Fővárosi Lapok 1868. október (225-251. szám)

1868-10-14 / 236. szám

választással van az összekötve. Nem mi rólunk van itt a szó, hanem az emberi nemről, nem a mi boldog­ságunkról, hanem egy új életről, mert minden nap az alkotás napja. Férj és nő ösztönszerűleg keresi egyik a másikban azon tulajdonságokat, melyeknek hiányát magában érzi, melyeket kiválóan tisztel és szeret, és annál élesebb tekintettel, annál több aka­ratossággal jár el a választásnál, mennél több tért nyit az észnek beleszólhatni. Támadhat ugyan igaz szerelem egy természeti vagy egy delejes ösztönből is, de tartóssá azt csak a kölcsönös tisztelet teheti. Ha talán kissé hosszasabban időztem e tárgynál, kérem, ne nevessen ki. — Én ? koránsem, — viszonzó Olga sötéten. — Ön tehát nem érzi azt a tiszteletet — — Nem azt a teljes tiszteletet, — vágott közbe Wladimir, — melyet megkívánok , hogy érezzék azon nő iránt, kire szivemet és életemet bízom . . . — Ön tehát megvet! — mondá Olga egész ha­raggal, s még szempillája is reszketett. — Megvetni? Nem. Csak sajnálni tudom ke­gyedet , — viszonzá Wladimir. Gyakran gondo­lok kegyedre s szeretném megmenteni. — És miért vet ön meg engem ? — kiáltott föl kék és reszkető ajakkal. Ahhoz nincs joga. Én nem akarom, hogy ön megvessen. — Mit érdekelhetem én kegyedet? — mond Wladimir keserűn. Kegyedet, kinek lábainál fek­szik az egész világ. — Miért vet ön meg engem ? — kiáltott föl Olga lelke mélyéből. Mondja meg, én tudni akarom. S e szavaknál lábait bizonyos vadsággal Wla­dimir székére helyezte, s szemei gyűlölet és gyilkos kedvtől ragyogtak. — Jó. Tehát tudja meg, — mond Wladimir jéghidegséggel. Kegyed ritka szépség, éles észszel és lágyszelid kedélylyel megáldva, teljesen képes arra, hogy a legjobb férjet is rabszolgájává tegye. S tán meg van ön ezzel elégedve ? Nem! Kegyed mindennap új győzelmet óhajt ünnepelni, minden éjjel új koszorúkon aludni. Hiúsága kielégíthetetlen keselyűként rágódik szívén , de e szegény kis szív nem növi ki magát újra, mint ama mythoszi titáné, s így a befejezés nem egyéb lesz, mint életundor, embergyű­­ölet és önmegvetés. . hmm '■­­­n—wrmin mhmw *»viinwwwhtaaMHHwr Olga elkezdett zokogni, azután csöndesen sírt, majd mind a két kezével haját zilálta összevissza,­­ s fogait csikorgatta. Mikor kezeit fölemelte, prémes zubbonya szét­vált , és haragosan hullámzó kebellel, villogó sze­mekkel, fölbomlott fekete hajával úgy állt ott, mint egy boszús istennő. Wladimir fölemelkedett székéről. Olga fájdalmasan fölsikoltott és fölemelte ösz­­szeszorított öklét. Wladimir összeráncola homlokát és rá nézett, mire Olga lebocsáta kezeit, és fejét keblére hajta. A másik pillanatban eltávozott, és ő ott feküdt a szőnyegen és zokogott.-------­Napok, hetek múltak. Végre egész hónap. Wladimir nem jött. Férjét is kerülte. Olga irtóztatásan szenvedett. Most már tudja, hogy Wladimir szereti , de azt is tudja, hogy megveti, s szenvedélyét egyformán izgatja vonzalma és gyűlölete. Szászor is hozzá fog a levélíráshoz, s mind a százszor összetépi. Megnyergelteti lovát, hogy hozzája nyargaljon és nem nyargal. Órahosszat eláll­dogál a konyhában, s merőn bebámul a tűzhely lángjába. Egy még eddig ismeretlen érzés köl­tözik szívébe. Csak rá gondol. Ha alkonyatkor az ablakban áll, minden pillanatban Wladimir paripája dobogását, léptei neszét, hangját véli hallani. Egyik éjt mint a másikat álmatlanul tölti ágyában, s csak reggel szendereg egy kicsit el. Most érti csak a költőket és a zenét. Besötétlett. A zongorához ült, a „Mondschein“ sonatát játszta, s a zene hangjaival együtt folytak könyei. Férje halkan széke mögé áll, és keblére vonja. — Férje nem kérdi és Olga némán keblére hajtja fejét és sir.-------­Itt Olga hangja csak nem egészen suttogássá vált már. Elszégyenülten félre forditá arcát tőlem, és lelke szemérmes benső szerelemtől reszketett. — Karácson estéje volt, — folytatá tovább — Olga férjével jött szánon Tulavából, és Wladimir majorja mellett vezetett el utjuk. Mély borzalom kapta meg Olgát, midőn férje váratlanul megállott a kapu előtt. * S — Magunkkal visszük — mondá Mihály. Olga nem mozdult. — Nem akarod? Tagadólag rázta fejét. Férje leszállott, bement és rövid idő múlva Wladimirral jött vissza, ki tiszte­letteljesen üdvözölte Olgát és aztán a szánba ült. Az utazás alatt senki sem szólott. Olga Wladimir mellett­­ foglalt helyet, mozdulatlanul, csak egyszer rázkódott össze, midőn önkénytelenül egymáshoz értek. Midőn megérkeztek, Wladimir sajátságos mosolylyal nézett végig az ismert úri­ ház udvarán. Miután Mihály lesegíte nejét, és levette válláról a nehéz prémes bundát, elégedetten dörzsöld kezeit és így szólott: — Ez aztán olyan szent este lesz, a­milyent már rég óhajtok. Megnézem, mit csinálnak a gyer­mekek. Ezzel eltávozott, és Wladimirt egyedül hagy­ta nejével. Olga hanyagul egy kerevetre vetette magát, és cigarettre gyújtott. Egyszerre fölnevetett. — Valóban az ön ellenszenve, megvetése annyira megy, hogy még egy födél alatt sem akar ön velem időzni. — Kegyed nem akar megérteni! válaszolá Wla­dimir hidegen. — Ah! kiáltott föl Olga. Ön képtelen mélyeb­ben is érezni, különben elnézőbb ítéletet mondott volna felőlem. Wladimir elhalványult. — Azt hiszi kegyed ? mondá. Nos tehát figyel­jen rám még egyszer. Én szeretem kegyedet. Olga messze eldobta magától cigarettejét, és durva kacajban tört ki. — És kegyed az első nő, kit szeretek, folytatá nyugodtan. Szeretem kegyedet úgy, hogy szenvedek miatta, és pedig nem azért szenvedek, mivel nem bírhatom, hanem szenvedek, mert szeretnem sem szabad. Szívemet tépi a gondolat, hogy ily­­enséges teremtésnek ilyen jelleme lehet. Olga fájdalmasan összerázkódott. Bátortalan és esdő tekintetet vetett Wladimirra. (Folyt. köv.) Coriolán. (Dr. Rötecher után.) III. Az a jelenet, melyben Coriolán a nép és a nép­­védők előtt megjelenik, nagyszerű gondolat. A dráma hőse roppant fölhevülve lép a patríci­usokkal be. A kedély még habozik, az ellenszenv még a távolból is tüzel, reszket a szégyen előtt, mely­nek hódolnia kell. Innen magyarázható meg ama lelki háborodás, mely Menensius : „Kérlek, csak nyu­godtan !“ békítő szavainál rögtön ily alakban tör ki: „Mint a lovász, ki százszor tűri el Egy kis pénzért a gaz nevet!" E küzdelem rí ki ama kevés szóból is, melyet a jelenet kezdetén a nép­védők beszédére válaszúl ad. És igy csoda-e, hogy a Licinius népvéd által ki­­röpített „áruló­­“ nyíl felpattanja a mérsék zárait, széttöri a bilincseket, s a bősz kígyókat korbázsolja föl keble mélyéről. Pokol mély lángja nyelje be a népet! ” áruló­­ gyalázatos tribün ! Bár ülne húszezer halál szemedben, Markod szorítna millomot s hazug Szájad két annyit, még is mondanám : Hazudsz ! s oly nyíltan, mintha istenimhez imádkoznám.“ Villám villámot ér ezután ; a népvédek közbe­vetett szavai szítják a vihart, utolsó szava a nép iránti gúny s megvetés legmagasabb foka : „Hitvány kutyák ! kiknek lélekzetét Úgy gyűlölöm, mint a bürhödt mocsárt, S kegyét becsülöm, mint a temetetlen Halott maradványát, mely légemet Megrontja.“ Hasztalan Menenius rábeszélése, a férfi kezéből — kinek szive nyelvén lakik — mi sem sodorhatja ki könnyebben az egyensúly vasvesszejét az árulás szemrehányásánál! A népvédek a szakadást s vele Coriolán bukását elő akarván idézni, kimért ravasz­sággal dobják szemébe e szavat, s ő örömmel veti magát a fölhevült szenvedély hullámzó tengerébe. Coriolán szülővárosát elhagyja. Az anyja és ne­jétől vett búcsúban lelkének méltósága a legtündök­­lőbben lép elő. A rezgő hang, — bár megilletődését titkolná — a válás fájdalmát el nem kendőzheti. Egy nagy jellem önleigázását látjuk itt, mely önérde­mét ép oly jól ismeri, mint veszteségét. Ily jelenetek érzékítése mindig nehéz, mert két ellentett lelki tevé­kenység visszatükrözését kívánjuk. Látni kívánjuk a hős önlegyőzését és a mélyében dúló fájdalmat; látni kívánjuk, hogy a büszkeség merevség és a fáj­dalom érzelgősség nélkül legyen; hallani akarjuk, mint rezg át a méltóság alakján a töredezett hang, mely a benső szenvedés érzetét leleplezze. A negyedik felvonásban, Antiumban, Aufidius házában találjuk Coriolant. Született büszkesége a rosz öltönyben a szemtelenkedő cselédek közepette sem tagadja meg magát. Válaszai, melyeket a szol­gák kérdéseire ad, epigramm élnek, oly válaszok, melyeket büszkesége s a kérdezősködők iránti meg­vetés szülte gyűlölete sugall; válaszok, melyekben ép úgy nyilatkozik a környezete fölötti méltóság, mint a helyzet veszélyérzete. De im megjelenik Aufidius, fölfedezi magát és Rómában átélt gyalázatát. Beszéde Róma ellen, mely őt, a hőst, sárral dobálta be, a meg­vetés bosszú-ostora; belőle mindig az egész szenve­dély szól: ..................Csak a nevem maradt, a Kegyetlen nép irigykedése, melyet A tőlem gyáván elpártolt nemesség Helyben hagyott, a többit elnyelé. Megengedék, hogy e rabszolga nép kilármázzon Rómából engem! . . . “ S végre igy tör ki dühe: „..............víni akarok Az alvilágnak minden haragjával. Romlott hazám ellen.“ Coriolánban tehát az affectust a legnagyobb erő kíséri, benne mindig az egész ember rejlik; benne az érzet és annak kinyomata, a szenvedély és az ész még ketté nem váltak. Coriolan tehát még mindig hősi jellemet mutat, melynek lelki tevékenysége bár különböző, mégis mindenkor egyidőben ható. Az ötödik felvonás már csak az önbűnét bánó, meghatott, engedékeny hőst mutatja be. A kérlelhet­len sors előidézte következményekről, a költői jelen­tőségről már fennebb szóllottunk. Most még csak a művészi alakítás és előadásról kockáztatunk néhány szót. Róma retteg, a legroszabbat várja; a patrícius csak úgy, mint a plebejus, vesztét érzi, ha Coriolánt visszavonulásra nem lehet bírni. Menenius barát­sága intézi az első rohamot a hős szívének bástyái­ra , ámde Coriolán sziklakemény vértéről csak úgy visszapattognak a barát, a harctárs, a rendtárs sza­vai, mint a jég, ha érctáblára hull. Ő rendületlen ma­rad, s a követelményeknél durvább szigorral utasítja e szavak kíséretében vissza: „ . . . Hogy egykor jók valánk Egymással, inkább hálátlan felejtés Törölje el, mint följegyezze részvét. Menj hát! Fülem könyörgéseitek ellen Erősebb, mint seregem ellen kapuzok.“ Elkeseredett szívvel távozik a barátság s­zor­o­lán minden gyöngeségtől menten érzi magát. Hajh de kifeledte számításából a leghatalmasb tényezőt, a természet törvényét, s annak képviselőit, a termé­szeti érzeteket, melyek fölébresztésére ime az erény­ben megőszült római nők élén az anya: Volumnia, a nő: Virgilia, Március kis­fiával, és a barátnő : Valé­ria, lőnek elébe. És bár leküzdi látásuknál a termé­szet rokonszenvét bensejében, de e küzdelem oly határozatlan jellegű, hogy a legyőzetés magvát ma­gában rejti s az ellennek fegyvere élét élesbíti. Ol­vassuk csak figyelemmel ama — a nők látásánál — Coriolán ajkára jött szavakat: „...................Félre szív ! Természet minden lánca és joga, Eltéplek. A makacsság lesz erényem. Oh e meghajlás, e galambszemek. Mik isteninket hitszegésre bírnák ! Elolvadok, csak oly gyarló anyagból vagyok, mint más. Coriolan kedélye immár az anya iránti tiszte­let és elhatározása iránti szilárdság között oszlott meg, és ámbár a szeretet néma beszéde iránt még hidegséget színlel, habár e természeti hatalmat az ösztön országába utasítja vissza, mégis meglátszik a módból, miként védi magát, hogy makacssága ing • 942 —

Next