Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-02 / 100. szám

— Tehát tudja, hogy vívott? — Gyanítottam. De szóljon, kérem, csakugyan nincs baja ? — kérdé aggódva. — Zavady van megsebesítve. — Veszélyesen ? — Nem. — Istennek hála! — S kegyed nem hivatott magához orvost ? Miért ? Bajomon orvos nem segíthet, nálam a lélek szenved. — Nem érez égető kínokat ? kérdem. — Nem. De szóljunk rövidebben. Wredárné a múlt éjjel nem tudott aludni, s igy észre vette, hogy férje, ki máskor soha sem szokott ételezni, ma egész éjen át ir. Aggódva férjéért, fölkelt, s kiment Wredár dolgozó szobájába. Itt írásba merülten látva férjét, közeledett hozzá, hogy megcsókolja s megkérdje: mi baja? A női kíváncsiság nem engedé azonban, hogy előbb a most irt sorokba ne tekintsen. A napló utósó soraira esett szeme. E sorok ezek : „Tegnap este irt Zavadynak. Bizonyosan egy kedves légyott tárgyában! Nem lesznek ott. Méreg és fegyver fog az akadály lenni. Érti ön: nőmet én mérgeztem meg. Midőn ön e sorokat olvassa, akkor már ő is halott lesz.“ — Képzelheti, — folytatá Wredárné, — hogy nem volt erőm tovább olvasni. Mindent tudtam. Alig voltam képes szobámba visszamenni. Később bejött férjem, s lassan közeledett ágyamhoz. Megcsókolt. E percben poharam megmozdult, akkor tette a mérget bele. Ő visszament dolgozó szobájába, s én hirtelen kiöntöm poharam tartalmát. Csak reggel jött újra be szobámba, s nevemen szólított. Nem válaszoltam. Ekkor ő az üres pohárra vetette tekintetét. Újra szólított, s én remegtem, de nem merek moccanni sem ; nagy kínokat állottam ki. Láttam, mint küzd magával, várjon megnézzen-e ? Majd pár könyvt törlött le s hirtelen távozott. Wredárné csak másnap tudta meg férjéről a valót. Wredár két hó múlva az őrültek házában halt meg. A szép özvegy gyakran volt látható férje sírjánál. Most is kijár oda rendesen, csakhogy most már egy férfi is kíséri, s ez Zavady. Az ifjú már akkor is szerette őt, de csak e gyászos esemény után egy évvel vallotta be szerelmét. Most már úgy járnak a sírhoz, mint férj és nő, ő végre Kálmán elbeszélését. — S a levél, — kérdé a grófné, — mi volt a kis levélben, mely Wredárban a gyanút fölébreszté. — Ah igaz, feledés. Ám itt van halljátok: „Édes Zavady ! Ön ismeri férjem gyanakodó természetét. Ő félt öntöl engem. Kerüljön kérem. Mindnyájunkra nézve jobb lesz. Tudom, nem kértem hiába. Wredárné.“ — Se levél, — mondá elgondolva a grófné, — ez ártatlan sorok idézték elő e valódi rémnapot. Mindhárman elgondolkoztunk, s némán ültünk helyeinken sokáig. Anna királynő. (Hugo Viktor „Nevető ember“-éből.*) Anna királynő olyan asszony volt, a milyen akármennyi van a világon. Vidám, jó indulatú és megközelítőleg méltóságteljes. Egyetlen egy tehetsége sem érte el az erény magasságát, egyetlen egy hibáját se lehetett bűnnek nevezni. Termete zömök, csípőssége otromba, jósága együgyű, természete szívós és egyúttal lágy volt. Mint hitvest hűtelennek és egyszersmind hűnek mondhatjuk, a mennyiben kegyenceket tartott, kiknek oda ajándékozta szivét, mig azonban tisztaságát megörzé férjének. Mint keresztény nő eretnek és bigot volt. Egyetlen szépséggel birt, izmos niohel nyakkal. Külsejének többi része rosszul sikerült. Kacérsága félszeg és becsületes volt. Finom és fehér bőrét nagyon szerette mutogatni. Tőle származik a nyakat szorosan körülfoglaló nagy gyöngyök divata. Homloka alacsony, ajka érzéki, arca húsos, szeme nagy és rövidlátó volt. Rövidlátása elméjére is kiterjedt. Kivévén a vidámságnak némely hangosabb kitörését, mely csaknem oly nyomatékos volt, mint haragja, folyvást bizonyos szótalan mogorvaságban és dörmögő némaságban élt. Néha oly hangon ejté ki a szókat, hogy ki kellett találni, mit akar mondani. A jó nő és a gonosz ördög összevegyült benne. Szerette a váratlant, ami kiválóan asszonyi tulajdonság. Anna az általános Évának durván faragott vázlata volt. E vázlatnak jutott a trón, e véletlenség. Szeretett inni. Férje dán vérből származott. Terry létére a whigekkel kormányozott. Női módra , —veszélytelenül. Dührohamokban szenvedett. Mindent eltört, ami a kezébe került. Soha ügyetlenebb teremtmény nem kezelte az állam ügyeit. Az eseményeket is rendesen elejtette kezéből. Egész politikája repedezett volt. Kitűnően tudott kis okokból nagy katastrófákat előidézni. Mily elmélkedés kifejezésével mondott ilyen dolgokat : „Semmiféle pairnak se szabad föltenni sövegét a király előtt, csupán Courcy, kinsalei bárónak és izlandi pairnek.“ Máskor így szólt: «Nagy igazságtalanság volna, ha férjem nem lenne lordadmirál, miután az atyám is az volt.“ Ez csakugyan kinevezte György dán herceget Angolország „and of all Her Majesty’s Plantations“ főadmiráljává. Folyvást részkedvet izzadott; nem fejezte ki gondolatait, hanem kiizzadta. Volt valami a sphinxből e libában. Nem gyűlölte a sértő és ellenséges indulatú tréfát. Nagy öröme lett volna benne, ha Apollót púpossá teheti. De azért meghagyta volna istennek. Jószivű nő lévén, az volt eszményképe, hogy ne ejtsen kétségbe senkit, de untasson mindenkit. Gyakran beszélt nyersen, s ha kissé tovább megy, még káromkodott volna is, mint Erzsébet. Koránkint egy kis kézi táskából, melyet ruháján viselt, egy vert ezüstből készült kerek szelencét vett elő, melyen arcképe volt látható a Q. A. betűk (Queen Anna) közt; kinyitotta a szelencét és ujja hegyével valamely kenőcsöt vett ki belőle, melylyel ajakát befestette. Aztán nevetett, midőn már szája rendben volt. Nagy falánksággal ette a fűszeres süteményeket. Büszke volt kövérségére. Bár inkább puritán nő volt, mint egyéb, mégis szerette volna a színházakat pártfogolni. Nagy kedve volt dalszínházakat építtetni, a párisi mintára. 1700- ban egy Forteroche nevű francia ember Páriában négyszázezer frankon egy „Cirque-Royalt“ akart építeni, de Argenson ellenezte; ez a Forteroche aztán átment Angolországba és tervét előterjeszté a királynőnek, ki egy percig nagyon kapott azon a gondolaton, hogy bizony szép volna Londonban egy gépekkel és sülyesztőkkel ellátott színházat építtetni, mely szebb lenne, mint a francia király színháza. Valamint XIV. Lajos, ő is szerette, ha lovai vágtattak. Fogatai néha öt negyedóránál rövidebb idő alatt megtették az utat Windsortól Londonig. Anna 1664 ben született, két évvel a londoni nagy tűz előtt, miből a csillagjósok — (ilyenek még akkoriban léteztek, mint XIV. Lajos példája mutatja, ki egy asztrológ jelenlétében jött a világra, és egy horoscopba jön bepólyázva) — azt jövendölték, hogy a „Tűz idősbb nővére lévén,“ királynővé lesz. Csakugyan királynővé is lett az astrologia és az 1688-ki forradalom következtében. Nagyon szégyenlette, hogy keresztapja csak Guilbert, canterburyi érsek volt. Anna meggyőződés nélkül, puszta szokásból Vilmos hagyományait követé. Az angolok e forradalomból született királyság alatt annyi szabadsággal bírtak, amennyi elfért a Tower közt, hova a szónokokat zárták, és a pelengér közt, hol az írókat közszemlére kiállították. Anna beszélte kevéssé a dán nyelvet, férje kedvéért, és kevéssé a francia nyelvet, Bolingbroke kedvéért. Igaz, hogy ez a francia beszéd kotyvalék volt, de az angol divat, különösen az udvarnál, azt kívánta, hogy mindenki beszéljen franciául. Csakis francia nyelven lehetett ékeskedni. Anna nagyon sokat foglalkozott a pénzekkel, különösen a rézpénzzel, mely a legnépszerűbb, és ezeken a pénzeken nagy szerepet akart játszani. Uralkodása alatt hatféle farthingot vertek. A három első pénznem egyik oldalán csak egy egyszerű trón látszott; a negyedikre már egy diadalszekeret rajzoltatott, és a hatodikra egy istennőt, ki egyik közé t) E nevezetes mű Ráth Mór kiadásában e napokban jelenik meg. A második kötet angol uralkodók jellemképeivel kezdődik, s ezek egyike e közlemény. A fordítás Huszár Imre műve. 398 — ALICE ÉS AZ ANGYAL. (A „Household Words“-ból) Boz Dickens beszélve. I. Atyám egy régi, komor külsejű fővárosban élt, hol fametszéssel kereste kenyerét. Engem is e mesterségre nevelt, épp úgy, mint atyja őt, mert valóban azt hiszem, családunk századok óta kiválóan csak fametszőkből állott. Igen büszke volt hivatására, és eszébe sem látszott jutni, hogy valósággal mégis csak minddennapi kenyeréért dolgozik. Jó, csöndes, gondolkodó férfiú volt és nagy barátja a régiségeknek. Ez ódon város minden zugának történetét jól ismerte. Munkával folyvást el voltunk halmozva, és szakunkban mint ügyes embereket ismertek bennünket. Egy ízben három hónapon át dolgoztunk, faragtunk koszorúkat és angyalfejeket egy szószéken, mire bizonyos kegyes lelkű öreg úr hagyományozott nagy összeget. Míg így szépen dolgozgattunk, atyám annyit beszélt mesterségünk méltóságáról, hogy végre is azt hittem, miénk a legnemesebb kerek e világon. Jól emlékezem, hogy egy ízben, midőn egy angyalfőt késziték mit rendkívül sikerültnek tartottam, még később is, napnyugtával a templomba mentem és bámultam, mint aranyozzák meg a sugarak művemet. Még most is érzem azon ihletet, mi akkor egész lényemen elömlött. Nem hiúság, hanem kéjérzet volt ez , mely közel járt a csodálathoz. Kis hija volt, hogy bálványimádó nem lettem, szerettem volna térdre borulni, és saját kezem művét áhítattal megcsókolni. Midőn idősebb lettem, és észrevettem, hogy mások távol sem tulajdonítanak üzletünknek oly nagy fontosságot, mint én hittem, alább hagytam elragadtatásommal és félig meddig elidegenedtem tőle. Olvastam férfiakról, kik életüket a festészet és szobrászatnak szentelték, és midőn meghaltak, halhatatlan nevet hagytak maguk után. Atyám beszéde, buzdítása becsvágyamat oly magasra fokozta, miszerint meg voltam győződve, ha tehetségem sötétségben marad, egyedül csak hatáskörünk hiányának lesz oka. Sokáig hallgatagon fűztem tova ez álmokat, mert tudtam, hogy atyámnak fájdalmat okoznék, ha egy szóval is mestersége ellen beszélek. Végre azonban azt hittem, anélkül, hogy őt sérteném, megkísérthetem a kőbe vésést, hisz a szobrászat és faragás úgy is oly rokon művészet. Megszereztem tehát a szükséges szerszámokat és minden tanító és vezető nélkül elkezdtem kőbe vésni. Eleinte csak koszorúkat és egyéb cirádákat próbálgattam, később azonban fokonkint haladtam és nemsokára emberalakokat is megkisérlettem faragni. Ez végtelen boldog szaka volt életemnek. A nyári délutánokon, midőn benn nem volt szükség rám, házunk mögé a kertbe mentem, saját munkámat folytatni. Nagy térség volt ez, félig kert félig csak faültetvénynyel, habár nagy fák nem igen voltak benne. Virág és gyümölcs azonban nem hiányzott. Közvetlen mellettünk a régi „szegények házának“ földjei terültek. Az ezt feömző falak kavics és kődarabokból állottak, melyek a legkisebb érintésnél alá alá hullottak. Mi felőlünk e falakat barackfák fedték, melyeknek gyümölcse a forró délutáni napban percenkint érett, szemközt pedig a méh ház terült el, nagy szalma fonású kasaival. Szép idővel úgy egyedül itt ülni, mást talán lomhává tett volna, de engem csak serkentett és folytattam megkezdett foglalkozásomat. E módon aztán készítettem egy sereg tárgyat, miket mihelyt elkészültek, ismét összezúztam, mert ha meg voltam is elégedve haladásommal, nem akartam, hogy a durva, kezdetleges munkák valaha szemelé kerüljenek. Órák, sőt napok hosszat fáradtam, hogy azon képet, mely lelkem előtt lebegett, elkészíthessem, de ha aztán arra tekintettem, mely ujjaim alól kikerült, éreztem, mily távol vagyok eszményképemtől. Néha annyira belefáradtam, hogy sok időbe került, míg munkámat azon reményben, ha idősebb leszek, kitartásomat majd siker koronázandja, újra képes voltam folytatni. Mintához nem juthattam. Pusztán emlékező tehetségem után készítettem a múlt idők nagy embereinek mellszobrait, miket vagy könyvekben vagy gipszöntetekben láttam. Ha egyet befejeztem,ott hagytam a következő napig. Ekkor ismét a kertbe suhantam, és figyelmes vizsgálat után és midőn búcsút mondtam volna annyi órai fáradozásomnak, elővettem a nagy kalapácsot és porrá zúztam saját teremtményemet. (Folyt, köv.)