Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)
1868-04-01 / 76. szám
A jelen pályázat átalában sokkal örvendetesebb, mint szoktak lenni rendesen drámai pályázataink. A huszonegy mű között természetesen akadnak gyermekes kísérletek, sőt bárgyúságok is, de számosan vannak olyanok is, melyek többé kevésbé tehetséget és komoly törekvést tanúsítanak. Tárgyra nézve nagy bennök a változatosság. Amint tragédiákhoz illik, nagy részt történelmi vagy mondai alapon emelkednek, de nem kötik magukat kizáróan magyar tárgyhoz. Több magyar történelmi tragédia mellett találhatni itt a római, görög, héber, francia s amerikai történelemből vetteket is. Nem egyben láthatni feltűnő törekvést a tragikai conceptió fölé, s némi élénk érzéket a cselekvény iránt. Pedig ezek a tragédia legfőbb elemei közé tartoznak. S ki ne fogja méltányolni e törekvéseket, midőn pályázaton és színpadon anyi tragikaitlan conceptióval, lyrai áradozással és epikai szélességgel kellett találkoznunk ? Mily kár, hogy mindezt megbénítja, vagy épen sikertelenné teszi az emberi szív ismeretének, a jellemrajz igazságának fogyatkozása, vagy majdnem teljes hiánya. A jobb pályaművek is többé-kevésbé ebben szenvednek, sőt a legjobbnak is, mely társai között szembeötlőn emelkedik ki, s a bírálók egyhangú méltánylatával találkozott, a jellemrajz legkevésbé erős oldala, nem mintha benne feltűnő következetlenséget vagy fogyatkozást lehetne kimutatni, hanem mert az erő, elevenség és közvetlenség, mely a szív mélyéből szakad ki, s a szív mélyére hat, itt sem nyilatkozik felsőbb fokon. A költészet legfőbb feladata az emberi szív rajza; ez tulajdonkép maga a költészet, mondja egy angol író, s ezt sehol sem kell többször ismételni, mint a mi szegény drámai költészetünkben.“ Ezután Gyulai áttér a jobb darabok elemzésére. „Néhány vonással föl lehet mutatni, hogy e pályaművek még jobbjaiban is a jellemrajz igazságainak hiánya menyire megrontja a tragikai conceptiót.“ — „Tiberius Gradius,akár nehézkesen és szélesen dolgozott mű, mindamellett van benne drámaiság. De kevésbé ismeri szerzője a népet és az aristokratiát, melyet rajzolni akar. Kevés igazság és emelkedés van jellemeiben, s nélkülözni kell nála mindenütt a szenvedély nyelvét. — „K o p p á n y“ a magyar pogányság és keresztyénség küzdelmeit vette tárgyául. A fölfogás tragikai. A conservativismusnak épen úgy megvan a maga tragikuma, mint a reformnak. Koppány ragaszkodik a régi valláshoz és államszerkezethez szemben az ujjal, küzd ez ellen és megbukik. De szerző nem épen rajzolja, se viszonyokban, se jellemekben a régi vallás és államszerkezet varázsát, mely küzdelemre indítja a szíveket, se az új kényszerűséget, mely győzelmét ünnepli. Sőt még azt sem testesíti meg, amit rajzolni akarna. Koppány egy üres, minden benső igazság nélküli alak, ki egy percre sem tudja lekötni részvétünket. — „Gordás“ szép nyelve, szabatos verselése mellett leginkább drámai és várakozást keltő expositiójával kötötte le a bírálók figyelmét. De a hős jellemrajza mindent elront, cselekvést és tragikai hatást egyaránt. Legfőbb érdeme , hogy hangzatos jámbusokban beszél. — „Az utósó próféta“ csodálatos mű, minőt ritkán olvashatni. Szerző tehetséges ember, tudna erőteljes jeleneteket festeni, de úgy indítja meg cselekvényét, hogy az ember egész végig nem tud tisztába jönni vele, hogy tulajdonkép mit akar. Egészben véve ily zavart, némely részletben a tehetség anyi szikrájától csillogó művet talán még soha senki nem irt. „Zrínyi Miklós“ és „Rege a fattyú gyermekről“ jobbak a már említetteknél. „Zrínyi“ szerzője hősét egész máskép fogta föl, mint idegen és magyar elődei. Az ő Zrínyije drámaibb és tragikaibb. De a jellemrajz itt is mindent elront. Jó volna, ha költőink fölhagynának Zrínyi Miklós dramatizálásával. A hogy a hagyomány fogja föl, mit a költészet is szentesített, tisztán epikai tárgy. Ahogy a történelmi újabb kutatások állítják élénkbe, drámaibbá válik ugyan, de a költő kénytelen lesz szembeszállni a hagyománynyal és nemzeti érzéssel, mit tragikai költőnek soha sem kell tenni. A „Rege a fattyúgyermekről“ tehetséges költőre mutat, ki talán valaha jelest fog írni, de most még csak egy nem sikerültet irt. — A pályázat legjobb művei: „Fráter György“ (4-dik számú) és a 12-dik számú: „A trónkereső.“ Az első egy tisztán és szabatosan dolgozott ma, tragikai alappal és helyenként meglepő drámaisággal. De szerző nem tudta legyőzni a magában is nehéz tárgy nehézségeit. Inkább történeti drámai rajzot irt, mint valóságos drámai cselekvényt. De jeles oldalainál fogva a bírálók egyhangúan dicsérettel kívánták kiemelni. A „Trónkereső" nemcsak legjobb pályatársai közt, de magában is érdemes mű. Alapeszméje ugyanaz, ami Schiller Demetriusának. Szerzője szerencsésen oldja meg feladatát. Hőse Borics, ki előtt anyja eltitkolván, nem tudja, hogy törvénytelen korcsszülött, s így a trónra jogot tart. A cselekvényt nem mondjuk el, miután nemsokára úgyis színre kerül a darab. Csak a bírálók ítéletét jegyezzük ide. A darab tartalma — igy hangzik a jelentés, — nem mindennapi érdekű és gazdagságú. A negyedik felvonás, az emelkedés egyik főlépcsője, bágyadtabb ugyan, mint a többiek, de a fordulat és kifejlés annál gyorsabb és erősb. A cselekvény compositiójában van ugyan némi mesterkedés, de átalában az egymást felkeltő szenvedélyek játszák benne a főszerepet, s lélektani indokok tartják össze a mű szövedékét. A személyekben sok a részvétet gerjesztő; nemes szívek tévedéseit látjuk mindenütt, melyek egymást rontják meg; a viszonyok és tettek Nemezisének hatását érezzük nemcsak a főhősben, hanem környezetében is. A jellemrajzok rendkívül elevenek s nagyrészt szabatosak, melyek mind olvasva, mind a színpadon hatásra számíthatnak. Verselése is szabatos, nyelve drámailag költői, s bár nem mutat föl rendkívülibb szépségeket, de megrovás is csak egy pár helyen érheti, min egyébiránt könnyen segíthetni. Mindent összevéve, a „Trónkereső“ önbecsileg is érdemes mit, oly mi, mely jobb, mint amelyek a közelebbi években nyomtatásban megjelentek vagy a színpadon adattak. Enyiben haladást is tanúsít, s így eleget tesz a Karácsonyi-pályázat szabályainak. A bíráló bizottság ez indokoknál fogva kéria jutalmat a 12-dik számúnak: „A Trónkövetelődnek adni?“ Az elnök a legnagyobb csöndben olvasta föl a jeligés levélben rejlő nevet E név pedig — mint már tegnap is említve volt e lapban, — drámairodalmunk egyik legfényesb neve: „Szigligeti.“ Az egész akadémia lelkesen éljenzett, s mindenki sietett kezet szorítani a magát szerényen egy sarokba rejtő szerzővel, ki az idei pályázat minkét jutalmát elnyerte, még pedig méltó művekkel. A gyűlés képe ezután összezavarodott. A hallgatóság tódult kifelé, s a zajban a titkári jelentések mind elhangzottak. 303 — Az új népismei múzeum. (Müncheni tárca.) I. Kevés város van Európában, mely aránylag anyiféle, oly gazdag s mellette igazi szakértelemmel rendezett tudományos és műgyüjteménynyel birna, mint München. Ezek legnagyobb része azonban részint utazási kézikönyvekből, részint hírlapi cikkekből eléggé ismeretes, hisz amióta I. Lajos rendkívüli buzgalma folytán e tudományos és művészi élénkség megindult, melyet a csak nagyon is korán elhúnyt utódja oly elismerésre méltólag igyekezett táplálni, sokáig az egész művelt világ figyelme az „új német Athen“re volt irányozva, amint e kis fővárost nevezni kezdték. Én azonban egy oly gyűjteménynyel akarom e lapok tisztelt olvasóit megismertetni, melynek összeállításán és rendezésén még csak most dolgoznak, s mely azért a nyilvánosságnak még nem lévén átadva, semmi utazási kézikönyvben, még a legújabb Baedekerben sem fordul elő, mely azonban gyakorlati voltánál fogva nagyban megérdemli a művelt világ figyelmét, értem az új ethnographiai múzeumot. E gyűjtemény nagy és pedig a legérdekesebb része formaszerüleg még most sem az állam tulajdona, — megvétele ép most fekszik a képviselőház asztalán jóváhagyás végett, — a többi közül pedig még sok előbbeni helyén a többi gyűjteményekben Tevén, igy a legszorgalmasabb munka mellett is, megnyitása csak hónapok múlva várható. Engem azonban, miután oly sokáig Münchenben nem maradhattam, ottani ismerőseim, különösen Dr. Hoffmann Konrád egyetemi tanár ajánlata folytán, maga a múzeum összeállításával megbízott új custos, a népismei tanulmányairól ismert Dr. Wagner Mór lévén szíves bevezetni, személyesen ismertetett meg ez új múzeum eszméjével, céljával, leendő berendezésével, s úgyszólván minden egyes darabjával. Mely szívességért mindkét tudósnak a magyar olvasóközönség előtt is leghálásabb köszönetemet kell nyilvánítanom. S most lépjünk be a tudomány ez új csarnokába. Az ethnographiai múzeumok célja: bennünket az Európán kívüli, különösen a félig vagy még ennél is kevésbé művelt népek kulturai állapotával, különösen ipar- és művészetekkel megismertetni. Ámbár sok ide vonatkozó s pedig igen érdekes tárgyat birt már eddig is München, különféle gyűjteményeiben elszórva, de egy önálló, szakértelemmel berendezett ethnographiai gyűjteményt mindeddig nélkülözött. Az átalános tudományos igényeken kívül, mint nemrég az itteni egyetem kebelében is nyilvánult, különös indító ok volt, az 1866-ban Würzburgban elhalt híres utazó Seb od Ph. Fr. japáni gyűjteménye, melyet az örökösöktül még a boldogéit II-dik Miksa király akart megvenni. Most az eladás feltételei még előnyösebbek levén, e gyűjtemény már jobban az államé, mint nem. Csak a formaságok vannak még hátra. Ennek következtében a tudományos gyűjtemények fő conservatoriuma a cultusminisztériumnak azon ajánlatot tette, hogy e gyűjtemény ne külön, vagy valamelyik meglevő múzeumba állítassák, hanem egy új, a tudományos igényeknek megfelelő ethnographiai múzeum magvát képezze, melybe szakok szerint az eddigi, s a különféle gyűjteményekben szétszórt, sigy kevesebb hasznot hajtó ethnographiai tárgyak is felvétetvén, s időnkénti új szerzeményekkel kiegészitetvén, München oly ethnographiai múzeummal birjon, mely az eddigi legismertebbekkel is bátran versenyezhessen. E szép eszme a minisztérium által elfogadtatván, kivitelével a fennebb nevezett Dr. Wagner vezérlete alatt szakférfiak bízattak meg. Helyiségül az eddigi úgy nevezett egyesült gyűjtemények (Vereinigte Sammlungen) termei lettek fölajánlva. Ez tehát föloszlik, s nem ide tartozó tárgyai részint az új nemzeti múzeumba, részint az antiquariumba vitetnek át. S ennél célszerűbb helyet nem is találhattak volna, mert egyrészt termei világosak és tévések, másrészt az udvari kertben az árkádok alatt lévén, úgyszólván a város központján, látogatását nemcsak az érdekelt szakférfiaknak, hanem a nagyközönségnek is, melyre e gyűjtemény különösen oktatólag fog hatni, könnyűvé és kényelmessé teszi. Fölmenvén a lépcsőkön, mindjárt az első teremben, hol most még Schiller reliquiái állanak, ez új gyűjteményt a történelmi kor előtti ethnographiai tárgyak fogják megnyitni, az úgynevezett kő, jég stb. korból. A legrégibb korból, midőn az emberek még csupa durván hasított kőeszközökkel beérték, és sem háziállatjaik, sem gabonájuk nem volt, mondom e legrégibb kőkorból is nagy számmal bír e múzeum tárgyakat, különösen azon fontos fölfedezések eredményéből, melyeket két tudós francia pap Bourgeois és Delaunay tettek a Maine és Loire kerületekben. Erre következnek részint eredeti példányokban, részint gypsseöntvényekben igen szép számmal a tárgyak a következő korból, melyben az emberek a kő csiszolásában már meglehetős előmenetelt tettek, s legalább egy házi állatjuk volt: a kutya. Nem kevésbé gazdag e gyűjtemény az erre következett korból, midőn az emberek már az állattenyésztést és gabonamivelést is ismerték. S végül egynémely igen érdekes példány a bronz korszakból, melyeket Schwab és Desser fedeztek föl a nyugati Svájcban, képezi a legrégibb ethnographiai tárgyak záradékát. Szorosan véve ezek sem tartoznak ide, de míg egyrészt igen szép nyitányul szolgálnak magához a gyűjteményhez, másrészt alkalmat és anyagot szolgáltatnak igen érdekes összehasonlítási tanulmányokhoz a történelmi kor előtti egészen durva eszközök és a mostani vad népek készítményei között. A többi régi műtárgy és készítmény a történelmi korból, természetesen, mint ide nem tartozó, egészen más gyűjteménybe, az antiquariumba lett beosztva. A tulajdonképeni ethnographiai múzeum az amerikai, afrikai, polynesiai és sarki népek mindennemű házi eszközei, vadászati, halászati és egyéb készítményeivel kezdődik. Ezek közül leggazdagabb az amerikai osztály, különösen Brazíliából és Dél-Amerika egyéb tartományaiból e gyűjtemény oly érdekes tárgyakat fog leírni, melyeket most már nagyon sok pénzért is bajos volna megszerezni. Ugyanis a kormány költségén kiküldött két híres utazó , Spix és Martzius annak idejében sok oly tárgyat, mint például bizonyos lőfegyvereket, hoztak magukkal, melyek most már a benszülötteknél is részint kimentek a divatból, részint csak a legtávolabbi törzseknél tartották fen magukat, így például napról napra ritkábbak lesznek a phantastikus ünnepi ruhák madártollakból. Most már a vadaknál is angol gyárakban készült nagyon is prózai gyapot ingek és lábravalók kezdik képezni a rendes öltözéket, s csak a legnagyobb nemzeti ünnepeiknél szerepelnek még a régi cifra díszöltözékek. Sőt újabb időben az ívet és nyilat még az őserdőkben is a lőfegyverek kezdik kiszorítani, vagy hol még az ősi fegyver használatban van is, a nyíl hegye kő és csont helyett most vasból van. A vas használata csere útján már a legtávolabbi vadonba is elhatott. A déli szigeteket képviselő tárgyak közül sok már anyiban is érdekes, mert még a híres fölfedező Cook átázásaiból valók. A navarrai expeditióból is bír e gyűjtemény, Dr. Scherzer szívessége folytán igen értékes darabokat. A következő három terem egészen más világrészbe: Ázsiába vezet, mert itt lesz a khinai és indiai gyűjtemény elhelyezve. Mindkettőnek magvát I. Lajos király szerezte, az előbbit Martuccitól, az utóbbit egy francia tudóstól, Lamarpiquettól, még 1841-ben.*