Fővárosi Lapok 1869. március (49-72. szám)

1869-03-02 / 49. szám

Olaszországba, ott a fiatal asszony — mint előre le­hetett látni, — meggyógyul és egymásba szeretnek a férjével. Mikor haza jönnek, Florence meg akarja ölni Gabriellát, de megtudván, hogy rokona, (még pedig elég távolról,) a pisztoly kiesik kezéből és megmérgezi magát. A­kik az ő életét megmérgezték, azok boldogok lesznek, senki se vár tovább semmit, vége a regénynek. Elég gyarló, fizikai és lélektani valószínűtlenségek homokjára épített mese. E mel­lett folyik egy másik történet, az öreg Fanni család­jáé, melynek a főmeséhez, noha ezt elejétől végig követi, a legtávolabbról sincs köze. Nincs közöttük még csak olyan kötelék se, mely legalább a főtör­ténet másodrendű eseményeire vonatkoznék. E mel­lett meg van rakva a regény epizódokkal úgy, hogy ebben a tekintetben ritkítja párját. Itt mindegyik szereplőnek nyomja valami a lelkét, vagy arcára van írva egy szenvedésteli múlt, melyet kínálkozó alkalommal föl kell tárnia. Kenesseynének, Sze­­rémynének, Zalárnak, Fannynak, Deesynek mind van elbeszélnivalójuk, majd a „beteg-ágynál“, vagy egy-egy szép éjszakán. Ezek azután éppen nem va­lami csinos rajzok, életképek vagy kis elbeszélések, hanem valamennyi egy kaptára ütött, leleményte­­len, szomorú történet. Ezen fölül akármivel szoro­sabb összefüggésben vannak, mint a főmesével. — Csak Deesy története vonatkozik némileg erre, ez is csak azért, hogy alapul szolgáljon egy lélektani képtelenségnek, az említett pisztoly-történetnek, mi­dőn egy szenvedélytől, dühtől, boszútól, láztól elva­­kult asszony a fegyvert, melyet szerencsés vetély­­társnőjére emelt, kiejti kezéből, mivel sejteni kezdi, hogy ellenfele távoli rokona. Az aprólékosabb hibá­kat nem is bántjuk. A figyelmes olvasó már a mesében is föltalál­hatta a lélektani hibákat, melyek nagy számmal vannak e két kötetben. Szerző mindenütt hosszasan fejtegeti szereplőinek lelki állapotát, és nem veszi észre, hogy míg lélektani fejtegetései alig emelked­nek fölül a legközönségesebb reflexiók színvonalán, addig a fonál, melynek ezeket egymáshoz kellene fűzni, akárhányszor elszakad. Florence kezdetben merengő, magányt kereső gyermek, kinek lelkületét erősebben, drámaibban jellemzi az az egy pár szó, a­mit a munkácsi vár megpillantásánál mond: „boldo­gok, a­kiket ilyen szép helyre zártak,“ mint akármi­lyen hosszú psychologiai rajz. A magába vonult, bi­zalmatlan gyermekből szenvedélyes lány lesz, ki még idegenek előtt se tudja titkolni semminemű ér­zelmét Szerelmének feláldozza becsületét, s hogy ezt helyre­állítsa, vallását nem bírja megtagadni. A­ki egész életében más kormányt nem ismert, mint féktelen indulatokat, láza tetőpontján eszére tér, azt sejdítve, hogy rokonát akarta megölni. Akárhány ily nehezen kimagyarázható dolgot találunk e mű­ben. Egy kis furcsaság az is, hogy majdnem vala­mennyi szereplője (Kenesseyné, Florence, Otmár, Rudolf) egy-egy nem ismert egyénről alkot magának egy ideálképet, s midőn találkozik vele, az ismeret­len szerencsére tökéletesen hasonlít ideáljához, és azonnal nem is késik bele szerelmesedül. Az alakokról alig merünk szólani. Ez gyönge oldaluk a neiróknak, mert rendesen ehhez kell leg­nagyobb tapasztalás és életismeret, a­mi hiányzik náluk. Még olyan nagy neiró is, mint Eliot György, aprólékosabb, könnyebben megfigyelhető vonásokból állítja össze a legnagyobb gonddal alakjait. Hogy a szív mélyén s az elme hálózatában egyszerre fölfedez­zék a nagyobb, jellemző és egyénitő vonásokat, ritka dolog. A gond pedig, melylyel Eliot teremti alakjait, hiányzik náluk. Itt van ez a gyarló fiatal gróf, kit szerző egész dicsfénynyel akar körülvenni, de azért, mikor egy értté epedő, szenvedélyes lányt — kit nem szeret, — ölelget, csókolgat, nem igen látunk benne mást egy igen-igen közönséges embernél, a­ki nem tud a vérének parancsolni. Azután az a gyá­moltalan Gabriella, a­kinek lelke, mikor legegészsé­gesebb is, betegebb a betegnél, és a­kire nem tud szerző egyetlen rokonszenves vonást festeni. Elejétől végig szánjuk, mint a betegeket szoktuk; jó szive a betegek „légynek se vétő“ ártatlanságának tetszik előttünk, és Rudolf grófnak e szánandó teremtés iránt ébredt meleg érzelmeit csakugyan nem teszi egyéb semmi megfoghatóvá előttünk, mint hogy a szere­lemnek nincs logikája. Fanny, az öreg kisasszony, Otmár, a fogadott fiú, Róza, a menyasszony, Kenes­seyné, a kesergő anya, Deésy, a beteg fogoly, Zalár, a bölcselkedő doktor, mind olyan alak, a­milyet ily kiadásban nem igen látunk. Az egyénítő vonások hiányzanak mindegyikről. Éppen olyanok, mintha egy fáról levelet, virágot, gyümölcsöt leszokgatnánk, a felső kérget lehántanánk, és azután kérdeznék va­lakitől , hogy mondja meg, miféle fa az ? A ma­gyarellenes szószerkezetekről, kifejezésekről hall­gatunk. Végül csak még egyet, a­mit nagyon óhajta­nánk ha figyelembe venne e regény szerzője. A me­sén, a scenirozáson, a szereplő személyeken, az epizódokon, az átfutott melléktörténeteken minde­nütt kiérzik a külső, hamis eszközökkel való hatás­­keresés. Egy olaszországi kötéltáncos­ lány, egy ballerina szerelmi kalandja, a rémes jelenet a kút üregében Florence és a gonosztevő között, a beteg menyasszony keresése, a természet- és törvény­elle­nes esküvő, a meghiúsult gyilkossági szándék, az ez­­redesné méregitala, Florence vad nyargalászása és temetése a zivataros éjen, mind ilyen hatás­vadászó scéna, melyből kevesebb is untig elég lenne. Igazabb és melegebb hatás magvát rejti maga a szív, melynek hogy gyöngyeit kihalász­­szuk és hullámait fölverjük, nincs szükségünk hajmeresztő jelenetekre. Adjunk csak embert és mindig embert, természetes, keresetlen viszonyok között, gondoljunk ki egyszerű mesét, mely az igaz­ság közvetlenségével hat, gondoljunk jeleneteket, melyekben az egyénnek kell nyilatkozni az ember­ben, s melyek megkímélnek a hosszas, fáradságos és unalmas lélektani rajzoktól: többet tettünk, mintha a legérdekfeszítőbb mesét adtuk, melyet fabábok ját­szanak el. A két irány viszonya: a színpad és a Pap­rika Jancsi bódéja. Ott ver az élet, itt ugrálnak a bábok, melyek cifrára vannak kifestve és elnyűtt ruha­darabokkal kitömve. Szolgálnak efféle termé­kekkel eléggel a franciák, ne óhajtsuk itt is akli­­matizálni. Különben újra gyöngéjük a nek­óknak, hogy hajlanak e tévesztett irány felé. Miss Braddon lobogtatja elől a zászlót, és nem ritkán áll ez alá — bár olykor megválik tőle, — még oly finom érzékű és igazán hivatott írónő is, mint Gaskellné. Vegye ezt figyelembe „A munkácsi rab“ tisztelt szerzője, ki elbeszélni elég ügyesen tud, és mielőtt új munkába kezdene, hányja meg tervét szigorúbban, mint a­hogy ez alkalommal tette. Beöthy Zsolt — 195 Fővárosi hírek. * A nemzeti színház igazgatósága— a fejdelmi évi segély folytán — mind a dalmái, mind a drámai személyzetet lehetőleg erősíteni szándé­kozik. Hogy egy sokszor érezhető hiányon segítsen, mindenekelőtt drámai énekesnőt igyekszik szerezni. E végett a Milanóban nagy tetszés közt szereplő Benza Ida kisasszonynyal lépett alku­dozásba. E fiatal magyar énekesnő Milánóból febr. 27-dikéről azt táviratozó Erkelnek,hogy ha a Bécsből vagy Berlinből tett ajánlatokat a nemzeti színháztól is megkapja, akkor inkább Pestre szerződik. S mi­vel az igazgatóság nem idegenkedik hasonló ajánla­toktól : kilátás van rá, hogy a szép hangú és alakú Benza kisasszonyt hosszabb időre (15 évre) lehet ide szerződtetni. E fiatal magyar művésznőről, ki a milánói­ Scala-színház közönségét is nagy mértékben elbájolta, a komoly „Perseveranza“ következőleg ir: „Benza k. a. — e kitűnő énekesnő — előadása oly jelentékeny fokra emelkedett a „Hugenották“-ban, mintha egy rövid hónap alatt tíz esztendőt haladt volna. Hangja sokkal tisztább, erősebb, terjedelme­sebb ; előadása szenvedélyesebb. A született zenei és drámai lángész, olyan, a­kiből valódi nagy művész­nő lehet, ha rosz tanácsok és hasztalan túlzott di­­csérgetések el nem hódítják.“ S mivel magyar nő, a nemzeti színházra nézve igen jó nyeremény lenne. Valószínű, hogy az intendáns maga fog Milánóba utazni szerződtetése végett. — Továbbá az o­l­a­s­z opera hosszabb idénye alatt az igazgatóság meg­nyerte Salvi Mátét arra, hogy Neszveda Anna, Saxlehner Emma, Hóman Olga és Alexa kisasszonyo­kat folyvást képezze az énekben, s miután Salvi már a nemzeti színház részére oly két kitűnő énekesnőt képezett, mint Hollósy Kornélia és Pauliné asszo­nyok , ez intézkedéstől is csak jót várhatunk. — A drámát is erősbíteni törekszenek. Ajánlatot tettek Bulyovszky Lilla asszonynak, hogy ha a német színpadot végkép elhagyja, szerződjék a nemzeti színházhoz, melyet oly időben hagyott el, hogy e lépésére most is csak kedvezőtlenül gondolhatunk. — Kovács Gyulát már szerződtették s május ele­jén kezdi meg működését. Szerződtetik a fiatal U­d­­v­a­r­h­e­l­y­i Lajost is, kiből — helyes alkalmazás mellett.— idővel jó tag válhatik.— A már egy hó múlva beköszöntő olasz operáról holnap egy nevezetes olasz művészeti lap kedvező véleményét fogjuk közleni. * Az „Athenaeum“ kiadó hivatalához Bécsből febr. 27-dikéről fölhívás érkezett, hogy a „Hon“, „Pesti Napló“, „Fővárosi Lapok“ és „Magyar Bazár“ szárjait Királyné Ő Felsége szá­mára március 3-dikától fogva Budavárba küldesse; egyszersmind a „Fővárosi Lapok“ azt a példányát is, mely a Ferenczi Ida k. a. alapítványi hölgyé. A fölhívás alá Martons cs. k. komornak van írva. * A szinészeti tanoda nyilvános vizsgái tegnap kezdődtek. A teremben vagy harminc hall­gató jelent meg, köztük gr. Károlyi György koro­naőr, Radnótfáy intendáns úr, a színháztól csak Szigligeti, Prielle Kornélia asszony és Szerdahelyi, egy pár iró sat. — Gr. Festetich Leó elősülése mel­lett Gyulai Pál tartott vizsgát. Az első osztály, mely 7 leányból és 3 ifjúból áll, a nyelvtan, ékesszólás és verstanból felelt. Nagyobbára jól el voltak készülve, köztük Szerdahelyi Lujza és Kaltner Mari kisasszo­nyok, a kik akkor is sugdosva feleltek, midőn máso­kat kérdeztek, a mi teljesen fölösleges volt,­ továbbá Vidmár Mari k. a., az ifjak közül Pintér és Mátray. — A3-dik osztály két tagból áll: Nagy Julia k. a. és Várföldi Elekből. A drámai költészet létrészeiből feleltek, többnyire Shakspeare és Moliére-ből vett példákkal, továbbá a drámai költészet történetéből, annak görög eredetétől kezdve egészen a mai drámáig, tanúbizonyságát adva, hogy mindketten szorgalma­san tanultak. Ma d. u. a második osztály vizsgája lesz a dramaturgiából, aesthetika- és költészettanból. * A pesti népszínház tervét több befo­lyásos ember igyekszik létesíteni, köztük Balássy Antal, a népszínházi bizottság elnöke. Mint halljuk, Wahrmann Mórt is megnyerték, ki szívesen áll az ügy élére, s megígérte, hogy a 200 frtos részvényekre legalább is száz aláírót fog szerezni. A Willmers búcsú-hangversenye a múlt vasár­­sárnap díszes közönséget vont az „Európa” termé­be. A műsor nagy része­ Beethovenből és Schumann­­ból lévén összeállítva, sok érvet ígért, mit a művész ragyogó előadása be is váltott. Játéka a Beethoven D-moll szonátájában és Schumannak (közkívánatra ismételt) „Novelettejében“ kulminált. Az előbbiben, mely a zenealkotások egyik legkiválóbbja, finom fel­fogással érzékíté meg egy szakgatott, önmagával küzködő érzés mély hullámzásait; míg a „Novelette­­ben“ egy mozaik-darabokból összealkotott s különféle hangulatokat visszatükröző képben adott lelket Schu­mann mély érzésének.E „novellette* — kompozíciójá­nál fogva — inkább egy változatos rege mozzana­tait tünteti föl a lélek előtt; halljuk benne a dajka méla dallamát, a koboldok bizarr táncát, s a csodás, váratlan átmenetek lelkünket gyönyörködésbe merí­tik. Schumann költészete épp szokatlan gazdagsá­gánál fogva nem tűnik föl eléggé átlátszónak, s azért a hallgatónak bizonyos megerőtetésébe kerül, ha e h­aotikus hangtömegeken át akar hatolni; lelkének a művészszel — úgy­szólván — együtt kell működ­ni, együtt gondolkodni. A­ki a „Kreisleriana“ (l­­dur) monoton menetét csak felületes figyelemmel érinti, nem juthat tudatára ama mélységnek és ere­detiségnek, melylyel a költő egy elhalóban levő ér­zés egész kis világát tárja elénk. Csillogó bravour­­ját Willmers a „Romantische Episode“ és „Toccata“ című tulajdon szerzeményeiben tüntette ki legin­kább, valamint két magyar népdal fölött írt para­­phrasisában. Zajos és méltó taps jutalmazá a mű­vészt. Az elismerésből egy rész jutott Helvey Hka kisasszonynak is, ki Mendelssohntól és Veyranotól csinosan énekelt két dalt. * Holnap este lesz Várai Ferenc budai egy­házi karnagy hangversenye, melynek műsorát már közöltük. Mondják, hogy előadandó művei közül a koronázási mise „Sanctus“-ában meglepő hatású a trombiták mérsékelt alkalmazása, mely az angyalok énekét képezi. A kis Várai zongorajátékát is igen dicsérik. A zenekari előadások szintén olyanok, hogy érdekelhetik a zenekedvelőket. * A zenészsegély Ző egylet s a nemzeti ze­nede nyugdíjalapjának javára Huber Károly de­rék karnagyunk péntek este 7 órakor a kis­ redootban nagy hangversenyt rendez, melynek különösen vál­tozatos műsora van, a közreműködők egész névsorá­val. A műsor ez: Mendelssohn D-dúr négyese s Hu­ber K. változatai a „Szózatra“, előadják: Huber K., Szűk Lipót, Szabathiel és Gobbi Henrik; Schu­mann „Lótusz­ virága“, Mendelsohn „Őszi dala“ és Klinty „Tavaszi dala“, szoprán-kettősök, éneklik Humann Olga és Alexandra kisasszonyok; sza­valat Prielle Kornélia asszonytól; Hummel „ Con­certino“­, előadja a 9 éves Gold Róza k. a., Khayll zongoramester ritka tehetségű tanítványa, ötös kísé­rettel; Rubinstein „Tavaszi dala“ és „Velencei csó­nakdala“ énekli Gáger Irma k. a., Khayll zongora­­kísérete mellett; Vieuxtemps „Reverie“-je, hegedűn és hárfán játszák Huber K. s Duber Péter; Schu­mann­tól „A vágy“, dal Geibel költeményére, s Hu­ber K-tól „Az őrült dal“ Wardmann Mór (a lipót­városi képviselőjelölt) szövegére, énekli mind a kettőt Ellinger; Chopin „Berceus“-e­s Mendelssohn „Ron­do capriccioso“-ja, játsza Lustig Henriettek, a., Huber K. tanítványa, Huber „Árva vagyok“ dala, énekli Pau­l­iné asszony, s végül Gounod „Ave Máriá“-ja, előadják: Pauliné asszony (ének,) Huber K., (hegedű,) Dubez (hárfa,) Khayll (zongora,) Erkel Sándor (harmónium,) s Szűk Lipót (gordonka,) Igen érdekes programm, s az utósó szám egymaga is sok zenebarátot fog bevonni. Helyárak: körszék 3 ft, számozott szék 2, bementi jegy 1 ft. Előre a Rózsa­völgyi é­s a Táborszky-féle műkereskedésekben vált­hatók. * Az egy évi önkénytesek tegnap délben tették le katonai esküjöket az üllői­ úti kaszárnya nagy udvarán. Körülbelül négyszáz fiatal ember volt fölállítva három sorban, s az udvar többi részét, a magas épület mind a négy emeletének folyosóit a néző­közönség töltötte meg. A négyszög közepén tartották a zászlót, és olvasta föl a hadsegéd az esküt előbb német, azután magyar nyelven. A fiatalság a magyar esküformát zajosan mondta utána. Egy óra

Next