Fővárosi Lapok 1869. március (49-72. szám)

1869-03-02 / 49. szám

49-dik sz. Kedd, március 2. Kiadó-fémtal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................8 frt. Negyedévre .... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipótutca 34. sz. 1-1ő em. Hirdetési díj: Negyed hasábos péti­­sor....................7 kr. Bélyegdij minden ig­­tatáskor . . . . SO kr Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. EGY NEMES SZIV (Beszély.) Irta: Lanka Gusztáv. (Folytatás.) — Egyetlen árva szócskát se a múltról. A jelen és jövő egészen betölti keblemet. Mit gondol ön, miss­ nemde e pálya, melyen mi működünk, társ és támasz nélkül kevés örömet igér ? Míg fiatal az ember, leg­feljebb vadrózsákat szedhet, az öregségre nem ma­radnak csak tövisei. — El akar ön hagyni bennünket,­Scalpierri ? — Nem miss ! egy szerető társsal és támaszszal oldalam mellett, itt maradok. — Tanácsot jött kérni egy árvától és elha­gyottól ?­­ — Én szerető társa, barátja akarnék lenni az árvának, támasza és védője az elhagyottnak. — Engedje meg uram, hogy mielőtt folytatná, emlékeztessem azon szavakra, melyeket a szegény Askanió sírjánál mondottam. — Én emlékszem még azon szavakra, de úgy tartom, a miss már azokat rég elfeledte. — Ha elfeledtem volna is, csak szivemet csal­tam volna meg, mely, úgy tudom, sajátom, s melylyel Askanió halála óta szabadon rendelkezhetem. — Van tán még valaki, kinek e szívhez jogai vannak ? — Uram elég! A­kire ön céloz, az egy minden­napi aljas gonosztevő, kinek, ha él, bujkálnia kell, hogy bitóra ne kerüljön. — Tehát a miss nem lesz nőmmé ? — Esküszöm, — soha! Scalpierri fölkelt ülőhelyéből, s mintha mi se történt volna, nyugodt a távozott. E nyugalom fagy­­lalt meg a vért az Adél ereiben. IV. A Gautier lovartársulatának minden tagja de­rült arccal sietett a délutáni jutalom-előadásban köz­reműködni, nem pusztán azért, mert a jövedelem az Adél megmagyarázhatlan bőkezűsége nyomán a ta­­gok közt lett felosztandó, hanem inkább azért, mert mindenik közreműködő zsúfolt ház és válogatott kö­zönség előtt mutathatta be ügyességét. Csak a nap hőse, a jutalmazandó Adél erőtetett derűt arcára és mosolyt ajkaira, és Scalpierri, a tár­sulat egyik kiváló tagja volt mogorva. A kijelölt órában az előadás megkezdetett. Az előadás sorrendén, az ifjú és szép miss következett Scalpierri vezette a porondra. Tapsokkal fogadták és koszorúk hulltak lábaihoz. Adél szerényen hajtotta meg magát, s mintha tudta volna, hogy azon egyet­len, ki öt érdekelhető, gyöngédségből meg nem jelen, még szép szemeit se hordá szét a közönség között. — Tehát enyim nem lesz soha ! — sugá­resz­kető izgatottsággal az olasz, a­mint a nyeregbe­n emelte. Adél egy megvető pillantást lövett felé, s a­he­lyett, hogy válaszolt volna, egész erejéből horkolni kezdő lova kantárját ragadta meg. A­mint Scalpierri félre ugrott, a ló féktelen és vad ugrásokban tört előre, s egy kigyóhajlású félreszökésnél lovarnőjét oly szerencsétlenül dobta le magáról, hogy annak feje a kördeszkázat cölöpjét súrolta. — Scalpierri . .. Adél csak ennyit szólhatott, azután elveszte eszméletét. A közönség nő­ része sikoltott, a férfiak közül többen az Adél segítségére siettek, midőn egy még sokkal irtóztatóbb jelenet vonta magára, a már kü­lönben is megrémültek figyelmét. A társulat egyik szolgája, Philippe torkon szorítva tarta az olaszt, ki­nek szemei a kíntól kidüledtek, ki már csak alig tudott hörgeni. Csak a legnagyobb erőmegfeszítéssel szabadít­hatták meg Scalpierrit a Philippe kezeiből. — Philippe, én soha se bántottalak! — nyögött az olasz boszút lihegő ajkakkal. — Gazember! Az ártatlan misst akartad meg­gyilkolni ! Adélt egy előkelő uracs kocsiján vitték szál­lására. Scalpierrit, nem állhatván ellent a közönség hangosan nyilvánított kívánságának, kénytelen volt az igazgató elfogatni. Az előadás befejeztetett. Az orvos csak pár nap után nyilatkozhatott — az Adél életéről megnyugtatóig. Egy nőbarátja hűségesen ápolta, s feláldozólag virasztott a beteg mellett. Philippe csak akkor távo­zott közeléből, midőn legszorgosabb ügyei paran­csolták. Azt talán említenem is alig kell, hogy Se­­nail naponkint reggel és este gyötrő fájdalommal őrködött egyetlen boldogsága fölött, s kényei csak akkor nem folytak, midőn az orvos a drága élet megmentéséről biztosítá. Az ég megengedő azt az örömet az üdülőnek, hogy midőn eszméletre jött, pillantásai legelőször a Senail pillantásaival találkoztak. — Édes barátom! meghalhattam volna a­nélkül, hogy elbúcsúzhattam volna. — Meghallgatá az ég imáimat, s ha a sors még elég kegyetlen lenne meglátogatni, nem lessz többé oly távol tőlem, ha baj talál. — Jó Philippe, te is itt közelemben ? barátnőm­től hallám, hogy mióta szenvedek, segélyszolgálata kát tossz ágyam körül. — Jó miss! én még mindig nyugtalan vagyok! — Miért ? Lásd én érzem javulásomat, s ha is­ten úgy akarja ... — szelíd szemeit Senaib­a emelé, — többé nem kell félnem hasonló veszélytől. — Igen ... ha, mint akarom, a gaz Scalpierrit megfojthattam volna. Ő bűvölé el a lovat, ő akarta meggyilkolni a misst, s míg ő él, őrszemekre és véde­lemre van szükséged. Egy keserű mosoly vonult el az Adél ajkain. — Lásd Philippe! pedig én ez embert soha se bántottam. Vétkem-e, hogy nem tudom szeretni, sőt hogy félek tőle ? Oh szóljatok, mi történt e szeren­csétlennel. — Fogva tartják, vallatni és . . . — Senail! — vágott közbe Adél el főleg — a társaság pár nap múlva távozik .. . Scalpierrinek hazája van és rokonai, Ígérd meg kérlek, hogy igye­kezni fogsz őt kiszabadítani. — Nemes lélek! Történjék úgy, mint te akarod, ne szenvedjen miattunk senki, midőn mi boldogok leszünk. — Jó Philippe! hát téged mint jutalmazzalak. Philippe elkomorult, s karjaira támaszta fejét. — Igaz Philippe! én szegény vagyok . — Senail barátja mindazoknak, kik egyetlen szerelme és kincse fölött őrködtek, s azt védelmez­ték — vágott közbe Senail lelkesülten. Philippe egy könyet törült ki szemeiből. — Nincs bennünk bizalmad ? — kérdé Adél résztvevőleg. — Anyám s a miss anyja Anglia egyik kisded falucskájában együtt haltak meg. Én tíz évvel szü­lettem korábban, mint a miss, de soha sem voltam tőle nagyon messze; mióta a társaságnál van, mint testvére őrködöm fölötte, a miss szintén mint szerető testvér mindig jó, mindig pártfogóm volt, ha elma­rad tőlünk, puszta sivataggá lesz nekem a legnépe­sebb vidék is. Én azon vidéken, azon faluban szeret­nék élni és meghalni, hol a miss töltendi napjait, nem egyébért, hanem hogy láthassam, hogy őrköd­hessem fölötte, hogy védelmezhessem. Adél egy erdő pillantást vetett Senail felé. — Jó Philippe! ha szerény családom barátsága és szeretete megvigasztalja napjaidat, ha az a kis kényelem, mit én nyújtok, de szívből nyújtom, kielé­gít, lépj közénk, kisért bennünket boldogságunkban , és maradj közöttünk. (Folyt. köv.) D’ AVREMONT KISASSZONY. (Francia beszély.) Írta: Riviére Henrik. (Folytatás). Ez, miután mint közbenjáró elkezdte szerepét, félre is tekintgetett s lassan kint a maga malmára gyűjtötte a vizet. Ha, mint szép asszony, mindjárt az első alkalommal, midőn a Sylphe kapitányát meg­látta, őt egészen saját ízlése szerinti férfinak találta, csakhamar észrevette, hogy közte és Lucienne közt komoly viszony szövődik. De kénytelen volt az egész dolognak csak nézője maradni, mi­közben a legna­gyobb érdekkel figyelt a fejlődő viszony minden mozzanatára. A chassei erdőbe tett kiránduláskor részben kitalálta, a­mi Daily úr és d’ Avremont kis­asszony közt történt. Néma elzárkózottságuk több volt, semmint azt néhány napi elválás előidézheti. A­mit azonban eddig csak gyanított, abban tegnap óta, Lucienne nyilatkozatai következtében, melyeket Tourniérest illetőleg tett, megbizonyosodott. A magá­nyos találkozás, ott kétségkívül házasságról kellett szónak lenni és kétségkívül félreértették egymást. Priston asszony, kit ez ideig csak kacérság vonzott Dallyhoz,arra gondolt,hogy hátha tán őt venné el nőül? Ez az eszme egészen elfoglalta. A könnyelmű nő gon­dolkozni kezdett s szivét bizonyos reszketegség fogta el. Gaston tetszett neki, és vele leendő összekötésé­ben főleg eddigi ledér életének megszakítását látta. Azt jól tudta, hogy azok a kegyek, melyekkel nagy­bátyja, Nerlac úr elhalmozta, ezentúl aligha volnának megengedhetők. Egyébiránt Daily, a­nélkül, hogy valami nagyon gazdag lett volna, birt némi vagyon­nal. Priston asszony számított férje hosszasabb el­­utazásaira, mégis nem annyira háztartási szempont­ból, mint saját édes szabadságának szempontjából. Ha özvegyi címére büszke volt, mint Daily neje büszke leendett szabadságára. E gondolatra elmoso­lyodott , azonban föltette egyszersmind magában : semmit sem mulasztani, hogy mint a derék férfi be­csületes neje tüntesse föl magát. Legfontosabb volt azonban azzá lenni. Kétszeres buzgalommal segítette Tourniérest célja elérésében. Úgy szerette volna, hogy házassága Luciennenel minél gyorsabban végbe menjen. Ugyan az a bosszúvágy, mely Luciennet Tournières karjai közé taszíta, lehet, hogy neki is megszerzi Dallyt. Gabrielle előre tanulmányozta minden árnyalatában, minden mozdulatában azt a bájoló szerepét egy fiatal nőnek, mely a férfiakat oly ellenállhatlanul rabbá teszi, azonban nem kevéssé aggasztó Lucienne késedelmezése. Ez érthető dolog volt, igaz, de dacára, hogy Tourniéres minden ügyeit rendbe szedte már, semmi lépések sem létettek a házassági szerződés megírására. Úgy látszott, hogy Lucienne várni akar, Tourniéres pedig nem mert­­ türelmetlenkedni. Priston asszony tudta, mit vár Lucienne, Daily visszajövetelét várta. Talán éppen ezzel is ellene szőtt valami tervet ? Egyes szavak, melyeket Gabrielle előtt ejtett, ezt hiteték el vele.

Next