Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-01 / 101. szám
voltam is e tévedésben, mégis lesújtott az a gondolat : minő színben állasz te ezen ember előtt ? Szégyen, aggodalom és harag vett erőt rajtam; visszahanyatlottam székembe, és sűrű könyzápor eredt meg szemeimből. Martineau úr rögtön mellettem termett. Leült mellém egy alacsony székre, s igyekezett megnyugtatni, szóhoz juttatni, hogy nyilatkozzam, vájjon csakugyan úgy áll-e a dolog ? De ebben semmi kétség sem volt. Rohamos gyorsasággal elbeszéltem neki mindent. Az a gondolat, hogy kétkedhetnék, rettenetes volt rám nézve, s csak akkor lettem nyugodtabb, midőn meggyőződtem, hogy annak legkisebb nyoma sincs benne. Maga volt a tisztelet és udvariasság; a legcsekélyebb bizalmasságot sem engedé meg magának ; valószínűleg fölfogta azt, a mi bensőmben végbe ment. — Vegyük a dolgot könnyebb oldaláról, — mondá, — s engedje meg, hogy az igazi helyre kísérhessem. — Azonnal pakolni fogok! — kiáltom fölugorva, — a föld ég lábaim alatt. — Igen kisasszony, tegye azt, de nem látom át, már amint ez egyszer a körülmények vannak, hogy mért ne reggelizhetnénk előbb együtt. És azután nem lenne szives szüleimet bevárni, hadd lehetne nekik is alkalmuk vendégekkel megismerkedhetni? Tökéletes igaza volt, elpirultam tapintatlanságomon, hogy oly könnyű szerrel akartam magamat elhordani, — és leültem. — És most, — folytatá az ifjú könnyedebb hangon, — szívesen vennék egy csésze kávét. Nem lenne szives anyám tisztét elvállalni, s engem kiszolgálni ? — Szívesen ! — válaszolok, s tele töltöm findzsáját. Ezalatt észrevettem, hogy meglátta hajamban a szegfűket. Elpirultam, s nem mertem rá nézni. De ő nem szólt semmit, ami zavarba s szégyenbe hozhatott volna; ellenkezőleg a társalgást igen ügyesen közönyös dolgokra vezette, a mi által csakugyan elérte azt, hogy elfogulatlanságom lassan kint viszszatért, s utóljára kalandomat is, — mint e tanácsié, — derültebb oldaláról tudom tekinteni. Hanem most eszembe jutott, hogy mily kínos helyzet lenne az, ha szülei együtt találnának bennünket. Átalában féltem minden nyilatkozatok és magyarázatoktól ez idegen emberekkel szemközt. Milyen emberek lehetnek ? Gyanakodók ? Pedánsok? Talán fösvények, s barátságtalanok ? Majdnem egyedül ettől függött, hogyan fogják tekinteni házukban létemet. Nem tudtam, fognak-e hitelt adni szavaimnak, nem fognak-e isten tudja mit gondolni, s átalában nem valami megszégyenítő jelenetnek nézek-e eléje? Ennélfogva úgy 10 óra tájban szobámba távoztam, s elkezdtem pakolni, az ifjú Martineaura bízva, hogy szüleit a történtekről értesítse. A becsomagolás helyett azonban iszonyú zűrzavart csináltam málhám közt. Leirhatlan izgatottságban valók, s minden szóra figyeltem, mely a házban hallatszott. Most kocsizörejt hallottam; a kapu kinyílt, s idegen hangok üték meg kémlődő füleimet. Egyes szavakat ki is tudtam venni, s megértettem, hogy tegnap este elkéstek, de táviratozni szükségtelennek tartották stb. — Ekkor egyszerre csend lett, a a szobaajtó betevődött az érkezettek mögött. De én lázas izgalommal vettem részt az alant folyt beszélgetésben, s egy színész virtuozitásával alkottam magamnak mindenféle rettenetes jeleneteket. Mily borzasztó hosszúnak tetszett ezen beszélgetés ! mily sóvárogva vártam annak végét! s menyire megdöbbentem, midőn egészen tisztán kivehetem, hogy a szoba ajtaja fölnyilik s valaki a lépcsőn feljön. Én egész komolyan bűvhely után néztem a szobában, s valóban megerőltetésembe került azt a balgatagságot el nem követni, hogy az ágy függönyei mögé bújjak. Ajtómon kopogtatást hallok. A „szabad“ torkomban fuladt, de nem is várták azt, hanem belépett egy mosolygó arcú szőke hölgy, kétségkívül Louis anyja. Nehéz kő esett le szivemről, midőn a nyájas, barátságos arcra tekintek, de még anyira izgatott valék, hogy elkezdtem keservesen sírni. — Ej, kedves kisasszony, hisz pompás mulatságos kis eset, mely önt hozzánk hozta! — kezdé a hölgy, miközben kezemet megfogta, — mi van ezen sírni való ? Remélem, semmi rész sem történt önnel házunknál! — Oh madame, mit fog ön felőlem gondolni! — Egyelőre csak azt gondolom, hogy fiamnak tökéletes igaza volt, midőn azt mondá, hogy ön egy igen csinos kedves lányka, kivált ha könyeit fölszántja. Mosolyogva tettem meg, amire célzott: forró köszönetet mondok neki a jóakaratú előzékenységért, s elmondám neki a véletlent, mi házukba hozott. Figyelmesen hallgatott, egyet-mást kérdezett, s a dolgot csupán és egyedül csak tréfás oldaláról fogta föl, ami által engem sokkal jobban megnyugtatott, mint bármenyi vigasztalással tehette volna. — Mily jó — mondá, — hogy nem jöttünk meg az este, akkor a dolog felényire sem lett volna ily mulatságos, s ön aligha aludt volna oly békén és nyugodtan. Ha nem szerettem volna azt a bámulást látni, midőn ön és fiam ma reggel meglátták egymást. Festői lehetett! És most kedélyesen fölkacagott, s magamnak is nevetnem kellett, ha visszagondolok, hogy a betolakodóval szemközt mily igen magas lóhátról beszéltem. — Ez az a kalap, — kérdé a nő kalapomra mutatva, — melynek köszönhetjük tulajdonkép e szerencsét ? — Igen, a kegyed fia, ifjú Martineau úr----------— Tudom már, tudom ! Pauvre garzon ! Ő különben nem oly ügyetlen. Remélem, lesz alkalma ennek még más oldaláról is megismerni őt. —- Oh már is volt! — felelek egy kicsit zavarodottan, s öntudatlanul egy gyors pillantást vetettem a tükör előtti virágbokrétára. Látni véltem, mintha a hölgy egy mosolyt fojtott volna el. — És mit gondol most kedves kisasszony, vendégünk akar-e maradni ebédig, vagy helyesebbnek tartja édesanyja barátnőjét azonnal fölkeresni? — Ezer köszönet, hanem félek, hogy mme Martineau már nyugtalankodni fog ; bele is kezdtem már málhám összecsomagolásába. — De amint látom, még nem sokra ment vele kegyed, — jegyző meg mosolyogva, — tehát indítványozok valamit. Hagyjon önt itt mindent nyugodtan, és öltözzék föl. Egy óra múlva kész vagyok önt az illető helyre kisérni. Csak útitáskáját a legszükségesebbekkel vigye magával, s holnap jöjjön el ismét, akkor több nyugalommal s eredménynyel végezheti ön. Azonfölül úgyis bizonyos vagyok benne, hogy ön többször is szerencséltet bennünket. — Oh madame, — felelém, megfogva a hölgy kezét, — higyye meg, magam fogtam volna engedélyt kérni, hogy önt meglátogathassam. Ön oly jó hozzám, pedig én anyira féltem öntől. — Na, most legalább tudja, hogy mégsem vagyok oly rész ! — felelt ő nevetve. — Persze, persze, képzelem, hogy dobogott önnek szive! Én pedig örülök, hogy egy ily kedves, szeretetreméltó ismeretséget köthettem. Ezzel magamra hagyott. Én egy dalt dúdolgatva, öltözni kezdtem. Midőn egy óra múlva lementem, mire Martineaut csak magát találtam a salonban. — A férfiak dolgaik után látnak, — mondá a madame, — férjem azonban reméli, hogy holnap szerencsére leend önnel megismerkedhetni. Ami fiamat illeti, öt erővel kelle elparancsolnom, minden áron el akarta önt kisérni a Trokay utcába. De kijelentettem neki, hogy ezt magam fogom tenni, s reményem, meg van ön velem elégedve. Valóban megvoltam, mert beláttam, mennyivel illendőbb, ha nem az ifjú, hanem a nő kisér el. A kocsi készen állott, fölültünk, s ugyanazon úton mentünk vissza, melyen tegnap jöttem. Egy csinos alacsony ház előtt megálltunk. Én kisérönömet mellőzve, a pitvarba siettem. Egyik ajtón kilépett egy karcsú barna nő, ki alig hogy engem meglátott, e kiáltással: „Helén!“ — karjaiba zárt. Megismert, — hisz anyám hasonmása voltam. Most egy sereg kérdés és felelet, sajnálkozás és csodálkozás következett, utójára pedig átalános derültség és jó kedv állt be, hogy minden ily jó véget ért. Valóban a mastrichti pályaudvarnál vártak, s meg nem foghaták elmaradásomat. — Ha ma sem jöttél volna, — mondá mme Martineau (a trokay utcai), úgy táviratoztam volna anyádnak. Jó, hogy meg nem történt. A két Martineau család ez eset következtében megismerkedett s összebarátkozott egymással. Most meg már épen egy harmadik Martineau család is létezik ; t. i. Louis Martineau, fils de Henry Martineau, és Heléne Martineau, született Wildenfeld. Kiss Elek: Horváth Mihály székfoglalója, sat. (A Kisfaludy-Társaságban.) (..) Szerdán nagyobb érdekeltség volt a szépirodalmi zöldasztal körül, mint máskor. Sok tag jelent meg, s a hallgatóság most nem csupán fiatalságból állt. Toldi Ferenc vezeti be Horváth Mihályt, üdvözölvén benne a történetírás művészét, s elmondva, hogy a művészi történelem a költészet hatásával bir : erényre buzdít s szivra hat, egyszerre oktat és gyönyörködtet. Horváth Mihály egy szép irányú s igen érdekes tárgyú elmélkedést olvasott föl arról, hogy napjainkban mért meddőbb a művészet, mint a történetírás remekebben. Előre bocsátva azt, hogy a szellem e kétféle foglalkozása miben érintkezik és tér el egymástól, a történet világánál — idézve a görög klasszikus kor és Olaszország 15 dik századának példáit — mutatta ki, hogy a művészet akkor és ott virágzik, mikor és hol az ész és kedély fejlettsége egyforma magas fokra jutnak, s ez által a civilizáció eléri tetőfokát. Ész és kedély azonban nem fejlődnek párhuzamos együttiségben. Néha egyik túlszárnyalja a másikat, de akkor az előrehaladottabb megáll, s tért enged a másik fejlődésére. A mi korunk az ész , ipar , tudomány fejlődésének kora. A kedély messze maradt az ész fejlődésétől, s e miatt az ész és érzelem közt harc támadt : kétely, lázas anyagi törekvések, melyek közt eltűntek a művészeti eszmények, s az ihlet forrása kiapadt. Ellenben a történettudomány egy minden eddiginél magasb fogalmat talált: fajunk, az emberiség egységének fogalmát, mely a történészt ép úgy lelkesíti, mint a művészt az eszmény. Tehát a történetírónak van miért lelkesülnie, míg a művész a mai vajúdó korban nem találta még meg új eszményeit, a régieket pedig elveszíté. Ez az oka, mert meddőbb most a művészet, mint a történetírás. De Horváth Mihály hisz a jövőben, midőn az értelem még nagyobb előhaladása után a kedély meg fog nyugodni, eszményeket talál, s az ihlet forrásai újra megnyílnak. Mindezek csak egyes magszemek ama mélyelmű fettegésekből, melyeket a beköszöntő tag igen szerényen csak „elmefuttatásnak“ nevezett, s mely elnevezés ellen később Gyulai Pál is tiltakozott. Lelkes éljenek követék ez elmélkedést, melynek azonban több pontja kifogás alá eshetik. Például Horváth M. nagyon élesen elkülönzi a költészet, a képzelem munkáit az ész munkáitól. A művészet nem a kedély gyümölcse csupán; abban az észnek, értelemnek, ítéletnek ép oly nagy fokú része van. Továbbá a mai kor művészete nem is olyanyira aláhanyatlott, mint ahogy e festő. Igaz, hogy sok a vásári, lapos munka, melyeken e kételyes, anyagias idő hatása látszik, de szintén most élnek Longfellow és Hugo Viktor, Kaulbach és Wagner Rikhárd. Nekünk is van Arany Jánosunk. Horváth Mihály után Abonyi Lajos foglalta el székét egy érdekesen írt elbeszéléssel: „Egy név, mely tart mától holnapig.“ Miután lapunk fogja közleni, ezúttal csak anyit mondunk róla, hogy nagy figyelemmel hallgatták e jó beszélybe beköszöntő művét. Greguss Gyula is nyújtott be székfoglalót: „Határkérdések a szép- és természettudományok közt,“ de ezt jövő hóra halaszták. A titkár jelenti, hogy Radnótfáy úr egy színi előadás jövedelméből száz ftot küldött (melyért köszönő levelet is fognak írni) a Kisfaludy K. síremléke kijavítására. Ez azonban 147 ftba kerülvén, e célra Bartalus István — több taggal együtt — még pünkösd előtt egy jótékony célú, érdekes hangversenyt is fog rendezni. A történelmi társulat május 14-diki közgyűlésére hívta meg a társaságot. — Lőrinczi-Lehr Zsigmond azt kérdezteté meg, hogy „Lalla-Roukh“ fordítását, melyet megdicsértek, kiadná e a társa-