Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)

1869-07-22 / 165. szám

165-ik fez. Csütörtök, Julius 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. ^«fizetési díj: Félévre...................8 fH. Negyedévre .... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. 'yzgr Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdi: minden ig­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. A viz. (Elbeszélés.) Irta: Kazár Emil. — Bocsánat, ez az Ecsedi-ház. Azaz, ki ne tud­ná, hogy ez az Ecsedi-ház. De — ezerszer bocsánat öreg úr — itt lakik-e Ecsedi Sándor úr ? Öreg úr, legyen elnéző kérdezősködéseim iránt, és szólítsa meg az ebet, hogy ne morogjon rám. (Csinos állat öreg úr!) Pisz-pisz te! Tudom, hogy itt lakik, de várjon itthon van-e ? (Csöndesen borzas!) Én istenem, vol­­taképen azt akarom kérdeni, ha nem lennék-e ter­hére Ecsedi úrnak ? (Öreg úr, mondhatom, nagyon félek a mérges állatoktól.) Nem kell gondolni, hogy a­ki e kérdéseket in­tézte, minden megszakítás nélkül tette volna azt. Minden kérdésre feleletet kapott a házfelügyelőtől, ki a mozgó ebet is a sarokba parancsolta egy pár „coki te!“ kiáltással. A kérdezősködő pedig oly vé­delmi állásba helyezte magát az ártatlan állat előtt, mintha egy tigris rohamára is készen volna. A legutósó kérdésnél a házfelügyelő vállat vont, végig nézett a kérdezősködön, aztá­n fejének egy in­tésével a lépcső felé mutatott. — Első emelet, a lépcsővel szemközt. Az ajtónál csöngetni kell. — V In ritka jószivü ember, s ez engem túlbáto­­rít. (Mérges állat, mondhatom!) Bocsássa meg, ha még egyszer kérdezni bátorkodom: nem leszek-e Ecsedi úr terhére! Nagy ég! talán ő már nagyságos úr is. Távol legyen tőlem, hogy jelenlétemmel ter­helni akarnám, vagy hogy csak a cselédet is fárasz­­szam, (képzelem, hogy cselédjei mind egyenruhában járnak,­ hogy kinyissa az ajtót, ha nincs itthon, vagy más egyéb . . . — Itthon van. A kérdezősködő a lépcső felé akart menni, de a másik pillanatban már visszafordult, és szemét a kút irányába függeszté, melynek tetején valami köpcös kő­alak emelt egy régi formájú edényt. — Esedezem, iható víz van a háznál ? A házfelügyelő megkínálta egy pohárból. — Köszönöm. Engedelmével uram, de nekem úgy tetszik, nem elég jó ivó­víz. Kész vizünk van Pesten. Én istenem, én istenem! E felsőhajtás szíve mélyéből tört ki, s bágyadt mozdulattal letevén a poharat, oly szomorún nézett rá, mintha abban a fél pohár vízben, mely még előtte volt, egy egész élet boldogsága veszett volna el. Még egyszer megköszönte a kapott fölvilágosí­­tásokat, a fél pohár vizet, aztán a lépcső felé indult. Kis­, sovány, körülbelül 80—32 éves férfi volt, nagyon szőke hajjal, bajuszszal, nagyon halovány arccal, jobbjában vastag bottal, mely inkább fegy­vernek tetszett, mint séta eszköznek. Oly görcsösen fogta kezébe, mintha minden pillanatban megtáma­dástól félne s kétségbeesett küzdelemre állna készen. Kalapját, mely gondosan meg volt kefélve, mélyen szemére húzta, s ennek karama alól két világos szem tekintett szerteszét, oly félénk vizsgasággal, mintha minden pillanatban keresne valamit, a­mitől meg­ijedhessen. Néhány lépést téve, még egyszer vissza­fordult a házmester felé, s alázatosan köszönte nagy­­karamú kalapjával. Ekkor látszott, hogy szőke haja egész tövig le van nyitva. Csöndes, lomha lépésekkel haladt föl a lépcsőn, nézegetett szerteszét, s kereste, hogy mitől ijedjen meg. Az első emeletre érve, tartózkodó tekintetet vetett a kétszárnyú fehér ajtó felé. Ilyen tekintetet vetünk alá a torony ablakából , vagy a mélység partjáról. Megállóit és egy sárga meg vörös virágú zsebbelivel vé­gig törülte homlokát, s bár száraz idő volt, a sárkefe közt is megjártatta csizmáit. Még egyszer óvatosan körültekintve, oly elszántan tette kezét a Csengettyű fényes gombjára, mint Mutius Scevola te­hette karját a tűzbe. A csöngetyű nyelve azonban e határozott érintésre is csak egyet kondált. De erre is megjelent egy suhanc, (kék ruháján halvány­sárga zsinórzattal) kinyitván az ajtót. Az ajtó előtt álló megdöbbent, mint valami váratlan tüneményre. — Ecsedi úr ? — szólt végtelen nyájasan, és szemeivel jobbra-balra keresett valamit; valószínüleg olyasmit, a­mitől megijedhessen. — A nagyságos úr, igen igen, Ecsedi úr. Bocsánat, bocsánat. — Tessék belépni. — Oh ha alkalmatlan lennék! Kedves barátom, (bocsánat, hogy ily bizalmasan szólítom, de ön még oly fiatal,) de valóban megvan 4 óra. Nálunk így áll az idő, s tudom, hogy Ecsedi úr akkor fogad legszí­vesebben látogatásokat. Tartok tőle, hogy az én órám siet. — Tessék belépni. Édes barátom, kérdezze meg, várjon kegyesked­nék-e Ecsedi úr elfogadni valakit, (egy igénytelen látogatót, kinek neve mit sem nyom a latban,) a­ki csak öt percig akar alkalmatlankodni. Biztosítom kedves barátom, hogy igen fontos ügyben. Azaz, hogy csak véleményem szerint fontos ügy. Én istenem, mily nagy a hőség. Adjon egy pohár vizet. Köszönöm ! Én istenem, mily rész Pesten a víz. És ismét sóhajtott, és ismét szomorún nézett a pohárra, melyből alig ivott valamit. — Nos, ki az ? — hallatszott a belső szobából egy női hang. A mi emberünk mintha mennydörgést hallott vol­na, úgy összerezzent. Aggodalmasan közelített az ajtó­hoz, s oly tartózkodva lépett a küszöbre, mint ha az egy könnyű, úszó jégtábla lett volna. Botját és ka­lapját az ajtó mellé tette, gyöngén kopogott, mire belülről egy hang válaszolt valamit. Ekkor egy inas hirtelen kitárta előtte az ajtót, s a mi emberünk visszakapta fejét, mintha káprázatos fény csapta volna meg szemeit. — Bocsánat, bocsánat, — hebegte zavarodottan, megállva egy lépéssel túl az ajtón. — Nini, hisz ez Bordás Ignác ! — kiáltott a már egyszer hallott női hang. — Micsoda ? — kérdezte egy rekedtes férfi­hang, mely a bútorok közül jött. Aztán igy foly­­tatá: — Jöjön, jöjön csak ide, hadd lássam kö­zelről. És emberünk nesztelen léptekkel a hang felé ment, s ez az irány egy támlásszék felé vezette. A székben egy csontos arcú férfi ült, ki úgy oda volt helyezve, mintha örök­ időkre oda volna szánva, a szék karjai közé, közte és a vánkosok karjai közt vánkosok voltak. Bordás Ignác megállt s engedte, hogy az öreg úr apró, szürke szemei nézzék. Egy tisztes asszony­ság is oda ment, kinek szemein pápaszem, jobb ke­zében olló volt, s baljával valami csomagot szoron­gatott, mintha egy pillanattal előbb kapta volna össze innen-onnan, nehogy óvatlan szemek is meg­pillanthassák. És nézték mind a ketten Bordás Igná­cot, mintha egy ál-Bordás Ignác lett volna, a­kin föl kell találni, hogy mennyire nem a valódi. — Én vagyok, — mondá több ízben Bor­dás Ignác, mindannyiszor jobbra-balra meghajtván magát. Ecsedi úrral és nejével volt szemközt, az Ecse­diék szalonjában, melyben sok értékes bútor és sok ízléstelenség volt. Tudjuk meg Ecsediékről, a­mit tudnunk kell. Tudni kell, hogy Ecsediék igen szegényen vetették magukat abba a nagy folyamba, melyet életnek ne­veznek, s tudni kell, hogy az a folyam aranyfövényre vetette őket. Ez az Ecsedi Sándor mint kőmüvespallér került Pestre, s most egy 300,000 ftos téglahalmaz fölött uralkodik csöndes jószívűséggel. Ez a 300,000 ft értékű téglahalmaz jövedelmez annyit, hogy kényel­mesen élhetnek. Gyermekeik nincsenek. Szokásaik abból az időből valók, midőn még szegények voltak. Együgyüséggel uralkodnak, s Ecsediné úgy viseli folyvást a selyemruhát, mint a kis leányok viselik fehér ruhájukat, ha valami nagyszerű iskolai ünne­pélyre felöltöznek. És mindketten úgy ülnek selyem­bélésű kocsijukban, mintha a rajtuk levő ruha, a kocsi, és egész lényük merőben ellentétes elemek volnának, melyek sehogy sem férhetnek össze. Midőn beültek a nagy tégla-halmazba, mely Ecsedi úr személyes felügyelete alatt emelkedett, az Ecsedi-pár lelket­ gyötrő tanakodásokat vitt véghez : miként éljenek úgy, hogy a világ meg ne szólja őket. (Mert egyszerű emberek semmitől sem félnek úgy mint a világtól.) Mit tegyenek, hogy sem fösvények­nek, sem felfuvalkodottaknak ne tartsa őket a világ ? És ezen tanakodnak folyvást. Eddig a következők­kel igyekeztek megnyugtatni magukat: minden csü­törtökön ebédet adnak, melyre mindig meghívják a régi és új ismerősöket. Nyitott és fedett kocsi­t tarta­nak, mert ha ily nagy házból gyalog járnak, zsugori hírébe jönek. Minden évben karácsonya jótékony célokra adakoznak , hogy tanúbizonyságát adják kegyességüknek. Díszes kötésű könyveket helyeznek el a nagy szoba asztalára, hogy lássák, miként a szelle­miekkel is foglalkoznak. Ezenkivül Ecsedi úr saját és neje számára látogató­jegyeket nyomatott és több rendbeli fekete öltözetet készíttetett, melyeket midőn a szabó elhozott,­­ Ecsedi úr megtekintett, elégülten mondá nejének: „ Zsuzsa, azt hiszem, hogy ebben a prépost előtt is megjelenhetünk." Ecsediné ezenkivül tömérdek vásznat vett, melyeket örökösen szabott, a kiszabottakból szálakat húzott, aztán — minthogy gyönge szemei voltak — kiadta varróba, s ő maga a konyharuhákat öltögette. (Folyt, köv.) Dráma Kaliforniában. Almeira Emánuel beszéltje. (Folytatás.) — Ha valamikor szüksége lesz, padre, egy em­beréletre, én mindig parancsára állok, — szólt Pepe. Miután majdnem egy órát töltött a halottnál, s annak mennyei üdvéért buzgó imákat mondtak, Antonio bú­csút vett a szomorú háztól. — Katalina, — szólt távozás közben az öreg­asszonyhoz — én azt hiszem, hogy te nem örömest hagynád itt ezt a ranchot. Minthogy azonban egy­magad meg nem élhetsz, beszélj Pepével, hogy köl­tözködjék családjával együtt ide. Ezennel felhatal­mazom őt, hogy bátyja helyét elfoglalhassa. — Köszönöm, köszönöm mindkettőnk nevében, csakhogy mielőtt az önök rancherúja lenne, Fá­bián halálát előbb meg kell bosszúlnia. — Légy nyugodt, anyám — szólt Pepe, kezét ké­sére téve, — megesküdtem, hogy azt meg fogom tenni. Fábián kését, a­melyet itt hordok övemben, nem ha­gyom el addig se nappal, sem éjjel, míg a gyilkos­ torkában jól meg nem forgattam!

Next