Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-05 / 104. szám
gyülekezetben. Amit megkezdett az elemi iskola, azt befezte ez egyetem; midőn Johnson Oxfordban volt, az Angliában a legjakabpártibb hely volt; Pembroke pedig Oxfordban egyike volt a legjakabpártibb collegiumoknak. Az előítéletek, melyeket Londonba hozott magával, majdnem oly képtelenek voltak, mint az ő saját Tempest Teméi. II. Károly és II. Jakab a legjobb királyok közül valók voltak, akik valaha uralkodtak. Laud, ez a szegény teremtmény, ki mit sem mondott vagy itt, amiből többre lehet vala következtetni, mint egy vén asszony mindennapi tehetségére, csudája volt az észnek és tudománynak ; sírja fölött a művészet és szellem még most is sírnak. Hampden sohasem érdemlett ki más nevet, mint „a forradalom kolomposáét“. A hajózási adórendszert, melyet Falkland és Clarendon ép oly határzottan kárhoztatott, mint a legelkeseredettebb „kerekfejűek,“ ő nem akarta alkotmányellenes intézménynek nyilatkoztatni. A legszelídebb kormány alatt, mely korlátlan szabadságát biztosította a szónak és cselekvésnek, ő rabszolgának hitte magát; a minisztériumot oly érvekkel támadta meg, melyek önmagukat cáfolták meg, és siratta azon aranyidők szabadságát és boldogságát, melyben egy írót, ha szabadságainak tizedrészét vette csak igénybe, bitófához kötöttek, kinpadra vontak, egy talyiga végéhez kötve megostoroztak, s undorító börtönbe dobták, hogy ott meghaljon. Gyűlölte a dissentereket és stock-jobbereket, az adó- és hadrendszert, a hétéves parliamenteket és szárazföldi összeköttetéseket. Gyűlölettel viseltetett a szakadás iránt, oly gyűlölettel, melynek keletkeztére nem is tudott emlékezni, de amely — saját vallomása szerint — valószínűleg a nemzetnek a nagy forradalom alatti magaviselete iránt érzett undorában gyökerezett. Elgondolható, mi módon vitatta meg a nagy pártkérdéseket oly ember, kinek ítélete a pártszellemtől enyhe szét volt zilálva. Valóban, tündéri varázslat kelle, hogy a Magazine megmaradhasson. Sok időre rá aztán mondta is Johnson, hogy bár megtartotta a külszínt, mégis rajta volt, hogy a jobb koncok ne a whig kutyáknak jussanak ; valóban mindazon helyett, melyek a szellem bélyegét viselik magukon, az ellenzék tagjaival mondatja el. Néhány héttel azután, hogy Johnson e munkával volt elfoglalva, egy művet adott ki, mely egyszerre kora első rangú írói közé emelte. Valószínű az, hogy Londonban az első évben átélt szenvedései gyakran emlékeztethetők ama szép költeményre, melyben Juvenal egy nyomorral küzdő irodalmi ember bajait s megaláztatását írja le, ki a galambdúcok között lakik egy ütött kopott padlásszobában, magasan Róma utcái fölött. Pope satirái és levelei, melyekben Horác nyomán indult, nemrégiben jelentek meg, közkézen forogtak, és sok olvasó az eredeti fölé helyezte őket. Ami Pope volt Horácnak, az akart lenni Johnson Juvenalnak. A vállalat merész volt, s mégis kitűnő. Mert Johnson és Juvenal közt több, sokkal több volt a rokonság, mint Pope és Horác között. Johnson „Londonja“ neve nélkül jelent meg májusban 1738. Csak tíz guineát kapott e derék és erőteljes költeményéért, de hamar elkelt, sikere pedig teljes volt. A második kiadás már egy hét alatt elfogyott. Azon apró kritikusok, kik mindig lesben állnak megállapodott nevek lerántására, neki kerekedtek s fennen hirdették, hogy a névtelen satirikus nagyobb Popénál, Pope saját írói birodalmában. S megemlíthetjük, mégpedig Pope becsületére, hogy egész szívvel vett részt a tapsban, melylyel az új vetélytársat üdvözölték. Kutatta a londoni szerzőt. Ily embernek nem szabad soká eldugva maradnia. Csakhamar rájöttek a névre, és Pope a legnagyobb buzgalommal volt rajta, hogy a fiatal költőnek akadémiai rangot s egy közép tanoda főtanítói állomását megszerezze. A kísérlet abban maradt, és Johnson továbbra is fejsze maradt egy könyvárus kezében. Alig hihető, hogy e két férfiú, legkitűnőbb írója azon nemzedéknek, mely virágzófélben volt, látta volna egymást. Ők két különböző körben mozogtak; az egyik hercegek, grófoktól volt körülvéve, a másik koplaló pamphletiról és indexkészítőktől. Johnsonnak ezen időbeli társai közül meg lehet említeni Boyset, aki, ha ingei zálogban voltak, ágyában firkálta a latin verseket, átdugva karjait takarója két szakadásán, ki derék szent költeményeket irt, ha józan volt, s kit egyszer ittas állapotában egy bérkocsi gázolt halálra; Hoolet, más néven a metaphysikus szabót, ki a helyett hogy szorgalmasan kezelte volna mértékét, mértani diagrammákat rajzolt vasaló deszkájára; s a bűnbánó impostor, Psalmanazar György, ki szerény lakában nappal a zsidó rabbik s az egyházi atyák foliánsait forgatta, éjjel pedig egy sorházban irodalmi és theologiai vitatkozásokba bocsátkozott. Azonban azon emberek közt, kikkel Johnson ez időtájt együtt élt, a legnevezetesebb Savage Rikhárd volt, egy gróf fia, cipészinas, ki minden alakban látta az életet, ki a kékszalagosokkal vendégeskedett Saint James Squareban, s lábán ötven fontos vasakkal feküdt a newgate-i börtönben. A sors sokféle megpróbáltatásán ment át, s végre ijesztő, reménytelen nyomorba sülyedt. Tollát örökre elejtette. Pártfogóit elragadta a halál, vagy visszariasztotta pazar fecsérlése, melylyel bőkezűségüket kizsákmányolta, s melylyel tanácsaikat visszautasította. Most koldulásból élt. Ha oly szerencsés volt, hogy egy guineát kaphatott kölcsön , vaddal és champagneival élt. Ha koldulása nem jól ütött ki, borzasztó étvágyát húshulladékokkal elégítette ki; meleg időben a Covent-Garden terén aludt, hidegben pedig minél közelebb iparkodott húzódni valamely üvegház kályhájához. Mégis, dacára e nyomornak, kellemes pajtás volt. Kimerithetlen tárházával birt az adomáknak azon ing és fényes világ körébőll, melyből ő száműzött volt. Látta mindkét részről a kor nagy embereit, tivornyáik henye óráiban, vizsgálhatta az ellenzék embereit a hazafiság álarca nélkül, s hallotta az első minisztert kacagva orditni, s nem a legillendőbb történetkéket beszélni. Néhány hónap tartamáig Savage Rikhárd a legbensőbb barátságban élt Johnsonnal, s midőn később elváltak, nem esett meg könyek nélkül. Johnson Londonban maradt, hogy Cavenek izzadjon. Savage Anglia nyugati részébe ment, úgy élt ott, mint minden más helyt, s 1743-ban Bristol tömlöcében halt meg, egy penny nélkül és megtört szívvel. Nem sokkal halála után a közönség kíváncsiságát szokatlan él fölizgatta rendkívüli jelleme, s nem kevésbé rendkívüli kalandjai. Egy életrajza jelent meg, mely nagyon különbözött a kitűnő emberek ama ponyvairodalmi életrajzaitól, melyeknek lakhelye a Grub Streetben volt. Stylusa a könnyűségben és színezésben hiányos volt, s az író nyelvünk latin elemeivel igen részrehajlóan bánt el. De dacára minden hibásnak, e kis munka mestermű volt. Bármely élő vagy holt nyelv nem mutatott föl szebb irodalmi életrajzot, s egy kiváló bíráló tartózkodás nélkül hirdette, hogy a szerző hivatása az angol ékesszólás egy új iskolájának alapítójává lenni. (Folyt, köv.) „F i e s c o.“ (Eredeti dalmű 3 felvonásban, zenéjét írta Fáy Gusztáv, szövegét Fáy Béla. Először adatott május 2-dikán a nemzeti színházban.) A szöveg Schiller szomorújátékából van véve, s a szövegíró nem anyira átidomitá, mint inkább csak összevonta azt. A tárgy tehát eléggé ismeretes. Majd mindenki látta vagy olvasta Schiller híres művét, melyben Doria Gianetto halállal lakói erőszakos tetteiért, s a genuai összeesküvők fejét, Fiescot és akkor taszítja vízbe barátainak egyike, midőn győzelmet aratott, s a nép Genua hercege gyanánt üdvözli. Ez összeesküvési drámába a szerelem is be van szőve. Fiesco — hogy nagyravágyó terveit rejtse, — szerelmet mutat a szép és kevély Doria Julia iránt, de majd eldobja a szintést s visszatér könyező nejéhez, kit az összeesküvési harcban vaktában megölési drámának sok oly momentuma van, mi egy zeneköltőt fölhevíthetett. Fáy Gusztáv e dalművének szomorú története van. 1851-ben nyújtá azt be a nemzeti színházhoz, hol némely helyét kivihetlennek találták. A fiatal szerző a sajtó terén mutatta ki, hogy ez nem áll. Aztán visszavette művét és magányba vonóit, így ez első műve csak halála után két évvel kerülhetett színre, miután özvegye ismét benyújta. Nagyon sajnáljuk, hogy észrevételeinket, melyeket e zeneműre teszünk, nem olvashatja többé a tehetséges szerző, ki meghalt, mielőtt tehetsége egészen kifejlődhetett volna. Sajnáljuk, hogy művének sikerült részei fölött már csak jó barátai és gyászoló özvegye örvendhettek, míg hibáiból a szerző maga nem okulhat többé; sajnáljuk, mert Fáy Gusztáv kora halála tagadhatlan veszteség zeneirodalmunkra. Végig hallgatva e dalművet, önkéntelenül kérdezzük: mi válhatott volna ez idegen ösvényeken járó zeneköltöbül, ha el nem kedvetlenítik, s ha alkalma leene szoros összeköttetésben állni a zenevilággal, mélyebben ismerve meg annak fejlődését és újabb igényeit. Tudván, hogy Fáy Gusztáv olasz stylben írt, nem lepett meg bennünket, hogy „Fiesco“-ja is egészen olasz opera. A szöveg tárgya is az. Őszintén szólva, mi nem lelkesedünk a modern, fülbemászó olasz dalműveken. Áriákra támaszkodnak valamenyien, s melódiákban keresnek minden hatást és támaszt. Természetes, hogy csak a modern művekről szólunk, nem az ezekkel csaknem ellentétben álló régi klasszikus olasz zenéről. Olaszország nemcsak bölcsője, hanem sírja is lett az olasz zenének Míg egy Orlando di Sassi, Gergely pápa, Palestrina, a Scarlattiak és Pergolese neves örök betűkkel lesznek beírva a műtörténelembe, addig a 19-dik század gyermekei — Bellini, Donizetti, Verdi stb. — tűnő csillagok. Ragyognak egy darabig, de nem élik túl századjukat. Lulli, az opera saját képein atyja, szintén olasz volt. Hiszen Itália teremte a zeneművészetet, ő emelte föl, de ő is sülyeszté le. Az e századbeli olasz zenészek — habár nagy szellemmel bírtak — nem törekedtek a szép és igaz eszménye felé; elég volt nekik, ha szép volt a máz, és tetszetős a külső. Az érzékekre hatni, a közönséget mulattatni, telt házakat csinálni — volt céljuk. S a közönség valóban jól mulatott, a maestrók pedig gazdagodtak. De a zeneművészet hanyatlásnak indult. Olvadó melódiák és hangcifrák szobták háttérbe a zenének drámai igazságát. A roulade-okat és trillákat tapsolták, s elfeledték, hogy voltaképen a zenének is érzést és igaz szenvedélyt kellene kifejezni. A közönség nagy része még ma is meg van vesztegetve. Azt hiszi, hogy csak az olasz zene lehet melódikus. Igaz, hogy némelyik maestro ajkáról csakugyan patakként foly a dallam, de e dallamok majd mind egyformák, tartalmatlanságuk folytán könnyen fölfoghatók, (ép ezért tetszenek) , s átalában e dallamosságból hiányzik az erő, a változatosság. Az igazi dallamgazdagságot sokkal inkább kereshetjük a német klasszikus mestereknél. Az olasz zene azonban ép akkor világszerte teljhatalommal uralkodott, midőn Fáy Gusztávot egy nemes szomj a zene tanulmányozása végett Olaszországba vitte. Sokáig volt ott, valamint Párisban is. A divatos modor mély hatással volt rá. Ezért írta első műveit olasz stylben. De meg vagyunk győződve: ha tovább él, elhagyta volna ez idegen utat és elég túlszárnyalt stylt, hogy önállást nyerve, maradandóbb dalműveket alkosson. Művét azonban csak saját szempontjából lehet és fogjuk vizsgálat alá venni. „Fiesco“-nak nyitánya nincs. Néhány üteng zene után a függöny felgördül, s genuai nemességet a tanácsházban látjuk. Az első kar erőteljesen kezdődik, de vége felé gyöngül. Megfordítva hatásos lett volna. Doria Gianetto egy áriával jelen meg, a a gyűlést megnyitja, s kijelenti, hogy mivel bátyja — a dogé — maga nem jöhet, ő rá bízza, hogy a választásnál elnököljön. Szavaznak, mialatt négy kürt egy édes dallamot kezd, mely az egész zenekarra átmegy. A választásnál Zibo (Fiesco hive) egy szavazattal kap többet, mint Lomellino, (Doria hive) s ezért Gianetto megsemmisíti a szavazást, s az utóbbit kiáltja ki megválasztottnak. A nemesek ellenmondanak, az erélyes Verrina erősen kikel, s egy kettős és egy nagy ensemble után a függöny legördül. A változás Fiesco palotájába vezet, hol vigalom van. A színpadon katonai zenekar kezdi a zenét, majd a színházt váltja föl, s ballettánc folyik. Ez tarka látvány, de kissé hosszas, s így fárasztó. A zene kellemes. Megjelen Fiesco, s néhány üteny recitativ után egy áriát énekel. Vendégei körülveszik s bevágnak énekébe. Ez ének itt sentimentalis szinü, holott e helyhez élénkebb illenék. Megint tánc következik, s jó Leonóra, a Fiesco neje, komornájával. Sikerült, de kissé elhosszított gordonka solo után Leonóra énekel egy kedves és itt ott érdekesen hangszerelt áriát. A megjelenő hölgyek korában a pengő négyszög igen egyhangúlag működik. A következő jelenetben Gianetto mondja el szenvedélyes szerelmét Verrina lánya iránt, egyik barátjának. Ez egészen 1 414