Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-05 / 102. szám

— Ez első művem, — mondára, — melyet ide­gen szemeknek látni engedtem, miután azonban ke­gyednek, mi is tetszett, nem tarthatom egészen érték­telennek. — És én igen nagy becsben fogom tartani, — válaszolt a lányka, — kék szalagot kötök karcsú nyakára és szobámban helyezem el, hogy mindig szemeim előtt legyen. Éljen boldogul­ni. Ezzel megfordult, gyorsan áthaladt a kerten és nénje szobájába lépett. Midőn besötétedett és én munkámat kénytelen voltam félbe hagyni, ő még mindig az öregnél volt. Néhány napig még ezután szorgalmasan dolgoz­tam, javítottam, tökéletesítettem kutyámon, mígnem azt hittem, hogy már mi sem hiányzik rajta. Ekkor egy szép délután karom alá vettem, s miután karcsú és könnyű volt, gyorsan haladtam vele a kerti lak felé. Kicsiny kis kunyhó volt ez, kicsit a díszes rács­ajtón. Fedelét szalma borította, a barnult falak va­kolata alól pedig a tölgyfa gerendák fiókzatai kan­dikáltak elő. A csarnokot édes bérese diszité, a kis kert pedig a ház oldalában alácsüngő fursia és gerely­­bokrokkal volt halmozva. A bejáratnál megállva, hosszú, komor hársfasoron tekintettem végig, mely­nek ágai a földet érinték, és melyek közül a távolban a templom tornya csillámlott elő. Kopogtam az ajtón és Alice nyitotta föl. — Ah mr, Langdon ! és a szép kutya is. Már szinte egészen elfeledtem, de a­mint látom, ön nem felejt el semmit. Lépjen be, hadd ismertessem meg sógornémmal! — Csinosan rendezett szobába vezetett, hol só­­gornéja, egy sovány, magas scottie kötéssel elfog­lalva ült. — Mr. Langdon, — szólt Alice rám mutatva. — Mary nénénk távoli rokona. Nézd csak, minő szép ajándékot hozott szám­omra. — Egy köbül védett kutya! — szólt csodálkozva, s miután pár percig meredt szemekkel művemre bá­mult, nyugodtan folytatta munkáját. Alice azonban életbe állott, figyelemmel megtekinté a kis szobrot, és majdnem elborita világos dús hajával. — Kegyetek itt igen szép szomszédságban lak­nak, miss Paton, — mondám, — szeretném, mielőtt besötétedik, a parkot kissé megtekinteni. Talán a miss is velem tart ? — Várjon egy pillanatig, — kiáltott élénken, s kalapot és sswlt véve, nemsokára egymás mellett haladtunk a hársfasor hosszában. — Ön kissé elkésett a hársakat egész virág­­pompájukban láthatni. Nézzen ide, — szólott, néhány ágat letörve, — három héttel ezelőtt e kis zöld ma­­gocskák mind virultak és illatoztak. Az egész fasor, elejétől végig egy virág volt, és ha árnyuk alatt sé­táltunk, a virágillat elkábitá agyunkat! Egy ideig szótlanul haladtunk egymás mellett, míg végre én e szavakkal töröm meg a csöndet: — Azt hiszem, még elég időnk van a kastélyhoz oda és vissza­sétálni, ha csak kegyed miss azonnal vissza nem akar térni? —• Oh éppen nem, — viszonzá, — mit sem te­hetnék kellemesebbet. Igaz, hogy a nap már lenyu­­godni készül, de azért még jó ideig világos marad. Mialatt így beszélt, arcába tekintek, és újra meggyőződtem, hogy nagyon szép ! Ha komolyan beszélt, vonásai nem árulták el vidám, élénk jellegét, sőt volt kifejezésében valami aggodalmas, bánatos, mi azt engedte sejtenem, hogy e külső vidámság mély érzelmet rejt maga mögött. Egy ízben hirtelen egyedül hagyott s az út hosszában szaladva, ismét néhány leveset tépett le. Visszaérve, kis kezéből gödröt formált, egy levelet helyezett bele és erősen rá csapott, úgy hogy az oly hangosan szólt, mintha pisztolyt sütöttek volna el fülem mellett. „Ki sértse csak meg, — szólt tréfásan, — fogadni mernék, hogy nem sikerül önnek.“ Több levéllel megkisérlet­­tem melyeket kis kezéből fogadtam el, de mind hasztalan, és minden meghiusult fáradozásomnál ki­csapongón kacagott és ujjongott, mignem felhagy­tam e tréfával. — Reménytem, azért nem haragszik rám?“ — kérdé engesztelőleg. — De várjon csak kissé, az egész titkot fel fogom tárni ön előtt, habár e nagyszerű találmány pusztán tőlem ered. Hiába­, minden embernek van valamihez tehetsége, így én például képtelen volnék még a legnyomorultabb kutyát is kifaragni, így értünk el a kastélyhoz. Beléptünk a rács­ajtón és a négyszögöt több ízben körül sétáltuk. Miután a kastély urai távol voltak, mindenhol mély csend uralkodott. A rácsajtón át ismét a fasor hosz­­szában haladtunk, mig a hold mindinkább kibonta­kozott fátyola alól s megvilágitá a fák közeit. Az őrházhoz érve, jó éjt mondtam szép táranémnak, s hazafelé indultam. Bármily rövid volt ismeretségünk, mégis érez­tem, hogy dacára gúnyolódó szavainak, szivem mélyéből szeretem őt; büszkeségem azonban ismét fölébredt s nem tudtam elviselni azon gondolatot, hogy érzelmeimet a fölfedezés által gúny tárgyává tegyem. Eszembe jutott unokabátyja története, s el­hitettem magammal, miszerint ő csak alkalomra vár, hogy felettem is hasonlókép kacaghasson. Ez örömet nem fogom neki megszerezni. Inkább szívembe zá­rom egész életemre titkomat. Vagy inkább elhagyom e várost, mintsem többé beszéljek vele, míg e köny­­nyelmű után marad. Mindennek dacára azonban re­méltem, hogy mindez rövid idő alatt változni fog. Ha szépségére, vagy kifejezésteljes pillantására gondoltam, midőn azt vélte, hogy figyelmem más tárgyra irányul, vagy midőn mély érzelmű dolgok­ról vidáman, nevetve csevegett, akkor erős hitté vált bennem a meggyőződés, miszerint e modor csak fölvett, s igazi jellemével, bizonyára meg akar lepni. Mindamellett nagynénje úgy festette le előttem, mint a­milyennek találtam, és más egyéb körülmények is a mellett szóltak, hogy magaviselete eredetileg nem természetében rejlik, hanem csak szokás által sajátította el. Mélyen gondolkodtam érzelmeimről, s hogy valóban mi sugallat nálam oly rendkívüli sze­retetet ő iránta. Nem csupán arca volt, jóllehet szép­ségre nézve még hozzá hasonlítható nőt nem láttam. Valami volt hangja és modorában, mi akaratom ellen varázst gyakorolt rám. Szívesen hallottam hangját, s az mégis fájdalmat okozott. Komoly és megülepe­dett természettel bírtam, s az ő tréfája mégis kihozott rendesen visszavonultságomból, s mint bolygó tüzet tetszése szerint vezetett. Közönye vagy éppen kika­cagása, midőn komolyan beszéltem, sérté a büszkesé­gemet, élre megzavart jelenlétében csekélynek érzem önmagam. Nem tudtam adni neki egy okos fe­leletet is, mivel megtompíthattam volna fegyverei élét, és ha ilyenkor zavartan rám nézett, még jobban megfélemlítem. Mind e miatt csaknem féltem vele találkozni, és az éjjeleken át mégis álom nélkül azon törtem eszemet, hogy láthatnám ismét meg őt! (Folyt, köv.) Akadémiai tárcák. — Május 3. — (Élet és tudomány. — A porosz szabadság-büntetések. — Alkotmányunk történetéhez.­ (B. Zs.) Érdekes munka lenne, ha valaki annak megírására vállalkoznék, hogy az idők folyamában miként közeledtek egymáshoz az élet és a tudomány. Viszonyuk hajdan elég laza volt. Az ó­kor böl­cselői még fizikai kérdéseket is, melyek helyes meg­fejtése talán jótékony gyakorlati eredményekkel járt volna, az ideális világ úttalan utain kalandozva akar­ták megoldani. A középkor se tett ebben a tekintet­ben valami nagy lépést. A tudomány öncélúságának rideg és meddő elvét bűnnek tartotta volna szem elől téveszteni az, a­ki tudománynyal foglalkozott. így történt, hogy a szellemi világosságnak ugyan kevés sugara hatott át a klastromok homályos ablakain, melyeknek lakói a tudomány kizárólagos birtokosai voltak. így történt, hogy az élet mit sem nyert a nagy és cifra kezdő­betűkből, melyekkel könyveiket a szerzetesek kiékesítgették. Így történt, hogy az egész középkor lehet poetikus és romantikus, nevethetjük Toggenburgjait, csodálhatjuk barangoló lantosait és keresztes vitézeit, szerethetjük hárfázó várkisasszo­nyait és bámulatba eshetünk egyházainak góth­ivei alatt az énekek egyhangú menetén, melyek a szív re­ményét és rettegését, az örömöt és jajveszeklést cso­dálatosan egyesítik monoton dallamaikban, de ha tudományára gondolunk, be kell vallanunk, hogy az valami furcsa csodagyermek volt, a­kit cifrán felöl­töztettek és mindörökre elzártak a világ elől. Ma máskép van mindez. Tudomány és élet mind szoro­sabb viszonyba lépnek egymással. A történet utasí­tásokat ad a jelen államférfiainak, a vegytan szán­tani, vetni, kenyeret sütni tanít, a fizika gépeket talál föl és itt is ott is segít munkánkban, így a többiek is. A tudomány érdeke a nagy közönség előtt igen szorosan egybefügg azzal a viszonynyal, melyben a tudomány az élet kérdéseivel áll. A mai akadémiai ülés mindkét értekezésének tudományos értékén kívül még volt gyakorlati fon­tossága is. Szükségünk van büntető-törvénykönyvre: Csatskó Imre a porosz büntető codex egy nagy fejezetét mutatta be, Kerékgyártó Árpád pe­dig alkotmányunk biztosítékairól értekezett, s tárgya annál érdekesebb, mert közel kilátásunk lehet köz­jogi vitatkozásokra is az országgyűlésen. Csatskó, e ritka szorgalmú jogtudósunk érteke­zésének „A szabadság-büntetésekről“ csak főbb vo­nalait ismertethetjük. Szólott különösen Poroszor­szágról. Ott a múlt évszázad végén s még a mostani elején is igen hiányos volt a börtönrendszer. Régi klastromokat és kastélyokat alakítottak át börtö­nökké, melyekben semmi sem volt gyakoribb, mint a szökések. Még 1832-ben egy intézetben minden ötö­dik ember meg volt vasalva. Hajdan még az öt évre elítéltek egyik lábukon hordtak vasgyűrűt, a tíz éve­sek meg nyakvasat viseltek. E régi rendszert Schück munkája után ismerteti Csatskó. III. Fridrik Vilmos trónralépte óta nagy reformok történtek a porosz börtönrendszerben. Már 1799 ben adott ki egy ren­deletet e tárgyban a király, ki a büntettek növek­vésének okát az átalános vallástalanságban, a rosz iskolákban és fogházakban kereste. 1801-ben a ma­gánrendszert hozta be. Nagy fogházak építtettek, melyekben gondoskodtak róla, hogy a fogház ne legyen tovább is a bűn iskolája. Az 1851-diki híres büntető törvénykönyv három szabadságbüntetést is­mer : a fegyházat, bezárást és fogságot. A fegyház csak bűntettek büntetése s a polgári becsület elvesz­tésével jár. Elszámlálja értekező a bűntetteket, me­lyek elkövetői fegyházba kerülnek. Érdekes, hogy ezek között van az esküdt bírák megvesztegetése is. A fegyházbüntetés legrövidebb tartama két év, de tarthat élethosszig is. A fogság, mely vétségek után jár, rendesen öt évig tart, s nem vonja maga után a polgári becsület elvesztését. A fogsággal bűnhődők képességeknek megfelelő munkára vannak szorítva. Legenyhébb szabadságbüntetés a bezárás, mely csakis a szabadságtól való megfosztásban áll. Ezzel büntettetik a felségsértés, ha enyhítő körülmények forognak fenn, s a párbaj, ha a rendes szabályok szerint vitatott. Megismertet továbbá értekező bő­vebben bennünket az 1850-iki tárgyalásokkal, me­lyek főként a becsület­vesztés kérdése körül folytak. Felolvassa Mittermayer nézetét ia e tárgyakban s értekezése folytatását jövőre ígérte. Helyét Kerékgyártó Árpádnak kellett átenged­nie, ki folytatta minapi nagy figyelmet keltett szék­foglalóját „Alkotmányunk biztosítékainak történeté­ről.“ A nagy interregnum fejetlenségének ecsetelésén kezdte, mely az árpádház kihalta után következett. A nagy urak voltak ekkor a mindenhatók. Foglalják egyre-másra a királyi jószágokat, vagy legalább a jövedelmeket. A nő­ági rokonok sarjai közül min­denesetre gyermeket akartak István trónjára ültetni s a tizenkét éves Vencelre és a tizenhárom éves Ká­rolyra vetették szemeiket. A püspököknek Albert római császárhoz kellett segélyért folyamodniok az egyház védelmére, melynek birtokai a legnagyobb pusztítások színterei voltak. A magánboszú boszú­­latlanul követte el a legiszonyatosabb erőszakosko­dásokat. Mindez világosan tanúsította, mennyire elég­telenek voltak a jogbátorlét fenntartását célzó tör­vényeink. Végre azonban sokan a főurak közül ma­gukba szálltak, s 1507 okt. 10-én összejővén a Rákosra, esküt tettek le az esztergomi püspök ke­zébe, hogy a fejetlenségnek véget fognak vetni, s nem a maguk, hanem az ország javára néznek első­sorban. Kimondották azt is, hogy tekintessék hűtlen­nek, átkoztassék ki az egyházból és fosztassék meg javaitól, ki nem így cselekszik, vagy Károly király­nak nem engedelmeskedik. A vegyes házak uralko­dását bevezető fejetlenség ezután még tartott ugyan, de nem sokáig. E korszakban új alkotmányi biztosítékok be­hozatalára bő alkalmat szolgáltattak a gyakori or­­szággy­űlések, a pénz- és hadi­segély megszavazása, mire a rendeket a királyok engedékenység által hit­ték rábírhatni. Főbb biztosítékok voltak : a kapitu­lációk a fejedelmekkel, a koronázási eskü, az arany­bulla megerősítése, olykor a rendek hódolati esküje, fejedelmi hatalom korlátozása, a király tanácsának felelőssége és a nádor jogkörének kiterjesztése. Előbb e biztosítékokat egyenként ismertette Ke­rékgyártó, azután az alkotmány sérelmeiről szólott. A választott fejedelemmel egészen 1867-ig kapitu­lálni szoktak rendeink. Az e korbeli kapitulációk azonban sem a felségjogok gyakorlatát nem igen körvonalazták, sem a valóságos felelősséget nem ál­lapították meg, de a legtöbb esetben a fennforgó­sé-

Next