Fővárosi Lapok 1868. február (26-50. szám)
1868-02-27 / 48. szám
— Én soha sem néztem figyelemmel. — Meghagyom neked, hogy tedd azt, s aztán elmondod véleményedet. — Én megígértem neki. — Valóban, tökéletes régi egyszerűség, — szólt közbe Dániel. — És egyetlen szó sem volt vagyonáról, állásáról és jelleméről? — Legkevésbbé sem. Két nappal későbben Rocambolle szokásaként megjelent, s én figyelemmel vizsgáltam. Harmincöt, vagy harmincnyolc éves férfiú volt, nagy, szabályos testalkattal s nőies és jellemző arccal. Nem hordott sem keztyűt, sem szemüveget, nyakkendője gondatlanul volt megkötve, s meghajolhatott anélkül, hogy ővét széttépte volna. Ezeket látva, kézen fogtam őt, s egy ablakmélyedéshez vezetve, mondom neki: „Rocambolle úr, anyám azt állítja, hogy ön nekem udvarol, igaz ?“ E szavakra halvány és vérvörössé lett, s néhány szót dadogott, melyet lehetetlen volt megértenem. „Tehát, folytatom én, mivel a dolgok így állanak, ám itt a kezem.“ Dániel nagyot nézett Rocambollonéra, ki komoly tekintetet vetett az ifjúra. — Két hóval későbben, — folytatá az ismeretlenné, — igent mondtunk egymásnak, s engem kisasszony helyett asszonyomnak szólítottak, és jogom volt fejkötőt hordani. De talán visszaélek az ön türelmével, uram ? — Legkevésbbé sem, asszonyom, biztosítom, hogy nem. — Tegyük föl pillanatra, hogy önt halálig untatom; miként felelne ön nekem ? — Az előbbihez hasonlóan, asszonyom, — viszonzá Dániel nevetve. — És miként nevezi ön a társadalmi illemet, mely hasonló nyilatkozatokat erőszakol ? — Ostobának ha megengedi. — Ám legyen! Úgy látom, uram, hogy közöttünk nagy jellemrokonság létezik. Tehát folytatom: ön tudja önmagáról, hogy az élet balgaságai mily ellenszenvesek a műveltebb körök előtt. A művészet magaslatáról nem szállunk le, hogy számoljunk a mosónéval, vagy csevegjünk egy tudatlannal. Rocambolle kezdetben érteni látszott ezt, s együttlétünk első napjaiban lankadás nélkül végzem lányi s művésznői teendőimet. — És kétségkívül méltóan Ahhmet-Muley . . . Ahmet-Ben- Muleyhez ... — Ahhoz ... de az első év végén, uram, férjem megszűnt ellentmondani, s én a képzelhetőleg legközönségesb emberrel találtam magamat szemközt. — Menyire sajnálom kegyedet, asszonyom! — Mint hajdani, s a Bourbonok visszatértével elbocsátott katona, lassanként visszanyeré minden katonai szokását; káromkodott, heveskedett, s anyira merész lett, hogy cifra pipagyüjteményét szobámba is behozá. — Ön érti, miért mondom cifrának e pipákat ? — Tökéletesen, asszonyom. — Végre, uram, egy napon oly állapotban láttam belépni, melyet valahol Luther az emberiségről mond. — Nem ismerem Luthernek eme kitételét, sem a többieket, — folytatá gépiesen a számfölötti tiszt. „Az emberiség, mondja Luther, olyan mint egy részeg paraszt a lovon, midőn egyik oldalon fölemelik, a másikon leesik.“ — Ah ! iszonyú! — Szerencsétlenségemre, uram, e naptól kezdve többször megjelent műtermemben, s az első kezébe akadt ecsettel iszonyúan bemázolá képeimet. — Mily baromi eljárás. — Házamból, mely korábban oly csinos volt, őrtanya lett, hol az ő érdemes barátai úgy viselék magokat, mint egy ostrommal bevett városban. A mi törpénk, egy kis emberke, kit magam választék, helyettesítve lett egy oly férfiúval, kit ők a vének vénjének hívtak; szobaleányom elbocsáttatott, én a házvezetés gondjaira szoktattam, s kevésben múlt, hogy nem kelle férjem csizmáit is lehúznom, mint hajdan a nagy kisasszonyok tevék Lauzun hercegnél. — De ily esetben, asszonyom, meg szokták ölni a férjeket: a törvény ezt megengedi. —■ Én is úgy hivom, uram; de hasztalan keresem e jogot a törvénykönyvben. — Valószínüleg csak a törvényhozók feledékenysége miatt maradt ez ki. — Bárcsak mielőbb helyrehoznák e feledékenységet! Bármiként történjék is, uram, e pillanattól kezdve, egy a művészet terén már kedves név tűnt le. Én meghaltam a házasságban ! — Ah! ha kegyed oly szerencsés lett volna, hogy másnak uralma alatt. . . — Minő uralom alatt, uram ? — Az elválás uralma alatt, asszonyom. — E szerencse engem nagyon megvénített volna. Mindazáltal, uram, e vétkek közepette is, férjemnek volt egy sajátsága: a játékosság. E szavakra Dániel fölugrott helyéről, s hogy nem nevetett az ismeretlennő orra alá, az csak azért történt, mert ez valódi meggyőződéssel és hidegvérrel beszélt, a mi ő rá befolyással volt. — Igen uram, ő játékos volt, — erősité Rocambollené, — és midőn néha reggelenkint téveteg szemekkel, zilált hajjal, s kezét keblébe rejtve haza jönni láttam, csaknem szépnek találtam őt . . . Ha legalább azzá tehettem volna! — Az kárpótlás lett volna, — végzi be Dániel. — Szerencsétlenségemre nem játszott anyit, menyit én óhajtottam volna, és csakhamar visszaesett közönséges állapotába. Mily iszonyú férj az ilyen, nemde, uram ? — Bizonyára asszonyom. — De még ez mind semmi! Egyik ifjú nővérem lakott nálam, kit én művészetem titkaiba vezetek be, s kinek jelenléte némileg édesité életem keserűségét. Egy este, midőn a Louvreből hazajönnék, hol Veronese képét másolom, hallom, hogy férjem kábító italt adott neki, s egy postakocsiba helyezve, isten tudja merre távoztak ! — Tehát az Atridok családja nem halt még ki? — Egy évig mit sem hallottam róluk, s szerencsémre, ezáltal némileg magamhoz tértem. De másrészt vigasztalhatlan voltam , mert nyugalmamat csak szegény Euphémie sorsa zavarta. Ez év elteltével, uram, szegény nővérem visszatért egyedül, elhagyatva s nyomorultan. Néhány héttel későbben, mert férjemmel titokban egybekeltek, egy gyermek anyjává lett, mely testvérének egyszersmind unokatestvére is lett. — Ah! asszonyom, — kiálta föl Dániel, — mondja, hol van ez ember, e szörny, s mert Hercules csak tizenkét munkát végzett, én megtisztitom tőle a földet! — Ön ezerszer jó. Ő megszökött Lengyelhonba egy lengyel nővel. De a legmesésebb az uram, hogy kifáradva a kóborlásban, visszatért: megkezdeni szokásait, ismét fölvenni hálóköntösét, és épen oly nyugalommal , mintha egy a Luxembourg-palotában, vagy a Tuilleriákban tett sétát végzett volna. — Ez túllépi a különcködés és merészség minden határait. — Én is igy vélekedem, miként tüstént látandja ön. (Folyt, köv.) Az egyház és színpad. (Töredék.*) I. Minden nép drámai költészete a vallásban gyökerezett, s annak sajátos költészetéből eredt és fejlődött ki, így az ó-hinduk drámái is legbensőbb öszszefüggésben vannak a hind kultuszszal. A görög dráma a Dithyrambok és Dionysios-ünnep tragédiáiból fejlett ki. Aeschilus, Euripides és Sophokles drámáik tartalma szintén vallásos és nemzeti. Midőn a keresztyén vallás a görög isteneket legyőzte, theátrumaikat is legyőzöttnek vélte, s az új hittudorok ördöngös találmánynak hirdették a theatrumot és eltiltották azt. De a görög és római népben oly mélyen meggyökerezett az ősi, vallásos theatrum szeretete, hogy annak gyakorlatát meg nem gátolhatta, így a keresztyén papok, hogy a Jupiter vallásából merített tragédiákat legyőzzék, s a keresztyén vallást mélyebben beolthassák a népbe , kényszerültek keresztyén vallásos drámákat írni és előadni, melyekben a görög Eumenidákat a sátánok, a khórust angyalok és ájtatos népkar képviselte, így lett az egyház anyjává a keresztyén drámának és színpadnak. A tragédiát Mysteriumnak nevezték, melynek tárgyát a Passió, Krisztus kínszenvedése, Judás árulása, a csodák (miraculumok), az új testamentum stb. képezték. Ezeket az adventben, a karácsonhetekben, húsvét és egyéb ünnepnapokon harangzúgás, vallásos énekek és zene mellett, égő gyertyák fényénél oly pompával és nagyszerű látványossággal adták elő, hogy 30—40 ezernyi nép is összegyülekezett az ily vallásos tragédiák élvezésére. A vígjátékok tárgyát képezték a „moralitások“, vagyis erkölcsi , irányú allegóriák. Ezekben a sátán és a vice (Lucifer) képviselte a kémikus, később harlequin — clown — szerepét. Eleintén az ily játékokat „Lucius corporis Christi“-nek is nevezték. Később az olyakat, melyeket a fejedelmek és pompás udvari kíséretük jelenlétében adtak elő, „Ludi cesariae“-nek nevezték el. A nép fanatikus érzülettel csődült össze a mysteriumok előadására. A klérus ezt tudva, előadásait politikai tüntetésekre is fölhasználta. Például, ha a fejdelem az egyház valamely politikai hívét, politikai okból megbüntette, vagy száműzte , a papság a szini előadásokat bezáró processiónál az ily elitélt arcképét dicsének zengése mellett hurcolta körül, s mint mártyrt tüntette föl a nép előtt, s a nagy tömeg ilyenkor zsarnok nevet kiáltott az uralkodóra. Számos példával bizonyíthatnék az ily tüntetéseket a színészet történetéből, de mivel csak kivonatot közlök, röviden vázolom az eseményeket. Az angol történetben a szentes VI. Henrik, s a trónjára féltékeny IV. Eduárd korában elég példa van rá. Lajos — az ájtatos — ennélfogva törvénynyel tiltotta a mysteriumok előadását, s a papoknak azokban való részvételét. De hasztalan! A népszokás már erősebb volt, mint a fejdelmi parancs. A klérus maga mutatta meg az utat, miként kell a színészetet eszközül használni politikai célokra; s a szenvedélyeskedés — mint alábblátandjuk — mégis hozta keserű gyümölcsét, mert a világi hatalmak hasonlóval feleltek vissza, s csúfondáros példában adták tudtára az egyháznak, hogy „ne tedd azt mással, amit magaddal tétetni nem akarsz.“ — Franciaországban Szép Fülöp 1334-ben a római kúria szent fennhatósága ellen versengvén, — egy álarcos játékot adatott elő, melyben a róka mint pap, a ludaknak misét tart, és végre mint pápa, a hallgatóludakat — libáikkal együtt — fölfalja. És igy tovább, miglen a vallásos szini előadások világiasodni kezdtek. A XI és XII-dik században „testvér-társulatok“ alakultak a vallásos drámák előadására. Antwerpenben „Szent Lukács testvérek“, Párisban „Confreres de la passion“, Rómában „del gonfalone“ név alatt álltak össze. Londonban a különféle céhek adták elő a mysteriumokat és moralitásokat, továbbá a Coventry barátok. Angliában 1400-ban a hűbéri rendszer megtöretvén, a céhek már mint szabad polgárok gyakorolták a moralitások előadásait. A nemzetek műveltségi fejlődésének fürkészésében látjuk azt, mily nagy jelentőségű szó ez : „szabad polgár“ ! A mysteriumok többnyire a klérus latin nyelven adattak elő, s kik latinul nem tudtak, gyönyörködtek Judás kínjain, s bámulták a valóban nagyszerű, szemet elkábító látványosságot; de szellemi művelődés ebből ugyan nem szivárgott beléjök. Másképen volt ez Angliában, a szabad polgárok között. Ott a céhek angol nyelven tartották előadásaikat, s bár a papok tanították be őket, s játékdíjért ők adtak nekik darabokat is, s napi díjért kelléket és jelmezt, de korlátok között is tartották a játékosokat. Azonban a szabad polgárok csakhamar átlépték a határt, melyet a templom szabott, s a komikum és genre-játékok kifejlettek a bibliai tárgyú darabokból. A tarka ruhás, léokardos és szamárfülekkel ékített bohócsátánból clown lett. Egy költői kedélyű — satyrikus clown — emlékét Shakespeare ekként örökítette meg Hamletben : „jobb, hogy rosz sírverset írjanak halálod után fejfádra, mintsem ők rósz véleményt mondjanak felőled, amíg élsz.“ — Az egyház türelmét vesztve, a „biblia rágalmazóinak“, „istent káromló játékosoknak“ hirdette a templomokban saját fiait: az új színészeket. Sőt sikerült őket Londonból ki is tiltaniok. De e szigorral a vándorszínészetet alapították meg, s ezzel oltották be a vidék polgáraiba a népszínészetet. Így jön a gyermek angol színpad a népé, az élet és szokás, erény és emberi gyarlóság tükrévé. — Az „istenkáromló“ cím rajtaszáradt ugyan a színészeken , de az angol népdráma kifejlett s a kerek földön ma egyedül Anglia dicsek *) „A színészet történelme“ című munkából, melyet e jeles színművész — mint tanár — a színi tanoda növendékeinek ad elő. E részletet szerzője azon szives ígérettel adta át lapunknak, hogy többet is közlend belőle. Sz. — 190 —