Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-08 / 107. szám
Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenés ünnep utáni napokat kivéve minden107-dik sz. Péntek, május 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. gx. Ötödik évfolyam 1868. FŐVÁROSI LAPOK Előfizetési díj: nap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-a6 em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A hét közvitéz. — Ballada. —■ Háborúra készül egész Magyarország : A ki arra való, viszik katonának. Sok derék legény vesz búcsút tűzhelyétől. Patakzik a könyve sok szegény anyának. Nehezen válik meg anya a fiától ■ Szerette, megszokta kisded kora óta. S mint fáján a gyümölcs, csüggött a reményen, Hogy öreg korában az lesz gyámolója. Ő van a legények közt, a ki eljegyezte Egyik-másik leányt, szíve választottját. De a jegyváltásra nem jó lakodalom, — Kibontva a zászló, fújják a trombitát. S indúlnak a fiúk — heten egy faluból, A fene, mely őket kiséri, vigan szól, De a víg hangokba búsan vegyül bele Leányok sírása, anyáknak keserve. Elérik csakhamar a falu határát, Búcsúznak és egymást forrón karolják át, És a két legénynek meglágyúl a szive, Hiába! — köny szökik mindegyik szemibe. S látja a vén káplár — a ki viszi őket, S ki rég elfelejté már a henn levőket, — A fiúk bús szemét, könyekbe lábbadva, S haragosan fakad ilyetén szavakra: „Na bezzeg viszek én derék vitézeket! Jaj az ellenségnek, ha meglát titeket, Hogy elvesszen lábig minden katonája: Tengernyi sós vizet sírtok táborára. Jobb volna ti nektek itthon maradnotok, Fonókába járni, guzsalyt forgatnotok, Semhogy ellenségre sírva-ríva mentek, Meggyalázni csúful a szép magyar nevet.“ Megdöbbenve hallják, mit beszél az öreg, Mind a heten némán összetekintenek, Könyüket letörlik: „Isten veled anyám!“ S büszke láng lobog föl mind a hétnek arcán. S múltak a hónapok, gyorsan űzve egymást, S velök sok változott e kerek világon. Sok szegény lett gazdag hírben, érdemekben. Sok hús pedig olylyá, mint madár az ágon. A két közvitézzel néha vén káplárjuk, Aki már azóta zászlótartóvá lett, Gúnyolódik most is: „tudtok e még sírni? Mint egykor, tudjátok, ott a falu mellett!“ S nem szólnak a fiúk, hanem elmerülnek Néma gondolatba, s mind egyet gondolnak . S a vén zászlótartó azt hiszi felőlük: Szégyenére válnak ezek a magyarnak ! És ég a háború, s a merre lángja ég, Vitézek vériben fürdik mező, vidék, Döntő csatát küzd két ellenséges sereg, Alattuk a föld is dübörögve remeg. Hullnak a vitézek, a gyáva résre néz — Pár perc, és a zászlót nem lesz megvédni kéz, Deim, kis csapat tör a lobogó felé, Elhullt hősök fölött, a kész halál elé. Hét közvitéz rohan, mint a bősz oroszlán, Csapásukra dől az ellen egymásután. Körültök tó árad, nem könybül, de vérből, Megmentik a zászlót ellenség kezéből. És az ezred, melyben a hét közlegény vitt, Diadallal hordja büszke lobogóját. Mind örül, hogy megvan, habár megtépdelve ! Csak akik megvédték, azok nem láthatják. Nem látnak ők semmit, mert e zászlót védve Elhulltak egy lábig ! Egy sírban pihennek. A vén zászlótartó sírva gondol rájuk. S nem röstelli könyit — hősökért peregnek! Bánhidy Gyula. EGY ÉV A VIDÉKEN. (Víg beszély.) Irta JLanka Gusztáv. (Folytatás.) Szánai Pál és neje, a kedves Bella, egy kis asztalkánál együtt esteliztek. Mindenkire kellemesen hatott a család boldogság e csöndes képe. — Bella nagyság engedelmével a legközelebbi francia négyesre! A férj és nő megegyezőleg intettek. A táncteremben őrült rohamban járta a keringő, elanyira, hogy midőn beléptem, kis híja, hogy lábamról le nem vertek. Horwel, a hadnagy, Paulával mellettem ágtattak el. Az udvarlók lovagiasan viselték magukat. Ismét elhallgatott a zene. Én elérkezettnek hittem az időt a vendéglő helyiségeiben kissé körültekinteni. A táncterem melletti előszobán túl egy asztalokkal, székekkel és lámpákkal ellátott kisebb szobában a kártyajátékot szeretők mulattak, csupán két ismerősömmel találkozom, pedig meglehetősen sokan ülték körül az asztalokat. Pereszinyák, a vasas főhadnagy, több tiszttársával makaózott. Daruváry pedig egy nagyobb asztalnál ferblizett. Én jó ideig kísértem játékát, de azalatt folytonosan veszített. Arról haladéktalanul meggyőződtem, hogy Daruváryban erősebb a játék szenvedélye, mint a szerelemféltésé, mert különben féltett Pauláját nem hagyta volna az új ispán és jegyesének gondviselése és Aranyváry Áron gyöngédebb figyelme alatt. Nagyobb összegek keringtek mind a két asztalnál. Meglehet, többeknek egész évi jövedelmük, sőt talán minden vagyonuk. A francia négyest kezdték rendezni, s én siettem táncosnémat, a kedves Bellát fölkeresni. Midőn az andalító zene változatai mellett karomon sétáltatom, átvonultak lelkemen a szép múlt minden édes emléket, s irigyelni kezdém vidéki ismerőim némelyikének csöndes boldogságát. A nagy város zajában ritkábban szemlélhetni az ilyen képeket. Midőn a táncnak vége jön, nem minden megilletődés nélkül emelem a Bella kezét ajkaimhoz. Szemérmesen elpirult, és szinte örült, midőn bókom mellett helvét férje mellett elfoglalható. Ezután magam is azon szándékkal léptem az étterembe, hogy estelizni fogok, anyival inkább, mert a legközelebbi zenedarab után a szünóra következett. Samu bácsit most már igazán fennhangolt és lelkesült állapotban találtam. Az üres üvegek észrevehetőleg megszaporodtak közelében, s telt pohárral kezében furcsa dolgokat kezdett beszélgetni. Nem mertem előtte megjelenni. A szünóra bekövetkeztével, amint a cigányok a kakasüllőrül az étterembe szállingóztak, s egyikmásik pártfogójuknak kedvenc nótáját rákezdték, Samu bácsi is kedvre kapott, s hangosan követelte az „Este későn ne járj hozzám — mert nagy vigyázat van reám“ cittin dal eljátszását. Samu bácsi egy darab százassal fizetett. — Hohó ! — gondolom magamban, — itt az ideje, hogy az öreget a házi fegyelem védszárnyai alá helyezzük. Siettem a táncterembe. — Zsuzsi néni! Samu bácsi százas bankóval fizeti a cigányokat! — Tudtam, hogy ez lesz a vége! — ugrék föl indulatosan ülőhelyéből a gondos háziasszony, — barátai közt bor és zene mellett azonnal elveszti az eszét, s többet költ haszontalanságokra egy éjszaka mint odahaza öt év alatt — ezeket mondva, minden teketória nélkül férje oldalánál termett. Samu bácsi ismerheté élete párjának természetét, mert amint oldalánál megpillantotta, azonnal búsulni kezdett. — Samukám! én rosszul érzem magamat, ha azt nem akarod, hogy egyedül térjek szálllásomra, rögtön távoznunk kell, mert én nem várhatok. Zsuzsi néni gondosan megszámoltató a pincért, s miután a meglehetősen csinos összeget kifizette volna, a tárcát ő rette el zsebébe. Midőn a táncterem melletti szobán végig haladtunk, épen akkor kölcsönzött Aranyvári Áron Daruvárynak savanyú arckifejezés mellett néhány százast. A gazdag udvarlóknak ilyesmire gyakran készen kell lenniök. Szerencsésen haza érkeztünk. Férj és nő pár napig mogorvák voltak egymás irányában, csakhamar azonban visszatért a régi szeretet és régi béke. VII. A böjti napokat csöndes elvonultságban töltöttük el. Napközben olvasgattunk, estenkint, ha vendég akadt, a mi gyakran történt, — adomáztunk, társalogtunk vagy kártyáztunk, sőt én dacára annak, hogy a mezei s kerti munkához szokva épen nem valók — némely napon a kert rendezésében Samu bácsinak hasznos segítséget szolgáltattam. Nagypéntekre szalonka vadászatra voltunk hivatalosak a közel Soós pusztára. Zatrubák János a házi úr s apró fekete szemű neje Marcsa ismeretes viszálkodásban éltek egymással, s a vihar rendesen akkor dühöngött legjobban, midőn a háziasszonynak, nagyobb számú, soha szívesen nem látott vendégeket kellett kiszolgálni. Zatrubáknak kilenc élő gyermeke volt, hat leány és három fiú, négy szobácskája s a szalonka hajtóvadászatra tizennyolc vendége. Nappal elég tágas és kényelmes volt a rengeteg, de este, midőn vacsorára és nyugalomra visszatértünk, elborzadtunk a túltömöttségtől. Marcsa nem is mutatta magát, Zatrubák pedig lázas izgatottságban volt az elhelyezkedési gondoktól. A gyermekekből minden másodiknak jutott egyegy mulattató, kik a tisztaságot még most nem nagyon tanulmányozván, amit kezecskéikkel érintenek, maradandó emlékekkel áraszták el A konyhában valóságos forradalom ütött ki, s még mielőtt tálaltak volna, oly harc vette kezdetét, hogy Zatrubák nem egyszer interveniált egy óriás karikással, s majd hozzánk szaladt be engedelmet kérni, majd a konyhába tért vissza Marcsáját csitítani. Marcsa a vendégek számára megsütendő szalonkákat zólyommegyei módon készítvén el, a szó szoros értelmében élvezhetlenekké varázsolta. Avas hájjal zsírozván ugyanis meg és pörkölt zabbal gazdagon kibélelvén, e kedves delikatessek föltálalva úgy néztek ki, mintha mindanyian vizbe fúltak volna, s csak harmadnapra kerültek volna a tepsibe s onnan az asztalra. Az igazgató, ki különben se volt szenvedélyes vadász, de nagy gourmand, s ki csupán szalonkát enni jött Soósra, anyira megharagudott, hogy — miután a szalonka hajtó-vadászat minden év nagypéntekén csak Soóson tartathatott meg, — rögtön tudtára adta alárendeltjének, hogy Nyiradonyba fogja áthelyezni. (Vége köv.)