Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-20 / 117. szám
117-dik sz. Szerda, május 20. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Csak még egy sóhajt. Csak még egy sóhajt, csak még egy fohászt, Engedj szivedhez küldeni, Ez fájdalmam végső hulláma lessz, S könyem megszűnik ömleni. Legyen e sóhajtás egy szemfödél, A mely befödje múltamat, E kedves holtat, mely most is mosolyg, Most is vidám képet mutat. Ha égbe száll föl a meleg fohász, Mit földrül ember ajka küld : Enyém, mely menybe vitte föl neved, Talán a ködbe nem merült; Oh nem merült, mert ajkad mosolyog, Vidámnak látom arcodat, Égő szemedben minden ragyogás Gyönyört, boldogságot mutat. Vagy tán csalódom? Tán a bánatot Mosolynak nézem arcodon ? Miként bokornak nézzük a mohot Távolról a szirthomlokon. Nem tudsz te sírni, nem mosolygani, Szived egészen megfagyott. Szemed habár könytől tündöklik is, Jégtükör az, mi fénylik ott. Szíved ha van, az csak változni tud, De — hajh ! — mélyen érezni nem ! Szemedben igaz gyöngyöt képzelek, S dér volt az hervadó gyepen ; Mégis mig szívem ütni fog, Ha vérzik is, s fájón dobog : Habár feledni nem tudhat soha, Átkozni téged soh’se fog. Mint a fa, melynek ágait a vész Megbajtá, de szét nem töré , S búsan suhogva egyre hajladoz Csöndes hideg sírkő fölé: Olyan leszek mindig fölötted én, Mig hull rám éltető sugár, S amig az élet te neked virúl, Nekem sem lesz az oly kopár. Karvázy Domokos. MELYIK SZERETETT LEGJOBBAN ? (Összefüggés nélküli történetek.) Irta Balázs Sándor. (Folytatás.) — Szeretsz-e még Inezem ? — volt első kérdése Fernandonak. — Szeretlek! szeretlek! — sohajtá Inez. — És hol van vőlegényed Rodigo ? — Elötted áll uram, — mondá haragos és büszke arccal egy halvány férfi, elrántva Inezt Fernando karjai közül. A szegény lány erejét a különböző érzések súlya megtörte, ájultan rogyott asszonyai karjai közé. — Vigyétek szobájába ! — mondá büszkén és haraggal Rodrigo. — Rodrigo! — kiáltá kitörő haraggal Fernando. — Úgy neveznek uram, s téged, ha sejtelmem nem csal, Fernandonak. — Ha ezt tudod, akkor azt is tudnod kell, hogy Inez isten és ember előtt az én jegyesem! — Csak volt uram, csak volt, most már az én nőm! — És nem akarsz lemondani róla, a kihez nekem van szent jogom ? — Csak volt uram, csak volt; most már az én nőm , és biztositlak uram, hogy nincs kedvem és nem fogok róla lemondani! — Akkor hát egyik fölösleges az életben, és remélem uram, hogy mint jó lovag és nemes nem fogsz vonakodni jó kardjainkra bízni eldöntését annak, hogy melyik ez az egyik ? — Holnap rendelkezésedre állok. — Nem holnap, hanem ma, e pillanatban! — Ma nem érek rá, — felelt büszkén Rodrigo, és oda hagyta a termet. Fernando dühös ordítással utána akart rohanni, de apja és Antonio néhány vendég segélyével föltartóztatták őt, és kivezették a teremből. Másnap reggel Don Rodrigot halva találták ágyában. Ez a meglepő halálhír rendkívüli hatást idézett elő Sevillában. Az egész város nem beszélt egyébről, mint e rögtöni feltűnő halálról, s a mind-mind hangosabban nyilatkozó népvélemény nyiltan megmérgezésről szólt. Ez a hír, mely fülébe is elhatott, arra bírta Donna Inez apját Don Antoniot, hogy maga folyamodott a szent inquisitio törvényszékéhez, mely akkor Sevillában még világi dolgokban is bíráskodott, hogy rendelje el a törvényes vizsgálatot és a halott fölbontását. Ez megtörténvén, kiderült, hogy Don Rodrigo mérgezés következtében halt meg. Valamint az is, hogy azon éjjel szobájában senki nem volt, csak neje, Donna Inez. E vizsgálatnak eredménye az jön, hogy Donna Inez a szent inquisitio börtönébe vitetett, s méregkeveréssel vádoltatván, törvényszék elé állíttatott. Inez magát határozottan ártatlannak állította, s szörnyülködéssel utasította vissza az iszonyú gyanút, — de a látszat és a körülmények mind ellene voltak. Fernando váratlan megérkezése, az élethalál párbaj, melyet másnap kelle vala vívniok; azon körülmény, hogy neki állhatott leginkább érdekében a viszonyok jelen állásában Don Rodrigo halála, s végre a legterhesebb, hogy ő volt az egyedüli lény, ki azon éjjel Don Rodrigo szobájában volt. Ez utóbbi legterhesebb körülményt maga Inez sem tagadta, azt állítva azonban, hogy csupán azért volt férjénél, hogy őt esdekléseivel a válásra, vagy legalább a párbaj visszautasítására bírja. A szent törvényszék azonban nem adott hitelt ez állításának, s halálra ítélte őt, mint méregkeverő gyilkost. Midőn azonban a nyilvános végtárgyaláson az ítélet fölolvastatott, a jelen volt hallgatók közül egy férfi lépett elő és igy szólott a bírák elnökéhez: — Nagyságos és szent törvényszék! A vádlott, ki a látszat alapján halálra ítéltetett, ártatlan. A bűnös én vagyok. Don Rodrigot én mérgeztem meg. El voltam rejtőzve már ágya mögé, mielőtt ő szobájába visszavonult. Látatlan tanúja és hallgatója voltam párbeszédének Donna Inezzel, s midőn a Donna távozott, és Don Rodrigo elaludt, előjöttem rejtekemből, szájába öntöttem a mérget, s azután az ablakon át eltávoztam szobájából, anélkül, hogy valaki látott volna. Ha a nagyságos és szent törvényszék Donna Inezt fölmentette volna, akkor síromba vittem volna vészes titkomat, így azonban nem vehetem lelkemre, hogy érettem ártatlan lakoljon, s azért itt vagyok, várom és kérem ítéletemet. A férfi, ki így beszélt, Fernando volt. A hallgatók és bírák meglepetve és megdöbbenve tekintettek egymásra. Donna Inez azonban fölugrott székéről, s hevesen az elnök elé lépett. — Amit Don Fernando beszél, — mond a fölindulástól remegő hangon — az nem az igazság beszéde. Ő csak engem akar megmenteni, s magát éreztem föláldozni. De én nem fogadom el ez áldozatot, s mivel már ítéletem úgy is ki van mondva, és többé nem remélhetem, hogy a büntetés elől kisikolhassam, hát ezennel nyílt vallomást teszek. Igen is, én mérgeztem meg férjemet egy pohár vízben, melyet sajátkezűig nyújtottam át neki! — Ne adjatok hitelt szavainak, nagyságos birák ! — kiáltá Fernando, — nem én, hanem ő az, ki magát föláldozni kívánja, de én nem fogadhatom el ez áldozatot. Ismétlem, hogy ő ártatlan, a bűnös egyedül csak én vagyok ! A közönség s a birák megdöbbenve s megdermedve nézték és bámulták e sajátságos jelenetet, e borzasztó versenygést a halálért. Mindkettő bűnösnek valla magát, s a másiknak ártatlanságát állítá. A birák megzavarodtak, s nem tudták magukat föltalálni, mit tegyenek e sajátságos helyzetben ? Végre egy jezsuita atya tanácsára abban állapodtak meg, hogy esküre szólítsák föl őket állításaik igazolására. S ha mindkettő megesküszik, akkor mindkettőt ítéljék el máglyahalálra, a hamis eskü büntetésére. Mert — okoskodék a jezsuita atya — tény az, hogy a gyilkosságot közülök csak egyik követte el, a másik tehát hamisan esküszik, s miután nem lehet kisütni, hogy melyik, hát el kell ítélni mind akettőt, egyiket mint hamis eskütevőt, a másikat mint orgyilkost. A birák többsége elfogadta e nézetet. Az elnök föltette a kérdést, ha készek e esküvel megpecsételni állításaikat ? — Készek vagyunk ! —• Lépjetek elő ! — Megálljatok, megálljatok, a szent szűz nevében megálljatok! — kiáltá zokogva előtörve a hallgatók közül Pepino, az elhúnyt Don Rodrigo vén szolgája. — Nagyságos és szent törvényszék, és kegyes birák ! Mielőtt az esküt elfogadnátok, mely mindkettőnek életébe kerülne, hallgassatok meg kegyesen. Én Pepino vagyok, elhúnyt jó uramnak, Don Rodrigonak szolgája gyermekkora óta. Ama szerencsétlen estén, melynek élén a borzasztó eset történt, jó uram — nyugodjék békében — egy levelet adott át, azon parancscsal, hogy azt, miután ő korán reggel elutazik, tartsam meg magamnál, s csak három hó múlva adjam át asszonyomnak, Donna Ineznek. Én mostanig soha sem szegtem meg ugyan jó uram parancsát, de most a dolgok ily rémítő állása mellett, lelkiismeretem nem engedi, hogy tovább is magamnál tartsam azt, annál kevésbbé, mert azt gyanítom, hogy e levél ama borzasztó esetről is fölvilágosítást fog nyújtani. Kegyes biró urak! Megengeditek, hogy átnyújtsam annak, kihez intézve van. Az elnök maga vette el, s megvizsgálván a pecsétet, maga törte föl azt. A levél igy hangzott: „Meghalok, hogy szabaddá tegyelek, s ha lelkem örök kárhozatra jutna is az öngyilkosság nagy bűnéért, mégsem bánnám azt meg soha, ha általa téged boldoggá tehettelek. Lemondok rólad, mert szeretlek, s átengedlek annak, akit te szeretsz.“ E levél fölolvasása után a törvényszék azt határozta, hogy a vádlott, mint teljesen ártatlan, felmentessék, az öngyilkos hullája pedig a szentelt földbül kivettessék. És úgy történt. (Folyt. köv.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyátodás Jakabtól. (Folytatás.) Most azonban Brankóról is kell szólnom, és pedig eleitől kezdve végig, mert az ő élete az enyémmel szorosan össze volt szövődve. Földiek s jó pajtások voltunk, s igy az ő története az enyém mellett, az enyém pedig az övé mellett érdekes. Brankó, mint már emlitettem, jó házból származott, azaz volt némi vagyona. Nagyon korán maradt