Fővárosi Lapok 1868. november (252-276. szám)

1868-11-01 / 252. szám

-251-áik ez. Vasárnap, november 1. i­Mié­ imarai.­ Pest, bazik­ok-tér* i. m. Ötödik évfolyam 1868. ............. __—..........— . ... . v __________ ________________________________« Előfizetési díj: Félévre..................8 frt Negyedévre .... 4 írt Magyarén a ünnep utáni napokat kivéve minden­­nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői Iroda: l­ipériten 34. u. l­ic­en. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor................7 kr. Bélyegdij minden ig- Utáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szép­irodalom kedvelőinek részvétébe. Lapunkat az »Athenaeum“ címü társulat adja ki. Az előfizetési ár 4 ft. Különben minden negyedben lehet félévre is előfizetni 8 fijával. Egy ház előtt. Még ott foly a Szamos, Még áll a régi lak, Hová tiz év előtt Mint német hoztalak. Az alkony fénye ég Az ablak üvegén, Fényén a múlt idők Emléke int felém. És visszaképzelem A bútort és szobát, Kerted, virágidat, S gyöngéd kezed nyomát. És érzem mosolyod, Es hallom hangodat; Szerelmed öröme Mélyen szivembe hat. Az est lassan leszáll, S még ott állok mezőn : Siratlak, áldalak Oh elhunyt ifjú nőm ! Szerettél igazán, Szerettelek hiven, Szeretlek halva is, Holtig gyászol szivem. Gyulai Pál. A­KIK MEGTÖRTÉK EGYMÁST. (Novella.) Irta: Hr­assay Ede. (Folytatás.) XIV. A grófot nem láttam , az estek­hez sem jött. Ez­úttal nem is mente ki magát, hanem egyszerűen szo­bájába rendelte a theát. Az a tekintet, a mit akkor vetett rám, midőn megmondom neki, hogy Lontay Imre az én atyám vala, ez ideig utósó szava volt hozzám. A gróf nem zavarta meg együttlétünket, de en­gem ép e közönyös viselete kezdett aggasztani. Azonban ha Adrienne elém jött, elmúlt minden aggályom, s csak a jelen perceinek örültem. Másnap este, midőn az erkélyen ültünk, s elné­zegettünk a sík, szőke, csöndesen rengő vizen, Adri­enne így szólt: — Ön nem is tudja, hogy mily szép kis vitor­lás yachtot kaptam Angliából. Ért ön a hajózási mes­terséghez ? — Meglehetősen értek a vitorlás sajkák keze­léséhez. Egy ideig Olaszországban laktam, s akkor nem egyszer szálltam ily könnyű yachton a sík ten­gerre. — Jöjjön, kisértsük meg, de csak közel a part­hoz. Erre kiadta a rendeleteket, s tíz perc alatt ko­csin ültünk, mely negyed óra alatt a Balaton part­jára, egy kis hajóház kikötőjéhez szállított. A yacht készen állt, könnyű szél dagasztó vi­torláját. — Maradjunk csak a part hosszában, — mondá Adrienne ismételve, midőn a yachtba ültünk, és én a kormányt s a vitorlák köteleit kezembe vettem. — Ugyan kérem, álljon meg, jó lesz, ha Jánost is ma­gunkkal visszük. — Én szükségtelennek tartom; ha nem lesz vi­har, akkor úgy sem szükséges e jó ember, ha pedig vihar támadna, akkor egy teherrel csak több lenne a hajón. Jónás prófétát is a tengerbe vetették . . . De ha tán fél a grófnő, vág ha parancsolja. — Ön annyi jelét adta már lélekjelenlétének és bátorságának, hogy társaságában, egy egyszerű legyezővel fölfegyverkezve a Savannákon is mernék kóborolni. — És egy dióhéjban az atlanti óceánra szállni, nemde? — egészítem ki nevetve. — Óh nem; én csak a szárazföldön bámultam tetteit. — S ép azért, — vágok közbe — hívjuk a ha­jóba János urat. Nemde ? — Hagyjuk. Megnyugszom admiráli tehetségé­ben. Tehát induljunk édes lord Nelsonom. A kis yacht gyorsan metszé a habokat. Odafenn nem is vettük észre, hogy ily nagy itt alant a szél- A búcsúzó nap kápráztatta szemeinket, s mi mélyen bemenénk. — Egy félóra múlva iszonyú vihar ke­letkezett. Valamennyi szörny föltámadt a lázadó hullámok poklából, süvöltött a szélvész, ide s tova dobva a hajót. Behúztam a vitorlákat, melyek úgy sem bír­tak dacolni az orkán dühével, s csak még elősegíték a fölkorbácsolt habok játékát. Adrienne összekulcsolá kezeit s magánkívül su­­sogá: — Andor, az égre, segítsen ! Egy nagy hullám csapott a hajóba, s félig be­­törté annak fenekét. . . A hajó sülyedni kezdett, s Adrienne lába már a vízben volt. Villámgyorsan ledobtam kabátomat (a cipőket már előbb észrevétlenül levetem), a víz már Adrien­ne övéig ért... Egy fél szempillantás műve volt,hogy bal karommal megragadva a nő derekát, kivetem magam a hajóból, s jobb karommal élethalál-tusát vívtam a felbőszült elem ellen. Midőn már csak egy ugrásra volttam a parttól, egy hullám alá sodort, de e percben roppant erőt fejtek ki, s a parthoz értem. A­hogy a földbe ástam körmeimet, a part ros­­kadni kezdett. — Csáklyát , — kiáltok kétségbeesve. — Elő egy pár ember! Húzzatok ki. Senki sem volt közel. Egész ellenkező irányban értem a partot. Érzem, hogy Adrienne mindig alább húz. Az átázott ruhák ólomnehezek voltak. Az el­­alélt nő oly görcsösen szok­ta nyakamat, hogy alig bírtam lélekzeni. De térdeim egy fatörzshöz hasonló testhez ütőd­­tek, felmásztam azon, felálltam rá és egy merész irammal kivetem magam a partra. Nem sérültem meg, csak bal kezemet karcoltam meg kissé. Visszafordultam s eliszonyodtam. A villám e percben arra a helyre csapott, a­honnan kimenekül­tünk. Nagy zápor kezdett alászakadni, s a szél le­csöndesült. Magamhoz szok­tam Adriennét és csók­jaimmal kezdem ébreszteni. Majd elértem a hajóházat. A szerencsétlen hajós a vihar kezdetével utá­nunk indult, s a hullámok közé veszett. A kocsis alig bírta tartani az elvadult lovakat és a rémült inas fel és alá rohant a parton. A hintóba szálltunk, s a lovak száguldtak fel a hegynek. Csókjaimtól magához jött Adrienne. Öt perc alatt a kastély előtt álltunk, mig a két angol te­livér összeroskadt. A gróf az inas által értesülvén a balesetről, ijed­ten elénk jött és nedves ruháim láttára, jól hallom, hogy ezt mozgá fogai közt: —­Még ez is. A megmentést érthette. — Rögtön le kell feküdnöd, kedves leányom. Főzzetek b­eát. — Hogy érzed magad, édesem ? — Jobban, édes atyám, — szólt gyönge hangon közelebb hozzám simulva, mialatt atyja segélyével a lépcsőn föl vezettem. A szegény nő egész testében remegett. A gróf hálótermébe kisérte Adriennét. — Lontay úr — mondá Szentkápolnay, midőn átöltözködve a társalgó-termek egyikébe nyitottam, — ön nagy hálára kötelezett önfeláldozó, nemestette által. S ezzel kezet nyújtott. — Hogy érzi magát Adrienne ? — kérdem gyorsan. — Adrienne grófnő jobban érzi magát — vi­­szonzá a gróf. — Azt hiszem, holnap reggelig semmi baja sem lesz. Együtt esteliztünk. Társalgásunk kimért és szá­raz volt. Adriennét és a politikát egy szóval sem érintek. S csakhamar azon ürügy alatt, hogy a korai lefekvés jót fog tenni az áthülés után, jó éjt kívánt a gróf. Szobám ajtajáig kisért. De azért arca irá­nyomban a régi merev, szigorú arc maradt. Felküldtem inasomat a komornához, tudakozód­ni Adrienne hogyléte felöl. — Csöndesen alszik; a láznak semmi nyoma, — volt a válasz. — Egészen nyugodtan aludtam volna, ha az az egy szó, melylyel a gróf szavaimat kiigazitá, szünte­lenül fülemben nem zúgott volna. Sajtóhiba : Adrienne helyett olvasd: Adrienne grófnő. XV. A­hogy a nap fölkelt, sírjaikba szálltak mind az antik daliák, kardjaikon véres török fejekkel. A régi bánok és nádorok barna képei nem voltak oly visz­­szariasztók, mint álmomban. Adrienne szerelme pedig újra felmagasztalt. Egész nap lábainál foglaltam helyet. Félpongyolá­ban, hannyagul feküdt a selyem kereveten. Arca ér­dekes halvány volt. Kezével szépen félresimitá hom­lokomból a hosszú fürtöket. — Már a feje sem oly meleg, édes virágom, — mondám, gy­öngéden homlokára téve kezemet. És Adrienne ajkához szok­ta és megcsókolta azt-Egy nő, ki oly forrón csókolja meg szerelmese kezét, kell, hogy igazán szeressen! — Oh, már egészen jól vagyok kedves meg­mentem, kit az ég küldött nekem, hogy őrizze minden léptemet! S ezzel kimondhatlan hévvel szorított keblére. — Adrienne, fogsz szeretni örökre ? — A fenyegető habok eljegyeztek egymásnak. Soha, soha el nem hagylak. — De atyád, e büszke, kemény férfi? — Meg fog lágyulni. — De ha nem ? — Úgy távozom, a­hová vinni fogsz. Nem bá­­nőm, tagadjon ki. — Aranyát küldje a pápának, kastélyait tegye meg szemináriumoknak! — jegyzem meg nevetve. — Párisi házaimat pedig poroljék el a francia atyafiak, — mondá Adrienne. —Vagyont úgy sem óhajtok veled! Elmegyünk öreg anyámhoz. Csinos kis házunk van egy zugó pa­tak mellett; egyszerű, de kényelmes; mögötte dalos kerek, azon túl gabnaföldek ! — Igen, ott fogunk lakni! — szólt Adrienne ábrándos kéjjel tekintve szemeimbe. A legforróbb csókokkal fojtam el szavait. (Folyt, köv.)

Next