Fővárosi Lapok 1869. július (147-173. szám)
1869-07-22 / 165. szám
165-ik fez. Csütörtök, Julius 22. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. ^«fizetési díj: Félévre...................8 fH. Negyedévre .... 4 írt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. 'yzgr Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdi: minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. A viz. (Elbeszélés.) Irta: Kazár Emil. — Bocsánat, ez az Ecsedi-ház. Azaz, ki ne tudná, hogy ez az Ecsedi-ház. De — ezerszer bocsánat öreg úr — itt lakik-e Ecsedi Sándor úr ? Öreg úr, legyen elnéző kérdezősködéseim iránt, és szólítsa meg az ebet, hogy ne morogjon rám. (Csinos állat öreg úr!) Pisz-pisz te! Tudom, hogy itt lakik, de várjon itthon van-e ? (Csöndesen borzas!) Én istenem, voltaképen azt akarom kérdeni, ha nem lennék-e terhére Ecsedi úrnak ? (Öreg úr, mondhatom, nagyon félek a mérges állatoktól.) Nem kell gondolni, hogy aki e kérdéseket intézte, minden megszakítás nélkül tette volna azt. Minden kérdésre feleletet kapott a házfelügyelőtől, ki a mozgó ebet is a sarokba parancsolta egy pár „coki te!“ kiáltással. A kérdezősködő pedig oly védelmi állásba helyezte magát az ártatlan állat előtt, mintha egy tigris rohamára is készen volna. A legutósó kérdésnél a házfelügyelő vállat vont, végig nézett a kérdezősködön, aztán fejének egy intésével a lépcső felé mutatott. — Első emelet, a lépcsővel szemközt. Az ajtónál csöngetni kell. — V In ritka jószivü ember, s ez engem túlbátorít. (Mérges állat, mondhatom!) Bocsássa meg, ha még egyszer kérdezni bátorkodom: nem leszek-e Ecsedi úr terhére! Nagy ég! talán ő már nagyságos úr is. Távol legyen tőlem, hogy jelenlétemmel terhelni akarnám, vagy hogy csak a cselédet is fáraszszam, (képzelem, hogy cselédjei mind egyenruhában járnak, hogy kinyissa az ajtót, ha nincs itthon, vagy más egyéb . . . — Itthon van. A kérdezősködő a lépcső felé akart menni, de a másik pillanatban már visszafordult, és szemét a kút irányába függeszté, melynek tetején valami köpcös kőalak emelt egy régi formájú edényt. — Esedezem, iható víz van a háznál ? A házfelügyelő megkínálta egy pohárból. — Köszönöm. Engedelmével uram, de nekem úgy tetszik, nem elég jó ivóvíz. Kész vizünk van Pesten. Én istenem, én istenem! E felsőhajtás szíve mélyéből tört ki, s bágyadt mozdulattal letevén a poharat, oly szomorún nézett rá, mintha abban a fél pohár vízben, mely még előtte volt, egy egész élet boldogsága veszett volna el. Még egyszer megköszönte a kapott fölvilágosításokat, a fél pohár vizet, aztán a lépcső felé indult. Kis, sovány, körülbelül 80—32 éves férfi volt, nagyon szőke hajjal, bajuszszal, nagyon halovány arccal, jobbjában vastag bottal, mely inkább fegyvernek tetszett, mint séta eszköznek. Oly görcsösen fogta kezébe, mintha minden pillanatban megtámadástól félne s kétségbeesett küzdelemre állna készen. Kalapját, mely gondosan meg volt kefélve, mélyen szemére húzta, s ennek karama alól két világos szem tekintett szerteszét, oly félénk vizsgasággal, mintha minden pillanatban keresne valamit, amitől megijedhessen. Néhány lépést téve, még egyszer visszafordult a házmester felé, s alázatosan köszönte nagykaramú kalapjával. Ekkor látszott, hogy szőke haja egész tövig le van nyitva. Csöndes, lomha lépésekkel haladt föl a lépcsőn, nézegetett szerteszét, s kereste, hogy mitől ijedjen meg. Az első emeletre érve, tartózkodó tekintetet vetett a kétszárnyú fehér ajtó felé. Ilyen tekintetet vetünk alá a torony ablakából , vagy a mélység partjáról. Megállóit és egy sárga meg vörös virágú zsebbelivel végig törülte homlokát, s bár száraz idő volt, a sárkefe közt is megjártatta csizmáit. Még egyszer óvatosan körültekintve, oly elszántan tette kezét a Csengettyű fényes gombjára, mint Mutius Scevola tehette karját a tűzbe. A csöngetyű nyelve azonban e határozott érintésre is csak egyet kondált. De erre is megjelent egy suhanc, (kék ruháján halványsárga zsinórzattal) kinyitván az ajtót. Az ajtó előtt álló megdöbbent, mint valami váratlan tüneményre. — Ecsedi úr ? — szólt végtelen nyájasan, és szemeivel jobbra-balra keresett valamit; valószínüleg olyasmit, amitől megijedhessen. — A nagyságos úr, igen igen, Ecsedi úr. Bocsánat, bocsánat. — Tessék belépni. — Oh ha alkalmatlan lennék! Kedves barátom, (bocsánat, hogy ily bizalmasan szólítom, de ön még oly fiatal,) de valóban megvan 4 óra. Nálunk így áll az idő, s tudom, hogy Ecsedi úr akkor fogad legszívesebben látogatásokat. Tartok tőle, hogy az én órám siet. — Tessék belépni. Édes barátom, kérdezze meg, várjon kegyeskednék-e Ecsedi úr elfogadni valakit, (egy igénytelen látogatót, kinek neve mit sem nyom a latban,) aki csak öt percig akar alkalmatlankodni. Biztosítom kedves barátom, hogy igen fontos ügyben. Azaz, hogy csak véleményem szerint fontos ügy. Én istenem, mily nagy a hőség. Adjon egy pohár vizet. Köszönöm ! Én istenem, mily rész Pesten a víz. És ismét sóhajtott, és ismét szomorún nézett a pohárra, melyből alig ivott valamit. — Nos, ki az ? — hallatszott a belső szobából egy női hang. A mi emberünk mintha mennydörgést hallott volna, úgy összerezzent. Aggodalmasan közelített az ajtóhoz, s oly tartózkodva lépett a küszöbre, mint ha az egy könnyű, úszó jégtábla lett volna. Botját és kalapját az ajtó mellé tette, gyöngén kopogott, mire belülről egy hang válaszolt valamit. Ekkor egy inas hirtelen kitárta előtte az ajtót, s a mi emberünk visszakapta fejét, mintha káprázatos fény csapta volna meg szemeit. — Bocsánat, bocsánat, — hebegte zavarodottan, megállva egy lépéssel túl az ajtón. — Nini, hisz ez Bordás Ignác ! — kiáltott a már egyszer hallott női hang. — Micsoda ? — kérdezte egy rekedtes férfihang, mely a bútorok közül jött. Aztán igy folytatá: — Jöjön, jöjön csak ide, hadd lássam közelről. És emberünk nesztelen léptekkel a hang felé ment, s ez az irány egy támlásszék felé vezette. A székben egy csontos arcú férfi ült, ki úgy oda volt helyezve, mintha örök időkre oda volna szánva, a szék karjai közé, közte és a vánkosok karjai közt vánkosok voltak. Bordás Ignác megállt s engedte, hogy az öreg úr apró, szürke szemei nézzék. Egy tisztes asszonyság is oda ment, kinek szemein pápaszem, jobb kezében olló volt, s baljával valami csomagot szorongatott, mintha egy pillanattal előbb kapta volna össze innen-onnan, nehogy óvatlan szemek is megpillanthassák. És nézték mind a ketten Bordás Ignácot, mintha egy ál-Bordás Ignác lett volna, akin föl kell találni, hogy mennyire nem a valódi. — Én vagyok, — mondá több ízben Bordás Ignác, mindannyiszor jobbra-balra meghajtván magát. Ecsedi úrral és nejével volt szemközt, az Ecsediék szalonjában, melyben sok értékes bútor és sok ízléstelenség volt. Tudjuk meg Ecsediékről, amit tudnunk kell. Tudni kell, hogy Ecsediék igen szegényen vetették magukat abba a nagy folyamba, melyet életnek neveznek, s tudni kell, hogy az a folyam aranyfövényre vetette őket. Ez az Ecsedi Sándor mint kőmüvespallér került Pestre, s most egy 300,000 ftos téglahalmaz fölött uralkodik csöndes jószívűséggel. Ez a 300,000 ft értékű téglahalmaz jövedelmez annyit, hogy kényelmesen élhetnek. Gyermekeik nincsenek. Szokásaik abból az időből valók, midőn még szegények voltak. Együgyüséggel uralkodnak, s Ecsediné úgy viseli folyvást a selyemruhát, mint a kis leányok viselik fehér ruhájukat, ha valami nagyszerű iskolai ünnepélyre felöltöznek. És mindketten úgy ülnek selyembélésű kocsijukban, mintha a rajtuk levő ruha, a kocsi, és egész lényük merőben ellentétes elemek volnának, melyek sehogy sem férhetnek össze. Midőn beültek a nagy tégla-halmazba, mely Ecsedi úr személyes felügyelete alatt emelkedett, az Ecsedi-pár lelket gyötrő tanakodásokat vitt véghez : miként éljenek úgy, hogy a világ meg ne szólja őket. (Mert egyszerű emberek semmitől sem félnek úgy mint a világtól.) Mit tegyenek, hogy sem fösvényeknek, sem felfuvalkodottaknak ne tartsa őket a világ ? És ezen tanakodnak folyvást. Eddig a következőkkel igyekeztek megnyugtatni magukat: minden csütörtökön ebédet adnak, melyre mindig meghívják a régi és új ismerősöket. Nyitott és fedett kocsit tartanak, mert ha ily nagy házból gyalog járnak, zsugori hírébe jönek. Minden évben karácsonya jótékony célokra adakoznak , hogy tanúbizonyságát adják kegyességüknek. Díszes kötésű könyveket helyeznek el a nagy szoba asztalára, hogy lássák, miként a szellemiekkel is foglalkoznak. Ezenkivül Ecsedi úr saját és neje számára látogatójegyeket nyomatott és több rendbeli fekete öltözetet készíttetett, melyeket midőn a szabó elhozott, Ecsedi úr megtekintett, elégülten mondá nejének: „ Zsuzsa, azt hiszem, hogy ebben a prépost előtt is megjelenhetünk." Ecsediné ezenkivül tömérdek vásznat vett, melyeket örökösen szabott, a kiszabottakból szálakat húzott, aztán — minthogy gyönge szemei voltak — kiadta varróba, s ő maga a konyharuhákat öltögette. (Folyt, köv.) Dráma Kaliforniában. Almeira Emánuel beszéltje. (Folytatás.) — Ha valamikor szüksége lesz, padre, egy emberéletre, én mindig parancsára állok, — szólt Pepe. Miután majdnem egy órát töltött a halottnál, s annak mennyei üdvéért buzgó imákat mondtak, Antonio búcsút vett a szomorú háztól. — Katalina, — szólt távozás közben az öregasszonyhoz — én azt hiszem, hogy te nem örömest hagynád itt ezt a ranchot. Minthogy azonban egymagad meg nem élhetsz, beszélj Pepével, hogy költözködjék családjával együtt ide. Ezennel felhatalmazom őt, hogy bátyja helyét elfoglalhassa. — Köszönöm, köszönöm mindkettőnk nevében, csakhogy mielőtt az önök rancherúja lenne, Fábián halálát előbb meg kell bosszúlnia. — Légy nyugodt, anyám — szólt Pepe, kezét késére téve, — megesküdtem, hogy azt meg fogom tenni. Fábián kését, amelyet itt hordok övemben, nem hagyom el addig se nappal, sem éjjel, míg a gyilkos torkában jól meg nem forgattam!