Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)

1868-04-01 / 76. szám

A jelen pályázat átalában sokkal örvendetesebb, mint szoktak lenni rendesen drámai pályázataink. A huszonegy mű között természetesen akadnak gyer­mekes kísérletek, sőt bárgyúságok is, de számosan vannak olyanok is, melyek többé kevésbé tehetsé­get és komoly törekvést tanúsítanak. Tárgyra nézve nagy bennök a változatosság. A­mint tragédiákhoz illik, nagy részt történelmi vagy mondai alapon emel­kednek, de nem kötik magukat kizáróan magyar tárgyhoz. Több magyar történelmi tragédia mellett találhatni itt a római, görög, héber, francia s ameri­kai történelemből vetteket is. Nem egyben láthatni feltűnő törekvést a tragikai conceptió fölé, s némi élénk érzéket a cselekvény iránt. Pedig ezek a tra­gédia legfőbb elemei közé tartoznak. S ki ne fogja méltányolni e törekvéseket, midőn pályázaton és szín­padon anyi tragikaitlan conceptióval, lyrai áradozás­­sal és epikai szélességgel kellett találkoznunk ? Mily kár, hogy mindezt megbénítja, vagy épen sikerte­lenné teszi az emberi szív ismeretének, a jellem­rajz igazságának fogyatkozása, vagy majdnem teljes hiánya. A jobb pályaművek is többé-kevésbé ebben szenvednek, sőt a legjobbnak is, mely társai között szembeötlőn emelkedik ki, s a bírálók egy­hangú méltánylatával találkozott, a jellem­rajz leg­kevésbé erős oldala, nem mintha benne feltűnő kö­vetkezetlenséget vagy fogyatkozást lehetne kimu­tatni, hanem mert az erő, elevenség és közvetlen­ség, mely a szív mélyéből szakad ki, s a szív mé­lyére hat, itt sem nyilatkozik felsőbb fokon. A költészet legfőbb feladata az emberi szív rajza; ez tulajdonkép maga a költészet, mondja egy angol író, s ezt sehol sem kell többször ismételni, mint a mi szegény drámai költészetünkben.“ Ezután Gyulai áttér a jobb darabok elemzésére. „Néhány vonással föl lehet mutatni, hogy e pálya­művek még jobbjaiban is a jellemrajz igazságainak hiánya menyire megrontja a tragikai conceptiót.“ — „Ti­beri­us Gradius,akár nehézkesen és szé­lesen dolgozott mű, mindamellett van benne drá­­maiság. De kevésbé ismeri szerzője a népet és az aristokratiát, melyet rajzolni akar. Kevés igazság és emelkedés van jellemeiben, s nélkülözni kell nála mindenütt a szenvedély nyelvét. — „K o p p á n y“ a magyar pogányság és keresztyénség küzdelmeit vette tárgyául. A fölfogás tragikai. A conservativis­­musnak épen úgy megvan a maga tragikuma, mint a reformnak. Koppány ragaszkodik a régi vallás­hoz és államszerkezethez szemben az ujjal, küzd ez ellen és megbukik. De szerző nem épen rajzolja, se viszonyokban, se jellemekben a régi vallás és állam­­szerkezet varázsát, mely küzdelemre indítja a szí­veket, se az új kényszerűséget, mely győzelmét ünnepli. Sőt még azt sem testesíti meg, a­mit rajzolni akarna. Koppány egy üres, minden benső igazság nélküli alak, ki egy percre sem tudja lekötni rész­vétünket. — „Gordás“ szép nyelve, szabatos verselése mellett leginkább drámai és várakozást keltő expositiójával kötötte le a bírálók figyelmét. De a hős jellemrajza mindent elront, cselekvést és tragikai hatást egyaránt. Legfőbb érdeme , hogy hangzatos jámbusokban beszél. — „Az utósó próféta“ csodálatos mű, minőt ritkán olvashatni. Szerző tehetséges ember, tudna erőteljes jeleneteket festeni, de úgy indítja meg cselekvényét, hogy az ember egész végig nem tud tisztába jönni vele, hogy tulajdonkép mit akar. Egészben véve ily zavart, némely részletben a tehetség anyi szikrájától csil­logó művet talán még soha senki nem irt. „Zrí­nyi Miklós“ és „Rege a fattyú gyermekről“ job­bak a már említetteknél. „Zrínyi“ szerzője hő­sét egész máskép fogta föl, mint idegen és ma­gyar elődei. Az ő Zrínyije drámaibb és tragikaibb. De a jellemrajz itt is mindent elront. Jó volna, ha költőink fölhagynának Zrínyi Miklós dramatizálá­­sával. A hogy a hagyomány fogja föl, mit a költé­szet is szentesített, tisztán epikai tárgy. A­hogy a történelmi újabb kutatások állítják élénkbe, drá­maibbá válik ugyan, de a költő kénytelen lesz szem­beszállni a hagyománynyal és nemzeti érzéssel, mit tragikai költőnek soha sem kell tenni. A „Rege a fattyúgyermekről“ tehetséges költőre mutat, ki talán valaha jelest fog írni, de most még csak egy nem si­kerültet irt. — A pályázat legjobb művei: „Fráter György“ (4-dik számú) és a 12-dik számú: „A trón­­kereső.“ Az első egy tisztán és szabatosan dolgozott ma, tragikai alappal és helyenként meglepő drámai­­sággal. De szerző nem tudta legyőzni a magában is nehéz tárgy nehézségeit. Inkább történeti drámai rajzot irt, mint valóságos drámai cselekvényt. De je­les oldalainál fogva a bírálók egyhangúan dicséret­tel kívánták kiemelni. A „Trónkereső" nemcsak legjobb pálya­társai közt, de magában is érdemes mű. Alapeszméje ugyanaz, a­mi Schiller Demetriusának. Szerzője szerencsésen oldja meg feladatát. Hőse Borics, ki előtt anyja eltitkolván, nem tudja, hogy törvénytelen korcs­szülött, s így a trónra jogot tart. A cselekvényt nem mondjuk el, miután nemsokára úgyis színre kerül a darab. Csak a bírálók ítéletét jegyezzük ide. A darab tartalma — igy hangzik a jelentés, — nem mindennapi érdekű és gazdagságú. A negyedik felvonás, az emelkedés egyik főlépcsője, bágyad­tabb ugyan, mint a többiek, de a fordulat és ki­­fejlés annál gyorsabb és erősb. A cselekvény compositiójában van ugyan némi mesterkedés, de átalában az egymást felkeltő szenvedélyek játszák benne a főszerepet, s lélektani indokok tartják össze a mű szövedékét. A személyekben sok a rész­vétet gerjesztő; nemes szívek tévedéseit látjuk min­denütt, melyek egymást rontják meg; a viszonyok és tettek Nemezisének hatását érezzük nemcsak a fő­hősben, hanem környezetében is. A jellemrajzok rendkívül elevenek s nagyrészt szabatosak, melyek mind olvasva, mind a színpadon hatásra számíthat­nak. Verselése is szabatos, nyelve drámailag költői, s bár nem mutat föl rendkívülibb szépségeket, de megrovás is csak egy pár helyen érheti, min egyéb­iránt könnyen segíthetni. Mindent összevéve, a „Trónkereső“ ön­­becsileg is érdemes mit, oly mi, mely jobb, mint a­melyek a közelebbi években nyomtatásban megje­lentek vagy a színpadon adattak. Enyiben hala­dást is tanúsít, s így eleget tesz a Karácsonyi-pá­lyázat szabályainak. A bíráló bizottság ez indokok­nál fogva kéri­­a jutalmat a 12-dik számúnak: „A Trónkövetelődnek adni?“ Az elnök a legnagyobb csöndben olvasta föl a jeligés levélben rejlő neve­t E név pedig — mint már tegnap is említve volt e lapban, — drámairodal­munk egyik legfényesb neve: „Szigligeti.“ Az egész akadémia lelkesen éljenzett, s min­denki sietett kezet szorítani a magát szerényen egy sarokba rejtő szerzővel, ki az idei pályázat minkét jutalmát elnyerte, még pedig méltó művekkel. A gyűlés képe ezután összezavarodott. A hall­gatóság tódult kifelé, s a zajban a titkári jelentések mind elhangzottak. 303 — Az új népismei múzeum. (Müncheni tárca.) I. Kevés város van Európában, mely aránylag anyi­­féle, oly gazdag s mellette igazi szakértelemmel ren­dezett tudományos és műgyüjteménynyel birna, mint München. Ezek legnagyobb része azonban részint utazási kézikönyvekből, részint hírlapi cikkekből eléggé is­meretes, hisz a­mióta I. Lajos rendkívüli buzgalma folytán e tudományos és művészi élénkség megindult, melyet a csak nagyon is korán elhúnyt utódja oly elismerésre méltólag igyekezett táplálni, sokáig az egész művelt világ figyelme az „új német Athe­n“­­re volt irányozva, a­mint e kis fővárost nevezni kezdték. Én azonban egy oly gyűjteménynyel akarom e lapok tisztelt olvasóit megismertetni, melynek össze­állításán és rendezésén még csak most dolgoznak, s mely azért a nyilvánosságnak még nem lévén átad­va, semmi utazási kézikönyvben, még a legújabb Bae­­dekerben sem fordul elő, mely azonban gyakorlati voltánál fogva nagyban megérdemli a művelt világ figyelmét, értem az új ethnographiai mú­zeumot. E gyűjtemény nagy és pedig a legérdekesebb része formaszerüleg még most sem az állam tulajdo­na, — megvétele ép most fekszik a képviselőház asz­talán jóváhagyás végett, — a többi közül pedig még sok előbbeni helyén a többi gyűjteményekben Tevén, igy a legszorgalmasabb munka mellett is, meg­nyitása csak hónapok múlva várható. Engem azonban, miután oly sokáig München­ben nem maradhattam, ottani ismerőseim, különösen Dr. Hoffmann Konrád egyetemi tanár ajánlata folytán, maga a múzeum összeállításával megbízott új custos, a népismei tanulmányairól ismert Dr. Wagner Mór lévén szíves bevezetni, személyesen ismertetett meg ez új múzeum eszméjével, céljával, leendő berendezésével, s úgy­szólván minden egyes darabjával. Mely szívességért mindkét tudósnak a magyar olvasó­közönség előtt is leghálásabb kö­­szönetemet kell nyilvánítanom. S most lépjünk be a tudomány ez új csarno­kába. Az ethnographiai múzeumok célja: bennünket az Európán kívüli, különösen a félig vagy még ennél is kevésbé művelt népek kulturai állapotával, különö­sen ip­ar- és művészetekkel megismertetni. Ámbár sok ide vonatkozó s pedig igen érdekes tárgyat birt már eddig is München, különféle gyűjte­ményeiben elszórva, de egy önálló, szakértelemmel berendezett ethnographiai gyűjteményt mindeddig nélkülözött. Az átalános tudományos igényeken kívül, mint nem­rég az itteni egyetem kebelében is nyilvánult, különös indító ok volt, az 1866-ban Würzburgban elhalt híres utazó S­­­e­b o­­­d Ph. Fr. japáni gyűjte­ménye, melyet az örökösöktül még a boldogéit II-dik Miksa király akart megvenni. Most az eladás feltételei még előnyösebbek le­vén, e gyűjtemény már jobban az államé, mint nem. Csak a formaságok vannak még hátra. Ennek következtében a tudományos gyűjtemé­nyek fő­­ conservatoriuma a cultusminisztériumnak azon ajánlatot tette, hogy e gyűjtemény ne külön, vagy valamelyik meglevő múzeumba állítassák, ha­nem egy új, a tudományos igényeknek megfelelő eth­nographiai múzeum magvát képezze, melybe szakok szerint az eddigi, s a különféle gyűjteményekben szétszórt, sigy kevesebb hasznot hajtó ethnographiai tárgyak is felvétetvén, s időnkénti új szerzemények­kel kiegészitetvén, München oly ethnographiai mú­zeummal birjon, mely az eddigi legismertebbekkel is bátran versenyezhessen. E szép eszme a minisztérium által elfogadtat­ván, kivitelével a fennebb nevezett Dr. Wagner ve­zérlete alatt szakférfiak bízattak meg. Helyiségül az eddigi úgy nevezett egyesült gyűjtemények (Vereinig­te Sammlungen) termei lettek fölajánlva. Ez tehát föloszlik, s nem ide tartozó tárgyai részint az új nem­zeti múzeumba, részint az antiquariumba vitetnek át. S ennél célszerűbb helyet nem is találhattak volna, mert egy­részt termei világosak és tévések, más­részt az udvari kertben az árkádok alatt lévén, úgy­szólván a város központján, látogatását nemcsak az érdekelt szakférfiaknak, hanem a nagy­­közönségnek is, melyre e gyűjtemény különösen oktatólag fog hat­ni, könnyűvé és kényelmessé teszi. Fölmenvén a lépcsőkön, mindjárt az első terem­ben, hol most még Schiller reliquiái állanak, ez új gyűjteményt a történelmi kor előtti ethnographiai tárgyak fogják megnyitni, az úgynevezett kő, jég stb. korból. A legrégibb korból, midőn az emberek még csu­pa durván hasított kőeszközökkel beérték, és sem háziállatjaik, sem gabonájuk nem volt, mondom e legrégibb kő­korból is nagy számmal bír e múzeum tárgyakat, különösen azon fontos fölfedezések ered­ményéből, melyeket két tudós francia pap Bour­geois és Delaunay tettek a Maine és Loire ke­rületekben. Erre következnek részint eredeti példányokban, részint gypsseöntvényekben igen szép számmal a tárgyak a következő korból, melyben az emberek a kő csiszolásában már meglehetős előmenetelt tet­tek, s legalább egy házi állatjuk volt: a kutya. Nem kevésbé gazdag e gyűjtemény az erre kö­vetkezett korból, midőn az emberek már az állatte­nyésztést és gabonamivelést is ismerték. S végül egy­némely igen érdekes példány a bronz korszakból, melyeket Schwab és Desser fedeztek föl a nyugati Svájcban, képezi a legrégibb ethnographiai tárgyak záradékát. Szorosan véve ezek sem tartoznak ide, de míg egyrészt igen szép nyitányul szolgálnak magához a gyűjteményhez, másrészt alkalmat és anyagot szol­gáltatnak igen érdekes összehasonlítási tanulmá­nyokhoz a történelmi kor előtti egészen durva eszközök és a mostani vad népek készítményei között. A többi régi műtárgy és készítmény a törté­nelmi korból, természetesen, mint ide nem tartozó, egészen más gyűjteménybe, az antiquariumba lett beosztva. A tulajdonképeni ethnographiai múzeum az amerikai, afrikai, polynesiai és sarki népek mindennemű házi eszközei, vadászati, halá­szati és egyéb készítményeivel kezdődik. Ezek közül leggazdagabb az amerikai osztály, különösen Brazíliából és Dél-Amerika egyéb tarto­mányaiból e gyűjtemény oly érdekes tárgyakat fog leírni, melyeket most már nagyon sok pénzért is ba­jos volna megszerezni. Ugyanis a kormány költsé­gén kiküldött két híres utazó , Spix és Martzius annak idejében sok oly tárgyat, mint például bizo­nyos lőfegyvereket, hoztak magukkal, melyek most már a benszülötteknél is részint kimentek a divat­ból, részint csak a legtávolabbi törzseknél tartották fen magukat, így például napról napra ritkábbak lesznek a phantastikus ünnepi ruhák madár­tollak­ból. Most már a vadaknál is angol gyárakban ké­szült nagyon is prózai gyapot­ ingek és lábravalók kezdik képezni a rendes öltözéket, s csak a legna­gyobb nemzeti ünnepeiknél szerepelnek még a régi cifra díszöltözékek. Sőt újabb időben az ívet és nyilat még az ős­erdőkben is a lőfegyverek kezdik kiszorítani, vagy hol még az ősi fegyver használat­ban van is, a nyíl hegye kő és csont helyett most vasból van. A vas használata csere útján már a leg­távolabbi vadonba is elhatott. A déli szigeteket képviselő tárgyak közül sok már anyiban is érdekes, mert még a híres fölfedező Cook átázásaiból valók. A navarrai expeditióból is bír e gyűjtemény, Dr. Scherzer szívessége folytán igen értékes darabokat. A következő három terem egészen más világrész­be: Ázsiába vezet, mert itt lesz a khinai és indiai gyűjtemény elhelyezve. Mindkettőnek magvát I. La­jos király szerezte, az előbbit Martuccitól, az utóbbit egy francia tudóstól, Lamarpiquettól, még 1841-ben.*

Next