Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)

1868-06-11 / 134. szám

134-dik SZ. Csütörtök, junius 11. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ac em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr.­ ­ Előfizetési fölhívás a FŐVÁROSI LAPOK­ július—decemberi folyamára. Újra fölkérjük a szépirodalom barátait lapunk további pártolására és terjesztésére. Mint eddig, ez­után is főtörekvésünk lesz: változatos, élénk, friss lapot adni, válogatott szépirodalmi közleményekkel, kül- és belföldi eredeti tárcákkal, pesti, vidéki és külföldi újdonságok bő számával. Hogy az írói erők mily nagy és díszes köre támogatja lapunkat, mutatja az is, hogy a közelebbi harmadfél hó alatt csak a régibb írók közül következőktől volt szerencsénk műveket közölhetni: Lévay József, P. Szathmáry Károly, Tompa Mihály, Jókai Mór, Kriza János, Szelestey László, Balázs Sándor, Szász Károly, Czakó Zsigmond (hátramaradt mű), Dobsa Lajos, Brassai Sámuel, Lanka, Székács József, Abonyi Lajos, Szakál Lajos és többektől. A fiatalabb írók közül is a legki­tűnőbbek írnak folyvást lapunkba, s külföldi eredeti tárcákat közlünk Münchenből, Párisiól, Bécsből, Prágából, a Szász-Svájcból, Skócia több pontjáról, Karlsbadból, Konstantinápolyból stb. Szóval elmond­hatjuk minden kétkedés nélkül, hogy lapunkat annyi és oly erők támogatják, mint egyetlenegy más rokon nemű vállalatot sem. A közönség igényeinek, ízlésé­nek folyvást megfelelni törekvén, kérjük — ez iro­dalmi vállalat érdekében — szíves részvétüket. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, tulajdonos, felelős szerkesztő. Kiadói 876. A „Fővárosi Lapok“ csinos kiál­lítását s pontos szétküldését (idényenkint divatképek­kel) ígérve, kérem az előfizetések mielőbbi beküldé­sét. A julius — szept. évnegyedre 4 frt, s félévre decem­ber végéig 8 frt. Emich Gusztáv, a lap kiadója, s az akadémia nyomdásza. EGY NÉV, MELY TART MÁTÓL HOLNAPIG. — Beszély. — Abonyi Lajossal. (Folytatás.) Mivel ismertem azelőtt is, most is felismertem Árkay ezredest,­­ ezrede élén ő ment legelöl ; ko­moran, dacosan, haraggal nézett maga elébe, mintha azzal a tekintettel százakat akarna megsemmisíteni. Kiállhatatlan volt annak, a­ki látta, megutálta azt az embert. Nem sokára megvillantak a kardok a nap fé­nyében. Valóságos bűvészi képlet az, egy ilyen csil­logó egész ezred kardját ragyogni, csillámlani látni, a­mint egy vezényszóra forgatva, sergetve a légben, egy fényes villámlássá folynak össze. A roham trom­bitája hallik, egy sebes roham tompa dübörgése zu­hog, mely azután elhal az ágyú megdördülő hangja alatt. Ismét szünet és a jelenet más oldalon ismételte­ik, majd ismét itt, de az ágyúk hangja mindinkább közeledik, az eltávolodott seregnek tömege közelebb, közelebb jön, egyes alakokat tisztán ki lehet a fehér tömegből választani, és azután közelednek ismét, és mindig, mindig gyorsabban közelednek. Végtére erre vannak fordulva a lófejek, az ágyú elnémul, s csöndes, lassú hátrálással, mint kifáradt, megtört óriás, tántorogva, ámolyogva tipeg a vert had visszafelé. Mintha tegnap lett volna, még olyan elevenen emlékszem. Árkay ezredes jött elől Fehér kapitánynyal. A kapitánynak nem volt sisak fején, egy közkatona sipkával helyettesíté azt, mely kendővel volt átköt­ve ; fehér köpenyén végig csurgott le a vér, egész lo­váig. Irtózatos vágás volt homlokán, hogy szenved­hetett az a szegény ember ! Százakból állt az út szélén a karzat, a néző közönség, mely ott a visz­­szavonulást bámulta, és még­sem akadt egy, a­ki sajnálja. Árkay ezredes sisakjának taréja középen volt ketté hasítva, úgy, hogy annak első része egészen legörbült halántékára. Oly hatalmas vágást mutatott az, mely becsületére vált volna akár egy óriás kar­jának. Ámde Árkay ezredes, egész ellentétesen harc­ba menetelével, most a visszavonulásban korántsem volt dühös, korántsem haragos, mint az igaz gavallér kártyája veszteségénél, vagy megcsalt, kijátszott sze­relménél mutatja épen a legvigabb, legkönnyebb, föl sem vevő arcot: csípőjére tett öklével, mosolygva ha­ladt ezrede élén, s a városba érve, szintúgy katonai, mint polgári ismerőseinek nevezve mutogatta az ösz­­szezúzott sisakot. Hány ember volt ott, a­ki szerette volna meg­szorítani azt a kezet. Az ezred azonban le sem nyergett, pár negyedet pihent, azután hátrált tovább a sereggel. Az ezredes az ezred élén ott ment el a négyhe­tes szállás ablakai alatt, melyeknek egyikén ragyogó, mosolygó szép lány arc pillantott ki, s szemlélte azt a látványt, melynek kellemes hatását épen még tit­kolni sem bírta, vagy gyermekei ártatlanságában nem is akarta. Az ezredes oda szökött lovon az ablakhoz, és megmutatta neki a sisakot. — No kisasszony, ez a fickó lesz érdemes valaha a kegyed kezére, hanem azután, ha élek, meghívjon a menyegzőjére. Ezzel sarkantyúba kapta lovát, ezredével to­vább vonult, s vonult vele és utána ki a városból az egész hadsereg. Egy órai szünet sem jött közbe, rögtön a ma­gyar hadsereg jött nyomukba; érkeztét a zaj, a vidor kiáltozások, éljenzések jelezték, melyek az egész várost lázas örömmel tölték be. — Hát te voltál az ? — Igen, én voltam. Azután el kellett neki beszélni az egész ese­ményt , vidoran, élénken, mintha csak valami vidor tréfáról lett volna szó: hogy csengtek össze a kar­dok, hogy ugratott mellé, hogy mérte rá azt az iszo­nyú vágást, melytől igazság szerint agyának kétfelé kellett volna hasittatnia. Ezeket mind el kellett beszélni. — Vájjon fölismert­é? — Hogy ne ismert volna föl, hiszen ő kiáltott rám az összecsapáskor: „Ide édes keresztfiam!“ én meg azt kiáltottam neki: „Itt vagyok, édes kereszt­apám !“ — Azután nem sajnáltad? — kérdé félig tréfá­san, félig komolyan urambátyám, — hiszen nagyon szerettétek egymást. A huszárkapitány mosolyogva nézett szeme közé. — Mondja csak édes urambátyám, hát édes urambátyám nem szerette-e őt, s bárha a legmegrög­­zöttebb svarcgellnek tartotta, mégis szívesen látta házánál. — Csitt te, jól tudod, hogy ő vendég volt a háznál s a magyar a vendégjogot tiszteli; de talál­koztam volna csak vele a kapun kívül négy szem közt, a falu szélén, mint ellenséggel. — No hát édes urambátyám, én is úgy álltam vele szemben, mint ellenséggel, és hátha édes test­vérbátyám lett volna, nem azt tettem volna-e; elég ideje vártam én már arra, hogy hazámért egyné­hány jó kardvágást osztogassak. Megmondhatná Fehér kapitány is, hogy nem hiába tanított a maga­sabb iskolára; az igaz, én is kaptam tőle egy pár karcolást. — Hát még az is! No öcsém! de már erre nem A szép Etelkáék háza is megnépesült, vidor tudom, mit mondjak. Érdemjelet érdemesnél kitünte­­huszártisztek léptek be kardcsörtetve, mosolygó tett vitézségedért; otthonossággal; öleltetve, csókoltatva urambátyám által; előre nyújtott karokkal fogadtatva asszonyné­­ném által; gyöngéd kézszoritás és bűvös-bájos meleg s könytelt nézéssel üdvözöltetve a szép házi kisasz­­szony által, bámulva, vigyorgova a cselédség, s körül­táncolva a házi gyermekek által. És mily meglepetés ! ki volt a szép huszárkapi­tány a többi között ? Antalics, ezelőtt négy héttel vasas főhadnagy. Nagyon természetesen majdnem neki örültek legjobban: az emberi hiúság sokszor magának tulaj­Antalics nevetve fordult Etelka kisasszony felé. — Most már csak megérdemlek a kisasszony­tól egy virágszálat, a­mit a vasas­ némettől megta­gadott. — Mit ? virágszálat édes öcsém! — kiáltott lel­kesülve urambátyám, — hátha a kezét kérnéd leá­nyomnak, nem oda adnám-é ? — Kedves urambátyám, ne tréfáljon velem, mert bizony isten, ha a kisasszony is úgy akarja, a szaván marasztom. — Mit ?, ha úgy akarja, muszáj neki úgy akar­ni. Etelka csapj föl hamar, kétszer se keresd ma­donitja a változások, megtérítések érdemeit Antallé, most nem volt oly alamuszi szomorú,­­ garkt Etelka kisa887ony érezte, hogy ő leiz ezt na­­mint vasas-német korában vidoran, délcegen üté­szivesen cselek8zi, azért épen nem várt arra, össze sarkantyúját Etelka előtt. i mUszáj ! - Nos Etelka kisasszony, nem mutattam-é meg ! Akkoriban igy kötötték a házasságot, hát, hogy ösmerem Petőfi verseit ! Vidor, délceg huszártisztek voltak a násznép, Etelka helybehagyólag intett fejével, meg volt­­ tábornok a násznagy. A kézfogó fiség azon este meg­­indúlva, nem tudott szólani, s már csak ne vétessék , a násznép a völegénynyel együtt másnap neki rósz néven, de a mily gyönyörűséggel nézte át- ment tovább a hadjáratba, a Csatamezőre, dia­nedvesült pillái közül, biz isten, akár örömest a­nya- , dalmas harci útjain tavasztól őszig) a babérlevelek ■ hullásáig, Hatvantól Világosig, kába borult volna, s meg is csókolta volna Hogy van, hogy ilyesmiket, a­kit illetnek, az ki­olvassa a szemekből. A huszár is kiolvasta, s nem cserélte volna el [ ezt az egy pillantást azért a száz meg száz cotillion­­ért, melyet vasas német korában a nagy osztrák bi­rodalom annyi meg annyi garnizonjaiban elrejtett. Azután urambátyám állott elő, és igen nagy , örömmel referálta a hősfiaknak a vert had visszavonulását, a nagy kardvágást, mely Árkay ezredes sisakját összezúzta, mintha az, a ki­nek beszélte, azt nem tudná jobban. — De már csak azt a kezet szeretném meg­rázni életemben. Antalics elégedetten, büszkén nyújtotta oda urambátyámnak kezét. — No hát rázza meg urambátyám, itt van az a kéz, rázza meg emberül. (Folyt kör.) HARMINC ÉV NARANCSITY MILÁN ÉLETÉBŐL. (Szerb regény.) Ignyatovits Jakabtól. (Folytatás.) A házasodás dolgában nagyon ellenkeztek el­veim a Brankó nézeteivel, ő ugyanis igy gondolkodott: Koros férfi fiatal nőt ne vegyen; fiatal férfi ko­rosabb nőt még kevésbbé: egy részt, mert arányta­lan korúak között az élet elégedetlen, más­részt, mert ily esetben a család többnyire apa vagy anya­­ nélkül maradván, idegen kéz alá kerül.

Next