Fővárosi Lapok 1869. május (99-121. szám)

1869-05-27 / 119. szám

119-ik az. Csütörtök, május 27. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre..................b frt Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerke­sztői iroda: Zs­ldfa­ utca 311. sz. 2. ev­. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................1 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. blBS ..­ y—m m A gondviselés az emberhez. Lamartine költeménye. *) Mit­ hát vádolni mer a semmiség fia — Átkozva létesét — jótétimért engem ? És behunyva szemét pazar áldásimra Szidalmazza nevem ! Még nem is létezel, oktalan teremtmény! Már a te üdvödről fogantam én eszmét! Az örök gondolat hordozott kebelén, Mint saját gyümölcsét. Úgy van ! oda tapadt jövőd — emlékemre, Előkészítettem az időt számodra, S jővén a nap, szólék : ,Élj dicsőségemre És boldogságodra!“ Születtél, — a vak sors szeszélyinek kitett, De én őrt állottam hű és gyöngéd gonddal, Én melengetem föl lankadt érzékidet Ápoló karommal. Én töltöm az emlőt meg rejtélyes nedvvel, Midőn kéjelgél e szeretet kútfején. Tükrözöm a napot, — mely fénysugárt lövel, — Szemed gyürüzetén. Lelked — melyet olykor szenvedély köde fed, — Kivillan, mint nap, az ész s­ok világinál, Van eszméd, s benne — ha szóba öltözteted, — Nevem bevésve Áll. S e nagy név tenszemeidnek Mily dicsőn nyilatkozék: Jóságom a föld hirdeté, Nagyságom a tágas ég ; És rendbé jön bölcseségem, Térré véghetetlenségem, Természetté ildomom ; Az idő — habár kentárul — Tanú létem tartamáról, S végzet­len akaratom. Imádsz engem hatalmamban, Áldaszsz, ha van jó napod, S szived egyszerű voltában Pályád velem járdalod ; De ma, hogy balszerencsére Érzékid szürkületére Alkalmatlan árny csapott: Káromolni mer beszéded, Lelked vak homályba téved, S eltagadja a napot. „Nem ! te csak egy nagy rejtvény vagy Melyet a sors fölvetett; E világ jó s igaz volna, Ha viselné képedet!“ D’ölyfös ! hát te igényeled Latolgatni törvényemet Parányi mérlegeden ? Látköröd csak egy pillanat, S nálam — hogy lássak igazat — Egy öröklét van jelen. Ha — mit rád vont bölcseségem — Ködfátyolod aláhull: A káromló szózat helyett, Hála rebeg ajkidrúl; E homály, ha majd szétfeslett Ülnek diadalünnepet Igazságom s szabadságod ; A lét tisztitó lángjában Isten ez izzó kohában Nyersz te halhatatlanságot! De még kétely s harag forr dacos sziveden, Csekélyk­­e létet lázadozó szemed, S bár még vak éjszaka borong érzékeden Örök korány égi fényét követeled; *) Ellendarabja ez Lamartine , Kétségbeesés­­-ének, melyet a költő Deáki Fülöp Sámuel hátrahagyott műfordi­­tásában közlénk. Ez ellendarab sikerűit fordítását K. L. betűk alatt kaptuk. Szerk. Várj! a borongó lét eme félhomálya Elég, hogy vezessen a földi tereken ; Tekints rám, s nem leend fárasztó e pálya, Okulj a törvényem tartó természeten: Tudja-e a föld, hogy miért lesz termővé, S az óceán — ha nő az éji hold szarva, — Hogy feneke mélyén mi teszi lengővé, S ádáz hullámait mi erő zavarja ? A tündöklő nap, — mely fényemnek csak árnya, — Tudja-é, hogy karom őt hová vezeti ? Futása irányát maga tűzi e ki ? S ha célt ér pályája: Kioltott sugára, Jogosult-e mára Holnapot ígérni ? S még is fennáll minden és halad biztosan, A mindenség ébred mindenik reggelen ; Idéző­számra e fénylő nap megjelen, S felövedzve gyorsan, A magas távolban Szolgálatomra van Tündöklő szekéren. És te — kinek istenszikra Adományoz életet, — Királya a mindenségnek, Félsz, hogy lessz elfeledett ? ! Hiszed, hogy lankad erényem ? Nem! sőt mérhetetlenségem Őrt áll minden világ felett, Szemléjét nem kerülve ki Az óceán tág rejteki, S a por, mely fölkerekedett. Kisérjen a hit fáklyája . Mind a sírnak árnyékáig; Egyengetve vár a pálya, Lábad — hidd el — meg nem botlik ; Tanúm reá minden hajnal A mindenség arra utal; S csak te, ember, kétkedel! De hitetlen, kétségedés Atyai boszúm majd elér — Jóságom bőségivel. EGY NAGY SZERELEM VÉGE. (Orosz elbeszélés.) Herceg Odojewskytól. (Folytatás.) Váljon bir-e elég erővel e folytonos szenvedé­sek elviselésére ? Minden nap együtt lenni vele és a benső küzdelmet , mely őt csaknem tébolyodottá teszi, rejtegetni előtte ! Lesz-e ereje szobájába mene­külni, ha tekinteténél ereiben a vér pezseg és forr; ha egy gonosz varázslat a kötelesség, becsület és szemérem érzetén diadalt arat és ő már-már kész magát ama férfinak karjaiba vetni ? — Nem! — mondogatta magában a hercegnő, — mind ennek vé­gét kell szakitanom; nekem e házat el kell hagy­nom ; boldogult anyám megbocsát nekem ezért; isten majd őrködni fog Lidia és gyermeke fölött. Egy kis zug egy távoli zárdában, egy szőrcsuha s egy kő vánkosul, ez az, mi engem megvédhet. De épp e pilla­natban a kis gyermek, mintha csak megértette volna gondolatát, nyakára tette kezét. A hercegnő meg­gondolta magát; ismét eszébe jutott a gyermeknek anyja és a fogadás, melyet elhúnyt anyjának tett és minden gondolata úgy összezavarodott, s lelke ama félelmes, nyomasztó állapotban volt, mint mikor az ember hét egymással ellenkező kötelesség közt ha­boz, és mikor egyik eszme a másikat szorítja ki, mint midőn az ember egyszerre önzéssel és balga önmegtagadással vádolja magát s szivének minden rétegét gondosan vizsgálgatja, félvén magát áltatni, és mint mikor az ember, gerjedelmeinek legtávolibb okát fürkészi, fontolgatja s kétségbeesve tapasztalja, hogy képes eligazodni! E közben fölnyílt az ajtó és Gorodkov lépett be. Megálloit az ajtónál, a szeme előtt mutatkozó bájoló kép meglepte őt. A hercegnő nem látta őt meg azonnal, de önkénytelenül remegni kezdett. Ki tudja, mit érezhetett e férfinak lelke a pillanatban, elég az hozzá, hogy gondolkozásba merült. Halkan, csak­nem susogva üdvözlé a hercegnőt, s némán ereszke­dett egy a pamlaghoz közel eső székhez, így múlt el néhány pillanat. — Mi történt önnel ? — kérdezé végre Seneida aggódva, — mért lett ön egyszerre oly töprenke­­dővé ? — Van nekem elég okom a töprenkedésre ! — viszonza­gosan a férfi, — sok olyasmi fekszik néha szívünkön, mit nem lehet kimagyarázni és mi mégis önkénytelenül szomorúvá teszi az embert. — De hiszen megkönnyebbül a szív az által, ha szavakban nyilatkozik. Gorodkov megremegett. — Igaz, — úgymond, — vannak oly boldog emberek, mint például a mi regényhősünk, ki min­denféle szóvirágot készletben tart, és úgy­szólván, kegyednek udvarolni látszik. Valószínűleg valamely siralmas elégiához, mely most oly divatos, óhajt anyagot szerezni. A hercegnő összerázkódott, Gorodkov figyel­mesen vizsgálta arcát. — Én nem hiszem, hogy szavaim valamely ömledező elégiához anyagul szolgálhatnának , — szólt mosolyogva Seneida, — mert én mindig oly éles igazságokat mondogatok neki oda, hogy valószí­nűleg nem érez semmi kedvet regényes keserveinek elszavalására. Gorodkow még egyszer fölsóhajtott, de valószí­nűleg megelégedésének jele volt ez; arcából azon­ban mit sem lehetett kiolvasni. — Egyébiránt mit törődünk mi­­ vele! —– foly­ta­tá a hercegnő, — beszélje el nekem inkább azt, mi történt önnel. Gorodkow közelebb tolta székét. — Én nyíltan akarok kegyedhez szólni, — szólt, szép fehér kezeit az asztalra eresztve. Mondja csak kérem : mily életet élek én ? Kivel oszthatom én meg gondjaimat ? Mily jövő vár rám ? Hiszen ke­gyed ismerheti nővérét, jól ismerheti — tévé utána akadozva, —­ ő engem nem képes megérteni, és sem tanácsolóm nem lehet ez életben, sem vigasztalóm, ha bánat vesz körül; ő sem nem anya, sem nem házi­asszony. Igaz, hogy kegyed csupa szeretetből most az ő minden kötelességét elvégezi; de elje az idő, mi­dőn kegyed férjhez megy, én pedig betegségbe eshe­­tem, meghalhatok. Mi lesz akkor gyermekemből ? A hercegnő megborzadt, mondani akart vala­mit, de összes­or­ta ajkait. Gorodkov egy pillanatra sem vette le róla szemeit. — Lássa kegyed, mily nyugalmasan szendereg a kis Praskovia, karjai között! Ő jobban ismeri ke­gyedet, mint Lidiát, — és valóban kegyedet inkább lehetne valódi anyjának tartani, kegyedet, ki lel­kemnek egyetlen barátja! Gorodkow elfödte arcát kezeivel, de nem annyi­ra, hogy azokon keresztül ne láthassa, mily kedély­harcot vív a hercegnő. — De meddig tart ez ? — folytatá Gorodkow, a kegyed férjhez megy ; meg lesznek saját köteles­ségei, vonzalmai és — saját gyermekei. — Soha! — kiálta föl a hercegnő öntudatlanul. — Hogyan lehetne ez ? — kérdé Gorodkov, ingaden tekintve rá: — kegyed nem állhat magá­ját ! Részemről pedig részlelkűség volna ily áldá­­st kívánni kegyedtől. Nemde ? A hercegnő heves izgatottságban volt; Gorod­­o újból megfogta kezét s azt csókjaival halmozta Antrlrn Knlr^mrfalanfíl n

Next