Fővárosi Lapok 1868. július (149-175. szám)

1868-07-24 / 169. szám

169-dik sz Péntek, julius 24. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Ötödik évfolyam 1868. Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Előfizetési díj:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ző em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. BV*­ Előfizetési fölhívásunkat ez évne­gyedre vagy félévre ajánljuk a szépiroda­lom pártolóinak szíves figyelmébe. Fehér galamb. Fehér galamb gyorsan röpül, Gyilkos karvaly száll utána, Még körmével el nem érte, De már verdesi a szárnya. „Röpülj, röpülj fehér galamb, Nincs már messze a te fészked! Megállj, megállj gyilkos karvaly, Széjjel tépni ne merészeld!“ És a galamb jobban röpül, Látja is már búgó párját, Hallja már a csipogást is, Melylyel kicsinyei várják. Oh de gyönge szárnya lankadt, És a karvaly utól érte, Belé vágta éles körmét, És azután széjjel tépte. Te voltál a fehér galamb, S a halál a gyilkos karvaly! Gyermekeid — szegény asszony — Sírnak, rínak mély bánattal! Kiskigyósi VÉGLETEK. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) — Nehány nap, vagy jobban mondva, pár hét előtt két levelet kaptam e városból. Mindkettő a leg­különösebb dolgokat tudatta velem, melyekről máig sem tudom, miféle véleményben legyek. Az egyiket nem szükség mondanom, hogy a báróné irta, a má­sik egy névtelen levél, melyet ha olvasni kíván — íme itt van. Gábrielle átvette a levelet, s már az első sorok­nál halott-halvány jön, és átolvasva azt, visszanyujtá. — Azt hiszem, — szólt nyugodt, méltóságteljes hangon, — hogy e levél ön előtt semmi nyomatékkal sem bírhat, s csak azt csodálom, hogy azt velem el­olvastatni szükségesnek tartá. •­ Megbocsásson Gábriellé, de ha e levél egye­dül érkezik, s véletlenül a sors nem egy napon so­dorja anyja levelével kezeimbe, nevetve dobtam volna azt félre. Azonban a báróné sorai, melyekben az önnek tőlem való elválasztatását kívánja, némi valószínűséget adtak a névtelen levél vádjainak. Gábrielle nyugodt mosolylyal függeszté nagy szemeit a hercegre, s e percben ismét azon királynői alak volt, mint egykor, midőn a sors csapásai még nem halták meg. Arcán büszkeség ült, tekintetében az önérzet nyugalma, s hangja csengő, átható, midőn férjének felelt: — Az ön szavaira Arthúr, semmi feleletet sem adhatok. Annak vádja annyira távol áll azon látkör­­töl, melyben az én szemeim a dolgokat tisztán ki bírják venni, hogy valódi alacsonyságát fölfogni és megítélni képtelen vagyok. Azért legjobb lesz, ha e tárgyat egészen abba­hagyjuk. Mire vezethetne az, ha én önnek hasonlón ily vádiratokat mutatnék föl viseletére nézve ? A­mint ön mondá, legyünk őszin­ték, és ne terheljük szemrehányásokkal, ne alacso­­nitsuk gyanúsításokkal egymást. A herceg pár pillanatig gondolkodva nézett maga elé, mialatt ujjai akaratlan hevességgel kulcsolták egymást. A különben derült s rendesen mosolygó arcon valami szokatlan keserűség ült, s midőn Gab­rielle elhallgatott is, egy ideig gondolataiban elme­­rülten ült. — Legyünk őszinték, —kiáltá végre izgatottan, s fölugorva helyéről, föl s alá járkált a szobában. — Őszinték, — folytatá tépelődve, — tehát kérdem önt Gábriellé, kinek akaratából íratott anyjának levele ? A hercegné habozott. — Anyám saját akaratából irta azon sorokat — Az ön beleegyezése nélkül ? — Tudtomon kivül. Most hallom azt öntől elő­ször, hogy anyámtól levelet kapott. Hohenberg közelebb lépett, s nejére függeszté szemeit. — Ön tehát nem akar válni Gábriellé ? A nő arcát vér bob­ta el , s szemei fényben úsztak. — Szabad akarok lenni, ment minden kötelék­től, — mondá lázas izgatottsággal, s a herceg megle­petve nézett rá. Soha ily szépnek nem látta őt. Galashea szob­ra volt ez, melyet a szerelem keltett életre. Ér­zett, lángolt minden ez arcon, holott a férj eddig csak élő szobrot ismert benne. Sötét, haragos tekintettel nézte most, s aztán újra sétájához fogott. — De én nem akarok elválni öntől Gábriellé, — mondá aztán dacosan, s megállt a nő előtt. Gábrielle halavány lett, s szemeibe könycsöppek találtak, mialatt férjére nézett — Mi célja van velem ? — kérdé reszkető han­gon, s kezeit önkéntelen ijedtséggel kulcsolá össze. — Ön mást szeret, s én útjában állok, terhére va­gyok. Bízzon ön engemet sorsomra, és hagyjon elve­gyülni az ismeretlenül élő boldogok közé. Én nem való vagyok az ön ragyogó pályájára, s ennek útjait csak egyenetlenekké tenném. — Ne beszéljen rólam, — viszonzá hevesen a herceg, — én csak köpönyeg vagyok, melylyel ter­veit el akarja födni. Mi céljai vannak a jövőre ? Györgyhöz akar menni, e haszontalan éhenhalóhoz, ki a barátsággal oly alacsony módon élt vissza ? Mi kilátásai lehetnek vele ? A ki barátját megcsalja, az elárulja nejét is. — Csalódik , — mondá nyugodtan Gábrielle, — ha azt hiszi, hogy György befolyást gyakorolt a történtekre, vagy hogy ő az ön­bizalmával visszaélt volna. Ha akarja tudni a körülményeket, tudja meg, hogy anyám akarta mindazt, a­mi ide érkeztem óta történt. Ö volt az, ki Györgyöt megkínálta kezem­mel. Z­­dvitz báró nem csábított el engemet, ő csak elfogadott. — Gyönyörű komédia, — mondá erőltetett ne­vetéssel Arthúr, — a Hohenberg herceg nevével meg­kínálnak egy kóbor fickót, s az kegyesen elfogadja. — Ha ön Györgyöt sérti, engem is sért, her­ceg ! miután egy nevet viselünk. — Komédia! Önök­et lenézték eddig, neve­­lősködtették a háznál, a báróné kegyes leereszkedés­sel bánt akkor vele, s előttem is többször megvetéssel beszélt róla, és most egyszerre családfőnek fogadják ! Mi okozza e változást ? A herceg nevetve mondta e szavakat, s nem vette észre, hogy háta mögött megnyílt egy ajtó, s a báróné lépett a szobába. — Csalódik herceg, — szólalt meg Zedvitzné — ha azt hiszi, hogy én Györgyöt családfővé fogad­tam. Ő azzá lett, fiam halála által. Jelenleg ő az egyedüli és utolsó Zedvitz, s nem akarom, nem tűr­hetem, hogy az a név, melyet férjem és gyermekeim viselnek, szegényül, ismeretlenül vesszen el. Az én akaratom az, hogy a két utolsó lény, ki a Zedvitz nevet viseli, együtt élvezze azon vagyont, mely sa­játom, s melyet különben fiam örökölt volna. — Hohenberg, midőn a báróné hangját hallá, sebesen fordult meg és önkéntelenül hatta meg ma­gát az egészen megőszült matróna előtt, ki oly na­gyon megöregedett és megváltozott utósó együttlé­­tük óta. A báróné egyenes feszességgel közeledett a kandalló melletti támlányhoz, de bár tartása a régi volt, mozdulatain nem látszott többé az az erély, mely azelőtt lépteit jellemző. Szemeit komolyan, majdnem komoran függeszté a hercegre, de hiányzott azokból a régi dac, melynek helyét keserűség foglalta el. Midőn a támlányban helyet foglalt, Arthúrnak is leülést intett, s egy percnyi hallgatás után, mely alatt veje feleletét látszott várni, folytatá beszédét : — Ön természetesen azt fogja kérdezni: mi jo­gosít engem arra, hogy férjnél levő leányomról ismét férjhezadási terveket készítsek. — Erre azonban az én feleletem egyszerű. Ön házassága kilencedik havában egy más nővel kezdett viszonyt, ki miatt négy hét alatt százezer forintot pazarolt el, s ki miatt nejéhez nem ért rá egyetlen levelet írni, annál ke­■­vésbbé fölkeresni őt. Hogy mily reményeket nyújthat e viselet a jövőre — nem szükség magyaráznom. Elég, ha ön tudja az okot, mely miatt leányom elvá­lását akarom. A báróné elhallgatott, s a herceg halaványan,­­ fölindúlva ugrott föl helyéről, s hevesen lépett a bá­­­­róné elé. — Ki mondá önnek e hazugságokat báróné ? — kérdé ingerült hangon. — Csalhatatlan bizonyítványaim vannak. — És ha én is úgy hinnék a gyanúsításoknak ! Gabriellere nézve, mint azt önök teszik ? kérdé, a­­ levelet, melyet előbb Gabriellenek mutatott, most a bárónénak nyújtva át. Zedvitzné átvette azt, s hirtelen végig olvasá. — Avarné irta, — mondá megvetőleg. — Is­merem kézvonásait. Azon nőrül, ki odáig sülyedt már, hogy névtelen levélben mások becsületét gyanúsítsa, , nincs mit mondanom, ön e levél tartalmát és oly kevéssé hiszi, mint Avarné maga, kinek e tettét az magyarázza meg, hogy Györgyöt szereti. Hohenberg föl s alá járt a szobában, s Gábriellé , félénken függeszté rá tekintetét. — És ha én nem akarok elválni, ha nem egye­zem bele a váló­pörbe ? — kérdé, hirtelen félbesza­kítva sétáját. — Mi fog akkor történni ? — Akkor külön fognak élni, a nélkül, hogy el­váltak volna, — mondá határozottan a báróné. — Jó, — mondá dühösen a herceg, — váljunk el, de fogadom, hogy Gabriella soha sem leend a György neje. (Folyt. köv.) AZ ÉN POÉTÁM. (Ez k is novella.) — Ilona elbeszélése. — (Vége.) Egy nap szép meleg tavaszi délután volt, kint voltam a kertben, egyesegyedül Petőfim társaságá­ban, midőn férjem egy fiatal ember kíséretében egész váratlanul meglepett. — Kedves Irmám, itt hozok neked egy költőt, ki csak tegnap érkezett a fővárosból, s a ki ép úgy tud Beranger és Petőfi verseiért lelkesülni, mint te, szóval, remélem, nem fogsz haragudni, hogy meg­hívtam. Az ifjú könnyedén meghajolt, s az a csintalan hajfürt ismét homlokára esett. Olyan szép volt, mint találkozásunk első napján. Mert hisz, azt mondanom sem kell, hogy ő volt, kit még legtitkosabb ábránd­jaimban sem reméltem látni. — Beregi Emil úr, — kedves nőm, — mondá férjem, egymásnak bemutatva. Szólj már valamit kedves Irmám, különben azt fogja gondolni, hogy nem látod szívesen.

Next