Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)
1868-09-01 / 200. szám
Ok bűntényben részesek , az ön által imént nevezett neveket ismerik, én nem, én nekem semmi közöm önnel!“ „Tulajdonképen — folytatá Cardillac. — Olivier, te neked becsületedre válik, ha mellettem, korunk leghíresebb mesterénél dolgozhatod ki, hűsége és becsülete miatt mindenki nagyrabecsül, ugyanannyira, hogy minden rágalom a vádló fejére háramlanék. Ami Madelont illeti, úgy meg kell vallanom neked, hogy engedékenységemet neki köszönheted. Oly hévvel szeret, minőt e gyermekben nem is sejtettem. Mindjárt elmeneteled után lábaimhoz borúlt, átkaroló térdeimet s könyek között esküdött, hogy nélküled nem élhet. Én gondolom, hogy csak képzelődik, mint ez a fiatal szerelmeseknél szokott történni, hogyha az első tejes arc barátságosan néz rájuk, mindjárt halni akarnak. De valóban Madelon gyönge s beteg lett, midőn pedig e bolond dolgot ki akartam verni fejéből, százszor kiáltó nevedet. Végre mit volt mit tennem, ha nem akartam, hogy megőrüljön? Tegnap este megmondom neki, hogy mindenbe beleegyezem, s ma visszaviszlek. Erre éjjel virágzó lett, mint a rózsa, s most szerelmi epedésben magánkívül várakozik rád!“ Bocsássa meg nekem az ég, de magam sem tudom mikép, — rögtön a Cardillac házában termettem, hol Madelone kiáltással: „Olivier, Olivier, kedvesem, férjem!“ rám omlott, megölelt, szorosan melléhez szorított, én pedig legnagyobb elragadtatásomban a szent szűzre s minden szentekre megesküvöm, hogy ezután soha soha el nem hagyom !“ E válságos pillanatra visszaemlékezvén, kénytelen volt Olivier pihenni. Scuderi, utálattal telve el egy ily gonosz ember fölött, kit maga is erényesnek, becsületesnek tartott, igy kiálta föl: „Iszonyú, — Cardillac ama gyilkosbandához tartozott, mely a mi jó városunkat gyilkos barlanggá tette ?“ — Mit mond a kisasszony — mondá Olivier — gyilkos bandához ? Ily banda itt nem is létezett. Cardillac egymaga volt az, ki elvetemedett tevékenységgel kérese föl és találta meg áldozatait városunkban. Hogy egymaga volt, ki e tetteket elköveté, onnan világlik ki, hogy a gyilkosnak sohasem jöttek nyomába. De folytassuk. A következők egy alávaló s roppant szerencsétlen ember titkát adják önnek elé. Helyzetemet, melyben mesteremnél voltam, mindenki meggondolhatja. A lépés meg volt téve, nekem hátrálnom nem lehetett. Néha Cardillac gyilkostársának véltem magamat, s csak Madelon szerelmében öltem el az égető kint, mely gyötrött, csak mellette sikerült enyhítenem a meg nem nevezhető bút. Ha a műhelyben dolgoztam az öreggel, nem nézhettem arcára, nem voltam képes vele beszélni az utálatról, melyet e rettenetes ember közelében éreztem, ki nappal a gyöngéd atya s a jó polgár minden erényét gyakorlá, mig gonosz tetteit az éj palástja alatt űzte. Madelon, a jámbor, angyaltisztaságú gyermek, bálványozó szeretettel csüggött rajta. Szívem majd megrepedt, ha az a gondolat villant meg agyamban, ha egyszer utól találja érni a bosszú, én a gyilkolást kénytelen volnék elhallgatni. Nem tekintve a rendőrök beszédeiből vett tudomást, Cardillac tettei, indoka, kivitelének szokása, talány volt előttem. De a fölvilágosítás nem késett. Egy nap Cardillac, ki különben a munkánál igen vidám s tréfás volt, igen komoly s magába szállott lett. Egyszerre az ékszert, melyen ő dolgozott, úgy eldobá magától, hogy a drágakövek és gyöngyök szerteszét hulltak. Hevesen fölugrott s igy kezde beszélni: „Olivier, mi közöttünk a dolog igy nem maradhat, e viszony előttem elviselhetlen. Amit Desgrais legfinomabb ravaszságának nem sikerült fölfedezni, azt a sors kezedbe játszá. Te láttál engem éji munkáimnál, melyre rész csillagom ösztönöz, — minden ellenállás lehetetlen. A terasz csillagod engedé, hogy kövess engem, az burkolt téged fátyolba; az adott lépteidnek oly könnyűséget, hogy mint valami féreg, hallatlanul jártál, annyira, hogy én, ki éjjel az utcán a sötét dacára is úgy látok, mint egy tigris, ki az utcán a legtávolabbi morajt észreveszem, a légy dongását meghallom, téged nem vettelek észre. Gonosz csillagod vezetett hozzám bajtársul. Mostani helyzetedben árulásra gondolnod sem lehet. S ezért mindent tudatok veled!“ „Soha nem leszek társad, képmutató, gonosztevő!“ Így akartam kiáltani, de a benső rémület, mely Cardillac szavai hallatára meglepett, lekötő ajkaimat. Szavak helyett érthetlen hangokat adtam. Cardillac leült dolgozó székére. Az izzadságot letörte homlokáról. Úgy látszott, hogy a múltakra emlékezés által megindítva, nehezen tudja magát összeszedni. Végre így szólt: „A bölcs emberek sokat beszélnek oly benyomások hatásáról, melyek az áldott állapotban levő asszonyok gyermekeire csodálatos benyomást gyakorolnak. Anyámról tudok ily csodálatos esetet. Midőn engem szive alatt hordott, több asszonynyal egy udvari ünnepélyt nézett meg a Trianonban. Pillanata egy spanyol öltönyben levő uracsra esett, ki nyakán egy csillogó drágakövekkel ragyogó láncot viselt, anyám erről nem tudta szemeit levenni. Egész lénye a csillogó drágakövek utáni vágygyal telt el, melyeket ő roppant birtoknak gondolt. Ez a vágy benyomása ment át az én, akkor még élettelen szervezetembe is. Már első gyermekéveimben legjobban szerettem a gyémántokat s az arany karpereceket. Ezt szüleim természetes gyermeki hajlamnak tulajdoníták. De máskép mutatkozott, mert mint fiú az aranyat s drágaköveket elloptam, ahol csak szerit ejthetem. Mint egy műértő, megtudtam különböztetni a hamis követ az igazitól. Csak ez utóbbiakat szerettem, a hamis köveket, arany pénzt nem bántottam. Hogy aranynyal s drágakövekkel lehessen dolgom, aranyműves mesterségre adtam magam. Szenvedélylyel dolgoztam, s igy nemsokára e nemben első mester lettem. Most egy korszak kezdődött, melyben a velem született hajlam oly sokáig elnyomva lévén, hatalmasan föléledt, s rombolólag működött. Mihelyt egy ékszert elkészitek s azt eladám, nyugtalanság, aggalom lepett meg, mely elrablá álmomat, életerőmet, egészségemet. Mint rém állott előttem a személy, melynek számára dolgoztam, az én ékszeremmel volt földíszítve, s egy hang harsogtatá fülembe: „Ez a tied, ez a tied, — veddjel — minek a halottnak a gyémántok !“ így végre a lopás mesterségére adtam magamat. A nagyok házában való bejárást fölhasználtam, semmi zár nem állott ellent ügyességemnek, s az ékszer, melyet készitettem, csakhamar ismét kezemben volt. De nyugtalanságomat nem enyhité ez. Ama iszonyú hang ismét hallatá magát s gúnyosan mondá: „Hohó, ékszeredet egy halott viseli!“ Magam sem tudom, mint történt, iszonyú, kimondhatlan gyűlölet támadt bennem az iránt, kinek valami ékszert készitek. Igen, bensőmben gyilkolási vágy ébredt föl ellene, mitől magam is megborzadtam. Ez időben vettem e házat. A tulajdonossal megegyeztem, itt, e szobában ültünk egy üveg bor mellett, örvendve a megkötött szerződés fölött. (Folyt. köv.) II Regensburg és a Walhalla. (Úti tárcámból.) I. (V. V.) Münchentől Regensburgig az út semmi változatossággal nem kedveskedik. Nem egészen egyhangú ugyan, de nélkülözi ama képletes sokszerüséget, mely a bajor felvidéket jellemzi, s mely különösen a salzburg-müncheni útnak az alpesek mindegyre változó távlataival oly leirhatlan szépséget kölcsönöz. Semmi nevezetesebb pont sem kínálkozik nyughelyül, és ha az ember Landshut városát elhagyta, csak jelentéktelen falvak váltakoznak az egész vidéket benőtt fenyvesek mindegyre sűrűsödő , koronként ismét ritkuló, helylyel közzel azonban pázsitos rétektől, kövér kaszálóktól, sárgáló kalászt lengető térségektől vagy dúsan viruló komlóföldektől megszakasztott csoportulataival. Az élénkség azonban nem hiányzik. A mezei munka jótékony működése most (júliusban) javában foly, és mindenütt szorgalmas kezeket látunk sürögni a kalászok körül, vagy ügyes kis boglyákká alakítni a lekaszált illatos szénát. Az aratás, kaszálás és gyűjtés még egyszer annyi munkást is igénybe vehetnének, mert a termés mindenütt nagy, úgyszólván rendkívüli, de a kedélyruganyosság és akarat megkettőzik az erőket, és hiba nélkül, sőt játszva teljesíti mindenki feladatát. A kép azért, melyet látunk, teljesen visszatükrözi egy becsületes, munkaszerető nép ernyedetlen törekvését. A mező mindenütt olyan, mintha gondosan hímzett tarka szőnyeg borítná: oly csinosan és kimért gondossággal rakják egymásra majdnem szálanként a kalászok, és van összegyűjtve a pusztánként elnyúló hosszú réteken a sarjú, zöldes zománcával árnyalatos ellentétet képezve a gazdagon elterülő keresztek sárga színe mellett. Rend és takarékosság uralkodik mindenütt. Negyedfél órai utazás után Regensburg előtt vagyunk, és mire körültekinthetünk, vonatunk már vigan berobog az indóházba, hol a hordárok és bérkocsisok tolakodó serege szokott módon ajánlja fel szolgálatát. Regensburg, a régi birodalmi szabad város, a német birodalmi gyűlések színhelye, hol magyar követeink is oly gyakran megfordultak, az idegenre nem gyakorol kedvező benyomást. Kolostorszerű régi házaival, keskeny és néptelen utcáival úgy néz ki, mintha falai között még most is javában folynának az istenítéletek. Azután, ha a lakossággal érintkezésbe jövünk, barátságos és szívélyes népre , találunk ugyan, mely azonban őseitől öröklött és századokon át hűn megőrzött félénk és tartózkodó modoránál fogva a látogatót semmi meglepetésben nem részesítheti. Hiába, a Regensburg csak a múlt dicsőségét gyászolja, és a jelen szűk korlátai között sóvárogva küldi vissza ábrándját egy csodálatos kor eltűnt mesés küzdelmei után ! Amin Regensburgban az idegen szeme megakad, az csak a régiséget képviseli, s csak századok megsokasodott hagyományán át szól hozzánk. Regensburg úgy, amint jelenleg áll, bátran beillenék egy nagyszerű régiségtárba, hol csak a gázvilág árulná el, hogy itt az újkori műveltség is gyökeret vert. Azonban nemcsak a régész, hanem bármely művelt világfi is föltalálja itt érdeke tárgyát. Regensburg goth ízlésű dómja Németország legelső építményei közé sorozható; ódon városháza páratlan múlttal dicsekedhetik, és a szomszédságában fekvő Stauf helység fölött magasló Walhalla az újkor egyik legpompásabb, legeszményibb alkotásának mondható. Hogy ha Regensburgban a Wallner vagy Gesandtenstrassén végig haladunk , gazdag történelmi emlékek tárulnak föl előttünk. Ez után laktak a német birodalom képviselői, a külföldi hatalmasságok követei. És a nagyobbára változatlanul megmaradt régi házak még jelenleg is magukon hordják egykori tulajdonosaik címerét. Ezek között a velencei szárnyas oroszlán a leggazdagabban van képviselve, jeléül annak, hogy a büszke Signoria itt is nagy befolyású politikai szerepet játszott. Akkor bizonyára más kinézése lehetett e helynek, és a most oly csöndes, mondhatni néma falak ép oly eleven mint zajos és lüktető életműködésnek voltak tanúi. Akkor egyik ünnepély a másikat érte, és a komoly tanácskozmányok után harcedzett daliák lovagoltak itt régi, győzedelmet vívni a tornákon és nyerni szerelmet a „legméltóbb“ kezéből. Víg pohár között e házakból zene hangzott, és a távol éjszakról jött lovag nem egyszer vetette el kardját, hogy lantot ragadván, kedvesének az ablakok alatt éji dalt zengjen. Ámde ma már minden regényességnek vége, és habár az elkopott lépcsőzet nem is fakad panaszra , de az idő mindent megemésztő kezének súlyos voltáról egyként tanúskodnak a mohosult és megfeketült falak, valamint az azokon mindenütt mélyen tátongó hasadékok. Az utolsó birodalmi gyűlés itt 1806 ban volt, midőn Regensburg városa birodalmi közvetettségét is elvesztő és bajor felsőség alá jutott. Kereskedése és főleg ipara ez idő óta folyvást hanyatlik, és régi nagyszerűségét alig nyerheti vissza többé. A birodalomból ide sereglett nagyok hajdan állandó foglalkozást biztosítottak az itteni iparosok számára, és a különnemű céhek gazdag virágzásnak örvendettek. Az ötvösök különösen valódi arany napokat éltek. A birodalmi urak és lovagok tömeges megrendelései folytán e céh nagyszerű jólétre vergődhetett, melynek a birodalmi gyűlések megszűnte óta alig találhatni nyomát. Most ez csak tengődik, holott 1806 előtt az egész birodalomra kiható szerepet játszott: a regensburgi army nyakláncokat és serlegeket mindenütt ismerték. Az ódon tanácsház egyik csarnoka tele van ilynemű ötvös címerekkel, melyek a jelenleg dívó hirdetésekhez hasonlón a különnemű ötvösházak készítményeinek minőségéről tanúskodtak. A mostani fénykép albumokat akkoriban ötvös-díszművek helyettesítették, és a legszegényebb képviselő is, legalább egyszer egy gyűlés alatt, mindenesetre igénybe vette az aranyművesek mesterségét. Akkor mindenki valami ötvösmunkát vitt haza emlékül A regensburgi tanácsház Németország legódonabb épületeinek egyike. Várhoz hasonlít, s mint a regensburgi házak nagyobb része, erkélylyel, csatatoronynyal van ellátva. Góthikus hegyes övezete még fokozza az idő zord működése következtében megfeketült falainak sötét komorságát, és nehéz vas kapuzata teljes összhangzatban áll alacsony és mélyen az udvarig terjedő homályos kapuszinével. A lépcsőzet szűk és kényelmetlen. Az előcsarnokba érve, körültekintek, de délutáni két óra lévén, egy árva lélek sem mutatkozott, kitől valamit kérdezhettem volna, a miért is jónak láttam — régi szokásom igénybevételével, — minden útmutatás nélkül egymagam hozzá 798