Fővárosi Lapok 1868. augusztus (176-199. szám)

1868-08-08 / 182. szám

182-dik BZ, Szombat, augusztus 8. Kiadó*In­ Tatai: Pest, barátok­ tere 7. «.Ö­tödik évfolyam 1868. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 frt. »legjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső én. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. __Előfizetési fölhívásunkat ez évne­gyedre vagy félévre ajánljuk a szépiroda­lom pártolóinak szíves figyelmébe. A SÁFRÁNYOD (Néprajzi elbeszélés.) Irta: Batizfalvy István. (Folytatás.) — A mi templomunk is szép, — jegyzé meg Zuzinka. — Mi ez a kassaihoz képest. Olyan oszlopsorok tartják ott a templomot, mint a minek a legmagasabb fenyüszálak a mi erdeinkben. S az ablakok mily szép szinü üvegtáblákkal vannak berakva ? Épen olyan forma aranyos szürkület dereng a templomban mint fenyveseinkben, mikor a sűrű fák közé behat a napsugár. És az orgona, hogy zúgott az, mint mikor a vihar zúg a rengetegben , hanem aztán oly szelí­den, oly kedvesen hangzott, hogy csaknem egészen ellágyult a szívem. Bizony csak szép dolog egy ilyen templomban áhitatoskodni. — S a mienkben nem ? —Óh igen. A­ki örömest megy, annak jól esik a buzgóság, legyen a templom nagy, avagy kicsiny. — S te örömest megy a templomba ? — Majd meglátod, hogy gyakran fogok eljárni. — Azt igen jól fogod tenni, — mondá nyájasan Zuzinka. — Mióta hited van, úgy nézesz ki, mint a becsületes emberek; munkálkodjál és imádkozzál, hogy jó legyen dolgod. Semmiféle dicséret sem hatott volna annyira Ja­­nyik lelkébe, és nem okozott volna neki olyan örö­met, mint a lánykának ez egyszerű szavai. Az is jól esett neki, hogy Zuzinka nem szégyel vele az utcán végig menni. Janyik egészen hazáig kisérte Zuzinkát. A ka­punál búcsúzóra kezet akart nyújtani a lánykának, hanem az visszagondolt arra, hogy mily pogányul szorította meg egyszer ez a fiú a kezét, s nem adta neki most oda, hanem egy nyájas „istenhazáddal“ befordult az ajtón. Janyik néhány percig­­ lőtt a kapunál, mint a­ki nem tudja, mi történt vele. Nem tudta fölfogni, mi lehet az oka, hogy ez a lány, ki a templomtól egész idáig jött s oly vidáman csevegett vele, most kezét sem nyújtotta neki búcsúzóra. — Szegény fiú vagyok én, — gondolá magá­ban, — s azért nem kellek neki. A hársfa alatt. Hrabács Janyik még mindig az ősi házban la­kott, de apjával nem élt egy són és egy kenyéren. Az utcára néző szobát az öreg Hrabács és Palyó fog­lalták el; a hátulsó sötét kis kamarát Janyiknak ad­ták. A szegény nagyon meg volt elégedve az osztály­­lyal, csakhogy maga lehetett, s csekély portékáját és keresményét biztosan elzárhatta legközelebbi vérro­konai elöl. Mihelyest rendbeszedte dolgait, ismét vándorútra készült, de most már nagyobb teherrel, mint máskor. A szomszéd porcellángyárban selejtes edényeket vásárolt, a szintén közel fekvő üveghutá­ban poharakat s egyéb üvegszereket szedett, s üzle­tét ez új cikkekkel szaporította. Olyan nagy házi ko­sarat rakott tele, — gondosan szalmába pakolva tö­­redékenyebb portékáit, — hogy alig bírta fölemelni. Elmenetele előtt szeretett volna még Zuzinká­­val találkozni. Szép májusi este volt. A falu ifjúsága ilyenkor a templom közelében a nagy hársfa alatt szokott volt összegyülekezni. Játék, tánc és tréfa között telt el kellemesen az este. Janyik is ide akart jönni, itt remélt pár szót válthatni Zuzinkával. Most is ott voltak nagy számmal az ifjak és a lányok. Még Palyó is ott volt, s mindentalan Zuzinka körül for­gott. Egyszer meg is akarta ölelni, de a lány nem engedte magát, mire egy-két legény, a­ki jól tudta, hogy Zuzinka nem szívelheti Palyót, kötekedni kez­dett vele. — Zuzinka te, ne vonogasd magad oly nagyon, talán azt gondolod, valami úrfi jön éretted a város­ból. Lám, hogy rátartja magát azért, hogy az esküdt úr úgy megcsípegette az arcát, mikor e napokban a szolgabiróval itt volt. — Bizony, majd tőletek fogom kérdezni, — mondá nevetve a lány, — hogy kit válasszak szere­tőmnek. — Miért nem akarod szeretni Palyót ? — kérdé a másik. — Kérdezzétek meg a Szávát, miért nem akarja Zuzinka Palyót szeretni. Az egész társaság hangos kacagásban tört ki. — Máskor, — szólt közbe egyike a lányoknak­ — kösd láncra a kutyátokat, ha a szeretőd meg akar látogatni. — Vagy pedig te Palyó, — jegyzé meg egy másik, — bottal menj a szeretődhöz. — Ugyan beszéld el nekünk Zuzinka, hogy is volt ? Ugy­e, a kutyátok leszakította Palyó kabanyi­­­ájának az egyik szárnyát, s megharapta őt úgy, hogy ordítani kezdett. — Úgy van, — folytatá Zuzinka. — Én a szo­bában az ablaknál állottam, s úgy nevettem a sze­gény Palyó sorsán. szinte kevés híja volt, hogy meg nem pukkadtam. Palyó vérvörös lett a harag miatt. Most egy másik lány kezdte meg az inger­kedést. — Palyó, mondd meg már, mikor tartod a lako­dalmat ? Zuzinka már alig várja, hogy haza­vidd. — Épen nem, — vágott közbe Zuzinka, — az én szeretemnek szépnek, csókravalónak kell lennie, különben nekem nem kell. — No hiszen csókolni én is tudok, — kiált föl­­ hirtelen Palyó, miközben meg akarta fogni a lányt,­­ hogy megcsókolja. De Zuzinka igen erős lány volt, jobb kezével­­ megragadta Palyót a nyakánál, balkezével pedig be­fogta a száját, úgy hogy lélekzeni se tudott, s elkez­dett vergődni, hogy kiszabadítsa magát valahogy a lány kezéből. Ekkor kacagott csak igazán az ifjúság, Palyó pedig úgy megszégyelte magát, hogy tüstént oda hagyta a társaságot. — Várj csak, várj, — mormogá útközben, — majd meg fogsz te engemet csókolni, a­hányszor aka­rom , legközelebb beszélni fogok apáddal. Az utóbbi jelenetet a társasághoz közeledő Ja­nyik jól látta. Zuzinkát már messziről megismerte, de bátyját is, s meg nem fogható, miért tréfálnak ezek oly bizalmasan egymással. Azután eszébe jutott a lánynak közönyös magatartása, mikor a templom­ból haza kísérte. Mindez nagyon megzavarta fejét. Az a gondolat, hogy utóbbi távolléte alatt nem szö­­vődött-e Palyó és Zuzinka között bensőbb ismeretség, nyugtalanítani kezdé őt. Azonnal visszafordult, s mély gondolatokba merülve ült le az udvarban a fal alatt. Pár perc múlva haza érkezett Palyó. — Ugyan mondd meg bátya, mit nevettetek any­­nyit a hárs alatt? — Ha eljöttél volna, tudnád, — válaszolt Palyó szárazán. A feleletből Janyik azonnal észrevette, hogy Palyónak nem sok szerencséje volt ez este, külön­ben nem lett volna ily boszús. Zuzinkától azonban úgy szeretett volna engedelmet kérni, hogy roszat gondolt felőle. Másnap reggel nehéz terhével útnak indult Ja­nyik. Zuzinkáék háza mellett kelle elmennie. A lány­ka épen az ablak mellett állott. Arca olyan szép, olyan piros volt, hogy szinte gyönyörűség volt rá nézni. A lányka fölnyitáa az ablakot. — Jó reggelt Janyik, hát már megint elmegy, s nem is mondtad, hogy készülsz ? — Hiszen neked úgyis mindegy, akárhol va­gyok, — vélekedek Janyik. — Ki mondta azt neked ? — mondá mosolyogva a lányka. A szegény fiúnak oly jól, és oly roszul esett e kérdés. Jól esett, mert örült, hogy Zuzinka oly nyá­jas iránta, roszul, mert el kellett mennie megint a vi­lágba, idegen, ismeretlen emberek közé. — Adj nekem valami csekélységet emlékül az útra, úgy sincs nekem jóakaróm a világon, s ez úgy fáj nekem, hogy nem is képzelheted. Zuzinka résztvevőleg tekintett az ifjúra. — Nincs semmim, a­mit neked adhatnék. — Vagy igen, ezek a rózsák az ablakban a tieid ! — Szakíts egyet, ha úgy akarod ... (Folyt. köv.) B­ŰNJEL. Elbeszélés Gerstücker után. (Folytatás.) A kis Jeanette. Ép úgy el voltak foglalva a hölgyek az első na­pokban, mint atyjok, habár kissé kellemesebb mó­don. Hány mindenféle látogatást kelle tenniök, hogy az illem legszükségesebb kötelmeinek eleget tegye­nek, és mennyit kellett ehhez még elbeszélniök! Atyjukat csak asztalnál láthatták, mert éjfélig, sőt tovább is ült gyakran szobájában oly iszonyú füstben, mely alakját csak ködös vázlatokban en­gedte látni, sóhajtozva és nyögve, ha a nagy és feny­séges tengerre emlékezett, a szép szabad Rajnára gondolt, holott most a kék borítékba fűzött akták között a fuldoklással kellett küzdenie. Már harmadik napja volt, hogy visszatértek, midőn Eliz mintegy négy óra tájban egyedül jött haza, mivel Katinak még egy pár iskolás barátné­­ját kellett meglátogatnia. A lépcsőn találta a kis Jeanettet, a divatárusnő lánykáját, a­kit még haza­jövetele óta nem látott. — Ejnye Jeanette, Hogy vagy gyermekem, is­mersz még ? — szólt a kicsihez ugorva, ki elébe ter­jesztette kis karjait, — mit csinálsz szivem­ ? — Jól, Lily néni, — felelt a gyermek furcsa törött dialektusban, nagyon jól. Lily soká elmaradni. — Nagyon sokáig szivem, nagyon sokáig, de már most örül is Lily, hogy ismét itthon van és Jea­­nettel játszhatik, és olyan szép cukorsüveget hozott neki. Eljön-e Jeanette érezte velem ? — Igen, Jeanette elmegy, — magyarázta a gyermek, és Jeanettet kezénél fogva a lépcsőn fölve­zette. Jeanette kedves kis gyermek volt, valamivel több, mint három éves, gömbölyű piros arccal és gyöngysor fogakkal; e mellett dacos is, olyan kis csevegő, ki az egész ház szeretőjét megnyerte. Majd az egyik, majd a másik párt vette magához, és anyja, ki nappal különben is el volt foglalva, este alig tudta visszakapni. Eliz a gyermekkel az ablakhoz ült, és ennek most el kellett beszélnie, mi történt a hosszú idő alatt, mit tanult, és kivel játszott azóta, és a gyer­mek egy ideig vígan beszélgetett. Egyszerre azonban eszébe jutott, miért jött ő fel tulajdonképen, és okos szemeivel Elizhez fölnézve, mondá : — De Lily néni — a cukorsüveget.

Next