Fővárosi Lapok 1868. szeptember (200-224. szám)

1868-09-01 / 200. szám

látni a nevezetesebb dolgok felkutatásához. Egyik kilincs után a másikra tettem kezem, azonban vala­mennyi ajtó zárva volt, és én a híres „Reichssaal“ láthatása fölött már kétségeskedni kezdek, midőn jobbra valami oldallépcsők mély háttere alatt egy sötét folyosót pillantottam meg. — Oda tartok, de oly sötét volt, s a jég oly nyomasztó és kiálltatla­­nul nehéz, hogy egyszerre fölelevenültek lelkemben az istenítéletek, a rémletes viz- és tűzpróbák, a kasza­­tömlöcök és a halálos ölelést­ vas szüzek, melyek kérlelhetlen karjait már mozogni láttam. Most már én sem tétováztam többé, hanem szépen megfordulva, inkább rohantam, mint mentem ki ijesztő búvhe­­lyemből. Ideje volt, mert már keresni kezdtek. A házmes­ter leánya, egy ötvenkétéves kisasszony ugyanis, meg­tudva a lépteim okozta zajból, hogy valaki idegen tévedt a fekete folyosóra, égő gyertyával jött segítsé­gemre. Hálából és a történelmi hely benyomása foly­tán „Burgfräulein“-nak kezdtem titulálni, mit ő meg­elégedéssel látszott fogadni, mert legott nyájasan szólt: „Nicht wahr mein Herr, sie sind ein Fremder ?“ „Oh igen!“ válaszolom, —kérve őt egy­szermind, hogy gyorsan mutasson meg mindent, mert nem so­kára indulnom kell. Mondhatom , hogy nagyon fürge volt, és rettentő hosszú magyarázattal illustrált minden legjelentéktelenebb tárgyat. A híres „biro­dalmi terem“ a Rathshausplatz hosszában vonul el, szélessége azonban alig egy pár ölnyi és alacsony mennyezete fapadlatból áll. A trónemelvényen egy széles karszék, alján a birodalmi kétfejű sast mutatva, küzdi a múlandóság nagy harcát. A falakat minde­nütt francia gobelin­ek és ó-német szőnyegek borít­ják. Keskeny fülkeszerű erkélyét üvegfestmények foglalják be. Bőbeszédű Ariadném állítása szerint: itt egy asztalon a birodalmi urak számára frissítők voltak fenntartva. A választó fejdelmek és birodalmi hercegek a fal körül elfutó bársony padokon ültek, és a még jelenleg is jó karban levő rövid karzat arra látszik mutatni, hogy a birodalmi üléseken a szép nem is képviselve volt, természetesen csak mint néző. Mulatságok alkalmával itt a zenészek foglaltak he­lyet, midőn aztán a hölgyeknek jutott a főszerep. A regensburgi patrícius családok leányai nem egy lova­got hódítottak meg,és a mostani visszavonult és nyárs­polgári nőkről fel se tehetné az ember, hogy egyko­ron oly hamisak voltak. Az egykori Venusok és Ju­­nókból házias és szerény Chloe nénik lettek. A birodalmi terem szomszédságában egy más nem kevésbbé érdekes terem vonja magára a láto­gató figyelmét. Ez a „Kurfürstliche Saal“, hol a vá­lasztó fejedelmek külön tanácskozmányokat, „Für­­sten-Collegiumokat“ tartottak. Itt egy szép balda­chin állt, mely alatt a választók a császárt a birodal­mi terembe kisérték. A falakon régi tanácsbeliek és patríciusok arcképei vagy életnagyságú alakjai láthatók. A város nagy tervrajza is azonnal szemünk­be ötlik. A terem közepét elfoglaló diadalmi jel na­­gyobbára a harminc éves háborúból fennmaradt zász­lókból van összeállítva. Az ablakok itt is a közép­korból származnak, és mint a „Reichssaal“-ban, üveg­­festményeket vagy tojásdad apró kerekségekből ké­pezett nagy táblázatokat foglalnak magukban. A szűk előcsarnokból egy rövid és keskeny lépcsőzet segélyével az alacsony díszkapuzaton át a korlátolt városháztérre jutunk ki. A német császárok és a bi­rodalmi követek itt sétáltak föl a tanácsházba. A tér itt mindenütt szűk, s innen van, hogy a hegyes övezet környezete az egész városban oly nyomasztó és úgy­szólván, kínos benyomást gyakorol ránk. A régi németek minden talpalatnyi földet föl akarván használni, minden arányzat nélkül hordták össze a köveket, és halmoztak egyik épületet a másikra, el­­annyira, hogy az ablakoknak és a lépcsőfölmenettel ellátott alacsony kapuknak, alig jutott hely. Az ezek fölé a kőbe vésett évszámok csalhatlan hűséggel tesz­nek tanúbizonyságot az illető épülek koráról, így a tizenharmadik, sőt a tizenkettedik századból is több ház teljes épségben maradt fenn, majdnem oly álla­potban, a­mint azok a hosszú időn át lakva voltak. Helyenként elkopott, régi és az idő kérlelhetlenségé­­nek szívósan ellenálló freskók tűnnek elő, a minden utcában hagyományosan megőrzött szobaszerű szűk boltok és jelenleg is nagy számmal föltalálható sötét műhelyekkel, hol az aranyművesek dolgoztak. A re­gensburgi élet és a regensburgi nép jellege itt tükrö­ződik teljesen vissza, és elmondhatni, hogy Norin­­berga és Augsburg kivételével csak kevés német város fejlődött oly öszhangzatban a nép szokásaival és erkölcseivel, mint Regensburg. Az itteni vendéglők között első helyen a ke­reszthez címzett „Hotel-Kreutz“ áll, mely magában véve egy egész kort képvisel, és a legrégibb német­ség maradványa, annyira, hogy alacsony falai, toldott­­foldott szobái, keskeny, tömkelegszerű folyosói, és titokteljes rejtekajtai között valamely „Burgherr“ vagy „Baubritter“ kastélyában képzeljük magunkat. E vendéglő magas vendégeknek szolgált lakhelyül. Itt szerette magát kipihenni Vidik Károly császár, ha megunván a birodalmi dolgokat, elszóródást ke­resett. De Vadik Károly császár ő felsége sem jött minden érdek nélkül ide. Egy ellenáll­atlan erejű delej vonzotta a császárt e helyre. Mint ugyanis a történet hitelesen bizonyítja: e szállodának akkori­ban a szép és kecsteljes Plumberger Borbála volt tulajdonosnője. Az akkor még fiatal és erőteljes feje­delem ellenállhatlan rokonszenvet érzett e bájos nő iránt. A vendéglő külfalán látható több rendbeli cí­mer mellett, erre vonatkozólag a híres Don Juan domborfaragványú mellképe mellett, öt versszak ol­vasható, melyek elseje a­ németségben következőleg hangzik: „In diesem Haus von alter Art T) Hat oft geruet, nach langer Fahrdt, Der Kaiser Karl de, V-te genannt In aller Welt wohl bekannt. Der hat auch hier zu guter Stund, Beküsset einer Jungfraumundt.“ A vers azután tovább folytatja a császár regé­nyes szerelmének leírását és kedélyes sorokban fe­jezi ki végül, hogy a törökök réme, a lepantot győ­ző, az ausztriainak nevezett Don Juan (Vadik Ká­roly természetes fia) itt született. A régiségek e nagy változatosságú halmazában s a hajdankor ennyi néma tanúja között, Regensburg­­nak újkori műemlékei is vannak. Egy szép angol kertet láttam itt, és örvendve tapasztalom, hogy hű­vös lombjai árnyékában az idegen nagyon szívesen látott vendég. E park egy négyszögű kastélyt kör­nyez, s e kastély megállapodásra inti az utast, mert egy érdekes képtár van benne és góth ízlésű sírboltja is méltó a megnézésre. Ide költöznek a Thurn-Ta­­xis hercegi család elhúnyt tagjai, mert az egész vár­­szerű palota a j­elenleg is virágzásnak örvendő Thurn- Taxis családé. Övezetes hosszú folyosó vezet hozzá, és habár ez új, teljes összhangzatba jutott az ódon előcsarnokkal, az oszlopfejek, az ívboltok mindenütt egyszerű következetességgel nyertek folytatást, va­lamint az itt uralgó egyszerűség legszebb dísze a kápolnának, mely alatt a tulajdonképeni sírbolt is elterül. De mi nem megyünk bele, hanem csak a ká­polna talaján alkalmazott, s az egész temetkezési helyet jól megvilágító körablakon át tekintünk le. Első látására mindjárt a Szatmármegyében fekvő, s a Károlyi grófok hamvait rejtő kaplonyi sírbolt ju­tott eszembe. Az itt őrködő hercegi szolga, ki urával együtt vénült meg, lesütött fejjel és csóválgatva be­szélte el, hogy a virágokkal borított koporsó a múlt évben elhúnyt fiatal uralkodó herceg földi maradvá­nyait takarja, özvegye, királynénk testvére, heten­­kint friss koszorúkat helyez rá. A képcsarnok mintegy tíz kisebb teremből, vagyis inkább szobácskából áll, s nagyobbára egy­kori festményeket, s különösen táj- és életképeket foglal magában, nem a legnevezetesebb mesterektől. Egy festmény azonban sok fiatal nézőt vonz magá­hoz, érdekes és közel fekvő tárgyánál fogva. Elődí­­szítménye ugyanis egy teljesen fölszerelt fokpolcot tüntet elő. Jobbra a lépcsőzetes és magasabban fek­vő mellékszoba küszöbén egy fiatal hölgy áll, a­mint öltözködésével teljesen elkészülve, épen lőni készül, hogy a várakozó festész műkészlete előtt, levétele végett, helyet foglaljon. A festész azonban térdelve fogadja és szerelmet vall neki. Nem első eset! A festmény különben igen élethű, és eleven, vonzó szí­nezettel bír. A képtár nevezetességei között nagy előszeretettel mutogatják Napóleon halotti álcáját, melyet hitelesnek mondanak, s mely a szent ilonai nagy halott utósó időbeli arcképeihez feltűnően ha­sonlít. A regensburgi lakosságnak különben több oka van Napóleon császárt el nem feledni. 1809 ben, mi­dőn a franciák a Károly osztrák főherceg vezénylete alatt a Duna innenső párjára vonult osztrák hadsere­get itt tönkre verték, a város éjszaki része teljesen elhamvadt, miután a győzelemittas császár a város­ba ünnepélyesen bevonult. Ez ütközet tervrajza itt nagyobbára minden háznál látható. A regensburgi dóm az ó-német művészet egyik legszebb építménye, melynek belsejét sokkal meré­szebb ivboltok metszik át, mint a bécsi István tem­plomét. Hossza is jellemzőbb távlattal bír, mint az utóbbié, habár külseje nem méltóságteljes. Faragvá­nyai azonban kitűnők, és kapuzata különösen reme­ke a gót ízlésnek. Tornyait egy magyar születésű építész felügyelete és vezetése alatt most javítják. A szomszéd ódon kápolna nevez­e­tessége abból áll, hogy a regensburgi püspökök és nevezetesebb családok oda temetkeztek. — 799 — Fővárosi hírek. *Hír szerint: ő Felségeik e hó 20-dika kö­rül jönnének Gödöllőre. Innen utaznának aztán — ha ez utazás csakugyan megtörténik, — Galíciába, mialatt a királyi gyermekek Gödöllőn maradnak. — Megemlítjük egyszermind, hogy Királynénk Ő Fel­sége garathauseni magányában is megtartá szt Ist­ván ünnepét * A császárfürdői park­, bál­­a és szü­reti Ünnepélyt“ vasárnap végre valah­ára meg­tarthatták. Az öreg Jupiter eddigelé háromszor volt már „pluvius“ és „tonans“, s kevés hiányzott, hogy negyedszer is el nem rontotta a mulatságot. Hogy kedve volt hozzá, az meglátszott a kétes időjáráson , de meglehet, hogy egy másik égi hatalom megkö­­­nyörült az annyit zaklatott rendezőségen, és végre abban egyezett meg a két hatalom , hogy zápor és vihar ne legyen, de legyen csípős szellő és őszi hideg­ség. Midőn mi öt óra felé a gyógyudvarba léptünk, eleven pezsgést találtunk benne, s különösen a tom­bola és szőlőlugas körül sürögtek-forogtak az embe­rek. A lugasban több százra menő begöngyölt papri­kával ellátott szőlőfürt volt felaggatva s a „szüret­szelvény“ előmutatása mellett a fölcicomázott vincel­lérnők — kinek kinek választása szerint — CSY'eSZ fürtöt átnyújtottak, az átvevő aztán lassan „guszti­­rozta“ a papírt: ha volt rajta írás, ez egy arany kifi­zetésére szolgált utalvány és, ha üres volt, vigaszul legalább a szőlőt ette meg. Ily aranyat hármat le­hetett nyerni, és a szüret természetesen mindaddig folyt, mig mind a hármat meg nem nyerték. A park­ban ezalatt hűvös szél kíséretében — kis számú kö­zönség sétálgatott, s most a „diabolische Lebens­briefe“ árulgatója, majd a delphii orákulum jóslata előtt állapodott meg. A remete e csöndes parkéletbe némi elevenséget hozott. Bölcsen, nagyon bölcsen beszélt, s még Pythia is irigyelhette volna arany sza­vait ; beszélt a mérsékletességről, mint házi­orvosról, beszélt hosszú és rövid életfonalakról, melyeket csak min magunk vágunk ketté, de a mellett siri hangjá­val incselkedni is tudott: egy szőke lánykának meg­jósolta, hogy okvetlenül eléri még barna ideálját, és egy ellenzéki képviselő irodájában dolgozó, nagyra­vágyó patvaristának megjövendölte, hogy nemsoká­ra megbuktatja Andrássyt. — „Vigyázz, jönnek a tevék az arabsokkal!“ A „puszták hajói“ ugyan csak fából voltak, de a puszták fiai göndör hajú, barna arcú, telivér arabsok. Ügyes, de nem épen rend­kívüli testgyakorlataik a mintegy négyszáz főre me­nő közönség naiv részét számos éljenre ragadta, míg a vállain és karjain hét személyt vivő „arabs Herku­lest“ mindenki megbámulta. Ezután alig hogy a lám­pákat fölgyújtani kezdték, nehéz csöppek hullottak az égről, s a vendégek — mint a fölriasztott méhraj — a gyógyudvar főzött helyeire vonultak, a­hol szépecskén — el is fértek. De a csöppekből nem vált eső, s az éji mulatság is kezdetét vehette. A parkban fölgyújtottak mintegy háromezer mécset, de a láng­­pyramis hiába füstölgött az égnek, a kivilágított „CSÁSZÁRFÜRDŐ “ hiába szólott tüzes nyelvekkel­­ Pest felé,­­ a hajók nagy gyéren jöttek, s ha jöttek­­ is, könnyen jártak : kevés halandó tiporta hátukat, f Benn a gyógyudvarban pedig folyt a tánc. Úgy lát­­­­szott, hogy a lejtő párok jól mulattak, kipirosodtak,­­ s így legalább nem dideregtek; különben a tánc ke­délyes, tán nagyon is kedélyes volt. A vincellérné a főrangú hölgygyel „tour de main“-ezett — volna, ha a nők eme speciese — jelen lett volna. Tizenegy óra tájban a park példás rendjét és — csendjét tarack - durrogatás szakítá félbe: a tűzijátékot hirdetve. A Duna hullámai fölött égette el azt Stern úr. A röp­pentyűk sustorogtak, a tüzes karikák forogtak, a lángcsillagok fénylettek, a Dunapartra sorakozott közönség pedig fázott, s fázott vele együtt az „in­gyen publikumnak“ megjelent halvány holdkép is. Midőn egy negyeddel később haza indultunk, a par­kot bengali tüzek fénye világítá, a nemzeti zenekar újra rá kezdett egy négyest, Salabát azonban, ki pe­dig a programm elején ott volt, mindvégig nem volt szerencsénk láthatni. Mint halljuk, a rendezőség az ünnepélyt ismételni akarja, és pedig Brantz Eu­phrozina k. a. közreműködése mellett. Kívánunk ne­ki melegebb időjárást, s melegebb részvétű közön­séget. * A dolburg „Zriny­i“-jét szombaton adták elő harmadszor. Nagy közönsége és szép sikere volt megint. Mindenik ismétlése egyre jobban fogja bizo­nyítani, hogy ez költői szelemmel és művészi ízléssel irt mű, mely sokkal többet ér némely nagy zajt ütött opera-quodlibeteknél. Ezúttal Zrínyi nejét Saxlehner k. a. Zrínyi lányát pedig Humann Olga k. a. ábrázo­­lák Kocsis Irma és Pauliné asszony helyett. Az első csere által az előadás csak nyert. Saxlehner k. a. igen jó színpadi alak, megnyerő arccal és hanggal. Humann kisasszonyt többször megtapsolák, bár az elégikus színezés — a­mi itt oly szükséges — hiány­zott előadásából. A karoknál újra kitűnt, hogy a fér­fikar sok fejből, de kevés erőteljes hangból áll. * Az izraelita magyar egylet új egyesületté alakul. Neve lesz: „Magyar Czion.“ Célja: a vallá­sos műveltség terjesztése a magyar zsidóság körében, irodalmi kiadások által. Egy tag évenkint két forintot fizet, s a kiadványokból 20—30 ívnyi magyar köny­vet kap. Or­módi hirdetett „Közvélemény“ ével a lapok nincsenek tisztában. A programm sajátszerűen van írva. Azt lehet kiolvasni belőle, hogy Magyaror­szág nem ünnepelheti meg okszerűleg ezredéves ün­nepét, ha csak óriási Haladást nem tesz, a­mivel most

Next