Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-01 / 200. szám

­Ok bűntényben részesek , az ön által imént nevezett neveket ismerik, én nem, én nekem semmi közöm önnel!“ „Tulajdonképen — folytatá Cardillac. — Olivier, te neked becsületedre válik, ha mellettem, korunk leghíresebb mesterénél dolgozhatod ki, hű­sége és becsülete miatt mindenki nagyrabecsül, ugyanannyira, hogy minden rágalom a vádló fejére háramlanék. A­mi Madelont illeti, úgy meg kell val­lanom neked, hogy engedékenységemet neki köszön­heted. Oly hévvel szeret, minőt e gyermekben nem is sejtettem. Mindjárt elmeneteled után lábaimhoz borúlt, átkaroló térdeimet s könyek között esküdött, hogy nélküled nem élhet. Én gondolom, hogy csak képzelődik, mint ez a fiatal szerelmeseknél szokott történni, hogyha az első tejes arc barátságosan néz rájuk, mindjárt halni akarnak. De valóban Madelon gyönge s beteg lett, midőn pedig e bolond dolgot ki akartam verni fejéből, százszor kiáltó nevedet. Végre mit volt mit tennem, ha nem akartam, hogy megőrül­jön? Tegnap este megmondom neki, hogy mindenbe beleegyezem, s ma visszaviszlek. Erre éjjel virágzó lett, mint a rózsa, s most szerelmi epedésben magán­kívül várakozik rád!“ Bocsássa meg nekem az ég, de magam sem tudom mikép, — rögtön a Cardillac házában termettem, hol Madelon­e kiáltással: „Oli­vier, Olivier, kedvesem, férjem!“ rám omlott, meg­ölelt, szorosan melléhez szorított, én pedig legna­gyobb elragadtatásomban a szent szűzre s minden szentekre megesküvöm, hogy ezután soha soha el nem hagyom !“ E válságos pillanatra visszaemlékezvén, kényte­len volt Olivier pihenni. Scuderi, utálattal telve el egy ily gonosz ember fölött, kit maga is erényesnek, becsületesnek tartott, igy kiálta föl: „Iszonyú, — Cardillac ama gyilkosbandához tartozott, mely a mi jó városunkat gyilkos barlanggá tette ?“ — Mit mond a kisasszony — mondá Olivier — gyilkos­ bandához ? Ily banda itt nem is létezett. Cardillac egymaga volt az, ki elvetemedett tevé­kenységgel kérese föl és találta meg áldozatait vá­rosunkban. Hogy egymaga volt, ki e tetteket elkö­­veté, onnan világlik ki, hogy a gyilkosnak sohasem jöttek nyomába. De folytassuk. A következők egy alávaló s roppant szerencsétlen ember titkát adják önnek elé. Helyzetemet, melyben mesteremnél vol­tam, mindenki meggondolhatja. A lépés meg volt téve, nekem hátrálnom nem lehetett. Néha Cardillac gyilkostársának véltem magamat, s csak Madelon szerelmében öltem el az égető kint, mely gyötrött, csak mellette sikerült enyhítenem a meg nem nevez­hető bút. Ha a műhelyben dolgoztam az öreggel, nem nézhettem arcára, nem voltam képes vele be­szélni az utálatról, melyet e rettenetes ember közelé­ben éreztem, ki nappal a gyöngéd atya s a jó pol­gár minden erényét gyakorlá, mig gonosz tetteit az éj palástja alatt űzte. Madelon, a jámbor, angyal­tisztaságú gyermek, bálványozó szeretettel csüggött rajta. Szívem majd megrepedt, ha az a gondolat vil­lant meg agyamban, ha egyszer utól találja érni a bosszú, én a gyilkolást kénytelen volnék elhallgatni. Nem tekintve a rendőrök beszédeiből vett tudomást, Cardillac tettei, indoka, kivitelének szokása, talány volt előttem. De a fölvilágosítás nem késett. Egy nap Cardillac, ki különben a munkánál igen vidám s tré­fás volt, igen komoly s magába szállott lett. Egy­szerre az ékszert, melyen ő dolgozott, úgy eldobá ma­gától, hogy a drágakövek és gyöngyök szerteszét hulltak. Hevesen fölugrott s igy kezde beszélni: „Olivier, mi közöttünk a dolog igy nem maradhat, e viszony előttem elviselhetlen. A­mit Desgrais leg­finomabb ravaszságának nem sikerült fölfedezni, azt a sors kezedbe játszá. Te láttál engem éji mun­káimnál, melyre rész csillagom ösztönöz, — minden ellenállás lehetetlen. A te­rasz csillagod engedé, hogy kövess engem, az burkolt téged fátyolba; az adott lépteidnek oly könnyűséget, hogy mint valami féreg, hallatlanul jártál, annyira, hogy én, ki éjjel az utcán a sötét dacára is úgy látok, mint egy tigris, ki az utcán a legtávolabbi morajt észreveszem, a légy dongását meghallom, téged nem vettelek észre. Go­nosz csillagod vezetett hozzám bajtársul. Mostani helyzetedben árulásra gondolnod sem lehet. S ezért mindent tudatok veled!“ „Soha nem leszek társad, képmutató, gonosztevő!“ Így akartam kiáltani, de a benső rémület, mely Cardillac szavai hallatára meg­lepett, lekötő ajkaimat. Szavak helyett érthetlen han­gokat adtam. Cardillac leült dolgozó székére. Az izzadságot letörte homlokáról. Úgy látszott, hogy a múltakra emlékezés által megindítva, nehezen tudja magát összeszedni. Végre így szólt: „A bölcs embe­rek sokat beszélnek oly benyomások hatásáról, me­lyek az áldott állapotban levő asszonyok gyerme­keire csodálatos benyomást gyakorolnak. Anyámról tudok ily csodálatos esetet. Midőn engem szive alatt hordott, több asszonynyal egy udvari ünnepélyt né­zett meg a Trianonban. Pillanata egy spanyol öl­tönyben levő uracsra esett, ki nyakán egy csillogó drágakövekkel ragyogó láncot viselt, anyám erről nem tudta szemeit levenni. Egész lénye a csillogó drágakövek utáni vágygyal telt el, melyeket ő roppant birtoknak gondolt. Ez a vágy benyomása ment át az én, akkor még élettelen szervezetembe is. Már első gyermekéveimben legjobban szerettem a gyémánto­kat s az arany karpereceket. Ezt szüleim természe­tes gyermeki hajlamnak tulajdoníták. De máskép mutatkozott, mert mint fiú az aranyat s drágaköve­ket elloptam, a­hol csak szerit ejthetem. Mint egy mű­­értő, megtudtam különböztetni a hamis követ az iga­zitól. Csak ez utóbbiakat szerettem, a hamis köve­ket, arany pénzt nem bántottam. Hogy aranynyal s drágakövekkel lehessen dolgom, aranyműves mes­terségre adtam magam. Szenvedélylyel dolgoztam, s igy nemsokára e nemben első mester lettem. Most egy korszak kezdődött, melyben a velem született hajlam oly sokáig elnyomva lévén, hatalmasan föl­éledt, s rombolólag működött. Mihelyt egy ékszert elkészitek s azt eladám, nyugtalanság, aggalom le­pett meg, mely elrablá álmomat, életerőmet, egész­ségemet. Mint rém állott előttem a személy, mely­nek számára dolgoztam, az én ékszeremmel volt föl­­díszítve, s egy hang harsogtatá fülembe: „Ez a tied, ez a tied, — veddjel — minek a halottnak a gyémán­tok !“ így végre a lopás mesterségére adtam maga­mat. A nagyok házában való bejárást fölhasználtam, semmi zár nem állott ellent ügyességemnek, s az ékszer, melyet készitettem, csakhamar ismét kezem­ben volt. De nyugtalanságomat nem enyhité ez. Ama iszonyú hang ismét hallatá magát s gúnyosan mon­dá: „Hohó, ékszeredet egy halott viseli!“ Magam sem tudom, mint történt, iszonyú, kimondhatlan gyű­lölet támadt bennem az iránt, kinek valami ékszert készitek. Igen, bensőmben gyilkolási vágy ébredt föl ellene, mitől magam is megborzadtam. Ez időben vettem e házat. A tulajdonossal megegyeztem, itt, e szobában ültünk egy üveg bor mellett, örvendve a megkötött szerződés fölött. (Folyt. köv.)­­ II Regensburg és a Walhalla. (Úti tárcámból.) I. (V. V.) Münchentől Regensburgig az út semmi változatossággal nem kedveskedik. Nem egészen egyhangú ugyan, de nélkülözi ama képletes soksze­­rüséget, mely a bajor felvidéket jellemzi, s mely külö­nösen a salzburg-müncheni útnak az alpesek mind­egyre változó távlataival oly leirhatlan szépséget kölcsönöz. Semmi nevezetesebb pont sem kínálkozik nyughelyül, és ha az ember Landshut városát el­hagyta, csak jelentéktelen falvak váltakoznak az egész vidéket benőtt fenyvesek mindegyre sűrűsödő , koronként ismét ritkuló, helylyel közzel azonban pázsitos rétektől, kövér kaszálóktól, sárgáló kalászt lengető térségektől vagy dúsan viruló komlóföldek­től megszakasztott csoportulataival. Az élénkség azonban nem hiányzik. A mezei munka jótékony működése most (júliusban) javában foly, és mindenütt szorgalmas kezeket látunk sürögni a kalászok körül, vagy ügyes kis boglyákká alakítni a lekaszált illatos szénát. Az aratás, kaszálás és gyűjtés még egyszer annyi munkást is igénybe vehetnének, mert a termés mindenütt nagy, úgy­szólván rendkívüli, de a ke­délyruganyosság és akarat megkettőzik az erőket, és hiba nélkül, sőt játszva teljesíti mindenki feladatát. A kép azért, melyet látunk, teljesen visszatükrözi egy becsületes, munkaszerető nép ernyedetlen törek­vését. A mező mindenütt olyan, mintha gondosan hím­zett tarka szőnyeg borítná: oly csinosan és kimért gondossággal rakják egymásra majdnem szálanként a kalászok, és van összegyűjtve a pusztánként elnyúló hosszú réteken a sarjú, zöldes zománcával árnyalatos ellentétet képezve a gazdagon elterülő keresztek sárga színe mellett. Rend és takarékosság uralkodik min­denütt. Negyedfél órai utazás után Regensburg előtt vagyunk, és mire körültekinthetünk, vonatunk már vigan berobog az indóházba, hol a hordárok és bér­kocsisok tolakodó serege szokott módon ajánlja fel szolgálatát. Regensburg, a régi birodalmi szabad vá­ros, a német birodalmi gyűlések színhelye, hol ma­gyar követeink is oly gyakran megfordultak, az ide­genre nem gyakorol kedvező benyomást. Kolostor­­szerű régi házaival, keskeny és néptelen utcáival úgy néz ki, mintha falai között még most is javában foly­nának az istenítéletek. Azután, ha a lakossággal érintkezésbe jövünk, barátságos és szívélyes népre , találunk ugyan, mely azonban őseitől öröklött és századokon át hűn megőrzött félénk és tartózkodó modoránál fogva a látogatót semmi meglepetésben nem részesítheti. Hiába, a Regensburg csak a múlt dicsőségét gyászolja, és a jelen szűk korlátai között sóvárogva küldi vissza ábrándját egy csodálatos kor eltűnt mesés küzdelmei után ! A­min Regensburgban az idegen szeme meg­akad, az csak a régiséget képviseli, s csak századok megsokasodott hagyományán át szól hozzánk. Re­gensburg úgy, a­mint jelenleg áll, bátran beillenék egy nagyszerű régiségtárba, hol csak a gázvilág árulná el, hogy itt az újkori műveltség is gyökeret vert. Azonban nemcsak a régész, hanem bármely mű­velt világfi is föltalálja itt érdeke tárgyát. Regensburg goth ízlésű dómja Németország legelső építményei közé sorozható; ódon városháza páratlan múlttal di­csekedhetik, és a szomszédságában fekvő Stauf hely­ség fölött magasló Walhalla az újkor egyik legpom­pásabb, legeszményibb alkotásának mondható. Hogy ha Regensburgban a Wallner vagy Ge­­sandtenstrassén végig haladunk , gazdag történelmi emlékek tárulnak föl előttünk. Ez után laktak a né­met birodalom képviselői, a külföldi hatalmasságok követei. És a nagyobbára változatlanul megmaradt régi házak még jelenleg is magukon hordják egykori tulajdonosaik címerét. Ezek között a velencei szár­nyas oroszlán a leggazdagabban van képviselve, je­léül annak, hogy a büszke Signoria itt is nagy befo­lyású politikai szerepet játszott. Akkor bizonyára más kinézése lehetett e helynek, és a most oly csöndes, mondhatni néma falak ép oly eleven mint zajos és lüktető életműködésnek voltak tanúi. Akkor egyik ünnepély a másikat érte, és a komoly tanácskozmá­­nyok után harcedzett daliák lovagoltak itt régi, győ­­zedelmet vívni a tornákon és nyerni szerelmet a „leg­­méltóbb“ kezéből. Víg pohár között e házakból zene hangzott, és a távol éjszakról jött lovag nem egyszer vetette el kardját, hogy lantot ragadván, kedvesének az ablakok alatt éji dalt zengjen. Ámde ma már min­den regényességnek vége, és habár az elkopott lép­­csőzet nem is fakad panaszra , de az idő mindent megemésztő kezének súlyos voltáról egyként tanús­kodnak a mohosult és megfeketült falak, valamint az azokon mindenütt mélyen tátongó hasadékok. Az utolsó birodalmi gyűlés itt 1806 ban volt, midőn Regensburg városa birodalmi közvetettségét is elvesztő és bajor felsőség alá jutott. Kereskedése és főleg ipara ez idő óta folyvást hanyatlik, és régi nagyszerűségét alig nyerheti vissza többé. A biroda­lomból ide sereglett nagyok hajdan állandó foglalko­zást biztosítottak az itteni iparosok számára, és a különnemű céhek gazdag virágzásnak örvendettek. Az ötvösök különösen valódi arany napokat éltek. A birodalmi urak és lovagok tömeges megrendelései folytán e céh nagyszerű jólétre vergődhetett, mely­nek a birodalmi gyűlések megszűnte óta alig talál­hatni nyomát. Most ez csak tengődik, holott 1806 előtt az egész birodalomra kiható szerepet játszott: a regensburgi army nyakláncokat és serlegeket min­denütt ismerték. Az ódon tanácsház egyik csarnoka tele van ilynemű ötvös címerekkel, melyek a jelenleg dívó hirdetésekhez hasonlón a különnemű ötvös­házak készítményeinek minőségéről tanúskodtak. A mostani fénykép albumokat akkoriban ötvös-díszmű­­vek helyettesítették, és a legszegényebb képviselő is, legalább egyszer egy gyűlés alatt, mindenesetre igénybe vette az aranyművesek mesterségét. Akkor mindenki valami ötvös­munkát vitt haza emlékül A regensburgi tanácsház Németország legódo­nabb épületeinek egyike. Várhoz hasonlít, s mint a regensburgi házak nagyobb része, erkélylyel, csatato­­ronynyal van ellátva. Góthikus hegyes övezete még fokozza az idő zord működése következtében megfe­ketült falainak sötét komorságát, és nehéz vas ka­puzata teljes összhangzatban áll alacsony és mélyen az udvarig terjedő homályos kapuszinével. A lépcső­­zet szűk és kényelmetlen. Az előcsarnokba érve, kö­­rültekintek, de délutáni két óra lévén, egy árva lélek sem mutatkozott, kitől valamit kérdezhettem volna, a miért is jónak láttam — régi szokásom igénybevé­telével, — minden útmutatás nélkül egymagam hozzá 798

Next