Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)
1868-10-01 / 225. szám
vizslám fáradtan lépegetett utánam s kimerülten lihegett. Eltévedtünk. Többször megálltam, körültekintek s igyekeztem magam tájékozni. Kutyám ilyenkor rendesen leült és rám szegezte szemeit. Szelid erdő-koszorúzta dombos vidék terült el előttünk. A kékes fekete fák mögött a teljes képű vörös hold világitott s a sötét eget kirívó tűzlángba bobtá. A csillagok fehér folyama csöndesen úszott keletről nyugat felé, melyen az északi láthatáron a nagy medve ragyogott. A közel fűzfás között, a kis mocsárból, könnyű átlátszó gőzpára emelkedett föl, mely bágyadt zöld zománcban reszketett. A nádasban egy bölömbika zümmögött. Minél tovább mentünk, a tájképen mindegyre ragyogóbb fény ömlött el. Két oldalról a komor fasikátor lassan elmaradt s előttünk a síkság hullámzott, mint csillogó zöld tenger, melynek ölén egy fehér úri lak nagy nyárfáival, szélnek eresztett vitorlás hajóként úszott. Időről időre szelid légfolyam húzódott a lombok és leveleken át, valami csodálatos hang kíséretében. Midőn közelebb léptem, egy fájón szép képben bontakozott ki. Hatalmas zongora volt, melyen gyakorlott finom kezek Beethoven „Mondschein“ sonataját játszák. Úgy tetszett, mintha egy sebekben gazdag emberi lélek hullatta volna kényeit a billentyűkre. Egy kétségbeesett dissonensen azután elnémult a zongora. Alig kétszáz lépésnyire voltam a kis magános nemesi laktól, melynek sötét nyárfái komoran susogtak. Egy kutya szomorún rázta meg láncát, messze távol pedig valami patak zöngött egyhangúlag, siralmasan az éjben. Most egy nő jelent meg a nyitott lépcsőkön, mindkét kezével a korlátra támaszkodott, és alá tekintett. Magas karcsú alak volt. Halvány képe úgy világított a hold fényében, mint a phosphor, sötét haja buja csomóba fonva folyt alá fehér vállaira. Meghalta lépteim neszét, fölegyenesedett, s amint a lépcső lábánál megálltam, rám függesztő nagy, könyben úszó sötét szemeit. Elmondom neki történetemet és éji szállásért esedeztem. — A mivel birunk, mondá lágy, zengzetes hangon, szolgálatára áll önnek. Oly ritka szerencse a vendég nálunk. Jöjjön ön. Fölmentem a rozzant falépcsőkön, megszoktam a kis remegő kezet, melyet úrnője elém nyújtott, és a nyitott ajtón át követtem őt a házba. Nagy négyszögletes, fehérre meszelt szobába léptünk, melynek egész bútorzata egy régi játszó asztal és öt faszékből állott. Az asztalnak egyik lába hiányzott, s helyét valami székforma pótolta, ezenkívül még néhány cserép is törekedett az egyensúlyt helyreállítani. Négy férfi tarokkozott az asztalnál. A földbirtokos kis zömök ember volt, kemény arcvonásokkal, mélyen fekvő apró kék szemekkel, kurta bajuszszal s rövidre nyírott szőke hajjal. Mikor beléptem, fölemelkedett székéről, üdvözölt, pipáját keményen fogai közé szokta és kezet nyújtott. Míg esetemet és kérelmemet ismétlem, kártyáit rendezte és igenlőleg hajtogatta fejét. Azután leült s nem sokat törődött velem. Az úri hölgy széket hozott ki a mellékszobából, elhelyezte azt a rám oly veszélyes sarokba, azután elhagyott bennünket, hogy kiadja rendeleteit, én pedig a társaságot vettem szemügyre. Legelőször is itt láttam a szomszéd falu orosz papját. Valóságos atléta-termettel birt, izmai és nyaka mintegy bivalyé, gyüge iszákos arccal, melyen a pálinka vörhenyének minden árnyalata rajta világitott. Ajka körül szakadatlanul részvétteljes mosoly játszadozott, közbe-közbe egy magas, tojásdad szaru szelencéből barnóttal tömte tele lapos, fölbigyesztett orrát, azután kihúzta kebléből kék és török virágokkal szeszélyesen ékített zsebkendőjét, és megtörülte száját. Mellette házigazdánk egyik szomszéda foglalt helyet. Olyan igénytelen bérlő, fekete zsinórzott kabáttal. Orrán keresztül fáradhatlanul dúdolt s a legerősebb pácolt szivarokat szítta. A harmadik huszártiszt volt, ritka hajzattal és szúrós fekete bajuszszal. Ezt úgy szállásolták ide és igyekezett magát a legnagyobb kényelembe tenni. Nyakravalója nem volt, nyári zubbonkájának kopott gallérja félig be volt gyúródva. Játék közben arcának egy vonása sem változott, de ha vesztett, füstölt, mint valami gőzkatlan s egyúttal erősen dobolt jobb kezével az asztalon. Fölszólítottak, hogy tartsak velek. Azzal mentettem magam, hogy fáradt vagyok. Nemsokára hideg étkeket és bort hoztak. Az úrnő is visszatért, helyet foglalt egy kis barna fauteuilban, melyet egy kozák gurított be, és cigarettere gyújtott. Néhány csöppet ivott poharamból és szelid mosoly kiséretében nyújtotta át nekem. Azután csevegni kezdtünk a sonatáról, melyet oly szép fölfogással játszott, Turgenen legújabb könyvéről, az orosz színtársulatról, mely Kolomeában néhány előadást tartott, az aratásról, községválasztásról és az orosz parasztokról, kik kávét kezdenek inni s hogy mennyire növekedett az ekék száma a faluban, mióta a parasztság fölszabadittatott. Nevetett s a székben ide-oda vetette magát. A hold épen rá világitott. Egyszerre elcsöndesült, szemeit bezárta, kis idő múlva főfájásról panaszkodott és szobájába távozott. Én kutyám után füttyentettem és szintén visszavonultam. A kozák az udvar túlsó felére vezetett. Egyszerre megállt és bambán nevetve bámult a holdra. — No már milyen hatása van annak a holdnak emberre és állatra — mondá. Betyárunk az egész éjszakán át ugatja, a kandúr meg ott dorombol folytonosan a háztetőn s ha szakácsnőnk képébe világit, ez elkezd álmában beszélni és jövendőt mond. Olyan igaz ez, minthogy édes anyámat szeretem. Szobám a kertre nyílt, melyből egy keskeny terras vezetett föl ablakomhoz. Föltártam és kikönyököltem. A teljes hold ünnepélyes szent fényt öntött alá fönséges magasságából a vidékre. Tisztán, fellegtelenül úszott fölöttem, fölszínének rejtélyes világa mint bágyadt illat, mint finom rajza egy belülről megvilágított kristálylámpának, feküdt tányérján. A sötét kék mennyboltozaton egy felhő se szállt, de még azon könnyű, ragyogó gőzpára se volt látható, mely a hold fényétől átszőve, az eget titokteljes fátyolba burkolja. A csillagok ragyogtak játszva, mint apró, kialudni készülő szikrák. Végtelenül némán, álmodozólag nyúlt el a föld kelet felé. Nagy tejfehér tengeri koronák hatoltak át a kert sövényén felém, és messze-messze, mint óriási sakktáblán, egymást váltogatták a fehér rozs, a barna pohánka és a sötét fűzfás. Itt-ott fekete baglyok szoronkodtak egymás mellé, mint apró paraszt házikók. A láthatáron magánosan pásztortűz égett, ezüst-szürke füstjét csöndesen, lassan hajtva fölfelé. A mint a tűz lobogott, át-átszaladt egy-egy lomb árnyéka fölötte és elenyészett ; közelebb hozzám időről-időre tompa szavú harangok kondúltak meg s nehány ló bugdácsolt sajátságosan föl s alá, a mint összekötött lábakkal legelésztek. S ahol a kasza éles pengése hangzott, hatalmas szénapetrencék világítottak a nedves gőzben); a rét vizenyős fényben csillogott, itt-ott fekete sovány kútágasok meredeztek magasra, mig a sötét vakandturta dombok távolfekvő erődöknek látszottak. És ott a gyorsan csillogó hegyi folyam kettévágta a vidéket, s a mocsárak úgy világítottak körülé, mint összetört tükör darabjai. (Folyt. köv.) Aj szöanyagok történetéből. (Selyem, gyapjú, gyapot.) I. (VK.) A műveltség történetének egyik igen érdekes és vonzó részét képezi a különböző korok viseleteinek és divatainak leírása, mint amelyekből az időszakok és népek ízlésére és jellemére lehet következtetnünk. Nem kevésbbé érdekes, s az előbbenivel szoros összefüggésben áll a jelentékenyebb iparcikkek és üzletágak fejlődésének története. De ezekre vonatkozó rendszeres munkát nagyon nehéz, s talán nem is igen lehet ma már előállítani, mert a hajdankori irodalom fenmaradt remekei e tekintetben csak egyes adatokat nyújtanak, s oly könyv, mely a régi iparüzleti fejlődés fokozatait tüntetné elénk, nem maradt az utókorra. Sőt még az egyes szakadozott adatokat is csak nagy fáradsággal lehet összegyűjteni a szent könyvekből, a történeti, és költői munkákból, hol azok csak igen mellékesen, s legfölebb néha a leírások festőibb céljából vannak érintve. Ennélfogva méltó érdekeltséget keltett pár év előtt az „Atlantic Monthly“ egy „Fibrilia“ című közleménye. Ebben a szóanyagok történetéből több érdekes adat van, melyeket mi is fölhasználunk, hozzátéve másokat is, melyeket más forrásokból meríténk. Miután díszalkalmaknál ép úgy , mint hétköznap, e szóanyagok képezik öltözékeinket, melyeket a célszerűség, vagy a fényűzés folytán mindnyájan kedvelünk, nem fölösleges a nevezetesebb anyagok és szövetek eredetéről, és elterjedésök történetéből valamit tudni. Ezúttal a legfontosabb három szóanyagról fogunk szólani: a selyemről, a gyapjúról és a gyapotról. A selyem, mely nálunk főkép a nők díszéül szolgál, Khinából ered, azon még ma is csak félig-meddig ismert s valószínűleg félreismert nagy országból, mely magát boldog fennhéjázással „mennyei birodaloménak nevezi, de melynek népe, — hogy s hogy nem, —m oly rész hirbe jött, hogy neve nálunk rendesen csak gúnyszóul szolgál, holott némely iparcikkek, mint például a porcellán és selyem készítésében, máig sem versenyezhet vele egyetlenegy európai művest nép sem. A khinaiak azt tartják, hogy egy régi császárjok neje találta volna fel a selyemtermelés módját, amiért máig is egész vallásos tisztelettel emlékeznek róla. A kereszténység előtt sem Európa, sem nyugati Ázsia nem ismerte a selymet. Ráfogták ugyan, hogy az ótestamentomi Ezékielnél (16,10—1ő.) említett „meschi“ nem más, mint selyem, de ezt a régiségtudósok alaposan megcáfolák. Az új testamentumban (Apók, 18, 12.) azonban később előfordul. Római írók is csak a megváltó születése után sok időre emlékeznek róla bővebben, akkor már, midőn nagyon el is volt terjedve. A „Gradiusok anyjának méltatlan utódai, mint mindenben, úgy a selyemben is, igen nagy fényt űztek, s kihívták maguk ellen a komoly bölcsek intéseit, és a satyrakók csípős ostorát. Tertulliánus igy inti a nőket: „Öltözzetek az igazság selymébe, az ájtatosság finom fehér vásznába, s a szemérmesség biborába!“ Chrysostomus pedig ekkép szól: „Ha a gazdagok selyemruhát viselnek, Telkük bizonyára békák közt van.“ Aztán: „a selyem ruhák szépek, de végre is csak férgek termékei.“ Aurelianus császár idejéig csak a leggazdagabbak öltöztek selyembe, s maga e császár, midőn neje egy bíborselyem ruhát kért tőle, szigorúan felelt: „Távol legyen tőlem, hogy aranynyal mérjek puszta szövetet.“ Európába legelőször Jusztinián keleti császár idejében került e szép és veszedelmes (mert túlságos fényűzésre ingerlő) szóanyag magva. Két szerzetes, kik téritni jártak, s kiknek nevét a történet — mely akkor még csak az uralkodók, és hadseregek eseményeivel foglalkozott, — háladatosan elfelejtő, hozták az első selyemhernyó-tojásokat vándorbotjuk belsejében Serindából (Indiából) Bizáncba. A bizánci kormány igen szemes és kapzsi lehetett, mert a selyemgyártásból azonnal császári egyedárut csinált, amiből látható, hogy a monopólium épen oly régi eredetű, mint maga a kényuralkodás, melynek ha nem volt is sok szíve a néppel együtt érezni, de mindig volt elég esze: mindent kizsákmányolni a néptől, amit csak lehetett. Görögországból terjedt át a selyem művelése és használata Olasz- és Spanyolországba. Angolországba meg csak azok a főpapok vitték, kik Rómából aranyos selyemruhában tértek haza. S ahol egyszer megismerék, ott azonnal föl is kapták, noha ez akkor még csak a leggazdagabbaknak állt módjukban. Mikor Erzsébet királynőnek a londoniak egy pár selyemruha-darabot adtak, akkor még azt valóban fejedelmi ajándéknak tekinték. S mily büszke volt a királynő, mikor először jelent meg nehéz selyem köntösében, minőt pedig Kínában iparűző emberek nejei is székiben viseltek, még pedig régtől fogva. Már Marco Polo — e halhatlan nevű utazó — átalános viseletnek mondá a selyemkelméket a mennyei birodalomban, hol a nyersanyag főforrása van. Angolország első selyemiparát a francia protestánsoknak köszöni, kiket a nantesi edictum megszüntetése űzött ki hazájukból. Ezeknek utódai máig is élnek még Londonban és Coventry-ben, az angol selyemipar előtelepein. Megjegyezzük itt, hogy a katholikus országokra nézve alig volt károsabb csapás, mint ama türelmetlen és rövidlátású vakbuzgóság, mely felekezeti gyűlölködésből szorgalmas, értelmes iparűző emberek ezreit száműzé egyszerre. 1898 -