Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-01 / 199. szám

■ — Én annyi éven át jártam keltem a báróné atyja szolgálatában, hogy végre elfáradtam bele, — válaszolt Mártha asszony. — Remény­em, Cronhjelm gróf megfizetett értte ? — kérdé büszkén a báróné. — Legközelebbi tavaszszal lesz tizennégy éve, hogy jutalmamat utóján kikaptam; de én ezt soha sem követeltem tőle, s most sem ezt kérni jöttem. — Szólj tehát! — Mit kivánsz tőlem ? — A fiatal báróné és Ramel hadnagy viszonya érdekében óhajtanék szólani, mit nagyságod a minap este már úgyis fölfedezett. Tudom, hogy hibáztak, tanácsomat nem fogadták, miszerint kezet kézbe téve keressék föl a bárónét, s vallják be tiszta, hű szerel­müket és kérjék áldását. Azonban nagyságos asszo­nyom, hol azon szenvedély, mely először a bölcseség iskolájába jár, vagy azon ifjúság, mely soha nem té­vedt ? Legyünk elnézők és türelmesek. Ramel had­nagy elutazott. Nem merészelte szive vágyát e na­pokban kinyilvánítani, ily körülmények között illet­lennek tartotta azt. Helyette én jöttem, hogy a báró­né bocsánatát kikérjem, s e tárgyban tökéletes fölvi­­lágosítást adjak. — Mindent tudok, mit tudni akarok, — szólt a báróné, — s gondom lesz rá, hogy lányomnak e tekintetben ne legyen szüksége többé bocsánatomra. — A báróné bizonyára el akarja őket egymástól szakítani ? — kérdé Mártha asszony aggódva. A báróné pár pillanatig hallgatott, miközben a házfelügyelőnét tető tűl talpig leirhatlan gúnynyal mé­regető végig. — És ki e Ramel hadnagy ? —­ kérdé végre hasonló gúnynyal. — Egy becsületes harcos fia. Atyja az elhalt ki­rályt minden hadjáratában követte, s hazájáért har­colt, mígnem a csatatéren sírját lelte. Anyja — róla mit sem tudok. — Anyja bizonyára valamely tiszteletreméltó polgárnő volt, ki besózott halakat vagy effélét árait az utcákon. — felesé a bár­óné. — Én legkevésbbé sem vonom kétségbe ez úr tisztességes állását; azon­ban ő nem oly férj, milyet leányomnak óhajtanék. — De hisz ő oly bensőleg szereti nagyságod lányát! — Azt elhiszem, miután te mondod. Magam is úgy találom, hogy a bárónő megnyerő tulajdonokkal bir. Fiatal, előkelő születésű, nos aztán, a gróf halála után egyike Svédország leggazdagabb partréinak. Vagy nincs igazam ? s azt hiszem, az utóbbi nem cse­kély fontossággal bir imádója szemében. — Ezt én nem tudom, — válaszolt az öreg nő, — talán a báróné bir e tekintetben tapasztalattal ? — Fölösleges és idővesztegetés volna e pontról vallomásokat tenni; különben Mártha asszony, meg­lehet arról győződve, hogy Ankarstierna báróné tudni fogja tapasztalatait hasznosítani, s ezzel ves­sünk véget e beszélgetésnek. A­mint én tudom Mártha asszony helye a konyhában, pincében és éléskamrá­ban van, nem pedig itt, a teremben. Becsülöm eré­nyeit mint házfelügyelőnő, mindamellett azonban őrizkedni fogok őt titkos tanácsadómmá avatni! Mártha asszony e titkos beszélgetés alatt az asztal mellett ülve maradt. Homlokán az erek kida­gadtak, ajkai reszkettek s görcsösen rángatóztak e le­­aláztatások miatt, azonban uralkodott magán, és hall­gatott. Kis ollót vett kezébe, melyet ide oda forga­tott, mig fejét, a báróné kíméletlen, gúnyosan fagyos tekintete alatt, lehajtá. M­időn ez az ifjú anyjáról szó­lott, egy húzást vésett ollója hegyével az asztalba, s midőn gúnyos szavaival a gazdag örökösnőre célzott, egy másodikat. — Mit művelsz itt ? — kérdé a báróné. — Azonnal meg fogom mondani. — válaszolt a házfelügyelőné. — Nagyságod ma minden fájdalma­sat és keserűt szemem közé dobott, mi csak eszébe jutott. Ám ide följegyeztem, hogy egyikünk se feledje el azt. S most, mint a báróné kívánta, távozom. Ne feledje azonban e két húzást! Még el fog következni ama nap, midőn összes könyei nem lesznek képe­sek e húzásokat onnan eltávolítani, bármint óhaj­taná is. — Ha azt akarja, hogy megértsem, úgy szól­jon világosabban. — mond Ankarstjerna báróné. — Azt értem, hogy a báróné meg fogja még azon napot érni, hogy az emberek a gazdag örökösnőt szegénynek fogják találni oly kérőhöz képest, mint Ramel Walter hadnagy; s egy másikat, midőn szíve­sen kérne tanácsot a tisztességes polgárnőtől, ki Ber­gen utcáin besózott halakat, vagy efféléket áruit. Emlékezzék ekkor e két húzásra a szív legmélyebb, legelr­ej­tettebb redőinek. Cambrid­geben 1787-ben született, s miután atyja, mint az Egyesült­ Államok követe, Oroszországba ment, nagy­atyjának, Ellerynek gondjai alá került, ki egyike volt a függetlenségi nyilatkozat aláíróinak. Egy ideig ügyvédkedett szülővárosában, később fölhagyott az­zal, s a „North American Review“ kiadásában vett részt, melyet néhány évvel azelőtt rokona Channing alapított. 1821-ben folyóiratot adott ki „the Idle Man“ címmel, s ebben jelent meg „Tom Thomson“ című beszélye, egyike legjobb műveinek. Sokat fog­lalkozott Shakespeare-rel, s magyarázatokat írt mű­veihez. Első költeménye „the Dying Raven“ 1825- ben jelent meg a „New­ York Review“-ban, melyet akkor Bryant vezetett. Itt látott napvilágot költe­­ményeinek legnagyobb része. 1827-ben jelent meg leg­jobb műve „the Buccaneer“, mely nemcsak szép le­írásai, de erőteljes jellemzései által is figyelmet kel­tett. A tengeri élet gyönyörű rajzait találjuk e köl­teményben. Előképei: Milton és Shakespeare s a régibb angol dramatikusok, kiknek szép emléket emelt 1839 és 40-ben Bostonban, New­ Yorkban és Philadelphiában tartott felolvasásaiban. 1833 óta kü­lönböző prózai műveit kivéve csak apróbb költemé­­nyeket irt,melyek közül „the Little Beach­ Bird“ a leg­nevezetesebb. Dana keveset érintkezett a világgal s Channing és Allston halála után magányban tölté élte hátralevő napjait. Igyekezete oda volt irányoz­va, „hogy az irodalmat és művészetet szebbé, az igaz­ságot és szívtisztaságot szeretetreméltóbbá, s a Krisz­tusba fektetett hitet erősebbé tegye“ — mondja életírója, James A. Hillhouse több drámának szerzője. Művei nem kerültek ugyan színre, de nemes érzel­mek, merész képek, jellemző sajátságaik, s mint első kísérletek e téren, figyelmet, méltatást érdemelnek. „Hadad“ és „the Judgment“ a zsidó történelemből vannak merítve, de az angol történelem is szolgálta­­­­tott anyagot múzsájának, s különösen nyelvének vá­lasztékossága által tűnt ki. Hillhouse kereskedő volt. Sprague Károly színházi prológjai által keltett figyelmet. Egygyel díjat is nyert, de legtöbb mélta­tásban 1823-ban Shakespeare-ódája részesült. Eb­ben a nagy drámaíró jellemeit sok szerencsével csopor­­­­tosítja. A költemény rythmusa Dryden és Collins köl­­­­teményeire emlékeztet. Nevét eleinte csak szülőváros S ez­zel Mártha asszony az ollót izgatottan az asztalra dobá, mélyen meghajolt és távozott. Néhány nappal később Cronhjelm grófot min­den fény és pompa közt, mi csak egy régi nemes család ivadékát, egy birodalmi tanácsost, szóval mi egy dúsgazdag embert megillet, temették el. A ko­porsó fekete bársonynyal volt bevonva, ezüsttel kiver­ve s koszorúkkal borítva; elláthatlan embertömeg a kastélytól a templomig. Minden úgy folyt le, mint rendesen a nagyok temetésénél szokott; mindenből bőven volt, csak könyben volt hiány. A gróf soha sem érte, hogy kell mások vonzalmát megszerezni, nem, még tulajdon gyermekeiét sem. Senki sem gyá­szolta, senki sem érezte fájdalmasan elvesztését. A temetés után való nap az egész család össze­gyűlt Flodstadban. A gróf fiókjai mind fölnyittattak; mindenki a nagy kincsen akart osztozni. Azonban csodálatos, mit sem találtak, egy nagy rozsdás kul­csot kivéve, mely az elhalt vánkosa alatt volt el­rejtve. Senki sem tudta, mily zárhoz tartozik. A fió­kokban néhány régi csatra és gombra akadtak, egy vassal kivert kis ládikóra számtalan kifizetett számla társaságában, s egy bőr erszényre, mely színig volt tömve XV Károly idejéből való rézpénzzel. Ez volt minden. Eleintén csak mosolyogtak az örökösök. Mindenki tréfának tekintette az egészet; mindenki tudta, hogy az öreg gróf mesés gazdagsággal birt. Azonban napok teltek el eredménytelen keresés közt, s a tréfa ko­moly valósággá kezdett válni. A köznép egy titkos folyosót emlegetett, mely a a gróf szobájából a pincébe vezet. A folyosót, és pin­cét megtalálták, ez utóbbit azonban kongó üresen. Végre szükségesnek találták a cselédséget sorba ki­hallgatni. Mindenik tudott egy-egy fontosan előadott adatot mondani. Az egyik azt állítá, hogy a gróf pén­zét időnkint aranyakra válta föl, a másik hozzá­téve, hogy az öreg úr szigorúan megparancsolá, miszerint mindenki korán nyugodni térjen, és zsörtölődött ha gyertyavilágot látott, midőn ő már egyedül szere­tett lenni. Ha valaki ilyenkor ajtajához lopózott, hall­­ható, mint olvassa újra meg újra alanyait, s ez olva­sás gyakran egész reggelig tartott. (Folyt. köv.) Az észak-amerikai költészet. (Geschichte der nordamerikanischen Literatur. Von Dr. K. Brunnemann. Leipzig, 1869.) II. (Sz. T.) Az első nagyobb hatású költemények Amerikában Freneau Fülöp (sz. 1752 – 1832) köl­teményei voltak. Leiró szinezetü s vallásos versek ezek, mint abból a korból Mrs. Bradstreet, Bradford, Williams Roger és dr. Byles művei. Freneau ereje főleg abban rejlett, hogy föl tudta használni a nem­zeti hiúságnak hízelgő vonásokat, de erő és mélység nincs műveiben, s a modern költészet mélyebb tartal­ma egy ind ballada kivételével feledékenységre kár­hoztatta az egykor nagy sensátiót keltett műveket. Freneau verseinek ma már csak mivelődéstörténeti értékek és érdekek van, a­mennyiben híven vissza­tükrözik ama kor ízlését és szellemi irányát. Emelkedettebb költői dictiót s több természe­tességet találunk Ralph, Grodrey Tamás és még in­kább Trumball, Dwight Humphrey, Alsop és Ho­neywood költeményeiben, de korszakot ezek sem al­­kothat­nak. Legjelentékenyebb termék amaz idők­ből Alumford Vilmos Ilias-fordítása, mely fejeze­tekre osztva jelent meg, s annak idejében nagy fi­gyelmet keltett. A költemény utósó énekei a költő halála (1825) előtt rövid idővel láttak napvilágot. Alak és tartalom tekintetében figyelmet érdemlő művek továbbá Cliffton V. hátrahagyott költemé­nyei, Payne hazafias dalai, Paulding és főleg Allston költeményei. Allston 1779-ben déli Karolinában született s 1843-ban halt meg Cambridgeben. Tulajdonképen festész volt, mit leiró költeményei mindjárt elárul­­nak. Legismeretesebbek szonettjei, melyekben a szép és nemes lángoló szeretete nyilvánus, s nagyobb köl­teményei közül -the Styles of the Season­, mely gazdag phantáziáról s a nyelvkezelésben sok ügyes­ségről tanúskodik. Hasonló érdemeknek köszönheti hírnevét Pierpont is (sz. 1785), ki egyházi és nem­zeti ünnepélyek alkalmára számos himnuszt és ódát irt. Hosszabb költeménye : „Airs of Palestina“ csak egyes részleteiben mondható sikerült műnek. Dana H. Richárd azt a helyet foglalja el az Egyesült Államok költői között, a­melyet Hawthorne a regényírók sorában. Kutatója, ismerője az emberi fóban, Bostonban ismerték, s csak „On Curiosity“ című költeménye által jutott általánosabb költői hír­névhez. Hősies mértékben van ez írva, s Popét jut­tatja eszünkbe, a­nélkül hogy annak utánzása lenne. A tárgy választása igen szerencsés; a szenvedélyt festi, mely Évát az első bűnre vezette. Komolyság és éle váltakoznak a költeményben. Kisebb költe­ményei, melyekben a családi élet gyönyöreit rajzolja, szívből jőnek és szívhez szólanak. Sprague 1791-ben Bostonban született. Braynard sok reményt keltve ifjú korában halt el. Poréival (Gr. James) nagyon termékeny költő, s művei: „the Coral Grove“, „Seneca Lake,“ „Prome­theus“ és „the Dream of Day“ a sima, folyékony nyelv, a jelzők szerencsés választása s az érzelmek természetessége miatt Amerikában közkedvességnek örvendenek. John Greenleaf Whittier „Mogg Megane“ lyrai époszi költeményével keltett figyelmet, melyben a bennszülöttek s az első gyarmatosok küzdelmeinek egyik epizódját rajzolja. Költeményeit a gondolatok ereje s az érzelmek gyöngédsége jellemzi. Fő hiva­tásának a rabszolgaság elleni küzdelmet tekinté, s a szó erős fegyverével küzdött és küzd az elnyomott emberiség érdekeiben. Fitz-Green Halleck kedvenc költője a new-yor­­kiaknak. Elevenség, merészség, semmit nem kímélő humor és éle képezik tehetségének alkatrészeit. „Fanny“-jában korunk ferdeségeit ostorozza, — sok szerencsével. Halleck politikai érzületét tekintve, con­­servativ, de keblében a nemesért és szépért buzgó szív dobog. Hoffman szerelmi és bor dalai, Drake József „the Culprit Fay“ tündérregéje által tűnt ki. Parker Willis eddigi költeményei az amerikai­­ szellem valódi termékei. Műveit a képek gazdag­­­­sága, a kifejezések kedélyessége s az érzelmek őszin­tesége , kedves olvasmányokká teszik. Keresettség­­ van ugyan itt-ott költeményeiben, de a­hol vallásos érzelmeit követi — valódi költő, Willis 1807-ben szü­­l­letett. Szintén ez év a születési éve Amerika egyik leg-­­­­smertebb költőjének, Longfellow-nak is. Longfellow Henrik nagy hírét, az óceánon in­nen és túl, nem csupán széles kiterjedésű nyelvisme­ — 784 —

Next