pipagyüjteményét szo­bámba is behozá. — Ön érti, miért mondom cifrának e pipákat ? — Tökéletesen, asszonyom. — Végre, uram, egy napon oly állapotban lát­tam belépni, melyet valahol Luther az emberiségről mond. — Nem ismerem Luthernek eme kitételét, sem a többieket, — folytatá gépiesen a számfölötti tiszt. „Az emberiség, mondja Luther, olyan mint egy részeg paraszt a lovon, midőn egyik oldalon fölemelik, a másikon leesik.“ — Ah ! iszonyú! — Szerencsétlenségemre, uram, e naptól kezd­ve többször megjelent műtermemben, s az első ke­zébe akadt ecsettel iszonyúan bemázolá képeimet. — Mily baromi eljárás. — Házamból, mely korábban oly csinos volt, őrtanya lett, hol az ő érdemes barátai úgy viselék magokat, mint egy ostrommal bevett városban. A mi törpénk, egy kis emberke, kit magam választék, helyettesítve lett egy oly férfiúval, kit ők a vének vén­­jének hívtak; szobaleányom elbocsáttatott, én a házvezetés gondjaira szok­tattam, s kevésben múlt, hogy nem kelle férjem csizmáit is lehúznom, mint hajdan a nagy kisasszonyok tevék Lauzun her­cegnél. — De ily esetben, asszonyom, meg szokták ölni a férjeket: a törvény ezt megengedi. —■ Én is úgy hivom, uram; de hasztalan kere­sem e jogot a törvénykönyvben. — Valószínüleg csak a törvényhozók feledé­­kenysége miatt maradt ez ki. — Bárcsak mielőbb helyrehoznák e feledékeny­­­séget! Bármiként történjék is, uram, e pillanattól kezdve, egy a művészet terén már kedves név tűnt le. Én meghaltam a házasságban ! — Ah! ha kegyed oly szerencsés lett volna, hogy másnak uralma alatt. . . — Minő uralom alatt, uram ? — Az elválás uralma alatt, asszonyom. — E szerencse engem nagyon megvénített volna. Mindazáltal, uram, e vétkek közepette is, fér­jemnek volt egy sajátsága: a játékosság. E szavakra Dániel fölugrott helyéről, s hogy nem nevetett az ism­eretlennő orra alá, az csak azért történt, mert ez valódi meggyőződéssel és hidegvér­rel beszélt, a mi ő rá befolyással volt. — Igen uram, ő játékos volt, — erősité Ro­­cambollené, — és midőn néha reggelenkint téveteg szemekkel, zilált hajjal, s kezét keblébe rejtve haza jönni láttam, csaknem szépnek találtam őt . . . Ha legalább azzá tehettem volna! — Az kárpótlás lett volna, — végzi be Dániel. — Szerencsétlenségemre nem játszott anyit, menyit én óhajtottam volna, és csakhamar vissza­esett közönséges állapotába. Mily iszonyú férj az ilyen, nemde, uram ? — Bizonyára asszonyom. — De még ez mind semmi! Egyik ifjú nővé­rem lakott nálam, kit én művészetem titkaiba veze­tek be, s kinek jelenléte némileg édesité életem ke­serűségét. Egy este, midőn a Louvreből hazajönnék, hol Veronese képét másolom, hallom, hogy férjem kábító italt adott neki, s egy postakocsiba helyezve, isten tudja merre távoztak ! — Tehát az Atridok családja nem halt még ki? — Egy évig mit sem hallottam róluk, s szeren­csémre, ez­által némileg magamhoz tértem. De más­részt vigasztalhatlan voltam , mert nyugalmamat csak szegény Euphémie sorsa zavarta. Ez év eltel­tével, uram, szegény nővérem visszatért egyedül, el­hagyatva s nyomorultan. Néhány héttel későbben, mert férjemmel titokban egybekeltek, egy gyermek anyjává lett, mely testvérének egyszersmind unoka­­testvére is lett. — Ah! asszonyom, — kiálta föl Dániel, — mondja, hol van ez ember, e szörny, s mert Hercu­les csak tizenkét munkát végzett, én megtisztitom tőle a földet! — Ön ezerszer jó. Ő megszökött Lengyelhonba egy lengyel nővel. De a legmesésebb az uram, hogy kifáradva a kóborlásban, visszatért: megkezdeni szo­kásait, ismét fölvenni hálóköntösét, és épen oly nyu­galommal , mintha egy a Luxembourg-palotában, vagy a Tuilleriákban tett sétát végzett volna. — Ez túllépi a különcködés és merészség min­den határait. —­ Én is igy vélekedem, miként tüstént lá­­tandja ön. (Folyt, köv.) Az egyház és színpad. (Töredék.*) I. Minden nép drámai költészete a vallásban gyö­kerezett, s annak sajátos költészetéből eredt és fej­lődött ki, így az ó-hinduk drámái is legbensőbb ösz­­szefüggésben vannak a hind kultuszszal. A görög dráma a Dithyrambok és Dionysios-ünnep tragédiái­ból fejlett ki. Aeschilus, Euripides és Sophokles drá­máik tartalma szintén vallásos és nemzeti. Midőn a keresztyén vallás a görög isteneket le­győzte, theátrumaikat is legyőzöttnek vélte, s az új hittudorok ördöngös találmánynak hirdették a theat­­rumot és eltiltották azt. De a görög és római népben oly mélyen meg­­­­gyökerezett az ősi, vallásos theatrum szeretete, hogy annak gyakorlatát meg nem gátolhatta, így a ke­resztyén papok, hogy a Jupiter vallásából merített tragédiákat legyőzzék, s a keresztyén vallást mé­lyebben beolthassák a népbe , kényszerültek keresz­tyén vallásos drámákat írni és előadni, melyekben a görög Eumenidákat a sátánok, a khórust angyalok és ájtatos népkar képviselte, így lett az egyház any­jává a keresztyén drámának és színpadnak. A tra­gédiát Mysteriumnak nevezték, melynek tárgyát a Passió, Krisztus kínszenvedése, Judás árulása, a csodák (miraculumok), az új testamentum stb. ké­pezték. Ezeket az adventben, a karácson­hetekben, húsvét és egyéb ünnepnapokon harangzúgás, vallá­sos énekek és zene mellett, égő gyertyák fényénél oly pompával és nagyszerű látványossággal adták elő, hogy 30—40 ezernyi nép is összegyülekezett az ily vallásos tragédiák élvezésére.­­ A vígjátékok tárgyát képezték a „moralitások“, vagyis erkölcsi , irányú allegóriák. Ezekben a sátán és a vice (Luci­fer) képviselte a kémikus, később harlequin — clown — szerepét. Eleintén az ily játékokat „Lucius cor­poris Christi“-nek is nevezték. Később az olyakat, melyeket a fejedelmek és pompás udvari kíséretük jelenlétében adtak elő, „Ludi cesariae“-nek nevez­ték el. A nép fanatikus érzülettel csődült össze a mys­­teriumok előadására. A klérus ezt tudva, előadásait politikai tüntetésekre is fölhasználta. Például, ha a fejdelem az egyház valamely politikai hívét, politi­kai okból megbüntette, vagy száműzte , a papság a szini előadásokat bezáró processiónál az ily elitélt arcképét dicsének zengése mellett hurcolta körül, s mint mártyrt tüntette föl a nép előtt, s a nagy tö­meg ilyenkor zsarnok nevet kiáltott az uralkodóra. Számos példával bizonyíthatnék az ily tüntetéseket a színészet történetéből, de mivel csak kivonatot közlök, röviden vázolom az eseményeket. Az angol történetben a szentes VI. Henrik, s a trónjára félté­keny IV. Eduárd korában elég példa van rá. Lajos — az ájtatos — ennélfogva törvénynyel tiltotta a mys­­teriumok előadását, s a papoknak azokban való rész­vételét. De hasztalan! A népszokás már erősebb volt, mint a fejdelmi parancs. A klérus maga mutatta meg az utat, miként kell a színészetet eszközül használni politikai célokra; s a szenvedélyeskedés — mint alábblátandjuk — mégis hozta keserű gyü­mölcsét, mert a világi hatalmak hasonlóval feleltek vissza, s csúfondáros példában adták tudtára az egy­háznak, hogy „ne tedd azt mással, a­mit magaddal tétetni nem akarsz.“ — Franciaországban Szép Fü­­löp 1334-ben a római kúria szent fennhatósága el­len versengvén, — egy álarcos játékot adatott elő, melyben a róka mint pap, a ludaknak misét tart, és végre mint pápa, a hallgatóludakat — libáikkal együtt — fölfalja. És igy tovább, miglen a vallásos szini előadások világiasodni kezdtek. A XI és XII-dik században „testvér-társulatok“ alakultak a vallásos drámák előadására. Antwerpen­ben „Szent Lukács testvérek“, Párisban „Confreres de la passion“, Rómában „del gonfalone“ név alatt álltak össze. Londonban a különféle céhek adták elő a mysteriumokat és moralitásokat, továbbá a Coventry barátok. Angliában 1400-ban a hűbéri rendszer megtö­retvén, a céhek már mint szabad polgárok gyako­rolták a moralitások előadásait. A nemzetek művelt­ségi fejlődésének fürkészésében látjuk azt, mily nagy jelentőségű szó ez : „szabad polgár“ ! A mysteriu­­mok többnyire a klérus latin nyelven adattak elő, s kik latinul nem tudtak, gyönyörködtek Judás kín­jain, s bámulták a valóban nagyszerű, szemet elká­­bító látványosságot; de szellemi művelődés ebből ugyan nem szivárgott beléjök. Másképen volt ez Angliában, a szabad polgárok között. Ott a céhek angol nyelven tartották előadásaikat, s bár a papok tanították be őket, s játékdíjért ők adtak nekik da­rabokat is, s napi díjért kelléket és jelmezt, de kor­látok között is tartották a játékosokat. Azonban a szabad polgárok csakhamar átlépték a határt, me­lyet a templom szabott, s a komikum és genre-játé­­kok kifejlettek a bibliai tárgyú darabokból. A tarka ruhás, léokardos és szamár­fülekkel ékített bohóc­sátánból clown lett. Egy költői kedélyű — satyrikus clown — emlékét Shakespeare ekként örökítette meg Hamletben : „jobb, hogy rosz sírverset írjanak ha­lálod után fejfádra, mintsem ők rósz véleményt mondjanak felőled, a­míg élsz.“ — Az egyház türel­mét vesztve, a „biblia rágalmazóinak“, „istent ká­romló játékosoknak“ hirdette a templomokban saját fiait: az új színészeket. Sőt sikerült őket Londonból ki is tiltaniok. De e szigorral a vándor­színészetet ala­pították meg, s ezzel oltották be a vidék polgáraiba a népszínészetet. Így jön a gyermek angol színpad a népé, az élet és szokás, erény és emberi gyarlóság tükrévé. — Az „istenkáromló“ cím rajta­száradt ugyan a színészeken , de az angol népdráma kifej­lett s a kerek földön ma egyedül Anglia dicsek­ *) „A színészet történelme“ című munkából, melyet e jeles színművész — mint tanár — a színi tanoda nö­vendékeinek ad elő. E részletet szerzője azon szives ígé­rettel adta át lapunknak, hogy többet is közlend belőle. Sz. — 190 —

Next