Fővárosi Lapok 1868. április (76-100. szám)
1868-04-08 / 82. szám
EGY VÁMŐR TÖRTÉNETE. Elbeszélés: Jules Janimtól. (Folytatás.) Már másodszor látta Roucher de Perthes bukni a császárságot és vele a császárt. Szánta, mert tisztelte! — Pedig nem azon emberek közé tartozott, kik hevekben mindent összezúznak , döntenek, sem azok közé, kik valakit csak azért tisztelnek, mert rett égik hatalmát. Ott volt a párisiak utósó küzdelménél, harcolt a nemzeti gárda élén, mint kapitány ; ott lelkesített, buzdított, mint egy próféta. Támadtak is hívek, támadtak is hősök, mint a gomba. Láttátok volna Pofaéhhet, azt a pelyhes szakálú fiatalembert Montmartre előtt. Nekirohant a gátnak, mintha oroszlán lett volna. Fogait megcsikorgatta, s hullott előtte minden, mint a légy. Természetesen rajta is meglátszottak a vérfoltok. Ez a kapituláció előtti napon történt. A helyeken, melyet védelmeztek, a bástyákon, hol minden csepp vér a hazának és Franciaország dicsőségének volt szentelve, találkozott egy Beranger nevű költővel. Az ütközet végső óráiban ez a Beranger, ez a rongyosan öltözött költő, lelkesítette a nagy hadsereget, melyet Waterloo végkép lesújtott. Ihlettség, fellángoló honfiérzet sugárzott ki szavaiból, dörgésszerű hangok bombaként pattantak szét a légben, mely Waterloot is szinte feledteté, s császárt és hadsereget újból föltámasztani látszott. Ciatatban tartózkodása alatt, a fehér rém idejében, midőn a gyalázatos Prestaillon a legszentebb ügyet mocskolá be, Roucher de Perthes férfiúhoz illően viselte magát. Bár hölgyek társaságában még mindig bátortalan és félénk volt, a férfiakkal szemben szigorú is tudott lenni, fölfedezte s nem titkolta el a vámőrség csalárdságait. Mikor Marseille felé indultak, Marseille már az angolok kezében találták, kik az ausztriaiak után következtek. Úgy látta , hogy a provenceiak két táborra oszlottak, a földköziek a tengeri rablókhoz sorakoztak, s a protestánsokkal úgy bántak, mind a vad feketékkel. Továbbá még azt is észrevette, hogy Ciotat leányai nem oly alkalmasak , mint dunquerqueiek. Fölfogadott szolgalánynak egy földijebeli nőt, a papnak az unokahugát. Alig volt pár napig nála, s nyakába ugrott, mintha testvére akart volna lenni, vagy mintha az lett volna s azt kiáltotta: — Ha a föld összeszakad, én az ön barátnője leszek! S jól megjegyzendő, hogy ez sem volt rútabb a többi angyaloknál, s a legérdekesebb korban, alig haladta túl a huszadik évet. — Szeretni vagy meghalni! — meglehetős nagy mondás egy húsz éves fiatal leány szájából, ki egyszersmind a papnak az unokahuga is. Szegény Boucher úrnak roppant nagy bajába került, míg e szerelmes, feláldozó lénytől megszabadulhatott. Úgy sírt az istenadta, úgy zokogott, mintha a beborult ég megeredt csatornája lett volna. A szerelmes lányok nagyon, de nagyon tudnak zokogni! Vigasztaljuk magunkat, mert a fiatal lány később megvigasztalódott, s nem átkozta el szívtelen gazdáját. A gyönge teremtmények között is vannak erősek, kik szükség esetén védelmezni is tudják magukat. Például a ciotati színháznál volt egy színésznő, kit a közönség csak nagy ritkán szokott megtapsolni. Egy este a színésznő elfeledte szerepét s megakadt. A földszinten egy borzas hajú fiatal ember pisszegni kezdett, s nem tetszése jelét élénken kezdte kifejezni. A csinos színésznő kezében egy csinos vivirágbokréta volt, s ez a bokréta a borzas hajú fiatal embert ép akkor találta arcon, mikor ismét piszegni szándékozott. A közönség észrevette a csínyt, s a színésznőt megtapsolta, s a színésznő, kit még tegnap pisszegett, ma megtapsolt kedvenc lett. A színésznőnek e közben eszébe jutott a szerep s folytatá, a fiatalember pedig megcsókolta a virágbokrétát s mint pisszegése jutalmát s emlékét sokáig megőrizte. Ilyen hölgyet, hiszem, még Roucher de Perthes úr sem tudna megvetni. Pedig Roucher úr csakúgy úszott a kalandok tengerében. Nemsokára egyszer Marseilleből Toulonba utazott. Hat hely volt a kocsiban, de öt hely már el volt foglalva. Öt szép lány ült az öt helyen. Junó és Vénus nem voltak szebbek tizenhat éves korukban, mint e fiatal Évák bármelyike. Öt pár szem ragyogta be a kocsit, olyan fényesek voltak, hogy saját szerény két szeme, mint valami gyarló mécs, törpült el mellettök. Szerencsétlen szerencséjére egy barátja lovagolt el a társaskocsi mellett, s megirigyelte hősünk kényelmetlen helyzetét. Fölajánlotta lovát, Roucher de Perthes fölült a lóra s a jó barát pedig elfoglalta irigyelt helyét a gráciák társaságában. Roucher úr restelte a dolgot, s unalmában a lóhátán elővett egy mulatságos tragédiát , melytől anyira elszundikált, hogy csak a kegyes végzet tartotta meg a nyeregben. Öt hét múlva nem olvasott tragédiát, találkozott Bobo asszonynyal. -Ez a Bobo asszony ritka szép hölgy volt. Minden mozdulatában volt valami kimondhatlan grace. Aranyos szőke haján nem tett túl a nap arany sugara. És a válla! és a keble! és a karcsúsága! karcsúbb volt a leheletnél ! Eszébe jutott egyszer, hogy a Fourche hegyet megmászsza. Csak azon vette észre, hogy egy szép szobalány van előtte szíves üzenettel úrnőjétől, ki vele beszélni óhajtana. Roucher elment s beszélt az úrnővel, de az úrnő oly sokáig akart beszélni, hogy kalandorunk a faképnél hagyta, s ment, hogy Boigiraud urat utólérhesse. Boigiraud úr kellemes utitárs volt; Svejcban született s épen olyan gazdag volt, mint valami nábob. Nábobnak is hívták rendesen. Jelenleg azért utazott, hogy bizonyos Boigiraud kisasszonyt találjon, kit adoptálhasson s feleségül vegyen. Midőn Bernen keresztül utaztak, Roucher úrnak roppant vágya támadt, hogy a kristálytiszta forrásfürdőben megfürödjék. Alig lehetett félóráig a forrásban, kocogtatást hall ajtaján. — Teremtő isten! ki lehet? Ismét új kaland? Újra valami angyal, ki belém szerelmes ? A magas ég villámaival mindig csak engem üldöz ? — gondolta magában Boucher úr, s úgy elmerült a vízben, mint az ürge, fülei is alig látszottak. Meglehet, hogy így illemesen, ürgés öltözetben „szabad“-ot is mondott volna, hanem a kocogtatás után benyitott valaki. — Ah! istenem! — Hát csakugyan angyal ? —• Nem! — Csak a német, szobalány, ki bejött a lepedővel és kendővel, hogy megkérdezze: nem szolgálhat-e még valamivel ? Hősünk úgy remegett, mint a nyárfalevél; szemei mozdulatlan pihentek a víz tükrén, s csak aztán mondta, hogy : — Nem! (Folyt. köv.) 326 — — Akadémiai tárcák. — April 6. — (Egy pár fölolvasás. — Toldy Ferenc és Pulszky Ferenc. — A „Borsszemjankó“ az akadémiában. — Ballagi’ és az „Értesítő.“ — Egy indítvány , mely Gyulainak nem tetszik.) (Á. E.) Múlt hétfőn Horváth Cyrill ült az elnöki széken, s tag több volt, mint hallgató. Az ülés csöndesen kezdődött, de annál zajosabb lett a vége. Először Nendtvich Károly mutatott be egy értekezést, a Kalkbrenner Károlyért: „a szepesi érchegység növényzeti jelleméről." Érdekesen és alaposan irt munka ez, mely megérdemelné, hogy önállólag is megjelenjék. Ezután Szabó József — e tudományos örökmozdony — foglalta el a tribünt. A meteorológiai észleldék silány állapotát kesergő. Elmondta, hogy az akadémia ugyan egy bizottságot küldött ki, melynek az volt célja, hogy honunkban meteorológiai észleléseket tegyen, de ez semmit sem ér ! Nem egy bizottság kell ide, — pattogott a kis természettudós, — hanem egy központi meteorológiai intézet! „Ez életszükség , ezt nemzeti becsületünk kívánja !“ Azután kimutatja, hogy e központi intézet fölállására nem kellene több évenként tizenháromezer forintnál, ami valóban „bagatell,“ ha nagy horderejét tekintetbe vesszük. Különben is nem az akadémia, hanem a kormány, amelyhez egy kérvényt javasol fölterjeszteni — biztosítaná ez intézet fenállását. (De mikor a pénzügyminiszter verseinek refrainje mindig ez , nincs pénz ! s elhisszük neki, hogy nincs, legalább nincs elég!) E rövid, de szemrehányásokban gazdag fölolvasás után Arany János — a titoknok — emelkedett föl, hogy bejelentse a Marcibányi-jutalomra érkezett pályaműveket. Mindössze két elszánt pályázó szállott a porondra. Az ige idők elméletére pályáztak. A Vitéz féle pályaművek közül kettőt dicsértek meg a bírálók, s e dicsért munkák szerzői: Kenessey Albert, a derék hajós kapitány, és Tassner Dénes. Kenessey művét ki is fogják nyomatni. A Sztrokay pályázaton Vida Lajos műve tűnt ki. S ezután következett a gyűlés legszomorúbb pontja. Toldy Ferenc szokottnál komolyabban lépett az emelvényre, mintha azt fejezte volna ki szemeivel : „ Archeológok sírjatok, Mélyen szomorkodjatok !“ S csakugyan nagyon szomorúan hangzott az, amit elmondott. Szinte roszul esik ide leírni. Toldy a Pulszky-féle gyűjteményről beszélt. Ma egy hete egy bizottság alakult az akadémia tagjaiból, mely a Pulszky-féle gyűjtemény megvételében lett volna közbenjáró. Toldy Ferenc most e bizottság jelentését olvasta föl. A bizottság március 31 dikén összejött, s megállapította az országgyűléshez fölterjesztendő kérvényt, s elkészíti az aláírási íveket. De előbb Kubinyi Ágoston és Érdy elmentek Pulszkyhoz, hogy beleegyezését kikérjék. Mind a ketten buzgón igyekeztek rábírni Pulszkyt, hogy nevezetes gyűjteményét ne vonja el a hazától, de Pulszky oda nyilatkozott, hogy rongált vagyoni állapota miatt el kell adni múzeumát, még pedig külföldön, mert minálunk — hiába ! — egy műgyűjtemény még mindig a luxuscikkek közé tartozik. A pénzügyminiszternek sokkal nagyobb kiadásai vannak jelenleg, semhogy ily célokra nagyobb öszszegeket fordíthatna ; a másik módról (aláírások útján) pedig szó sem lehetvén, nem marad hátra más , a nyilvános árverésnél. Pulszky keserűen említi válaszában, hogy múzeumát, mióta megnyílt, csak valami hatszázan látogatták meg, s ezek közt egy arisztokrata sem volt. S midőn a „Borsszem Jankó“ háromszor kifigurázta, a közönség — ahelyett, hogy indignálódott volna —■ még jól mulatott rajta. Különben Pulszkynak politikai állása sem engedi, hogy akár a kérvényt, akár az aláírási íveket fölkarolja. Csak anyit tehet, hogy egy pár nagyobb becsű régiséget ajándékozhat a múzeumnak, a nagyját pedig külföldre kell vinnie! Ez bizony fájdalmas nyilatkozat volt, s lehangolólag hatott mindnyájunkra. S ezzel a bizottság befejezettnek véli működését. „Itt többé mi sem segíthet!“ De Toldy Ferenc azért fölolvassa a kérvényt, melyet az országgyűléshez intéztek volna, hogy legalább tudja meg a közönség és az „utókor“ : menyit tett az akadémia e ránk nézve — fájdalom! — elveszett múzeum érdekében. E kérvényben a Pulszky-féle gyűjtemény 120.000 forintra van becsülve. Ballagi Mór azt indítványozta, hogy ezt a kérvényt át kell adni a sajtónak, mely az egész országban rövid idő alatt szétröpítené. Ki tudja, hátha valami nagynevű egyén fölkarolná a dolgot, s ki tudja, vájjon ezen az úton nem lehetne-e célt érni? De máskülönben is kell, hogy a dolog napvilágra jusson. „Az Értesítőben ki fog jönni!“ felelt rá Hunfalvy Pál, a nyelvész. — „De hisz azt senki sem olvassa!“— kiáltott föl Ballagi. Végre közakarattal elhatározták, hogy a kérvényt csakugyan átengedik a lapoknak, s e célból a jelen volt tudósítókat rögtön föl is kérték. A titkár erre a szépirodalmi osztály jegyzőkönyvéből olvasott föl néhány érdekes pontot. Jókai Mór nem helyeselvén a drámák mostani bírálati módját, azt indítványozza, hogy a darabokról csak a színpadi előadás után hozzanak ítéletet. De Gyulai Pál — ha Jókai szól — mindig résen áll — ellentmond. Ellentmondott most is, megjegyezvén, hogy „a színpadon sok minden drámainak látszik, ami valóban nem az, s a drámai belbecsét jobban megítélheti a bíráló, mély, átgondolt olvasás, mint kábító és futólagos színpadi előadás után, hol a figyelem megoszlik.“ — Jókai azt indítványozta, hogy az akadémia helyezze magát összeköttetésbe a nemzeti színházzal, s hogy legyen egy állandó, rendes drámabírálóvá.