Fővárosi Lapok 1869. augusztus (174-198. szám)
1869-08-03 / 175. szám
175-ik ez. Kedd, augusztus 3. Kiadó-Jmund : Fest. barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Klalizsilsi díj: Félévre...............8 fru Negyedévre . . . . 4 írt. Megiesen az ir.ep utáni napokat kivéve mirtdenup, koronkiot képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. az. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. víz. (Elbeszélés.) Irta: Kazár Emil. (Folytatás.) Hosszasan aludt, de a nap legelső sugarai alig gyűltak még ki, midőn fölébredt. „Heléna, Heléna!“ kiáltott, s körültekintett. „Oh istenem, — szólt öszszerázkódva, — mily egyedül vagyok.“ Egy pillanatig küzdött még az álom mámorával, aztán szétoszlott az. Bordás Ignác fölkelt, és bánatos tekintetet vetett a temető felé. Meg nem állhatta, hogy még egyszer vissza ne menjen. A sírnál letérdelt, imádkozott, s aztán Pálfalvára ment, hol egyetlen ismerőse sem volt. Intézkedéseket tett, hogy rögtön utazhassék, miközben gonosz embernek vádolta magát, mint aki nagyon siet, holott egy kettős sírt kell itt hagynia. „Nem, nem! — mondá azután, — ez nem roszaság. Mit tehetek én éreztek egyebet, mint hogy megsiratom, és emléküket szivembe rejtem.“ Az indóháznál nyugtalanul várta a vonatot, s midőn az berobogott, akkor fogta el az a szorongás, melyet mindannyiszor érzett, ha vasútra ült. Látott egy fél lábú embert, s hirtelen az jutott eszébe, hogy talán vasúti szerencsétlenségnél veszte el egyik lábát. De ezek dacára is megmaradt izgatottsága, hogy bár mehetne már, s mikor már megindult a vonat, nagyon lassúnak találta. Pillanatra szorongott, majd óráját nézte meg, majd az ablakon tekintett ki, majd bánatosság vett rajta erőt. Ily érzelmek közt érkezett haza, s kezébe véve úti táskáját, gyalog ment haza. Este volt, s útja a „Tóbiás fecskéje“ előtt vitte el. Az öreg szatócs boltja előtt állt, s néhány szomszédnak előadást tartott. Bordás Ignác nagyon megbánta, hogy nem tett egy kis kerülőt, de már nem segíthetett rajta. Az öreg szatócs hamar észrevette, részvétteljesen sietett elébe, s válogatott szavakban adott kifejezést a megilletődésnek, melyet a Bordás barátját ért csapás fölött érez. — Soha sem tudjuk Bordás úr, mire jutunk. Önnek vidám családi köre volt, s íme, egyedül van. Barátom uram, vannak szomorú esetek,mint például az, midőn a villám egy négy tagból álló családot agyon sújtott, melyeket a vigasztaló szó csak fájdalmasan érinthet. De tudom, hogy ön vigasztalást fog nyerni. Önnek még van egy leánya, kiben örömét találhatja, mert én Heléna kisasszonyt az ön leányának tekintem, s ha ő férjhez fog menni, önnek ismét lesz családja. Bordás Ignác gépileg nyúlt kalapja után, és sietett haza. Otthon oly elhagyatottnak talált mindent. Leborult egy székre s két kezébe temette arcát. VH: Az Ecsedi-pár mély megilletődéssel fogadta Bordás Ignácot első látogatásakor. Ecsedi úr, kijegyzetelt forgatta, kegyes szavakat mondogatott, Ecsediné pedig, ki nagy serénységgel most is szabta a gyolcsot, egy pár vigasztaló szót mondott a bánatos Bordásnak. Heléna se nem szólt, se nem kérdezősködött, de arca és szemei mély részvétet tanúsítottak. Bordás Ignác tudtul adta — alázatosan és akadozva, — hogy darab ideig nem jelenhet meg a csütörtöki ebédeken, miután gyászával és lelki állapotával sehogy sem fér össze, hogy megjelenhessen vidám társaságban, mely ilyenkor szokott egybegy ülni. Végtelen jól esett szegény, bánatos szivének, midőn a „Köszönöm! köszönöm!“ ! És Bordás Ignác tartotta is a gyászt. Az Ecsediék ismerősei pedig minden csütörtökön megjelentek enni és inni. Megjelent a doktor is, kő-formájú parókájával, lezárható nagy iromány-tarsolyával, mosolygó arcával, melyen mindig a sietés lázassága látszott, valamint evési tempóján is. Megjelent Fecske Tóbiás, bámulatosbnál bámulatos eseményeket adván elő, s már addig jutva a hirlapolvasásban, hogy a tengeri kígyóról is volt tudomása, és mint legújabb történettel, (melyet olvasás által művelt képzőime szerint egészített ki) oly átalános hatású előadásokat tartott, hogy a bádogosné háromszor szólt közbe rémülten: „ne folytassa tovább Láncos úr, mert borzadok.“ Megjelent a fiatal orvos is, kivel Ecsedi úr gyakran vitatkozott, hogy három emeletes háza igen hanyagul van építve. Ilyenkor a fiatal Cserei bizonyos csöppeket adott az öreg úrnak, mire ez elfelejtette, hogy háza mily hanyagul van építve Szóval minden héten egyszer együtt volt a régi ismerősök társasága, mely hatalmas étvágygyal evett ivott, tele tömte zsebeit az otthon levő kicsinyek számára és megdézsmálta a szivaros ládákat. Heléna és a fiatal orvos érdemelnek itt legtöbb figyelmet. A leány hamar ott hagyta az asztalt, szobájába vonult, vagy a zárt folyosóra ült ki, s rendesen kézi munkával foglalatoskodott. A fiatal orvos nem egyszer töltött mellette hosszabb időket, és mind a ketten többet hallgattak, mint társalogtak. A leány kedélye derült és vidor volt; a fiatal orvosé komoly és hallgatag. Könnyen ki lehet találni, hogy egyik kedély zsarnokoskodott a másik fölött, fiatal orvos volt az, kinek meg kellett hajolni. — Ön nagyon derék ember, orvos úr, és — mint Láncos úr szokta mondani, — tetőtül talpig lovag. Ha ön benyúl abba a szekrénybe, kendermagot talál ott, s ha megeteti madaramat ... No de nem kell tovább mondanom, ön bizonyára megteszi. És látni kellett, midőn a nehézkes testmozgású fiatalember fölmászott a magasan függő kalitkához és megetette a madarat. Máskor meg így szólt hozzá Heléna, fölállva székéről: — Nyújtsa ön karját. Orvos úr, mind a két karját kérem. Az orvos nyújtotta mind a két karját, s Heléna egy köteg pamukot vetett rá. Ha úgy tetszik, leülhetünk, s ha elfárad az ön karja, legyen szíves figyelmeztetni. Az orvos mosolygott, de nem fáradt el a karja. A fiatal Cserey a rendes látogatók közé tartozott, s Ecsedi úr nagyra becsülte, mert e jószivü, beteges úr mindig vonzódott a becsületességhez, s ép érzékkel birt annak fölismerésére. Ha Csont-halgató fájdalmai nem bántották, gyakran egész estéket elsétáltak együtt. Erre nézve Ecsediné azt mondta Helénának: „Az öreg úrnak tetszik a fiatal ember, s még nevén sem szokta emlegetni, hanem csak göndörnek hívja.“ (Mivel t. i. a doktornak göndör baja volt.) Egy este éles szél fütyölt az utcákon és Ecsedi úr nagyon félt, nehogy összedőljön a háromemeletes ház, míg Ecsediné flanell-darabokat szedett rendbe férje számára. A fiatal orvos — ki ott volt vacsorán — Ecsedi úr figyelmét igyekezett házáról elvonni, mígnem az óra tizenegyet vert, s ő távozott. Ecsedi úr utána kiáltott, hogy lassan járjon a lépcsőn, mert baj lehet, mit az orvos meg is ígért. Amint a zárt Heléna is azt a nyilatkozatot tette, hogy a csütörtöki folyosóra kilépett, ott látta Helénát, ki az üvegfal ebédeken is csak rövid időre fog megjelenni, miután párkányához támaszkodva, az éjbe tekintett Vilmát úgy tekinti, mint anyját. Bordás Ignác szemei Az orvos egészen melléje ment, anélkül, hogy akkor könyekkel teltek meg, és suttogva mondá: leány észrevette volna. Zavarba jött, hogy miként köszöntse, mert nem akarta, hogy köszöntése váratlan legyen, és meglepje a leányt. Néhány pillanatig állt mögötte, gyönyörködve a szép arcban, melyet az udvarról feltörő gáz fénye gyöngén megvilágított. A legnagyobb merényletek egyikének tetszett előtte, megszólítani. Már-már távozni akart, midőn a leány hátra fordult és meglátta. Cserei zavarba jött, s nem tudott mást mondani, csupán e két szót: „Heléna kisasszony.“ — Ön ma sokáig volt keresztatyámnál, — szólt Heléna, és kezét nyújtotta. Az orvos megfogta a kezet és nem bocsátotta el azonnal. Nem nézett a lány arcába, hanem a földre, és soha sem is tudta meg, rá tekintett-e ekkor Heléna, vagy az is másfelé nézett. — Hová gondolt ön, midőn oly sokáig tekintett ki az ablakon ? — Hallgattam a szél zúgását. — És semmire sem gondolt Heléna kisasszony ? — Nem. Vártam, hogy teljék az idő. — Heléna, semmi mást nem várt ön ? — Nem ! nem! Jó éjt! Kirántotta kezét és elfutott. Cserei utána nézett. „Jó éjt!“ — mondá ő is, és azután sietett gyorsan , csaknem futott, és midőn az utcára kiért, levette kalapját, hogy a szél hűtse ki fejét. Az égen darabos felhőket hajtott a szél, a por kavargóit kerülte, a szél feszegette az ablakokat, és csapdosta, ahol egyet kifeszíthetett. De ő körülötte egészen más képek, más alakok lebegtek. Fényesség volt mindenütt, s áhitatos érzés töltötte el szivét, így közeledett egymáshoz, s igy fűződött össze két fiatal szív, erős, természetes vonzalommal. Kitört ez, a nélkül, hogy az eseményt szavak hirdették volna. És fölismertetett megnevezés nélkül. Tavaszi virágzat volt ez, de nem a kertek mesterséges tábláiban, hanem a természet ölében, hol a virágzat a nagy mindenség életének jele, a hol a kertészek magot nem vetettek el; de a hol a tavasz fuvallatára kihajt az élet, a nélkül, hogy szükség lenne az emberek eszközeire vagy a regék varázsszavaira. (Folyt. köv.) Dráma Kaliforniában. Almena Emánuel beszélye. (Folytatás.) — Még csak egy-két pillanatig, bátorság, — szólt a kapitány. — Erőm már elhagyott, — szólt egy másik. Hieronymo kalóz volt, minden bűnre képes, de nem hiányzott nála a bátorság és kitartás. — Tudsz még tovább haladni Romero ? — szóllta meg az a matrózt, akiről éppen előbb beszéltünk. — Ha éppenséggel szükséges. — Akkor jöjj velem. — Hova megyünk, kapitány? — Megkíséreljük, hogy találhatnánk-e vizet s egy két gyökeret, addig amig nappal van. Romero nagy sóhajjal fölkelt s követte a kantányt. Körülbelül két óra lehetett este. Ez országokban , ahol alig van szürkület rögtön áll be az éj. Romero és a kapitány alig haladtak egy órányira, midőn már a legteljesebb sötétségben találták magukat. Jóllehet találtak különféle fott.