Fővárosi Lapok 1868. június (127-148. szám)

1868-06-16 / 137. szám

A csend lassanként helyreállt, s Vilma k. a., ki eddig a jogászokkal és altisztekkel kacérkodott, a pa­­szuly-karó formájú, pápaszemes, borotvált képű zon­goramesternek súgott valamit, mire ez a szörnyen elhangolt zongorán egy keringő-félét kezdett játszani. A rózsaszínű primadonna erre néhányszor kecsesen köhécselve, még egy tekintetet vetett a monocle­ is és zwikkeres „magyarságra“, s aztán énekelni kez­dett, mindjárt eleintén fél hanggal magasabban a zon­goránál. — Hát hogyan tetszik neked a mi Terézánk? — kérdé barátom. — Hm, csinos termete van, habár karcsúbb lehetne. Szemei szépek; kár, hogy fogai olyan fe­keték. — Sokat szivarozik, s többnyire erős török do­hányt szí. — Talán azért énekel ily fülsértő hamisan. _ — Csitt, pszszszsz, szszszsz, csitt, still ! Ülje­nek le! — Ez nekünk szól, — mondá barátom. — Tele­pedjünk le valahol, s ne beszélgessünk, mert még bajba keveredünk a kisasszony dühös imádóival. Nézd, itt látok két széket, jet, foglaljuk el. Csak nagy nehezen követhetem barátomat a székek és asztalok tömkelege között. Hol itt, hol amott kellett megkérnünk valakit, hogy szívesked­jék belebb húzni székét. Az egész kávéház ellenünk zúdult, s több mint ötven szempárnak haragos tekin­tete fordult felénk. Szerencsétlenségünkre, barátom egy lángszin hajú, keselyű orrú, púpos emberke tyúk­szemére talált hágni, ki első fájdalmában hirtelen félre ránta lábát, mire térdén ülő k­­is fia, elvesztvén egyensúlyát, homlokkal az asztal széléhez vágódott, s rémítő jajgatásban tört ki. Na még csak ez kellett. Egyszerre ötven ököl fordult felénk. A kis púpos pe­dig hősi pozitúrába vágta magát, s villogó szemekkel kérde barátomtól: — Tudja e zúr, ki vagyok én ? — s­incs szerencsém ismerni kegyedet. — Én vagyom Wenzel von Przlycsek, cs. kir. Verpflegungs-Officials-Adjunct III. Classe. Zúr ne­kem goromba volt, zatraceni! — mondá az apró Qua­simodo, dühösen csapva mellére. — Bocsánat, — viszonzám barátom helyett, ki egy árva szót sem tud németül, — de officiál ur meg fog engedni, hogy én kérjek öntől bocsánatot bará­tom nevében, ki nem tudja magát németül érthetőleg kifejezni. Az „officiál“ szó s a német beszéd megtevő ha­tását, s a tüzes emberke megbékülve ü­lt le székére, sőt még mosolyogni is kegyeskedett, midőn még foly­vást pityergő fiának egy narancsot nyomtam a mar­kába. Végre eljutunk asztalunkhoz. Én egy alacsony, vézna, téglavörös képű fiatal ember mellé ültem le, ki előtt több üres palack állott már, s ki apró zöld szemeivel mámorosan pislogott maga körül. Bará­tom egy kirívón és szerfölött ízléstelenül öltözött hosszú és vékony asszonyság oldala mellé került, kinek térdein két apró fiú nyugtalankodott. Velem szemközt egy festett arcú, szivarozó delnő iddogált lovagja társaságában, ki szemtelen hencegéssel te­kintett maga körül, valahányszor egy új palack mé­nesit rendelt meg. Az asztal túlsó végén, a fölcico­­mázott, hosszú asszonyság átellenében, egy zsemlye­­szin szakálú, száraz, parókás úri­ember foglalt he­lyet, neje, egy gömbölyű és pisze orrú német me­nyecske társaságában. Vilma kisasszony ezalatt befejezé énekét a kö­zönség fülhasító éljenzései között, s sokat mondó pillantással köszönt lovagias udvarlóinak, kik na­rancsokat és fügefüzéreket dobáltak a szinpadra, melyeket a kisasszony kecses mosolylyal szedett ölébe. Utána a recsegő hangú baritonista lépett föl, ki egy sentimentális német románcot dúdolt el. A szegény „troubadour“ hiába erősödött, hiába hado­­názott hosszú karjaival, egyetlenegy taps sem jutal­­maza kínosan kiadott hangjait és fárasztó taglej­téseit. Asztalunknál ezalatt zaj támadt. A vékony asz­szonyság ölében ülő két kis­fiú nyafogó hangon kez­dett ennivalóért kiabálni. — Mindjárt kaptok „pipikém­,“ ne sírjatok édes angyalkáim — csitita őket anyjuk. Látjátok, most hozzák a „pápit.“ De bit a pincér a szomszéd asztalra rakta le terhét, s feléje se nézett a mérgelődő asszonyságnak, ki hasztalan kocogtatott a poháron. A­mint a rőt­­hajú, piszkos kis angyalkák észrevették, hogy ismét ennivaló nélkül maradtak, újra rákezdték nyafogó duettjukat, csakhogy most sokkal erősebben és kiáll­­hatlanabbul, mint előbb. A nagyreményű fiatal cse­meték egyike pedig dühében kapálózni kezdett lábai­val, s barátomat úgy rúgta oldalba, hogy órájának üvegje száz meg száz darabra tört Barátom szitko­zódva húzódott tovább a veszélyes szomszédságból. Ezalatt a parókás úr szintén unni kezdé a hosszú várakozást, és eleintén piánó, később crescendo ko­cogtatott a poháron. Hosszú zörej és kiabálás után végre megjelent a pincér, egy tányérral kezében. — Kié ez a vesepecsenye ? — kérdé a szaká­­las Ganymédes, tányérát az asztal fölé tartva. — Ide adja, nekem adja, az enyém, — kiáltá rikácsoló hangon a hosszú asszonyság, hyéna-düh­­vel ragadva meg a tányért. — Hohó, abból nem lesz semmi, — orditá mér­gesen a parókás úr. Ide adja azt a pecsenyét, pincér, már fél óra előtt rendeltem meg — folytató lármáz­va, — s aztán gyorsan hajolt át az asztalon, és erő­sen markolá meg a szerencsétlen tányért jobb ke­zével. — Mit, az én pecsenyémet akarja elvenni, — kiáltá magánkívül a szikrázó szemű asszonyság. Ez vakmerőség uram, én sokkal előbb rendeltem meg önnél ezt az ételt. Bocsássa el a tányért, mert kikaparom a szemeit, kikaparom . .. — Hah, vén sárkány, nem eszel te ebből, — dörgő ellenfele, kirántva a nő kezéből a tányért, de az erőködésben elveszté egyensúlyát , megbotlott egy széklábban s leejté a tányért, ép a szivarozó delnő fejére. A kisasszony rémítő sikoltozására az egész kávéház közönsége összefutott, s csakhamar homéri kacaj törte be a levegőt. Az igaz, hogy a szegény delnő szörnyű komikusán is nézett ki. Chignonján egy nagy darab vesepecsenye pompázott, míg két oldalt hosszú macaroni-szálak csüngenek alá. Ké­pén és nyakán a sült barna leve ömlött végig. — Ez a chignon­a, la macaroni talán a legújabb divat, — mondá halkan barátom, pajzánál moso­lyogva. A leöntött delnő lovagja azonban nem vette tré­fára a dolgot, s nyakon ragadó a baj okozóját, a re­megő parókás urat, ki ijedtségében a legnevetsége­sebb okokat hozta föl ártatlanságának bebizonyítá­sára. Ki tudja, mivé fejlődött volna e kényes ügy, ha a kávéház bérlőjének nem sikerül erélyes föllé­pése által lecsöndesíteni a pörlekedő feleket. Én azonban már eddigelé is elég jól mulattam pénzemért, s semmi kedvem sem volt tovább hall­gatni a színpadra lépő potrohos igazgató úr ízetlen tréfáit. Adieut mondánk hát café-chantante-unknak. Az ajtó mellett levő asztalnál Vilma kisasszonyt láttuk, falatozva a jogászok körében. Mondják, hogy a királyutcai Teréza még jobban rajong az ingyen vacsoráért, mint a taps vagy bókért. Utóvégre igaza van. Chacun à son goût. Még néhány ily café-chantant létezik a király­utcában, de legfölebb abban különböznek egymás­tól, hogy az egyikbe valamivel tisztesebb közönség jár, mint a másikba Van ugyan még egy, — nem a nevezett utcában, hanem annak szomszédságában, — mely valóságos megmételyezője az erkölcsiség­­nek. Illemet, szemérmet, erkölcsöt — nyilvánosab­­ban, szemtelenebb és cinikusabb módon még nem hallottam megsérteni, mint e bűnbarlangban. Hanem itt az életképíró föladata végződik — s kellene kezdődni a rendőrségének. Fővárosi hírek •Nemzeti színház. Az „Afrikai nő“ szom­bati előadásakor Neszveda Anna k. a. énekelte a címszerepet. E fiatal énekesnőnek nagyon korán és gyorsan nyitottak tért, hogy egyszerre arathasson nagyobb diadalokat, vagy pedig, hogy a kísérletek sikertelensége által minden biztosság nélkül fejlőd­jenek képességei. Buzgalma és szorgalma azonban megakadályozta ez utóbbit, s az elsőt remélhetővé tette. Most ismét nagy szerepben léptették föl, melyre Meyerbeer oly sokáig keresett, de nem talált művésznőt. Fiatal, fejlődő tehetségeknek mindig hát­rányára van, ha nagy feladatok megoldásával ter­helik, mert míg a kisebb feladatok sikeres megol­dása buzdít, addig a nagyokkal való küzdelem fá­raszt. Az „Afrikai nő“ Selikáját most három énekes­nővel tanultaták be. Ez fölösleges a mi színházunk­nál, kivált hol az erőket annyira igénybe kell ven­ni, mint mostan. Pauline asszony Lelikája— operánk jelen körülményei közt — kielégíti a közönséget. Neszveda Anna k. a. Selikájában méltányolnunk kell a buzgalmat és szorgalmat, melyet szerepe ta­nulására fordított. Voltak sikerült jelenetei, de az egész szerep egyes részeit nem tarta össze ama ka­pocs, mely sikerült egészszé fűzhette volna egybe, s melyet oly ifjú és fejlődő tehetségnél, mint a kis­asszony, oly fárasztó szereppel szemközt, mint Se­­lika, nem is követelhetünk. Énekéből hiányzott a biz­tosság, s a karnagyi pálcát jobban szem előtt tartá, mint a melegséget, melyet e lyrai szerepbe önteni kell. Annyi eredményt azonban mindenesetre kiví­vott, hogy tehetségét újólag bebizonyítá, s a közön­ség ezt méltányolta is, mert gyakran megtapsolták és kihívták. A második felvonás altató dala után ka­pott legtöbb tapsot, s ezt valóban bensőséggel adta elő. Közönség nagy számmal volt.. . A hazánkat Galliciával összekötendő első vasút kérdése igen fontos. Ez ügyben jöttek Pestre S­m­o­­­k­a és társai is. S ez ügyben röpiratok is je­lentek meg. „A gácsországi vasút iránya“ című röp­­irat Sárosmegye érdekében az eperjesi vonalat ajánl­ja, mely rövidebb — s így szerinte­ kisebb költségű is, mint a tervezettt zempléni vonal. E röpirat ellené­ben új füzet jelent meg: „A magyar-galliciai össze­kötő vasút érdekében“ címmel, mely kimutatja, hogy­­ nem mindig a rövidebb út a kevesebb költségű, és hogy a Homonnától a Laborc-völgyön átvezetett vo­nal a termesztő tiszai megyék érdekeinek sokkal inkább megfelel. E füzethez két térkép is van csa­tolva. * A nemzeti színháznál Shakspeare „Mak­rancos hölgyét“ eddig igen gyönge német átdolgo­zás szerint adták. Ennélfogva színházunk dramaturgja Arany László sikereit fordítását vette elő, s miután annak jelenetezésével már elkészült, a szűk­­­hónap után e jeles vígjátékot egészen másként fog­juk látni, mint eddig. Két főszerepét a Lendvai-pár játsza. Megemlítjük még, hogy a drámai játékrend őszszel igen érdekes leend. Csak magától Sz­igli­get­i­t ö­­ három pályanyertes színmű, több német darab, (köztük Gotschallnak nagy hatású „Howard Katalin“-ja,) francia vígjátékok­­at­ várnak előadás­ra. Gr. Fredro-tól is elő fognak adni egy új egy felvonásos vígjátékot: „Az egyetlen leányt,a­mely­nek alakjait és szerkezetét egyiránt dicsérik. B a r t a- t u s is irt és adott be egy eredeti vígjátékot. * Egy jeles francia író mulat Pesten: Williaume, ki a francia forradalomról és nemzetgaz­­dászati dolgokról kitűnő munkákat irt. Pénzügyi kérdéseink tanulmányozása végett jött Pestre, hol már eddig is a szívélyesség sok jelével találkozott. *Az „Európa“ első emeletén egy társalgó, egy író, egy ebédlő és egy háló termet rendeztek be Napóleon herceg számára. Öt kísérőjének (három őr­nagy, egy titkár s egy orvosnak) hat termük leend. A herceget hazánk határánál gr. Mikó Imre, Fack Oszkár és a belügyérség egy főtisztviselője fogad­ják. — A­mig a herceg itt mulat, két nagy diszebéd leend : gr. Andrássynál és a francia konzulnál. •A Királyné albuma, melyet Pest lakossága nyújtana át, mától fogva 21 dikéig a város­házánál (földszint 1 sz.) aláírás végett lesz kitéve. Urak és úrhölgyek, kik be akarják irni neveiket, azt d. e. 9— 12, s d. u. 3—6 órakor tehetik. •Hírlapi ügyek. B. Pod­m­a­n­i­c­z­k­y Fri­gyes jelenti, hogy jövő hótól kezdve P. Szathmáry Károly fogja szerkeszteni a „Hazánk“-at, ki már be is köszöntött, s többi közt nemes hangon írja, hogy az „egymást bántalmazni vágyó torzsalkodásoktól“ óvakodni fog, „mert nem tarthatjuk feladatunknak a magyar irodalom tekintélyét épen önmaga által kisebbíteni.“ Reméljük,hogy P. Szathmáry Károly barátunk, bár politikai köz­lönyt fog szerkeszteni, továbbra is oly buzgó munka­társa lesz lapunknak, mint eddig volt. — Ugyancsak a szerkesztőt cserélő lap hírei közt olvassuk, hogy a „Nép Zászlójáénak lapvezére és szerkesztője meg­­hasonlottak egymással, s Madarász József visszalépne, a mi csak előnyére válhatnék e lapnak. — A „Ma­gyar Újságot“ a jövő félévben Noseda nyomdája fogja kiállítani. — Az „Ung. Monatschrift“ című tag­­szellemű folyóirat nem fog — mint a hír­mondó — megszűnni, s tovább is Bern­ai úr fogja vezetni, az, ki egykor fennen hirdeté bécsi lapokban, hogy ő nem magyar, hanem „Oesterreicher“. Várjon most micso­da?— Érdekesebb ennél az, hogy jövő hótól kezdve a „Hon“ és esti lapja egy folytatólagos egé­szet fognak képezni, s együtt lehet rá előfizetni, évne­gyedenként 75 kv fölülfizetéssel, mi az esti lapnak csupán papír és bélyeg-költségét födezi. * Az utósó dalmű, melyet e hóban hallani fogunk, Adelburg „Zrinyi“-je lesz, pompás kiállítás­sal. Először 20-kán vagy 23-kán adják elő,­­ ezzel is végzik be az idényt . Királyné 5 Felsége, mielőtt elutazott volna, két arcképet kapott, szüleinek művészileg ké­szített arcképeit. Úgy intézkedett, hogy e képeket Gödöllőn helyezzék el, mi ismét egy új jele hazánk iránti ragaszkodásának. •A tanáregylet augusztusi közgyűlésére a tagok kedvezményekkel utazhatnak. Eddigelé a magyar és az első bécsi gőzhajó társulatok, s a déli és északi vaspályák egyeztek bele, hogy az egylet Pestre és onnan visszautazó tagjainak a menetdíj felét elengedik.­­ Egy német lap azt írta, hogy a kormány 4000 ft évi segélyt ad a nemz. színházi nyugdíjinté­zetnek. Ez azonban valótlan hír. A képviselőház pénzügyi bizottsága állapodott meg abban, hogy a nemzeti színház két műága a segélyezésre nézve is külön választassák. A dráma kapná a meglevő nem­zeti és a később főurak által gyűjtött kettős segély alapot; az opera, ballet, zene, képezde és nyugdíj pedig 54.000 írt segélyt kapnának. S ebben volna a nyugdíj évi 4000 ttja is. Ez azonban még csak terv, melynek elfogadása az országgyűléstől függ. * A néplázításért elfogott Asztalos János fürdő­használatért folyamodott. Orvosi vélemény sze­rint : szüksége van rá. Ennélfogva hetenkint három­szor fogják felügyelet alatt átszállítani a budai Sá­ros-fürdőbe. * Országgyűlési szerb képviselők teg­nap Csernovics Péternél voltak összegyűlendők. * 647

Next