Fővárosi Lapok 1869. augusztus (174-198. szám)

1869-08-04 / 176. szám

176-ik 87. Szerda, augusztus 4. Kiadó-hivatal: Pest, barátose-tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. SS Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit bot . ..­.................7 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft s az összegek az „Athenaeum”ioz küldendők. A viz. (Elbeszélés.) Irta: Kasár Emil. (Folytatás.) VIII. Fecske Tóbiás valami értekezség töredéket ol­vasott Lavaterről. Ő pedig mindig ahhoz alkalmazko­dott, a­mit éppen olvasott. Ismét ajtaja előtt állt, midőn Bordás Ignác ott ment el. A jámbor embernek be kellett menni hozzá, leülni és hallgatni. — Bordás úr, ha a gyümölcsöt megismerjük, hogy férges-e vagy nem, mennyire inkább megis­merhetjük az embereket, mert a belső a külsőn tükröződik. Például a fiatal Cserei, arca után ítélve, közönséges fickó, sőt ha ajkainak előnyomulását, bennülő szemeit, alacsony homlokát vesszük, határo­zottan ki lehet mondani, hogy rosz hajlamok rejle­nek benne. Ne engedje az ég, hogy rósz hajlamai kifejlődhessenek, ne engedje! Heléna oly kedves, oly jó, oly szelíd . . . — Én istenem, Láncos úr, mit tartozik ide Helena ? — kérdezte nyugtalanul Bordás Ignác. — Hogyan, ön kérdezheti ezt ? Tehát nem volna igaz ? Annál inkább feltűnő, mert mondják... — Mit mondanak ? — kérdezte Bordás Ignác oly hanggal és oly tekintettel, melyről azt hitte, hogy rettenetes. — Mondják, Bordás úr, hogy a doktor nőül fogja venni Helénát. — És — és ? — kérdezte szorongva Bordás Ignác. — Mondom, Bordás úr, hogy a fiatal doktor arcából semmi jót nem lehet kiolvasni. Bordás Ignác kirántotta óráját, megnézte, és azt mondta: „dolgom van.“ Ezzel aztán eltávozott, és kerülte a szatócsot. Hanem Fecske Tóbiás, kinek igen sociális hajlamai voltak, miután már egy hé­tig nem találkozott Bordással, fölkereste szállásán. Egy intrikus tartalmú regény első kötetét rej­tette zsebe , s az olvasmány, melyet az este kezdett meg, oly hatással volt rá, hogy az éjjel is az olva­sottakkal foglalkozott. Reggelre kelve, a tükör előtt sokáig idomítgatta arcát, megkísérlendő, hogy az intrikus gonosz arckifejezéséről a tükörből szerezzen helyes képet. Most is, a­mint belépett, igen furfangosan mo­solygott , és ravaszul tekintgetett jobbra-balra. Előbb csak közönséges dolgokról beszélt, igen sa­játságos hanglejtéssel. Aztán egyszerre így szólt: — Bordás úr, ön igen komor. És ha én tudnám, mi ennek az oka? És mosolygott, szemeit pedig éles tekintettel függesztette Bordás Ignác arcára, úgy hogy ez egé­szen összerettent és erősítgette, hogy — habár neje fölötti fájdalma legkevésb­é sem enyhült — nyugodt és éppen nem komor. — Uram, — szólt a szatócs az előbbi mosoly­­lyal és tekintettel, — én értem önt. Önnek újabb fájdalmai vannak. Megmondjam, mi az ? Uram, ön­nek nagyon fáj, hogy az egyetlen lény, a ki vonzódik önhöz, s kinek vonzalmára most fölötte nagy szük­sége van, (mert hol van az érző szív, mely másik érző szivet ne áhitna!) el van szakítva. Bordás Ignác végtelen zavarba jött. A szatócs pedig folyvást mosolygott, nézett és rázta fejét, mintegy azt mondva: ez az! ez az ön baja! — Én tudok többet is. Bordás Ignác kezével intett, a­mi annyit is tehe­tett, hogy hagyja el az egészet, vagy annyit is, hogy folytassa. — A fiatal doktor, kiről nekem nincs semmi jó véleményem, tetszik Helénának. Uram, önnek joga van föllépni, és azt mondani, hogy: a leányt én ne­veltem, Helénát leányomnak tekintem, és kérem az urat, stb. Szóval elmondja ön, a­mit jónak lát. A fiatal embernek kiadja az utat, a leányt pedig meg­menti, így beszélt a szatócs, Bordás nagy gyötrelmére, s minden szavával egy-egy éles pillantást lövett hall­gatójára. Még lépteiben is — midőn távozott — va­lami szokatlan volt, a­mi Bordás Ignácot nyugtala­­­­nította. Most már még jobban kerülte, de még soha sem történt, hogy az utcán, véletlenül, oly sokat találkozott volna valakivel, mint éppen most a sza­tócscsal, ki az intrikus regény hatása alatt állt foly­vást, mert a regény több­ kötetnyi volt. Bordás most majd mindennap elment Ecsediék­­hez, s a fiatal orvost rendesen ott találta. De Heléna most is olyan volt, mint azelőtt, szép, nyájas és ked­ves. Bordás mindazáltal észrevette az orvos viseleté­ből, hogy ők bizalmasok. Hallotta, hogy célzást tet­tek oly dolgokra, melyeket ő nem értett. Elhatározta tehát, hogy figyelmes lesz. A mi barátunk ez idő alatt igen nyugtalan volt, sokat járt-kelt az utcákon, folytonos étvágytalanság és álmatlanság gyötörte. Százszor elhatározta, hogy megkérdezi Ecseditől, mit tartanak a fiatal orvos fe­lől, de határozatát nem tudta végrehajtani. Ilyenkor szíve mindig összeszorult. M­eg kell még említeni, hogy az öreg doktor darab idő óta nemcsak úgy volt látható, mint a repülő fecske, hanem meg-megállapodott, mint a hol­lók. Egy-egy pillanatra felfutott Ecsediékhez, sőt — a­mi meglepte Bordást — felfutott ő hozzá is a „Salamander“ irodájába, hol a szlamanderisták ke­zeiket összecsapva kérdezték a kis öreg úrtól: „ho­gyan, önnek van ideje látogatásokat tenni ?“ Mire az öreg úr komoly, visszautasító hangon mondá: „Kell időnknek lenni, hogy néha meglátogathassuk azokat, a­kiket szeretünk.“ És tüzesen megrázta Bordás Ignác kezét. Másodszori látogatásakor egy láda szivart vitt ajándékba Bordásnak, kit ez any­­nyira meghatott, hogy két perc alatt, meddig az öreg Cserei látogatása tartott, vagy tízszer kérdezte : „mivel hálálhatom meg ezt a figyelmet.“ S még az­nap írószereket vitt az öreg részére, ki pár nap múlva viszont szivarpipával kedveskedett, a miért Bordás — nagy fejtörés után — egy levélsúlyzót vásárolt, mely egy nyugvó oroszlánt ábrázolt. Annyi bizonyos, hogy a kis öreg úr és Bordás közt napról napra bensőbb viszony fejlődött. Történt közeledés a fiatal Cserei részéről is, ki nem egyszer ajánlkozott, hogy Bordás Ignácot utcai sétáiban, mi­ket mindennap tett — kisérni fogja. A mi barátunk azonban a fiatal orvos irányában visszatartó maradt, s a legtávolabbi helyekre hurcolta meg, úgy hogy maga is szertelenül elfáradt az ily séták után. A tudós szatócs — ki már a regény vége felé járt — e közben sem nyugodott, s mint látjuk, elég sikerrel hintette a konkolyt Bordás és a fiatal orvos közt. Mindenütt ravasz mosolygással és róka­tekintetekkel jelent meg, s gyakran vérfagylalón kacagott. Ezt a félelmetes arcot ismét előtalálta az utcán Bordás Ignác, s a­mint meglátta, azt kérdé önmagá­tól : „jóságos ég, mit vélhettem én ennek az ember­nek.“ A szatócs pedig feléje közeledett, már messzi­ről intvén neki kezével. — Hogyan, Bordás úr, ön csak egyedül van ? Pedig már nagyon megszoktam, hogy egyik vagy másik Csereit önnel lássam. Hej, ha az embernek szép lánya van, hehehe! Mert ön valóban mindig atyja volt Helénának. Illik tehát, hogy önnél kopogtassa­nak. Uram, jusson azonban önnek eszébe, hogy az öreg Láncos nem egyszer mondta: nem jó emberek azok. Jussanak eszébe e szavak, melyeket egy vi­lágjártas, tapasztalt öreg ember mondott önnek. (Folyt, köv.) Commande je serai docile. (Brizeux.)­­ Midőn találkozunk, szép fehér fátyolod Ne vond le, hogy elfedd piruló homlokod Zavarát én tőlem. Bár az enyém talál egykor, ne félj lelkem, Ha kerülni vágyól, óh azért még nem kell Elfutnod előlem ! Vádol talán lelked ? — néha-néha látván ; — Szólj ! hisz nagy e világ, mely szögletén, táján Akarod hogy legyek ? Boldogságom, üdvöm bár szivedben hittem, Hogy ne zavarjalak többé lépteidben — Parancsolj — engedek! Ha hiszed, hogy jobban töltöd napod­ éjed, S szemed ismét fényt kap, — nem rég még úgy égett, Mint egy bűvös szikra, — Ha azt képzeled, hogy a szűzi örömnek Csábitó mosolyi újra visszajönnek Halvány ajkaidra: Szólj, — s én elkerüllek messze —mégis nem, nem ! Legyek bár terhedre, tűrj el közeledben, ’Sz egykor ligy szerettél! S hahogy a véletlen összehoz az utcán, — Menj szabadon, büszkén, — nem kell hogy szólj hozzám, Nem ismerlek — ne félj ! Csupán egyre ke­rlek , midőn tova lengett Ismerős alakod, óh csak akkor engedd, Hogy nézzek utánad ! Hadd nézzem, bámuljam könnyűd, fürge lépted, Álmodjam vissza a sok édes emléket S a bűvös órákat! — Oh érzem, hogy akkor földobog még szivem , Ima-forrás fakad kiszáradt mélyiben S utadon ömlik szét. S szerencse, boldogság kisér lépten, nyomon, Téged, te hittelen, elpártolt angyalom. — Ha meghallgat az ég ! Bács Mihály. Dráma Kaliforniában. Almeira Emánuel beszélye. (F­olytatás.) XI. Alig múlt el tíz perc a vadak elvonulása óta, midőn egy fehér, egy spanyol dugta ki fejét azon fák ágai közül, a­melyek az indiánoktól elhagyott tisz­tást környezték. Miután e férfi, ki nem volt más, mint Gruiterez ranchero, hosszú ideig hallgatózott, meggyőződést szerezni arról, hogy a vadak valóban eltávoztak, azon hely felé indult, a­hol a főnökök és a San­ Sal­­vador tengerészei tanácskoztak. A ranchero száraz lombok és ágakból tüzet rakott, melynek fényénél megvizsgálhatta a lábnyomokat. Legalább is egy órát töltött el e foglalkozásban. Azután, vagy mert

Next