Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)

1868-06-11 / 134. szám

Ahol az egyik, vagy másik fél ellenszenvvel viseltetik, nem kell az egybekelést erőszakolni, mert ily házasoknál is ritka a boldog élet. Mindig inkább hajlamra és rokonszenvre, sem- mint vagyonra, pénzre legyen tekintet, mert ha aztán a pénz oda vész, a barátságnak is nemsokára vége van. Annyira mennyire, a fajra is kell tekintetnek lenni, mert jó fajnak jó a gyümölcse, s igy a család, ha mást nem, úgy az életnek legalább azon előnyeit örökli, melyekre a tetszetős külső tesz érdemessé. Holmi görvélyes, tüdővészes, köszvényes és isten tudja minő nyavalyás teremtéseket soha se keressünk s ne lépjünk velük házasságra, mert még a gyermekek és az unokák is nekünk vetik majd szemünkre, hogy léteznek. Az én elveim viszont ezek voltak. Csupán gazdag nőt kell elvenni, lehet az aztán bármi nő. Megjegyzem azonban hogy mindezt csak magamra nézve tartom, másokkal nem törődöm. Ha fiatal is, szép is és gazdag is, annál jobb. Ha öreg, engedelmeskedni kell neki s mindenek fölött azon lenni, hogy minél előbb s ránk nézve minél kedvezőbb végrendeletet csináljon. Ha beteges , adjunk neki orvosságot, a menynyi belefér. Ha viszálkodás közt folyik az élet, de a nő gazdag , nem kell a házat oda hagynunk, kergessen bár. De mindenekfölött azon legyünk, hogy ha nagy műveltség és neveltséget hoz, pénzt is sokat hozzon a házhoz s ne tábláztathassa be bármiét is a férje vagyonára. Legjobb óvszer ez ellen, ha a férjnek nincs, amire valamit be lehetne táblázni, mert ha ily betáblázás csakugyan történik, úgy aztán nőnknek, ha azt akarjuk, hogy akaratunk teljesedjék, majd nyakrafőre hízelegnünk kell, s utóvégre is csak megérjük, hogy ő hordja majd a kabátot, mi pedig az otthonkát. Egyébiránt ahány ház, annyi szokás; nekem így tetszett e dolog, Brankónak máskép. Ami a hajlamot illeti, melyről Brankó beszélt —eh az is csak füst, mely elpárolog. E közbe találkozván vele, tudtára adtam, hogy láttam Laurát. Ez csak az imént tért vissza Bécsből, hol anyjával két évet töltött volt. Velimir nem rég meghalt (bocsássa meg bűneit a kegyeség), Tatomir pedig ép most készült az ügyvédi vizsgára. Rávettem Brankót, hogy menjünk, látogassuk meg őket. Mikor beléptünk, Laura ily gavallérok látásán szinte megijedt, s különösen én tűntem föl neki. Most már jurátus létemre tisztességes állásom volt, s akármelyik grófnő is szóba állhatott velem. Laura s anyja is tehát igen szívélyesen fogadtak. Kérdeztek, merre jártunk, hogy oly sokáig nem láttak ? Mire mi egyet mást elmondtunk, egyet mást elhallgattunk. Laura Brankónak szemére hányta, hogy távoztakor tőle még csak el sem búcsúzott, hogy ez neki oly nagyon fájt, miszerint három éven át csak le sem húnyta szemét s kikötötte, hogy ezentúl majd őt minél többször keressük föl. Jártunk is ezután hozzá igen gyakran. Brankó úgyszólván mindennap, s minél többször jött, Laura őt annál örömestebb fogadta. Valamelyik lakodalmon Laura nyoszolyalány lévén, mi is meg voltunk híva. Sok vidéki s ismeretlen férfival és nővel találkoztunk itt. Este kis táncmulatságot rendeztek, miközben mi leginkább Laura körül tartózkodtunk. Egy csinos külsejű, velünk körülbelül egykorú ifjú szintén egyre ö körülé forgolódott, s csupán vele akart táncolni. Tudakoltuk, ki legyen ez ember? de akárhányat kérdeztünk is , egyik sem tudta nevét. Nagyon kérdezősködni meg nem igen akartunk, tudván, hogy ez által még csak érdekesebbé tesszük a fiút, kit Laura ugyan nem sokba vett, de kivel igen udvariasan társalgott. Másnap már ugyanezen ifjú úgyszólván reggeltől estig Laura ablaka előtt sétált, hajlongott, valahányszor őt megpillantotta, s ezt aztán napról napra folytatni kezdé. Nemsokára Laura mosolyogva diszes levélkét mutatott, mondván, hogy valaki az ablakon keresztül dobta a szobába s kért, olvasnék el. A levél tartalma a következő volt: „Nagy tisztességü nagy sás kisasszonyka! Az első pillanat szivemet örökre önnek rabjává tette. Valahányszor amaz este, ama négyes táncra, önnek rózsapiros ruhájára, gyönyörű hajékére emlékszem: mindannyiszor . . . óh . . . óh . . . nem írhatom le, mily vágyakkal száll e szív sóhajok szárnyain. Áldott ama pillanat, melyben ön született, áldott a föld, melyre ön pici cipőjét helyzi. Éjjel-nappal aggsággal múlik időm, mert tudom, hogy vágyaim teljesedni soha nem fognak. Könyörüljön a boldogtalanon, ki gondolatjaiban sólyom-szárnyakon lebeg ön fölött. — Oh, mily bágyadt vagyok; a toll majd kiesik kezemből. — Térdre borulok ön előtt — angyala a földnek — mint egy istennő előtt, s kérem, ha semmi mást is, legalább reményt adjon. Tudom, hogy ön nem óhajtand soha az enyémmé lenni, de azért csak reményt, reményt, habár sohase valósuljon is. — Mondja ön, hogy várjak bár tiz évig s akkor is élvezettel fogok — remélve! — szivem fájdalmában elfonnyadni. Legengedelmesebb szolgája Cifrity Szvetozár, orvostanuló.“ Nem sok hija volt, hogy nevettünkben meg nem pukkadtunk. Hiszen ez a Szvetozár, ez az a mi régi pajtásunk, a mi földünk, kit már gyermekkorunk óta nem láttunk s azért is nem ismertünk rá. De most föl kell őt keresnünk, akárhol legyen is. Tudjuk már hányat ütött az óra. Tudattuk Laurával, hogy látni fogjuk Szvetozárt, s ha netán választ akarna neki küldeni, szolgálatára állunk. Ő csak nevetett. Mi azonban, mielőtt a fiút fölkerestük volna, az ő soraira válasz gyanánt a következő levelet írtuk neki: „Szeretett úr! Kegyednek érdekes levelét vettem. Vakmerőségét heves szenvedélye menti. . . . Fájlalom s önt szánom, hogy ily mélyen nyomja kebelét, annál inkább, mert kegyed maga is belátja, miszerint vágyai teljesedni aligha fognak, miután azonban megelégszik a puszta reménynyel is, ennélfogva megengedem, hogy ön reményét s bizalmát egy tíz év múlva bekövetkezendő jobb jövőbe helyezze , de csupán azon föltétel alatt, ha ön is kész irántam való szerelmét azon lovagias önfeláldozás által tanúsítani, hogy ez idő letelte előtt nekem , se nem ir, se pedig ablakom előtt nem mutatkozik. N. Laura.“ Mielőtt azonban e levelet a postára adhattuk volna, föl kellett őt keresnünk, mert lakását nem tudtuk. Hogy valamelyik előkelő „officinádban működik , nem kétlettem, s igy az ilyenek közül kémkedtünk legelőbb, azon szándékkal, ha megleljük őt, bemegyünk hajunkat nyiratni. Egyik utcában is, a másikban is járván, egyszer csak megpillantjuk a mi Szvetozárunkat, a mint ép valahonnét műhelyébe tért vissza. Beléptünk utána, leültünk s idegen nyelven szóltunk, hogy a hajunkat nyírják el, mire az egyik, ki valószínűleg a mester volt, Szvetozárt megszólította: „Pariser!“ s intett, hogy engem vegyen műtét alá. A másik Brankó hajába fogott, s miután ezalatt a mester távozott volna, a legények az ő nyelvükön, melyről azt hitték, hogy mi nem értjük, rólunk kezdtek beszélni, élcelni, s találgatták, hogy ugyan majd uriasan viseljük-e magunkat? Végre mi csakugyan úriasan viseltük magunkat s azután mentünk — egyenesen a postára, hogy a levelet föladjuk. Szvetozár e levelet még ugyanaz nap meg is kapta. (Folyt. köv.) Dunafoldvári tárca. (Arménia és Ararát. — Modern Noék, modern galambokkal és teknősbékákkal. — Kofa-hajó. — A történelmi vita. — Szúnyog-myriád. — Réber. — Egy jó ismerős. — Mátyási József poéta, gróf Fekete, s a gulyás Mecénás.) Olvastam valaha egy könyvecskében, melyet Szegeden 1820-ban nyomtattak, hogy mikor Noé bárkája az Ararát hegyén megakadt, Noé kitekintvén az ablakon, örömmel látta, hogy az armén, s innét vette volna nevét az Ararát lábainál terülő kis és nagy Örményország az ő Arménia nevezetét. Ha ez igaz, amiben természetesen kétkedni nem is jöhet , az is tagadhatlan igaz, hogy mi jelenleg kis Arméniában vagyunk, a mennyiben a dunai, ez évi nem nagy, — mert lehetett volna nagyobb is, — hanem kis ár tőlünk csakugyan mén, miként ezt nemcsak a pesti lapok a vízmércék után hirdetik, de a természetben is, ha dunaparti dombjainkról az alföld messze síkjára eltekintünk, látjuk, miként a kiömlött ár rendes medrébe visszaruén. Vannak nekünk is itten, az eredeti Ararátnál kisebb ugyan, a Duna fölött mégis jóval kiemelkedő hosszas dombjaink. A felső hegy, melynek déli vége a sajátképi Földvár, meddig szent István a pécsi püspökség határát kiszabta, s hol a 13 dik század elejétől egy bencekolostor bástyatornya máig és még századokig áll, nem úgy, miként a mai, árlejtés útján készült s hivatalból ötvenezer collandált középületek. Ezen fölül (már Baracson) állt valaha a rómaiak egyik Quadriburguma, miként az itt talált téglákon szépen kinyomva szemlélhető, a honnan Rómer Flóris évek előtt fél hajó teher régiséggel rakodott meg. A szép kilátással és szúnyogmentes időben a szőlők közt kellemes sétánynyal kedveskedő alsó hegyen is volt valaha klastrom, s alapja romjain viharos éjféleken a fejetlen barátok büntetésül járják a boszorkánytáncot, mert — mert — szerették a szép szemeket. De a tulajdonképi Ararát, honnan a modern Noék a magok galambjaikat a Dunán alá eregetik, Pesten van. Valamiképen a múlt november végén megszomorodtunk, midőn a hirtelen beállott jégzaj miatt a gőzhajózás s ezzel Pesttel való összeköttetésünk megszűnt, s az itt rekedt hajók kormányosai gazdáikkal ugyancsak telegrafáltak, hogy mitevők legyenek: azonképen igen megörültünk, midőn febr. 13-án a német Noé első galambja a Dunán alászállt, fennen hirdetve, hogy Földvár s a többi Dunamellék Pestnek ismét külvárosa lett. A múlt november végén, midőn a gőzhajózás már megszűnt, de aztán egy pár napra az idő kissé enyhült, sötét este egy gőzös állt meg partunkon, gr. Apponyi Károly tábornokot, ki itt a jégen elcsúszván, lábát törte, Pestre szállítandó. A sötétben kérdek egy úriembert: német vagy magyar gőzös-e ez ? A kérdezett határozottan igy felelt: „Azt a hajót, melyet gr. Széchenyi István alaíított, s mely már 35 éve jár a Dunán, németnek mondani nem lehet.“ A feleletből sejtem, de aztán közelebbről láttam, hogy ez az úriember maga a gőzös kapitánya volt. „De uram! német hajó az, melynek üzleti nyelve német, melynek igazgatási helye Bécs, habár Magyarországból szedi jövedelme szebb részét. Köszönje ön, hogy csak németnek címeztem a hajóját, mert itt Földváron az esti német gőzöst „kofa-hajónak“ nevezik, mint a melyen esténkint egy sereg kofa szokott Pestről haza érkezni.“ Mert tudd meg od Pest népe, hogy a rántott csirke és hozzá a saláta, melyet eszel, többnyire Földvárról kerül eléd ; az ibolya, melyben april, s a gyöngyvirág, melyben május elején gyönyörködtél, az is többnyire a földvári szigetből került. A sebbel lábbal járó, galambokként szálldogáló gőzösök mellett szánandólag veszik ki magukat a teknősbéka lassúságú esetlen vontató hajók. A földvári vízi frakkerek, mint magokat nevezik, nemcsak Magyarország négy címerfolyamán, de a Maroson és Sárvizen is járatosak, s ezen őseredeti utasokat a Dunáról az újabb gőzös vendégek habár megfogyasztották, végkép le nem szoríthatják, mert bár ezek frissebbek, amazok meg olcsóbbak. Innét Földvárról a múlt gabonadús őszszel mintegy 40,000 mérő szemes élet szállíttatott Pestre gőzösön, vontató hajókkal ellenben kétszázezer, az idei tavaszszal meg százezer mérő. A vizi és szárazi frakkerek együtt ülték meg nagy vígan a farsang végét, s még a lovakat is borral öntötték ; azután lementek az alsó Dunára, Szávára, Marosra. — Szánalom volt nézni a lefolyt árvízben hogyan gázoltak szegény párák hasig a vízben, a mellett voncolva utánok a terhes hajót. Volt eset, Székesénél, hogy ily gázló helyeken ismeretlen mélységbe jutottak, az egyik hajónál hét, a másiknál kilenc ló veszett el. Évek előtt egy földvári hajós is oda veszett a Duna árjába. Özvegye, kis árvájával karján, sokáig őrjöngve járt föl-alá a Duna partján, minden jövő menő hajóba be-bekiáltva: „Nincs ott az én férjem! ?" A magas vízállás a fekete tengerből meghozza — sajnos, hogy csak egyre kisebbedő számban — a vizákat. Földvár egykor híres volt vizahalászatáról. Az idén, február közepétől május közepéig, csak hetet fogtak, 1864-ben tizenhetet, a közbeeső években egyet sem. Az idei fogásban a legnagyobb 315, a legkisebb 85 fontos volt. Hogy halászainknál mily kedves e ritka vendég, kitetszik onnan, hogy ő nagyságának hálóba kerültekor egyik halász hónaljig bemegy a vízbe a fogolyhoz, megsimogatja fejét, orrát, mely gyöngéd bánás ő kelmének igen tetszik, de a közben a hálót kiebb hízzák a part felé, mígnem a hal feneket érve — mozdulni többé nem képes, s egészen rabbá lesz. Ekkor a földvári halász kocogtat 534 —