Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)
1869-05-05 / 102. szám
— Ez első művem, — mondára, — melyet idegen szemeknek látni engedtem, miután azonban kegyednek, mi is tetszett, nem tarthatom egészen értéktelennek. — És én igen nagy becsben fogom tartani, — válaszolt a lányka, — kék szalagot kötök karcsú nyakára és szobámban helyezem el, hogy mindig szemeim előtt legyen. Éljen boldogulni. Ezzel megfordult, gyorsan áthaladt a kerten és nénje szobájába lépett. Midőn besötétedett és én munkámat kénytelen voltam félbe hagyni, ő még mindig az öregnél volt. Néhány napig még ezután szorgalmasan dolgoztam, javítottam, tökéletesítettem kutyámon, mígnem azt hittem, hogy már mi sem hiányzik rajta. Ekkor egy szép délután karom alá vettem, s miután karcsú és könnyű volt, gyorsan haladtam vele a kerti lak felé. Kicsiny kis kunyhó volt ez, kicsit a díszes rácsajtón. Fedelét szalma borította, a barnult falak vakolata alól pedig a tölgyfa gerendák fiókzatai kandikáltak elő. A csarnokot édes bérese diszité, a kis kert pedig a ház oldalában alácsüngő fursia és gerelybokrokkal volt halmozva. A bejáratnál megállva, hosszú, komor hársfasoron tekintettem végig, melynek ágai a földet érinték, és melyek közül a távolban a templom tornya csillámlott elő. Kopogtam az ajtón és Alice nyitotta föl. — Ah mr, Langdon ! és a szép kutya is. Már szinte egészen elfeledtem, de amint látom, ön nem felejt el semmit. Lépjen be, hadd ismertessem meg sógornémmal! — Csinosan rendezett szobába vezetett, hol sógornéja, egy sovány, magas scottie kötéssel elfoglalva ült. — Mr. Langdon, — szólt Alice rám mutatva. — Mary nénénk távoli rokona. Nézd csak, minő szép ajándékot hozott számomra. — Egy köbül védett kutya! — szólt csodálkozva, s miután pár percig meredt szemekkel művemre bámult, nyugodtan folytatta munkáját. Alice azonban életbe állott, figyelemmel megtekinté a kis szobrot, és majdnem elborita világos dús hajával. — Kegyetek itt igen szép szomszédságban laknak, miss Paton, — mondám, — szeretném, mielőtt besötétedik, a parkot kissé megtekinteni. Talán a miss is velem tart ? — Várjon egy pillanatig, — kiáltott élénken, s kalapot és sswlt véve, nemsokára egymás mellett haladtunk a hársfasor hosszában. — Ön kissé elkésett a hársakat egész virágpompájukban láthatni. Nézzen ide, — szólott, néhány ágat letörve, — három héttel ezelőtt e kis zöld magocskák mind virultak és illatoztak. Az egész fasor, elejétől végig egy virág volt, és ha árnyuk alatt sétáltunk, a virágillat elkábitá agyunkat! Egy ideig szótlanul haladtunk egymás mellett, míg végre én e szavakkal töröm meg a csöndet: — Azt hiszem, még elég időnk van a kastélyhoz oda és visszasétálni, ha csak kegyed miss azonnal vissza nem akar térni? —• Oh éppen nem, — viszonzá, — mit sem tehetnék kellemesebbet. Igaz, hogy a nap már lenyugodni készül, de azért még jó ideig világos marad. Mialatt így beszélt, arcába tekintek, és újra meggyőződtem, hogy nagyon szép ! Ha komolyan beszélt, vonásai nem árulták el vidám, élénk jellegét, sőt volt kifejezésében valami aggodalmas, bánatos, mi azt engedte sejtenem, hogy e külső vidámság mély érzelmet rejt maga mögött. Egy ízben hirtelen egyedül hagyott s az út hosszában szaladva, ismét néhány leveset tépett le. Visszaérve, kis kezéből gödröt formált, egy levelet helyezett bele és erősen rá csapott, úgy hogy az oly hangosan szólt, mintha pisztolyt sütöttek volna el fülem mellett. „Ki sértse csak meg, — szólt tréfásan, — fogadni mernék, hogy nem sikerül önnek.“ Több levéllel megkisérlettem melyeket kis kezéből fogadtam el, de mind hasztalan, és minden meghiusult fáradozásomnál kicsapongón kacagott és ujjongott, mignem felhagytam e tréfával. — Reménytem, azért nem haragszik rám?“ — kérdé engesztelőleg. — De várjon csak kissé, az egész titkot fel fogom tárni ön előtt, habár e nagyszerű találmány pusztán tőlem ered. Hiába, minden embernek van valamihez tehetsége, így én például képtelen volnék még a legnyomorultabb kutyát is kifaragni, így értünk el a kastélyhoz. Beléptünk a rácsajtón és a négyszögöt több ízben körül sétáltuk. Miután a kastély urai távol voltak, mindenhol mély csend uralkodott. A rácsajtón át ismét a fasor hoszszában haladtunk, mig a hold mindinkább kibontakozott fátyola alól s megvilágitá a fák közeit. Az őrházhoz érve, jó éjt mondtam szép táranémnak, s hazafelé indultam. Bármily rövid volt ismeretségünk, mégis éreztem, hogy dacára gúnyolódó szavainak, szivem mélyéből szeretem őt; büszkeségem azonban ismét fölébredt s nem tudtam elviselni azon gondolatot, hogy érzelmeimet a fölfedezés által gúny tárgyává tegyem. Eszembe jutott unokabátyja története, s elhitettem magammal, miszerint ő csak alkalomra vár, hogy felettem is hasonlókép kacaghasson. Ez örömet nem fogom neki megszerezni. Inkább szívembe zárom egész életemre titkomat. Vagy inkább elhagyom e várost, mintsem többé beszéljek vele, míg e könynyelmű után marad. Mindennek dacára azonban reméltem, hogy mindez rövid idő alatt változni fog. Ha szépségére, vagy kifejezésteljes pillantására gondoltam, midőn azt vélte, hogy figyelmem más tárgyra irányul, vagy midőn mély érzelmű dolgokról vidáman, nevetve csevegett, akkor erős hitté vált bennem a meggyőződés, miszerint e modor csak fölvett, s igazi jellemével, bizonyára meg akar lepni. Mindamellett nagynénje úgy festette le előttem, mint amilyennek találtam, és más egyéb körülmények is a mellett szóltak, hogy magaviselete eredetileg nem természetében rejlik, hanem csak szokás által sajátította el. Mélyen gondolkodtam érzelmeimről, s hogy valóban mi sugallat nálam oly rendkívüli szeretetet ő iránta. Nem csupán arca volt, jóllehet szépségre nézve még hozzá hasonlítható nőt nem láttam. Valami volt hangja és modorában, mi akaratom ellen varázst gyakorolt rám. Szívesen hallottam hangját, s az mégis fájdalmat okozott. Komoly és megülepedett természettel bírtam, s az ő tréfája mégis kihozott rendesen visszavonultságomból, s mint bolygó tüzet tetszése szerint vezetett. Közönye vagy éppen kikacagása, midőn komolyan beszéltem, sérté a büszkeségemet, élre megzavart jelenlétében csekélynek érzem önmagam. Nem tudtam adni neki egy okos feleletet is, mivel megtompíthattam volna fegyverei élét, és ha ilyenkor zavartan rám nézett, még jobban megfélemlítem. Mind e miatt csaknem féltem vele találkozni, és az éjjeleken át mégis álom nélkül azon törtem eszemet, hogy láthatnám ismét meg őt! (Folyt, köv.) Akadémiai tárcák. — Május 3. — (Élet és tudomány. — A porosz szabadság-büntetések. — Alkotmányunk történetéhez. (B. Zs.) Érdekes munka lenne, ha valaki annak megírására vállalkoznék, hogy az idők folyamában miként közeledtek egymáshoz az élet és a tudomány. Viszonyuk hajdan elég laza volt. Az ókor bölcselői még fizikai kérdéseket is, melyek helyes megfejtése talán jótékony gyakorlati eredményekkel járt volna, az ideális világ úttalan utain kalandozva akarták megoldani. A középkor se tett ebben a tekintetben valami nagy lépést. A tudomány öncélúságának rideg és meddő elvét bűnnek tartotta volna szem elől téveszteni az, aki tudománynyal foglalkozott. így történt, hogy a szellemi világosságnak ugyan kevés sugara hatott át a klastromok homályos ablakain, melyeknek lakói a tudomány kizárólagos birtokosai voltak. így történt, hogy az élet mit sem nyert a nagy és cifra kezdőbetűkből, melyekkel könyveiket a szerzetesek kiékesítgették. Így történt, hogy az egész középkor lehet poetikus és romantikus, nevethetjük Toggenburgjait, csodálhatjuk barangoló lantosait és keresztes vitézeit, szerethetjük hárfázó várkisasszonyait és bámulatba eshetünk egyházainak góthivei alatt az énekek egyhangú menetén, melyek a szív reményét és rettegését, az örömöt és jajveszeklést csodálatosan egyesítik monoton dallamaikban, de ha tudományára gondolunk, be kell vallanunk, hogy az valami furcsa csodagyermek volt, akit cifrán felöltöztettek és mindörökre elzártak a világ elől. Ma máskép van mindez. Tudomány és élet mind szorosabb viszonyba lépnek egymással. A történet utasításokat ad a jelen államférfiainak, a vegytan szántani, vetni, kenyeret sütni tanít, a fizika gépeket talál föl és itt is ott is segít munkánkban, így a többiek is. A tudomány érdeke a nagy közönség előtt igen szorosan egybefügg azzal a viszonynyal, melyben a tudomány az élet kérdéseivel áll. A mai akadémiai ülés mindkét értekezésének tudományos értékén kívül még volt gyakorlati fontossága is. Szükségünk van büntető-törvénykönyvre: Csatskó Imre a porosz büntető codex egy nagy fejezetét mutatta be, Kerékgyártó Árpád pedig alkotmányunk biztosítékairól értekezett, s tárgya annál érdekesebb, mert közel kilátásunk lehet közjogi vitatkozásokra is az országgyűlésen. Csatskó, e ritka szorgalmú jogtudósunk értekezésének „A szabadság-büntetésekről“ csak főbb vonalait ismertethetjük. Szólott különösen Poroszországról. Ott a múlt évszázad végén s még a mostani elején is igen hiányos volt a börtönrendszer. Régi klastromokat és kastélyokat alakítottak át börtönökké, melyekben semmi sem volt gyakoribb, mint a szökések. Még 1832-ben egy intézetben minden ötödik ember meg volt vasalva. Hajdan még az öt évre elítéltek egyik lábukon hordtak vasgyűrűt, a tíz évesek meg nyakvasat viseltek. E régi rendszert Schück munkája után ismerteti Csatskó. III. Fridrik Vilmos trónralépte óta nagy reformok történtek a porosz börtönrendszerben. Már 1799 ben adott ki egy rendeletet e tárgyban a király, ki a büntettek növekvésének okát az átalános vallástalanságban, a rosz iskolákban és fogházakban kereste. 1801-ben a magánrendszert hozta be. Nagy fogházak építtettek, melyekben gondoskodtak róla, hogy a fogház ne legyen tovább is a bűn iskolája. Az 1851-diki híres büntető törvénykönyv három szabadságbüntetést ismer : a fegyházat, bezárást és fogságot. A fegyház csak bűntettek büntetése s a polgári becsület elvesztésével jár. Elszámlálja értekező a bűntetteket, melyek elkövetői fegyházba kerülnek. Érdekes, hogy ezek között van az esküdt bírák megvesztegetése is. A fegyházbüntetés legrövidebb tartama két év, de tarthat élethosszig is. A fogság, mely vétségek után jár, rendesen öt évig tart, s nem vonja maga után a polgári becsület elvesztését. A fogsággal bűnhődők képességeknek megfelelő munkára vannak szorítva. Legenyhébb szabadságbüntetés a bezárás, mely csakis a szabadságtól való megfosztásban áll. Ezzel büntettetik a felségsértés, ha enyhítő körülmények forognak fenn, s a párbaj, ha a rendes szabályok szerint vitatott. Megismertet továbbá értekező bővebben bennünket az 1850-iki tárgyalásokkal, melyek főként a becsületvesztés kérdése körül folytak. Felolvassa Mittermayer nézetét ia e tárgyakban s értekezése folytatását jövőre ígérte. Helyét Kerékgyártó Árpádnak kellett átengednie, ki folytatta minapi nagy figyelmet keltett székfoglalóját „Alkotmányunk biztosítékainak történetéről.“ A nagy interregnum fejetlenségének ecsetelésén kezdte, mely az árpádház kihalta után következett. A nagy urak voltak ekkor a mindenhatók. Foglalják egyre-másra a királyi jószágokat, vagy legalább a jövedelmeket. A nőági rokonok sarjai közül mindenesetre gyermeket akartak István trónjára ültetni s a tizenkét éves Vencelre és a tizenhárom éves Károlyra vetették szemeiket. A püspököknek Albert római császárhoz kellett segélyért folyamodniok az egyház védelmére, melynek birtokai a legnagyobb pusztítások színterei voltak. A magánboszú boszúlatlanul követte el a legiszonyatosabb erőszakoskodásokat. Mindez világosan tanúsította, mennyire elégtelenek voltak a jogbátorlét fenntartását célzó törvényeink. Végre azonban sokan a főurak közül magukba szálltak, s 1507 okt. 10-én összejővén a Rákosra, esküt tettek le az esztergomi püspök kezébe, hogy a fejetlenségnek véget fognak vetni, s nem a maguk, hanem az ország javára néznek elsősorban. Kimondották azt is, hogy tekintessék hűtlennek, átkoztassék ki az egyházból és fosztassék meg javaitól, ki nem így cselekszik, vagy Károly királynak nem engedelmeskedik. A vegyes házak uralkodását bevezető fejetlenség ezután még tartott ugyan, de nem sokáig. E korszakban új alkotmányi biztosítékok behozatalára bő alkalmat szolgáltattak a gyakori országgyűlések, a pénz- és hadisegély megszavazása, mire a rendeket a királyok engedékenység által hitték rábírhatni. Főbb biztosítékok voltak : a kapitulációk a fejedelmekkel, a koronázási eskü, az aranybulla megerősítése, olykor a rendek hódolati esküje, fejedelmi hatalom korlátozása, a király tanácsának felelőssége és a nádor jogkörének kiterjesztése. Előbb e biztosítékokat egyenként ismertette Kerékgyártó, azután az alkotmány sérelmeiről szólott. A választott fejedelemmel egészen 1867-ig kapitulálni szoktak rendeink. Az e korbeli kapitulációk azonban sem a felségjogok gyakorlatát nem igen körvonalazták, sem a valóságos felelősséget nem állapították meg, de a legtöbb esetben a fennforgósé-