Fővárosi Lapok 1868. május (101-126. szám)
1868-05-28 / 123. szám
szemembe nevetett. Kérdem, mit nevetgél, s ő azzal válaszolt, hogy ugyan emlékszem e még, mikor Tatomirral fogadásból egy nagy tál túrós haluskát, s e mellé még két rostélyos pecsenyét faltunk fel ? Ilyféle beszéd nem igen volt ínyemre egy ifjú nőtül, aki intézetben növekedett; de hiszen — gondoltam magamban — oly barátságos, mint egy családi viszony, melyben mi egymással állunk, sokat tesz megbocsáthatóvá. — Lássa kisasszony, — feleltem neki — s most mindemellett igen keveset eszem ; természetem nagyon megváltozott. Egy adag fácán, holmi vad s csemege kielégít. — Erre belépett Laura anyja. Megcsókoltam szépen a kezét, ezután sokat beszéltek még az elmúlt évekről s miután megengedték, hogy látogatásaimat folytathatom, másnap már Brankót is magammal hoztam. Laura vidító dalokat játszott neki a zongorán. E lányka igen szép volt, s ha Idát nem ismerem, bizonyára azt állítottam volna, hogy ez a legszebb nő, kit valaha láttam. Némileg hasonlított is Idához; szemei ép olyanok voltak. Kérdeztem Brankót, várjon igazat mondok-e? s ő is azt mondta, hogy úgy van. Haza érkezvén, Fanny kisasszony hamisan mosolyogva kérdezett, hol jártunk. Látott, mikor szemközt a kapun kiléptünk, s így azzal mentettük magunkat, hogy akik ott laknak, régi ismerőseink. Most azonban nem tudtam elhatározni, melyikük elé lépjek a nyilatkozattal. Vagy mindkettejüknek vallják szerelmet? Nemcsak Laura, de Fánnika is gazdag volt. Aztán meg is voltam győződve, hogy már a zsebemben van mind a kettő. Mikor otthon voltam, Laurára kacsintgattam, ha pedig ennél ültem, Fánnikát keresték szemeim. Szerettük volna a két családot egymással megismertetni, de e szándékunk Laura arisztokratikus elvein hajótörést szenvedett. Kezdtünk már a színházba is járni s pedig váltakozva : egyszer én mentem Laura családjával, máskor Brankó. Épgy mentünk váltakozva Fannikával is. Az én szerepem anyiból volt nehéz, mert itt is, úgy mint amott, fenn akartam tartani a jó viszonyt. Érdekemben feküdt mindeniket ama reményben ringatni, hogy előbb utóbb még az övé leszek, így azonban a dolgok sokáig nem állhattak : Brankónak választania kellett, hogy vagy ide vagy amoda hajol-e. Kérdezte már Laura, kérdezte Fannika is: miért oly szomorú ez ifjú mindig ? Megmondtam nekik az okát s mikor azután a lánykák Brankót ezért falgatták, ő komolyan mutatta elő Ida arcképét, gyűrűjét, s megvallotta, hogy ezt a nőt elfeledni sohasem volna képes. Ezzel megint csak az én utamba gördült akadály, mert a sajnálat, melyet Brankó fölött éreztek, némi rokonszenvet is költött bennük iránta. El kellett valahová a dolgot döntenem, s bár idővel és egy kis utánjárással bizonyára sikerült volna elérnem, hogy mind a kettő belém szeressen, s hogy mind a kettőt a szerelem kötelékén magamhoz csatoljam, mégis resteltem a sok várakozást s jobbnak véltem a kísérletet egyenkint kezdeni. Leg-előbb Laurához fordultam; ez azonban csak neve tett rajtam, holmi régmúlt dolgokról beszélt, s végre Rözskét is előhozta. Beszéde bennem boszúságot költött s igy Laurát oda hagyva, Fannikéhoz fordultam De ez is csak Brankóról álmodozott s igy már rá is kezdtem neheztelni, miért okoz bonyodalmakat ügyeimben. Nekem ugyan mindegy lett volna, akár az egyik lány, akár a másik. Uj tervet dolgoztam ki megint, s most iparkodtam Brankóval elhitetni, hogy Laura, kivált ha az ember tovább tekinti s foglalkozik vele, Idának valóságos hasonlmása ép úgy testben, mint lélekben. Brankó csak- ugyan napról napra szerelmesebb lett Laurába, bár mindeddig ő előtte is folyton azt vallotta, hogy Idát elfeledni képes nem volna. E módon már tágulni kezdett szorult helyzetem, mert ha Fannika majd látja, hogy Brankó Laura felé hajol, rokonszenve bizonyára ellenszenvvé, sőt haraggá fog változni, ami csak nekem lesz előny. Most tehát Fanni felé fordítottam az ostromot, ez azonban hátrálni kezdett, s így jobbnak véltem egyelőre anyjának kedvét, keresni. Előhoztam, hogy én belőlem, s pedig már egy-két év múlva, ilyen amolyan úr fog válni s ő ezekre csakugyan nagy tiszteletbe fogadott. A háziúrnak segítségére voltam mindenben, a mi üzletét illette ; megírtam számláit, nyugtáit sat. — egy szóval könyvvezetőként működtem mellette. Herr Schmalz — igy hívták t. i. az én pékmesteremet — bor mellett nem egyszer biztatott, mintegy tréfából, lennék sütővé, ő majd igen hamar felszabadit, azután keresünk valami jó házasságot s kész lesz a szerencse; az eféle beszéd engem ugyan sértett, mert jogász létemre egy nyárspolgártól ilyesmit még tréfában sem volt szabad tűrnöm, de Fannika kedvéért csak elszenvedtem ezt is. Lassan és lassan múlt igy az idő. Fannikától sehogy sem kaphattam határozott ígéretet s midőn végre habozását és vonakodását ünni kezdtem, írtam neki levelet, mely tele volt költészettel, tele érzelemmel s ezt a mesterinasra bíztam, adná át. E levél mintegy szerelmi ultimátum vala. Az inas ünge elejébe dugta s ment a műhelybe. Itt azonban betoppan a mester, látja, hogy a fiú a süteményt még nem hordta szét a sorházakba, megragadja az üstökét, kezdi cibálni, rázni s egyszer csak kirázza belőle a levelet; ezen a cimiratot megpillantván, feltöri , átolvassa, megy rögtön Fannikához, kezdi vallatni s lett volna ennek hadd elhad , ha szerencséjére anyja közbe nem jő. Én épen sétán lévén, mindezekről semmit sem tudtam; de mikor haza jöttem, volt ugyancsak mit hallanom. Schmalz uram nagy haragosan adta tudtomra, hogy tőlem ilyesmit nem várt volna; hogy házában efélét nem tűrhet; felmondta a lakást s kijelentette, hogy házába soha tanulót be nem fogad. Két hét múlva más lakásba kellett költöznünk s Fannikának addig is velem minden beszéd szigorúan meg lön tiltva. Uj lakásunkra Zdravkovitz is velünk jött. E közben az új tanfolyam is közeledett, a tanulók is kezdtek gyülekezni. Beírattuk mi is magunkat s beálltak ismét a vig napok. Egy nap, mint a másik, eszem-iszomban múlt. Ez így tartott mintegy két hétig, azután megint elfogyott a pénz, kellett megint holmit elzálogítani , eladni. Brankónak a gyám pénzt adni vonakodott, azt akarta, hogy a fiú rögtön tisztviselővé legyen. Nyolc iskolát már végzett, tehát azonnal beléphet, mint gyakornok. De Brankót nem lehetett oly könnyen igába fogni s igy a gyám azt hitte, majd kényszeríti őt az által, hogy pénzt nem ad kezébe. Ez ifjú eddig még életirányt nem választott. Jogásznak íratta be magát, de az ügyvédeket gyűlölte, még csak hallani sem akart felőlük Ha valahol bárminő perféle dologról volt szó, Brankó azonnal futott. Még most is az ő régi rendkívüli tanulmányaival szeretett leginkább foglalkozni. A gyám nagyon hasztalanul fáradt, midőn azt hitte, hogy a fiút a maga tervének elfogadására kényszeríti majd, ha a pénzsegélyt tőle megvonja. Brankót nem lehetett megtörni. Most azonban már magam is kezdtem aggódni a fölött, hogy mit tegyünk, mivé legyünk. Még csak kis idő s aztán mindenből kifogyunk. Brankónak voltak emberei, kik őt eddig kölcsönben pénzzel ellátták , de végre fölhagytak vele , látván, hogy gyámja róla tudni nem akar. Zdravkovitz már öt hónap óta egy garast sem kapott, Brankó pedig költött rá csak úgy, mint magára. Az a gyöngéje volt neki, hogy pénzt bárkinek is adott, nagyon könnyen ki lehetett ezt belőle csalni s ha valakinek nem volt jó kabátja, neki pedig csak kettő , egyet bizonyára oda adott, így közeledtünk tehát lassan a nyomorúsághoz. Gyermekeket oktatni, e kereset nagyon sovány kilátásai mellett, nem volt kedvem. Gondolkodtam s törtem fejemet, míg csak ismét valamit ki nem gondoltam. Kezdtem Brankót megint Idára emlékeztetni, mondtam neki, hogy én csak olyan ember vagyok, mint ő, én pedig az ő helyzetében most rögtön fölkeresném, nem sokáig gondolkodnám, hanem azonnal feleségül venném e nőt. Brankó nyugtalanná lett, a régi seb fölfakadt, én pedig folyton ily beszédekkel ingereltem őt, míg végre ő is elhatározta, hogy Idát fölkeressük. Ha mást nem is eszközlünk — gondoltam magamban — legalább ellát költséggel. Utósó szavait számtalanszor idéztem Brankónak emlékezetébe s ő sem kételkedett ügyünk leendő sikerében. (Folyt. köv.) 490 — Külirodalmi szemle. mert azt hiszik, hogy nem kell nekik többé biztosan előre lépni, — hisz röpülni tudnak. Nem veszed el (Abu Telfan, vagy a visszatérés a holdhegységből. Regény, mást hiba, mint azt vélni, hogy a lelkesedés maga is irta Raabe Vilmos. Hallberger, Stuttgart 1868.) is elegendő állandó munka teremtésére. Ez csak a (D. L. I.) Hackländer „Über Land und Meer“ című képes folyóiratában, mely hazánkban is eléggé el van terjedve, mintegy fél év előtt Raabetől e különös című regény jelent meg: „Abu Telfan, vagy a visszatérés a holdhegységből.“ Mint Raabe múzsájának ismerője és tiszteltje, belefogtam e regény olvasásába, de már az első fejezetek után oly sajátságos érzés vett rajtam erőt, melyről tulajdonképen nem tudtam : élvezet vagy unalom ? De minthogy szokásom szerint az egyszer megkezdett mű olvasását soha félben nem hagyom, tovább lapozgattam, s őszintén mondhatom: nem bántam meg. Azóta e regény önálló kiadásban is megjelent, s kedves föladatnak tekintem: a magyar olvasó közönséget Raabére és legújabb munkájára figyelmeztetni. Raabe Vilmos nem újonc az irodalomban. Első műve, melylyel kilépett: „A veréb utca krónikája,“ oly jelentékeny volt, hogy tartani lehetett attól, mikép a költészet „primuláéinak ama nem csekély számát fogja szaporítani , melyek vonzó színben tűnnek föl, egy ideig ragyognak, de aztán minden folytatás nélkül tűnnek el. Ez osztály írói gyermekek, kiknek tehetsége nagyon is korán ébreszt csodálatot. Ritkán tartják meg azt, amit ígérnek, és ha van is képességük, az elismerés csak kárukra válik, tervet készíti, de a kitartás emeli az épületet. Raabevel a közönség nem járt így. Nem szándékunk itten ama regények kritikáját írni, melyek Raabétól az átlátszó Corvinus Jakabpseudonym név alatt a „Veréb utca krónikája“ után megjelentek. „A gyermekek az erdőből,“ a „Három toll“ s „A finkenrodei gyermekek“ félreismerhetlen családi hasonlatossággal birnak. Ugyanazon anyától lettek, ugyanazon tejet szitták. Ez anya csodaszép, bárteljes nő volt, ama bánatos kifejezésü szemekkel, melyek — mint az őszi ég — most tiszta kéken, majd elfátyolozottan nézik a világot. Éjjel, midőn az emberek aludtak, a holdvilág fényénél suhant el az öreg város háztetejőin, s lassan, mintegy kísérteties kézzel, kopogtatott be ablakain. Mintegy öt éve lehet, hogy eltűnt, s eltűnt Corvinus Jakabbal együtt. 1864 ben jelent meg a „Hungerpastor“, s szerzője Raabe Vilmosnak nevezte magát. E könyvről új könyvet lehetne írni, s tán meg is kísérli azt a jövő kor valamelyik irodalmi történésze. E történész abból a kegyeletből, melylyel elődei iránt viseltetik, kik nem győzik eléggé mondani, hogy az irodalom aranykorán rég túl vannak, a lehető legroszabb véleménynyel fog majd a német irodalmi jelen korszak megítéléséhez. De ha józan itéletü és szellemdús ember, úgy nem csekély kételyek támadnak majd benne. Csodálkozva fogja magát kérdeni: váljon a költészetben is hasonlóképen vakon elfogadott dogma létezetté, mint a vallásban ? Váljon a német, úgynevezett klasszikus korszak fölülmúlhatlansága és oly merev hitcikkelyé, mint a halálos bűn ? s elfogulatlanságában nem talál majd okot arra: miért becsülendő többre Göthének egy rész költeménye, mint Geibelnek egy jó dala? Ítélete abból áll majd, hogy a német költészet a 19-dik században miben sem enged a 18-dik büszke termékeinek, hogy az egész fa virágzata, mind gazdagságát, mind illatát, mind színpompáját illetőleg ugyanaz maradt, s hogy ha némi dolgokban tán fogyatkozott is, másokban meg fölülmúlja az előbbi tavasz adományait. Ez irodalomtörténész ezenkívül még különös fölfedezést tesz majd, mely bennünket itt e helyen leginkább érdekel. Úgy fogja találni, hogy korunk fő vádja abban állott: a német irodalom tökéletesen kifogyott a valódi, tragikus humorból; hogy Cervantes és Lesage, Sterne és Goldsmith, Smollet és Fielding Németországban új, virágzó korszakot éltek, s hogy Dickenst s Thakerayt Németországban még nagyobbra becsülték, mint hazájukban. És finom mosolylyal fogja majd a tényt följegyezni, hogy maguk a németek mind e panaszok közepette egy humoristát bírtak, ki nem igen volt kisebb a nevezett külföldi regényíróknál, s csak abban különbözött tőlük, hogy még nem halt volt meg, s igy természetesen éltében kevésbbé olvasták, mint amazokat holtuk után. És azután e történész — noha két szellemi erőt