Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)

1868-05-20 / 117. szám

117-dik sz. Szerda, május 20. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Csak még egy sóhajt. Csak még egy sóhajt, csak még egy fohászt, Engedj szivedhez küldeni, Ez fájdalmam végső hulláma lessz, S könyem megszűnik ömleni. Legyen e sóhajtás egy szemfödél, A mely befödje múltamat, E kedves holtat, mely most is mosolyg, Most is vidám képet mutat. Ha égbe száll föl a meleg fohász, Mit földrül ember ajka küld : Enyém, mely menybe vitte föl neved, Talán a ködbe nem merült; Oh nem merült, mert ajkad mosolyog, Vidámnak látom arcodat, Égő szemedben minden ragyogás Gyönyört, boldogságot mutat. Vagy tán csalódom? Tán a bánatot Mosolynak nézem arcodon ? Miként bokornak nézzük a mohot Távolról a szirthomlokon. Nem tudsz te sírni, nem mosolygani, Szived egészen megfagyott. Szemed habár könytől tündöklik is, Jégtükör az, mi fénylik ott. Szíved ha van, az csak változni tud, De — hajh ! — mélyen érezni nem ! Szemedben igaz gyöngyöt képzelek, S dér volt az hervadó gyepen ; Mégis mig szívem ütni fog, Ha vérzik is, s fájón dobog : Habár feledni nem tudhat soha, Átkozni téged soh’se fog. Mint a fa, melynek ágait a vész Megbajtá, de szét nem töré , S búsan suhogva egyre hajladoz Csöndes hideg sírkő fölé: Olyan leszek mindig fölötted én, Mig hull rám éltető sugár, S a­mig az élet te neked virúl, Nekem sem lesz az oly kopár. Karvázy Domokos. MELYIK SZERETETT LEGJOBBAN ? (Összefüggés nélküli történetek.) Irta Balázs Sándor. (Folytatás.) — Szeretsz-e még Inezem ? — volt első kérdé­se Fernandonak. — Szeretlek! szeretlek! — sohajtá Inez. — És hol van vőlegényed Rod­igo ? — Elötted áll uram, — mondá haragos és büsz­ke arccal egy halvány férfi, elrántva Inezt Fernando karjai közül. A szegény lány erejét a különböző érzések sú­lya megtörte, ájultan rogyott asszonyai karjai közé. — Vigyétek szobájába ! — mondá büszkén és haraggal Rodrigo. — Rodrigo! — kiáltá kitörő haraggal Fer­nando. — Úgy neveznek uram, s téged, ha sejtelmem nem csal, Fernandonak. — Ha ezt tudod, akkor azt is tudnod kell, hogy Inez isten és ember előtt az én jegyesem! — Csak volt uram, csak volt, most már az én nőm!­­ — És nem akarsz lemondani róla, a kihez ne­kem van szent jogom ? — Csak volt uram, csak volt; most már az én nőm , és biztositlak uram, hogy nincs kedvem és nem fogok róla lemondani! — Akkor hát egyik fölösleges az életben, és remélem uram, hogy mint jó lovag és nemes nem fogsz vonakodni jó kardjainkra bízni eldöntését an­nak, hogy melyik ez az egyik ? — Holnap rendelkezésedre állok. — Nem holnap, hanem ma, e pillanatban! — Ma nem érek rá, — felelt büszkén Rodrigo, és oda hagyta a termet. Fernando dühös ordítással utána akart rohanni, de apja és Antonio néhány vendég segélyével föltar­tóztatták őt, és kivezették a teremből. Másnap reggel Don Rodrigot halva találták ágyában. Ez a meglepő halálhír rendkívüli hatást idézett elő Sevillában. Az egész város nem beszélt egyébről, mint e rög­töni feltűnő halálról, s a mind-mind hangosabban nyi­latkozó népvélemény nyiltan megmérgezésről szólt. Ez a hír, mely fülébe is elhatott, arra bírta Don­na Inez apját Don Antoniot, hogy maga folyamodott a szent inquisitio törvényszékéhez, mely akkor Se­villában még világi dolgokban is bíráskodott, hogy rendelje el a törvényes vizsgálatot és a halott fölbon­tását. Ez megtörténvén, kiderült, hogy Don Rodrigo mérgezés következtében halt meg. Valamint az is, hogy azon éjjel szobájában senki nem volt, csak neje, Donna Inez. E vizsgálatnak eredménye az jön, hogy Donna Inez a szent inquisitio börtönébe vitetett, s méregke­­veréssel vádoltatván, törvényszék elé állíttatott. Inez magát határozottan ártatlannak állította, s szörnyülködéssel utasította vissza az iszonyú gyanút, — de a látszat és a körülmények mind ellene voltak. Fernando váratlan megérkezése, az élethalál párbaj, melyet másnap kelle vala vívniok; azon kö­rülmény, hogy neki állhatott leginkább érdekében a viszonyok jelen állásában Don Rodrigo halála, s végre a leg­terhesebb, hogy ő volt az egyedüli lény, ki azon éjjel Don Rodrigo szobájában volt. Ez utóbbi legterhesebb körülményt maga Inez sem tagadta, azt állítva azonban, hogy csupán azért volt férjénél, hogy őt esdekléseivel a válásra, vagy legalább a párbaj visszautasítására bírja. A szent törvényszék azonban nem adott hitelt ez állításának, s halálra ítélte őt, mint méregkeverő gyilkost. Midőn azonban a nyilvános végtárgyaláson az ítélet fölolvastatott, a jelen volt hallgatók közül egy férfi lépett elő és igy szólott a bírák elnökéhez: — Nagyságos és szent törvényszék! A vád­lott, ki a látszat alapján halálra ítéltetett, ártatlan. A bűnös én vagyok. Don Rodrigot én mérgeztem meg. El voltam rejtőzve már ágya mögé, mielőtt ő szobájá­ba visszavonult. Látatlan tanúja és hallgatója voltam párbeszédének Donna Inezzel, s midőn a Donna távozott, és Don Rodrigo elaludt, előjöttem rejtekem­­ből, szájába öntöttem a mérget, s azután az ablakon át eltávoztam szobájából, a­nélkül, hogy valaki lá­tott volna. Ha a nagyságos és szent törvényszék Don­na Inezt fölmentette volna, akkor síromba vittem volna vészes titkomat, így azonban nem vehetem lelkemre, hogy érettem ártatlan lakoljon, s azért itt vagyok,­­ várom és kérem ítéletemet. A férfi, ki így beszélt, Fernando volt. A hallgatók és bírák meglepetve és megdöbben­ve tekintettek egymásra. Donna Inez azonban fölugrott székéről, s heve­sen az elnök elé lépett. — A­mit Don Fernando beszél, — mond a fölin­­dulástól remegő hangon — az nem az igazság be­széde. Ő csak engem akar megmenteni, s magát érez­tem föláldozni. De én nem fogadom el ez áldozatot, s mivel már ítéletem úgy is ki van mondva, és többé nem remélhetem, hogy a büntetés elől kisikolhassam, hát ezennel nyílt vallomást teszek. Igen is, én mér­geztem meg férjemet egy pohár vízben, melyet sa­játkezűig nyújtottam át neki! — Ne adjatok hitelt szavainak, nagyságos bi­rák ! — kiáltá Fernando, — nem én, hanem ő az, ki magát föláldozni kívánja, de én nem fogadhatom el ez áldozatot. Ismétlem, hogy ő ártatlan, a bűnös egyedül csak én vagyok ! A közönség s a birák megdöbbenve s megder­medve nézték és bámulták e sajátságos jelenetet, e borzasztó versenygést a halálért. Mindkettő bűnösnek valla magát, s a másiknak ártatlanságát állítá. A birák megzavarodtak, s nem tudták magukat föltalálni, mit tegyenek e sajátságos helyzetben ? Végre egy jezsuita atya tanácsára abban állapodtak meg, hogy esküre szólítsák föl őket állításaik iga­zolására. S ha mindkettő megesküszik, akkor mind­kettőt ítéljék el máglya­halálra, a hamis eskü bünte­tésére. Mert — okoskodék a jezsuita atya — tény az, hogy a gyilkosságot közülök csak egyik követte el, a másik tehát hamisan esküszik, s miután nem lehet kisütni, hogy melyik, hát el kell ítélni mind a­­kettőt, egyiket mint hamis eskütevőt, a másikat mint orgyilkost. A birák többsége elfogadta e nézetet. Az elnök föltette a kérdést, ha készek e esküvel megpecsételni állításaikat ? — Készek vagyunk ! —• Lépjetek elő ! — Megálljatok, megálljatok, a szent szűz nevé­ben megálljatok! — kiáltá zokogva előtörve a hall­gatók közül Pepino, az elhúnyt Don Rodrigo vén szolgája. — Nagyságos és szent törvényszék, és ke­gyes birák ! Mielőtt az esküt elfogadnátok, mely mind­kettőnek életébe kerülne, hallgassatok meg kegyesen. Én Pepino vagyok, elhúnyt jó uramnak, Don Rodri­­gonak szolgája gyermekkora óta. Ama szerencsétlen estén, melynek élén a borzasztó eset történt, jó uram — nyugodjék békében — egy levelet adott át, azon parancscsal, hogy azt, miután ő korán reggel eluta­­zik, tartsam meg magamnál, s csak három hó múlva adjam át asszonyomnak, Donna Ineznek. Én mosta­­nig soha sem szegtem meg ugyan jó uram parancsát, de most a dolgok ily rémítő állása mellett, lelkiisme­retem nem engedi, hogy tovább is magamnál tartsam azt, annál kevésbbé, mert azt gyanítom, hogy e le­vél ama borzasztó esetről is fölvilágosítást fog nyúj­tani. Kegyes biró urak! Megengeditek, hogy átnyújt­sam annak, kihez intézve van. Az elnök maga vette el, s megvizsgálván a pe­csétet, maga törte föl azt. A levél igy hangzott: „Meghalok, hogy szabaddá tegyelek, s ha lel­kem örök kárhozatra jutna is az öngyilkosság nagy bűnéért, még­sem bánnám azt meg soha, ha általa téged boldoggá tehettelek. Lemondok rólad, mert szeretlek, s átengedlek annak, a­kit te szeretsz.“ E levél fölolvasása után a törvényszék azt ha­tározta, hogy a vádlott, mint teljesen ártatlan, fel­mentessék,­­ az öngyilkos hullája pedig a szentelt földbül kivettessék.­­ És úgy történt. (Folyt. köv.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyátod­ás Jakabtól. (Folytatás.) Most azonban Brankóról is kell szólnom, és pe­dig eleitől kezdve végig, mert az ő élete az enyém­mel szorosan össze volt szövődve. Földiek s jó paj­tások voltunk, s igy az ő története az enyém mellett, az enyém pedig az övé mellett érdekes. Brankó, mint már emlitettem, jó házból szárma­zott, azaz volt némi vagyona. Nagyon korán maradt

Next