Fővárosi Lapok 1869. november (251-274. szám)

1869-11-26 / 271. szám

271-ik az. Péntek, november 26 Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dg: Félévre....................8 frt Hegyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden* nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig, csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda : Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 frt, évnegyedre 4 frt, s az összegek az „Athenaeum “-hoz küldendők. — Jelen évnegyed­ről teljes számú példányokkal még mindig szol­gálhat a kiadó­hivatal. Egy késő őszi történet. (Elbeszélés.) Irta : Vacano E. M. (Folytatás.) A rút, nedves, sáros idő azonnal a falakra is behatott. A múlt század kopott szineit homály futotta be, s a bútorok repedései, mint nyilt sebek, a hideg lehelletre szemlátomást engedtek. Ily nap kedélyünk­ben is visszatükröződik, s színtelenné, hideggé és zorddá tesz bennünket.­­ Es Maud csöndesen kelt föl, midőn Flowir Au­gust előtte meghajtotta magát. Flowir megtette az udvariasság parancsolta kérdéseket, s Maud a szo­kásos köszönettel felelt rájuk. És mindketten oly hidegen ültek egymással szemben, mintha ma találkoztak volna először. Alig sejthette volna valaki, hogy egy hideg, áttörhetlen válaszfal létezik közöttük, mely távol tartja őket egymástól. Beszéd közben August elkezdé sötét, komoly szemeivel a kárpit csoportozatait vizsgálni, melyen valódi rózsaszínű és égszínkék lovagok világos se­­lyemruháju hölgyekkel a fűben heverésztek s gitá­roztak. — Mily csodaszép öltözéki minták ezek egy festőnő számára, mint kegyed Maud kisasszony, — mond August. —• Mindenkinek, ki csak kissé ért is a színvegyítéshez, ily helyzetben kis „Watteau“-vá kell lennie. — És mégis soha sem találtam örömömet szok­nyákat és szalagokat festeni, mint valami divatkép­­rajzoló anno 78-ból, ki egy Epimenides-álomból­­ ébred föl, — felelt Maud, könnyű tekintetet vetve a világos alakokra. — Úgy hiszem, nem fogja kisasszony illetlennek tartani, ha kérem, engedje néhány rajzát látnom, csodálnom. Kegyed tudja, hogy némileg kollegák vagyunk. . .. Maud ránézett. A boszú föllángolt benne. Talán az Apollo-tanulmányokra akarta szavaival figyel­meztetni, vagy ki akarta talán gúnyolni ? Fölindu­lása azonban csak egy percig tartott, azután ismét ama fagyos nyugalom vett rajta erőt, mely ha tükre volt a külső időnek. — Sajnálom, — szólott, — de nagyon is töké­letlen vázlataimat senkinek sem szoktam megmutatni. Egyébiránt nem sokat veszít velek. — De ha kérem ? Kérelmemet nem merném ismételni, ha meggyőződve nem volnék, hogy ítélete a legnagyobb szerénységen alapszik. — De biztosítom önt, rajzaimat senkinek se mutatom. . . — Még kollegájának sem ? — kérdé gyorsan August. Ez már sok volt. Bizonyára azt akarta ezzel mondani, hogy nála kivételt tehet, nála, minden ember fölött nála, kire többet kell tartani, mint az egész világra, mert. . . — Egy kollegának és ... önnek legkevésbé, — kiáltott hevesen Maud, a­nélkül, hogy igazán tudta volna, mit beszél. Némelykor, mintha a szív szólana az ajkak helyet, s a másik pillanatban már megriad a lélek e zabolátlan szavak fölött, melyek mint sóhaj vagy sikor törnek ki a kebelből. Flock­ August nyugodt, komoly szemei egy percre haragtól lángoltak, s Maud tágra nyilt, szik­rázó szemeivel találkoztak. Azután mindkettőjük szemeiből kialudt e láng. August komoly határozott­sággal s büszkén fölállott, de kezeit a szék támlá­­nyára nyugasztó, így állott Maud előtt, ki megrémülve saját sza­vaitól, tekintett föl hozzá. — Nekem legkevésbé! — mond. — Ezt jól tudtam előre. Ezt vártam. Tehát csakugyan igaz ? — Tudta! Várta! Mi igaz ? — kérdék Maud zavart szemei. — Hogy kegyed gyűlöl engem. —• folytatá Au­gust mély, csodálatos, nyugodt hangon, és szép, férfias arca halványabb volt, mint valaha, és szemei mé­lyebben, sötétebben tekintettek, és egy dacos, fiatal lélek szólott belőlük. — Hogy kegyed gyűlöl engem, de hinni mindekkoráig nem akartam! Mit vétettem én kegyednek ? Soha sem láttam ez életben, s midőn találkozunk, nyilt szívvel, nyilt lélekkel siettem elé­be, örülve a kellemes óráknak, miket oly lénynyel tölthetek, ki bohó művészi és vadász-kedvteléseim­ben osztozik, és im, kegyedben egy hideg, könyörte­len ellenségre találtam, a nélkül, hogy tudtam volna miért, s a nélkül, hogy ellenséges indulatára valaha okot adtam volna. Igazán nem szép, kisasszony, a nélkül harcot folytatni, hogy hadat üzentünk s az ellenséget figyelmeztettük volna. — Hadat folytatni! — ismételte Maud, kinél a percnyi megszégyenülés fölött a büszkeség újra diadalmaskodott. — Eddig nem tudtam, hogy én ha­dat folytatok ön ellen. A hadviselést mindig táma­dás előzi meg, én pedig .. . — És kegyed, igaz, mindig kitért utamból. Azonban szomszédi viszonyunk, az én viszonyom az ön barátnéjával, okvetetlen gyakran összehoztak volna bennünket. Kegyed tudta ezt, s valahányszor találkoztunk, mindannyiszor idegenkedést, sőt gyűlö­letet tanúsított. — És ön nem ? — kiáltott Maud önkénytelenül. — Én ... én csak kitértem azon hölgy elől, ki készebb ruháját rongyokba szakítani, mint szolgála­tomat elfogadni, ki eltagadtatja bennlétét, midőn én jól láttam ablakánál . . . Maud mélyen elpirult, de hallgatott Sőt Flock­ August is akadozott. — Szóval, tűrnöm kell ellenszenvét, a­nélkül, hogy valaha megérdemeltem volna. Nem akarom okát kutatni. Érzem, hogy már akkor is túlságos sza­badságot vettem magamnak, midőn e tárgyat meg­említettem. De nem tehettem máskép. Végre is tisz­tába kellett jönnünk egymással. Kegyed nem tűrheti társaságomat. Jó, én kerülni fogom kegyedet, kisasz­­szony. Ezt azonban tudatni kellett önnel, hogy továb­bi viseletem okát egyedül hódoló engedelmességem­ben, ne pedig szeszélyben keresse. Az első pillanattól bizonyos aránytalanság volt közöttünk; örökös visz­­szavonás, nyílt meghasonlás keletkezett volna, ha így előre meg nem értjük egymást. Az okot nem ke­resem, megelégszem azzal, ha kegyed a következmé­nyeket nem fogja neveletlenségnek tulajdonítani. Maud szintén fölállott. Szenvedélyes, becsületes lelke még egyszer haragos kiáltásban tört ki: — Az okot! mintha ön nem tudná! — Én? — Igen, ön! Vagy nem érti ön, hogy okvetlenül önt is boszantanom kell, miután én boszankodom. Hogy önnek tekintete, minden szava arra emlékeztet, hogy „csodálatos“ módon tartozom önnek, s hogy ez mily lealázó érzés ily idegen helyzetben, mint a­mi­lyenben én önnel szemben vagyok ? Óh! mily meg­gondolatlan, fellengős teremtés vagyok én ... én istenem, egy alakra volt szükségem, melyet hiába kerestem phantaziámban, s az ön arcképét kérettem. De e mellett semmi mellék­gondolatom nem volt. Ön Greta által teljesítette kérelmemet. . . en abondence. És megvallom, igazán, őszintén örültem. Ekkor jött Greta, és fölnyitá szemeimet, mily helyzetben leszek ezután önnel szemben, s föltárta előttem, mily szín­ben fog ön ezentúl engem nézni. Ön természetesen, azt hihette, azt kellett hinnie, hogy ön . . . Egy örömsugár cikázott át a fiatal ember szép, komoly, hű arcán. — Hogy én . . . Maud félig elforditá arcát, hogy zavarát, mely a vért homlokáig hajtá, palástolja. — Ne kívánja, azt nem mondhatom meg! — kiáltá sebes lélegzettel. (Folyt, köv.) A zárdaszű­z. A dombon egy bús zárda áll, A völgybe néz komor falával. Már alkonyul — a nap leszáll, Ábrándosan zeng a madárdal. Egy szomorú, halvány alak Ott áll a zárda ablakában ; Sötéten nézik a falak, A­mint mereng, méláz magában. Az aratók mennek haza, Víg ajkukon fölcseng az ének; Egy ifjú egy kis lányt vezet, S van dolga mindkettő szivének. Dalolnak édes dallamot, Egymást gyönyörrel átkarolva, Dalolnak, és végül daluk Fölolvad egy hó, tiszta csókba. Minden virág rájuk nevet, A fák susognak szerelemről, S az illat is az éggel ím Szerelmüket tudatni leng föl. A zárdaszűz egyet sóhajt, S a földre hull, kínban remegve ; Föltépi gyászos öltönyét, S rálankad a sötét keresztre. Átfogja hévvel a rideg fát, S Krisztushoz esd, mint szent arája, Ki fölfeszítve, haldokolva, Vérző szemekkel néz le rája. Ábrányi Emil: A vasfejü Onison. (Történeti beszély a kalózéletből.) Aimard Gusztáv-tól. (Folytatás.) — Cartagenát elfoglalni ? de hisz ez őrültség ! — Ők nem úgy vélekednek, ellenkezőleg, si­kert remélnek. Don Torribio visszaesett székére, minden tagja remegett, arca halálsápadt volt. Barthelémy tettesé mintha nem venné észre barátja állapotát. , — Merész vállalat, ugy-e ? — mondá. — Igen merész, de honnan tudtad meg mindezt ? — Mert beszéltem a főnökökkel. Elveszve ez országban, hol csaknem fogoly vagyok, nem aka­­rom elszalasztani ez alkalmat szabadságom vissza­nyerésére. A fedélzetre mentem. — Folytasd. — Ah! úgy látszik, érdekelni kezd. — Nagyon. — A főnökök némi utasításokat kértek, miket természetesen, sietek megadni.

Next