Fővárosi Lapok 1869. március (49-72. szám)
1869-03-31 / 72. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. 72-ik ez. Szerda, március 31. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre................... frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 34. sz. 1-ső em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor.....................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 . Előfizetési fölhívásunkat az év második negyedére ajánljuk mindazok figyelmébe, kiknek előfizetése e hó végén lejár. Előfizetési ár: évnegyedre 4 frt; félévre 8 frt. Az összegek az „ATHENAEUM“ kiadó hivatalába küldendők. A sír szól: Espronceda után, spanyol eredetiből. *) Gyönge ember, meg ne borzadj Sem homályom, sem nevemnél, Fájdalmad az én ölemnél Eri, lásd, a véghatárt. Messze távol a világtól Részvevőleg itt a menhely, Csendes álmot édes enyhhel Mindörökre itt találsz. Én az élet tengerében A kinyúgovás szigetje, A hajós hol elfeledje — Mit kiállt — a vészvihart; Tiszta forrás, nem morajló, Hí föl itt a szunnyadásra, Ringaz édes álmodásra Enyhe szellő, zajtalan. Fűzfa én, a mely szomorgó Gyászos ágait lehajtja Homlokodra, hogyha rajta Büredeket vont a kín. Harmatot bocsát üdítve Itt a szunnyadóra árnyam, Míg fölötte könnyű szárnyam A felejtést lengeti. Én, az utolsó szerelmek Rejtélyes szüzéül állok, És virágágyat kinálok, Bútalant, tövistelent. Hűn szeretve én ölellek, Itt hiú csalás nem ámít, Élvezet, kéj nem vidámit, Ám szerelmem végtelen. Néma lészen a tudás mind, Véget ér a kétely itten, Leplezetlen földerítem Az igaz valót magát. Bölcset, élet és halálról Én tanítom bölcseségre, Ha kezem kitárja végre Az öröklét ajtaját. Jöjj, s ha megpihenni, forró Homlokod karomba tetted : Ha anyád gyanánt feletted Végtelen virasztok én. Jöjj, s nyugodj el mindörökre, Kész a puha ágy fogadni. Csendje néma, ez fog adni Nyugodalmat, nem levést. Hagyd el, amit az az ember A világon balga észszel: A reményt, mely csalva vész el, És az élvet, a mi fut; Lásd, szerelme mind hazugság Mind hazugság győzedelme, Mind, miért rajong az elme S a dicsőség — mind hazug! Ha kezem szemed befogja S édes álmodásra bizza, És a lágy fűszál föliszsza Bánátidnak könyyeit. Budat én lecsöndesitem, Megszün a panasz nyögése, Mert a sebzett szív verése Mindörökre megszűnik. Györy Vilmos. *) Don José de Espronceda 1810-ben született, Almendralejoban, Estremadurában, 1842 május 28 dikén halt meg , Madridban. Az újabbkori spanyol költészet, kora halála által, egyik legkitűnőbb költőjét veszté el benne. A MARQUISNÉ ARCKÉPEI. Vígjáték 3 képben. Irta Fenillet Oktáv. — Fordította Szerdahelyi Kálmán. (Vége.) Marquis: Nemde, Frontin ? Legkisebb szavából is látszott a részvét. Nyájas szelídséggel bátorított az evésre. Egy ételből sem kínált meg, anélkül, hogy valami igéző nyájasságot, valami gyöngéd rokonszenvet ne mutatott volna. Frontin: Az ám, marquis úr, valóban. Marquis: Csak az nyugtalanít, Frontin, hogy nem oly boldog, mint érdemli. A gróf olyan embernek látszik, aki . . . (nem meri kimondani.) Frontin: Nagyon kellemetlen. Marquis: Nemde ? kellemetlen, mogorva, kötekedő ; bizonyosan kínozza. Szegény asszony ! Sajnálom (fölkel). Nem tehettem másként, Frontin, meghívtam, hogy töltsék itt a nap hátralevő részét; erről jut eszembe, fiam, hogy oly ruhát adtál rám, mely már valóban nagyon régen kiment a divatból. Mennyire szégyellem. Frontin: Úgy hát vegyen mást, marquis úr. Marquis: De van-e olyan, amelyik fölvehető állapotban van ? Frontin : Van hát, például a marquis úr kék öltönye. Marquis: Kék öltöny, Frontin ? De hát a kék szín illik-e gyászhoz ?. Frontin: Meghiszem azt, az egyház is kékben gyászol. Marquis: Gondolod ! Hiszen megnézhetjük. Itt van ? Frontin: Itt, marquis úr. (El egy percre, jobbra.) Marquis (egyedül, álmodozva): Ah, úgy van, félek, nagyon félek, hogy nem boldog ! Frontin (visszajö a kék ruhával): Tessék, marquis úr. Marquis (a ruhát vizsgálva): Hm! kissé rikító, de hisz csak egy napra kell (felölti). Különben is, Frontin, a valódi gyász a szívben van. Frontin: Meghiszem azt, marquis úr ! Marquis: Ah! ez már jól áll! (Meglátja a második arcképét, mely a hátsó falon maradt.) Mondd csak, Frontin, nem találod, hogy az az arckép, társ nélkül, boszantja a szemet ? Frontin : De mennyire, marquis úr, nem lehet rá nézni handzsalitás nélkül. Marquis: Annyi bizonyos, hogy szúrja a szemet. Frontin: Hátha levennék, marquis úr ? Marquis: Jó lesz, vedd le. Majd visszatesszük a másikkal együtt. Frontin: Úgy hát leveszem! (Székre áll s a képet leveszi. — E percben a grófné belép, hátul. A marquis zavarba jön.) Harmadik jelenet. (Előbbiek, grófné.) Grófné: Bocsánat, ha zavarom. Marquis: Legkevésbbé, grófné. Grófné: Ön levétette e képet ? Marquis (zavarral): Le, grófné, némi javítást kell rajta létetnem. Grófné: Ez arckép kétségkívül a . .. Marquis: Az, grófné. Távozzál, Frontin! Grófné: Várjon csak! (Az arcképet szemlélve.) Úgy van, annak kell lennie, éppen ilyennek képzeltem. Marquis: Grófné! Eredj, Frontin, eredj! (Frontin él, s a képet magával viszi.) Negyedik jelenet. (Marquis, grófné.) Grófné (a marquis nyugtalansága dacára folytatja): Álmodni sem lehetne vonzóbb alakot. Marquis (a neheztelés némi jelével): Grófné ! Grófné: És én nagyon is felfoghatom, hogy az ember nem feledhet el egy oly nőt, ki ez elragadó külső mellett — mint mondani szokás — hasonló lélekkel is birt. Marquis (a boszuság némi jelével): Nemde ? a grófné is igy gondolkozik ? hűtlennek lenni az ily szerelemhez : méltatlanság, vétek lenne! Grófné (könnyedén): Vétek, kétségkívül. Marquis: S ön lenne az első, ki az ily bűnös férfit elitélné ? Grófné (mint előbb): Úgy van. Marquis: És igaza is volna, grófné, (széket ad a grófnénak.) Ez megvetésreméltó tett volna , mert grófné, engedje, hogy őszinte vallomást tegyek, e gyász, melyhez oly makacsul ragaszkodom, nem csupán vallásos tisztelet, melylyel egy kedves emléknek tartozom, hanem egy neme a bünhödésnek, melyre a lelkiismeret furdalása kényszerit. Grófné (megdöbbenve): A lelkiismeret ? Marquis: Fájdalom, úgy van. Nem tudom, miképen fedjem fel ön előtt grófné, kit alig ismerek, kit ma láttam először, szivemnek legbensőbb, legszentebb titkát. De végre is érzem, hogy ez édes ösztönnek nem tudok ellentállani. Nos, tehát elhiszi-e grófné, hogy e nő, e gyermek, ki nincs többé, kit oly keservesen megsirattam, sokat szenvedett miattam, szóval nem volt boldog! Grófné: Lehetséges-e? Marquis (növekvő felindulással): Fájdalom, nagyon is való! Miként értessem meg e különös ellenmondást ? Én szenvedélyesen szerettem a marquisnét, hisz szíve, lelke gyöngéd és magasztos volt, mint az angyaloké lehet. Ezt mind elismertem, mégis nőmmel szemben — mint a legtöbb férfi — elég oktalan voltam legigazabb, legszentebb érzelmeimet féken tartani. Látszólagos közönyöm mélyen bántotta; jól láttam ezt, láttam könnyeit hullani, láttam szegény szívét vérzeni, és mégsem borultam lábaihoz ! — így halt meg, a nélkül hogy ismert volna, a nélkül hogy tudta volna, mennyire szeretem! Én pedig — méltó bűnhődésül — egyedül maradtam a világban, szivembe zárva mindazon gyöngédségeket, melyeket tőle megtagadtam, az érzelem mindazon kiáradását, melyeket csak ő érthetett volna meg, de a melyeket soha sem hallott, s nem is fog hallani soha, senki! (A megindulás elfojtja szavát, majd észrevévén a grófné zavarát): Grófné, mi lelte ? Grófné (gyöngéd hangon): Semmi. Marquis: Ön sir? ! Ah! grófné, tehát ez angyalnak testvére van a földön ? Grófné (akadozva): Uram, nem tudom, én ... (Li- sette be gyorsan, balról.) Ötödik jelenet. (Előbbiek, Lisette.) Lisette : Asszonyom! Grófné (fölkel): Nos, mi az ? mit akarsz ? mért jöttél ? Nem hívtalak. Lisette: Bocsánat, a gróf úr küldött. Grófné (félre): Ah, az alkalmatlan! Lisette: Valamit iz én nagyságodnak. Marquis: Grófné, én távozom! (köszön,s el.) Hatodik jelenet. (Grófné, Lisette.) Grófné: Nos, mit akar a gróf? Lisette: A kocsi készen van, s miután a gróf úr — mint mondja — meglehetősen unatkozik, igen szívesen venné, ha nagyság indulni akarna.