Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)
1869-11-03 / 251. szám
nyol fogolynő, ki bátran hátra rántá, kitéve önmagát a golyó áldozatának; a második a szép Lőrinc, ki a boucanira vigyázott s meghiusitá lövését. — Testvérek! — mondá Montbarts; — mit határoztok ez emberről a gyáva merény után, melyet elkövetett ? — Meg kell halnia! — feleltek egyhangúlag a körülállók. — Szereljetek föl egy dereglyét! Azonnal a Requin-szirtre kell vinni. Több ember elhagyá a korcsmát. Hasztalan könyörge Curson, hogy engedjék a nyomorultat önmagát főbe lőni, a kalózok hajthatlanok maradtak. Néhány pillanat múlva Boute-Feu egy dereglyében elhagyó Port-Margot-t, tiz flibuszi őrizetes Montbarts vezérlete alatt, ki maga akará az Ítéletet végrehajtani. Az ítélet borzasztó volt. A Requin-szirt hat mértföldre állt a parttól a vízben; minden dagálykor egészen elbobtá a tenger. Az elitéltet élelem és fegyver nélkül hagyták e sziklán, hogy itt várja a halált szörnyű félelem és kínok közt. E sorsra kárhoztatták Boute Feut. Egy órával napkelte előtt, midőn a dagály kezdődött, a dereglye kikötött, Montbarts és társai partra szálltak. Ez órában Boute Feu valószínűleg nem volt többé. III. A különös játék váratlan kifejlődése rendkívüli izgalmat okozott a „Kopott horgonyánál összegyűlt tömegben. A kalózok, kik aggódva kisérték a játék menetét, rettegő bámulattal tekintenek a kapitányra. [E pillanatban d’Ogeron, a Tortue-sziget s a szent-domingói francia telepek kormányzója, a terembe lépett s a kalózfőnökök közt helyet foglalt. D’Ogeron az értelmes és nagyszivü ember volt; azon veszélyes s csaknem lehetetlen hivatást tűzte célul maga elé, hogy megjavítsa ez elvadult embereket s visszavezesse az emberi nagy család keblébe föllázadt fiait, kiket jellemük korlátlansága s lángoló szabadságszeretetök attól elszakított. A fribusziek inkább tűrték, mint elfogadták, s bár mindnyájan szerették és tisztelték, nem annyira főnöknek, mint hozzájuk hasonlónak tekinték, s azért fontos ügyeket kivéve, nem is avatkozott a kalózok dolgaiba, hanem megelégedett azzal, ha tanács és rábeszélés által hathatott ez emberekre, kik soha sem tűrtek el semmi féket, bármi könnyű volt. A kormányzó megérkeztét átalános üdvkiáltás fogadá s mindenki tiszteletteljesen utat nyitott. Leülve d’Ogeron ur, Ourson kapitány felé hajolt s nehány szót súgott fülébe. — Legyen nyugodt, uram! — viszonzá Ourson. •A célunk ugyanaz, s igyekezni fogok eleget tenni kívánságának. A kapitány erre környezetéhez fordult, és oly hangon, mely a benső megindulástól gyöngén remegett, de lassan-lassan megerősült, így szólt: — Testvérek! a Tortue kalózai, Szent-Domingó boucaniai és Port-Margot lakosai! Alig néhány pillanat előtt itt e teremben nemcsak egy borzasztó játékot láttatok két ember közt, kiket a gyűlölet régóta távol tartott egymástól, hanem magát az isten ítéletét. Én csak az isten haragja által választott eszköz voltam, akaratom ellenére kényszerülvén megtenni azt, mit tettem; pillanatig sem kétkedtem a sikerről: a szabott föltételek, mondott szavaim mindezt bizonyítják. Nincs tehát semmi jogom a nyert vagyonhoz s tiszta szivvel lemondok róla; reményem, helybenhagyjátok elhatározásomat. Oroszlánok vagyunk mi, és nem tigrisek; s ha tékozolva dobáljuk aranyainkat az őrült és vigorgiákban, azért teszszük, mert ez arany erőnk, bátorságunk bére, mert vérünk vette azt dicsően meg. Őrjöngő éljenzés szakitá félbe a kapitány szavait ; helyreállva a csend, mosolyogva folytatá: — Hálát mondok d’Ogeron urnak, derék kormányzónknak, kinek atyai gondja folytonosan őrködik felettünk, hogy ide fáradott; igy jelenléte által fogja szentesíteni határozatomat. Ez szándékom: az aranyat, mely ez asztalon hever s Boute-Feu vagyona, d’Ogeron úr egyenlően fel fogja osztani szegényebb társaink közt. Bár tisztitná meg e végzet a roszul szerzett vagyont a ráragadt mocsoktól! Ki tudja közületek, hány szolgája volt Boute-Feunek ? — Én tudom ! — mondá a szép Lőrinc; — öt. — És itt vagyunk! — kiálta egy ember a tömegben. — Jöttek ide!— viszonzá a kapitány. Az öt szegény ördög, a borzadályig halványan és soványan, közelebb lépett. — Szabadoknak nyilvánutlak ! — mondá Curson ; — adok mindnyájatoknak, szokás szerint, egy puskát, három font lőport és három font golyót; itt van azonfelül ötszáz tallér, melyen osztozni fogtok. A szegények, elhódítva a hirtelen szerencse által, nem mertek fülüknek hinni; bámész pillantásokat vesznek maguk körül, s végre könyekben törtek ki. — Menjetek! — mondá a kapitány szelíd könyörület hangján; — menjetek, barátaim, nyomoruságtoknak vége van, szabadok vagytok és testvéreink. Uj üdvkiáltások harsogtak oly erővel, hogy maguk a legvénebb boucaniak, e bronz-szivek is, kiket semmi sem volt képes meginditni, ellágyultak; nem lelkesülés volt ez, hanem láz, őrjöngés. — Jól van, kapitány! —mondá d’Ogerou úr megindultan, kezet szorítva Cursonnal; — nemes példát adott; igy sikerülhet ujjáalkotni ez elvadult, de nagylelkű lényeket; ön könnyűvé teszi munkámat. — Igyekszem nyomain haladni, uram! — felelt tiszteletteljesen a kapitány; —nem lelhetek jobb mintát. Még nem végeztem, testvérek! — folytatá Curson rövid hallgatás után; — hátra vannak még a spanyol foglyok. Igazságos-e, hogy e szerencsétlenek rabok maradjanak, midőn mindnyájan részesülünk az elítélt örökségében ? Bár e foglyok oly fajhoz tartoznak, melyet gyűlölünk, menthetlen igaztalanságot követnénk el, ha rabságban hagynék. Mutassuk meg e gőgös spanyoloknak, kik latroknak neveznek minket, s üldöznek mint a vadállatokat, hogy jobban megvetjük őket, mintsem félnénk tőlük! Adjuk vissza e foglyok szabadságát, engedjük őket visszatérni rokonaik s barátjaik közé, kik nem remélik többé látni. Jobban megismerve, a spanyolok jobban fognak tőlünk félni. Helybenhagyjátok-e szándékomat, testvérek ? Egy ideig látható tétovázás vett erőt a tömegen , a kapitány félni kezdett, hogy nemes szándéka megtörik társai gyűlöletén. A fribustiek törvénye halálbüntetés alatt megtiltaltalános beleegyezés nélkül fölszabadítni a spanyol rabot, volt az bár férfi, nő, gyermek vagy pap. D’Ogeron úr egy pillantással átlátta a helyzetet , észrevéve, hogy ha nem lép közbe, minden veszve van. (Folyt. köv.) Párisi levelek. VH. (Okt. 26.) (Dr. Köy.) Minthogy épp ma van október 26- dika, nem tehetem, hogy a politikát legalább tollam hegyével meg ne érintsem, annál is inkább, mivel e nap egész Európában közfigyelem tárgya. A terverezett nagy demonstráció helyett az idő demonstrált. Az itt korán beállott hideget egy nagy eső szüntette meg. A júliusi oszlop köré nem gyűlt senki, és a Place de la Concorde-on, Páris e forradalmi terén, egy fenyegető arc sem jelent meg; szóval: miként a hideg, úgy a párisiak terve is vízzé vált. Pedig ez jó idő óta lázasan foglalkoztatott mindenkit, úgy hogy a társadalmi élet egyéb nyilvánulásait egész közönynyel fogadták. A lefolyt hét színpadi újdonságainak száma ily körülmények közt jelentéktelen. Egy egyfelvonásos vígjáték a „Theatre Francais“-ban, két kisoperette a „Bouffes parisiennes“ ben, émennyi az egész. A „Theatre Francais“ újdonságának címe: „Un mari qui pleure,“ (Egy férj, ki sir.) szerzője pedig Jules Prével hírlapíró, ki eddigelé már több színművet is irt, de ez az első műve, mely a Moliére házában került színre. Tárgya oly kicsiny, hogy mondhatni: az egész egy tűhegy körül forog. A házas életet azonban oly érdekesen tárja a néző elé, hogy a siker nem maradhatott el. A párbeszédek élénksége és az egyes jellemek rövid és mégis teljes festése e kis vígjátékot méltán emelik a jobb művek közé. Meséje a következő: Laroche asszony, ki rövid idő óta férjnél van, unatkozik és a legszerencsétlenebbnek tartja magát, noha — boldog. Férje, Laroche ügyvéd, — amint ő állítja, — nem szereti őt, mert mindig nevet. Ah! ha egyszer sírni látná, csak egy kis időre, akkor az öröm és nyugalom visszatérne keblébe! Szerencséjére azonban egy kis ötlet jut eszébe, s ezzel vél helyzetén javítani. Ő ugyanis mindig víg férje legyőzése végett elbeszéli ennek, hogy egy követségi titkár udvarol neki és folyton üldözi boszantó levélkéivel. Ez ötletnél egyik jó barátnője, D'Ayrolles lovaskapitány nejének esetét alkalmazza, ki egy előbbi jelenetben közölte vele, hogy mikép állta ki egy diplomata üldözését. A férj, ideges fiatal nejének e meglepő elbeszélésén, könyekre fakad, és erre a házasság ege újra rózsaszint vált. A „Gallé“ színházban megkezdték a „népszerű“ előadásokat, melyek rendszerint a reggeli órákban tartatnak. Az előadások tárgyai: a klasszikus írók legkitűnőbb színművei és az ezekről szóló irodalomtörténeti és ítészeti felolvasások. Az idei első előadás alkalmával Corneille ötfelvonásos tragoediája, „Rodogine“ került színre, melyet maga szerzője is többi művei elé helyzett, de az ítészek nem voltak vele egy véleményen. Az ily előadások igen hálásak, mivel egyrészt olcsóságuk miatt könnyen látogathatók , másrészt pedig tanulságosak, kivált akkor, midőn a felolvasás tisztjét egy-egy nevezetes író vállalja magára. A színészek azonban ilyesmivel nem érik be; ők a művészetből nem csak tanulni, hanem élni is akarnak, és ez okból — a kereskedők, aranyművesek és a többi elégedetlen iparosok példáját követve — gréveet készülnek csinálni. Programmjuk igen kicsiny, csak egy szó: fizetés javítás. A színészektől visszatérve az irodalomra, nem hallgathatom el ama búcsúszavakat, melyeket Sainte- Beuve sírjánál az ő egyik barátja mondott: „Adieu, Sainte-Beuve, adieu!“ — csak ennyiből állott az egész, és ezen senki sem botránkozott meg, miután Sainte-Beuve mellőztetni kivánt minden gyászbeszédet, kivéve egy ultramontán írót, ki okoskodásában Sainte-Beuve atheistikus elméleteit követve, e búcsúszót helytelennek találta, mert nézete szerint ilyesmi csak keresztények közt alkalmazható, nem pedig oly embernél, ki önmagát nem tekinté egyébnek anyagnál. E búcsúszó — a kegyes megbotránkozó szerint — épp oly helytelen volt, mintha egy elrepedt és fészerbe tolt gőzmozdonyhoz mondanék : „adieu, locomotive, adieu!“ — Mondanunk sem kell, hogy e jámbor hasonlatot egész Páris kinevette. Sainte-Beuve helyébe, amint rebesgetik, nem Renant, hanem Portemartint fogják a francia akadémiában megválasztani. Lamartine megürült székébe pedig valószínűleg Theophile Gautier-t emelik. Az irodalom köréből e híreken kívül egy új mű megjelenését is meg kell említenem. Ez a „Csipkekelmék története“, s bár nőknek van szánva, a férfiaknak is tarka olvasmányt nyújthat. Bizarr tárgyáról mostanáig még csak keveset tudott a közönség, kiemelek tehát belőle egy pár részletet. Apelles idején kezdem, mivel az azelőtti időrül szóló adatokat átalán véve homály fedi. A nessus-i öltönyt Cos szigetének női lakosai készítették. E szövetet, melyet egy író „szélszövetnek“ nevezett el, az elpuhult rómaiak is átalánosan elfogadták, úgy hogy egy Rómából visszatérő barbár követ így nyilatkozott: „Azt hittem volna a rómaiőkről, hogy ruhátlansági fogadalmat tettek, ha meg nem győztek volna arról, hogy csakugyan ruha van rajtuk.“ Ez volt a csipkék fénykora. Franciaországban a keresztes háborúk eszközölték ez iparág emelkedését. Amiensi Péter a szent földre gyapjúmezben és lenévvel indult, midőn pedig onnan visszatért, egy gyönyörű jeruzsálemi csipkével díszített ing volt rajta, minőt visel azóta az összes papság. Nemsokára ezután az egész nyugat csipkés ruhaneműekkel öltözködött, s a velencei készleteket valamennyi fölé helyezte. Margit királynő, amennyire csak lehetett, egész öltözetét csipkékkel árasztotta el. Bizonyos napon egy udvarában lévő idegen, látva őt, hogy egész nyakát egy nagy csipkedísz födi, azt mondá a királynőnek: „Felségednek szép dísze van, de ez bizonyára alkalmatlan lehet, midőn eszik vagy megcsókol valakit!“ Margit erre egy két lábnyi hosszú kanalat adatott magának, és minden legkisebb baj nélkül ette meg levesét az idegen előtt. XV-dik Lajos alatt egy pár kézelő 2,700 livres-be került. Ilyeneket használt Buffon is, midőn irt. Maga XV-dik Lajos rendkívül szerette gyermekkorában szétszaggatni az udvaroncok finom kézelőit. Haragudtak is rá e miatt mindannyian. Egyszer közülök egyik boszúságában az udvarias királyfi előtt saját kézelőit széttépvén, hidegen igy szólt: „Monseigneur! mondhatom , hogy ez nekem semminemű élvezetet nem szerzett.“ A csipkék történetéről egy nem kevésbbé bizarr vita jut eszembe. Ma van Szent Crispin napja, ki 1002