Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)

1869-12-01 / 275. szám

régi földrajza“ (Geographie ancienne des Gaules) című munkájával földrajzi íróink közt D’Anville mellé emelkedik. Úgy találjuk, hogy szerelmes Lafontainebe; egészen beleéli magát ennek életébe s igen érdekesen tud róla beszélni, még a legapróbb részleteket sem mellőzve. Később Horáccal foglalkozik s két vastag — csakugyan nagyon vastag — kötetet ir róla össze, melyek azonban telvék a kedvenc költőre vonatkozó legérdekesebb adatokkal; majd ismét Labruyere-t veszi elő, s műveit ő adja ki a legjobb kiadásban; végre Sevigné asszonynál találkozunk vele, kit oly hévvel karol fel, mintha teljes életében mellette lett volna, s csakis róla gondolkozott volna szüntelenül. Önök bizonyára fogják ismerni a jó d’Hacqueville-t, Sevigné asszonynak és egész körének barátját, bizalmas emberét, ki tudni és látnivágyáért képes a legnagyobb áldozatokra is ; ki előtt nem maradhat semmi sem titokban, s ki azért egy kép lekötelező s elnéző mindenki iránt; ki a legjobb akarat mellett sem tudja elhanyagolni barátjait, legyenek azok közel vagy távol s inkább megerőlteti magát és tollát — csakhogy kielégítsen mindenkit egyformán. Hiába törekedett őt Sevigné asszony jócselekedetei és levelezése körüli buzgalmában mérsékletre szoktatni. „Gondolja csak — ha többek közt lányának — miután a rendet, melyet eléje szabtam, nem tudta megtartani, szabad folyást engedek minden tettének és teljes függetlenséget — tintatartójának. Szokott dühével ir mindenkinek, ki Párison kívül lakik s szokott buzgalmával járja körül mindazokat, kik itt maradtak: ezek a d’Hacqueville-k. . . .“ így nevezi őt el s folytonosan úgy beszél róla, mintha d’Hacqueville többes szám volna. Tegyük fel, hogy d’Hacqueville két század múlva ismét a világra jön, visszaemlékezik korára s elbeszéli nekünk mindazt, mit Sevigné asszonyról és barátairól tud, mitsem akarván a feledésnek engedni; képzeljék maguknak önök e részletező, hosszadalmas, végtelen bőbeszédűséget, melyet az ezerféle kitérés és különféle parentezis bizonynyal még terjedelmesebbé tenne; vagy, ha úgy tetszik, gondoljanak önök egy sétát, melyet d’Hacqueville-lel, mint szertartás mesterrel és vezetővel tennének St. Germain, vagy Versaillesben, XIV-ik Lajos udvarának fénykorában ; karját Sevigné aszszonynak adja, de megáll minden lépcsőnél; minden embert megállít, kivel csak találkozik, mert ő mindenkit ismer; megszólítja őket egyenként; kérdezősködik mindenkitől, hogy minket aztán értesíthessen mindenről; majd visszajő ismét Sevigné asszonyhoz, ki így szól hozzá: „De d’Hacqueville urak, sohasem fogunk mi ebből kifogyni ?“ — E kép felel meg teljesen Walckenaer érdekes, de hosszadalmas könyvének. E könyv szerfölött hasonlít az általunk fölhozott cikk-cakkos Létához; e könyv nagyon lekötelezné Sevigné asszonyt, de egy kissé mégis boszankodnék s kétségtelenül azt mondaná d’Hacqueville természetü életirójáról, mit magáról d’Hacquevilleről mondott, midőn ez oly nagy buzgalmat fejtett ki mások iránt: „Valóban, egy kissé pazarul bánik gondoskodásával.“ De az elismerés nála túlhaladná mégis e neheztelést, s annál inkább nem szabad a mi elismerésünknek csökkenni, kik nem vagyunk „Levigné asszony“, mert ez ügyes ember, ki oly sok, általunk nem is ismert dologról van értesülve, igen nagy szolgálatot tehet nekünk, míg ezt más tán nem is tehetné meg. Vegyük számba még az antik becsületesség ama zamatját, melylyel e lapokon át találkozni fogunk, s mely még a több lapra terjedő chronique scandaleuse-be is behatol; vegyük még hozzá a tudomány s az ebből származó kellemek iránti mély és őszinte szeretetet; azt a valódi kedélyességet, mely egész rajongással karolja föl tárgyát s ezt előbb-utóbb előttünk is kedvessé és legutolsó rejtekeiben is ismertté teszi. Mindezen sajátságok és érdemek, folyton leszámítva az egyes hiányokat, előttünk Walckenaer a legkimeritebb, legtanulságosabb, s ha szabad magunkat így kifejezni: a leghasznavehetőbb életrajzíróvá lesz. S milyennek mutatja nekünk e tanulmány Levigné asszonyt ? Olyannak, milyennek őt első látásra ismertük, találóbban, mint valaha! A tanulmány és gondolkodás csak megerősítik az első benyomást. S minél inkább gondolunk rá, annál természetesebbé lesz előttünk anyai szeretete, mely nála minden más vonzalmat helyettesített. E gazdag és erős, egésséges, virágzó természettel megáldott nő, kinél a vigság inkább csak külsőség gyanánt mutatkozott, míg ben(János és öcscse: István Mihály) határozott rendszert mutatnak ki építésükben. A testeket e temetőhelyekben kis loculusokba tették, s azután földdel vagy téglával elzárták. Arcosoliumnak neveztettek oly nagyobb loculusok, melyek fölött hevederív van, s ezen mindenféle festések, karcolatok. Az első és második századból roppant római sarcophagok is fordulnak elő, melyek azonban a harmadik századbeli üldözések alatt eltűnnek, de a negyedikből ismét találhatunk ilyenekre. A coemeteriumokon sikátorok vezetnek végig, melyekből útak visznek a cubiculumokba. Egy-egy ilyen cubiculumban 4—5 halott van eltemetve, s a cubiculumok vagy családiak, vagy bizonyos rend temetkezési helyéül szolgálnak. így a calixti coemeteriumban van egy cubiculum, melyben 12—14 pápa nyugszik. Vagy a martyrok számára készítettek cubiculumokat, s itt a sírokat oltárul használták. Nagyobb cubiculum,melyben isteni tiszteletet szoktak tartani, dominicumnak, templomnak neveztetik. A coemeteriumok a régi római consularis utak mellett voltak, minthogy még a lex XII. tabularum megtiltotta a városban való temetkezést. Rómának kelet felé van legnagyobb kiterjedése, s erre is fordul elő a legtöbb coemeterium. A katakombák irodalma oly gazdag, hogy az e tárgyról írott munkákból egy nagy könyvtárt lehetne összeállítani. Különösen három író tüntette ki azonban magát e téren: Bozio, Marchi és Rossi. Bozio Antal, kit Rossi a „katakombák Columbusának“ nevez, 1576-ban született Máltában. Még fiatalon Rómába jővén, itt nagy szorgalommal folytatta kutatásait egészen haláláig, mely 1629-ben történt. Kéziratban kész nagy munkáját 1632-ben adták ki. Bámulatos, milyen nagy tömeget tesz Bozionak előkészületi munkálata. Négy nagy folió kötetben írta össze az adatokat szent és profán forrásokból, melyek alapján vizsgálódni kezdett. Bozio topographikus rendszere a coemeteriumok elrendezésében a lehető legtermészetesebb és legegyszerűbb. Külön könyvet szentelt ő Péter sírjának. Bozionak nem utóló érdeme az sem, hogy ő volt az első, ki a régi keresztyén symbolikát tárgyalta. Utána két századdal, 1841-ben lépett föl Marchi, ki föladatul tűzte maga elé a coemeteriumok teljes ismertetését, történelmi, építészeti, festészeti és szobrászati tekintetben. Ő volt az első, ki a coemeteriumok építését egyenesen az első keresztyéneknek tulajdonisején a komolyság vett erőt, e nő valódi szenvedélyt soha sem ismert. Korán lett árva, soha sem érezte a gyermeki szeretetet; anyjáról soha sem beszél s atyja emlékéről is csak egy-kétszer tesz említést; ezt sem ismerte. Férje iránti szerelmét csakhamar gonosz keserűség váltotta föl. Mint víg, fesztelen, fiatal és szép asszony, egy elbájoló Cétiméne szerepét játszva, nem ingadozott-e olykor az erények útján? Nem járt-e szivén keresztül egy titkos szikra ? Nem feledkezett-e meg magáról néha-néha, midőn cousinját, Bussyt látta maga előtt, mint ezt Walckenaer figyelmező Árgusként hajlandó hinni ? E szellemdús, vidám kedélyű lényekkel szemben soha sem tudja az ember mihez tartsa magát s csalódnánk, ha fönakadnánk egyes szavakon, melyeket — minthogy mások ajkairól halljuk azokat — nagy jelentőségűeknek tartunk. Tény az, hogy Bussynek, legveszedelmesebb barátjának ellenállott és ha szivesen látta is őt körében, szenvedélyesen soha nem szerette. Szenvedélyre senki iránt sem gyúlt; szeretetének összehalmozott kincseivel leányát ajándékozta meg, hogy ne legyen kénytelen tőle megválni soha sem. Egy elégikus költő azt mondá, hogy e késői szerelem gyakran sokkal erősebb a korainál, ilyennél az érzelmek összes kamatait és a teljes hátralékot is meg kell fizetni. „Saepe venit magno soenore tardus amor.“ Így történt ez Sevigné asszonynál is. Leánya örökölte ez érző és gazdag szivnek— mely mindekkoráig azt dobogta: várok — minden megtakarított szeretetét. Ezzel a felelettel tartozunk azoknak az okos embereknek, kik Sevigné asszonynak leánya iránti vonzalmát túlzottnak s mesterkéltnek tartják. Grignon asszony, anyjának egyetlen szenvedélyévé lön; ez anyai gyöngédség magán hordozta a szenvedély minden jellegét; volt benne lelkesedés, előitélet, egy kis nevetségesség (ha ugyan ezt ily lényekről is szabad mondanunk) naiv szerénytelenség, és oly teljesség, mely önkénytelenül mosolyra késztet bennünket. De azért nincs okunk panaszkodni. Sevigné asszony minden levelén átvonul e szenvedély, mely képzelőtehetségének és humorának annyi és oly változatos villámaihoz járul. (Vége köv.) rá, holott előbb pogánykori maradványoknak tartották. Legnagyobb templomnak a szent Agnes-félét találta, melynek öt kamrája van ugyan, de azért még sem fér bele több nyolcvan embernél. Külön voltak itt a férfiak és nők. A kamarák nemcsak isteni tiszteletre, hanem az ennek végeztével szokásos agapékra is használtattak, melyekben a gazdagabb sorsú hívők a szegényeket megvendégelték. Marchi ismertette a szent Heléna coemeteriumát is, s ugyanő határozta meg sok coemeteriumnak a nevét fölirásokból és régi emlékekből. Végül Henszlmann áttért, Rossira, ki a Marchi tanítványának vallja magát. 1849—51-ig a kezdet nehézségeivel volt kénytelen küzdeni. Munkáját főleg a calixti híres coemeteriumnak szentelte, mely a pápák temetkezési helye volt, melyet a hívek leggyakrabban látogattak, s melyben szent Cecilia is nyugodott. Hosszasan olvasta föl értekezőnk Rossi szavait az előkészületekről , melyeket ez voltaképeni munkája megkezdése előtt tenni kénytelen volt. Nem tudjuk, meddig tartott volna még e fölolvasás, ha az akadémia és Henszlmann kölcsönösen meg nem járatják egymást. Henszlmann annyiban járatta meg az akadémiát, hogy háromnegyed hétig rendületlen kitartással katakombázván: az akadémia ezúttal tökéletesen megelégelte már az úttalan utakat, és nem akart az előterjesztendő ügyrend labyrinthjába bocsátkozni. Ipolyi Arnold indítványára ugyanis elhatározták, hogy a nagy fontosságú jelentés nyomassák ki, osztassák szét a tagok között és jövő hétfőn vétessék tárgyalás alá. Henszlmann meg úgy járta meg, hogy majd két óra hosszat tartott értekezését csak a körülötte ülők abbeli suttogására fejezte be, hogy a mai ülésnek még van egy fontos és hosszú tárgya. A folyó ügyek közt legelébb is azt jelentette a titoknak, hogy,Atzél Sándorné szül. Ottlik Anna asszony 500, Ábrahámffy János 100, és Simovics Lipót 10 fiót hagyományoztak az akadémiának, melyekből a százalék annak rende szerint levonatott. Greguss Ágost pedig elhúnyt testvére, Greguss Gyula könyvtárából hatvan kötetet ajándékozott az akadémiának. A jövő hétfőn tehát fontos ülés lesz : az új ügyrend megvitatása. Majd akkor többet! Az akadémiában. (November 29.) (Rendkívüli előadás. — Róma körül a föld alatt. — A katakombák Columbusa. — Még egy-két szó a katakombákról. — Henszlman és az akadémia. — Folyó ügyek.) (Bay Zs.) Ma rendkívüli előadás volt hirdetve nemcsak a nemzeti színház színlapjain, hanem az akadémiai ülés programmján is. Itt ugyan nem átalános bérletszünetben, mint amott. Az akadémiában boldog-boldogtalan páholybérlőnek tekintetik, nem lévén a hallgatóság számára rendelt egész hely nagyobb, mint egy jóravaló páholy. Az igaz, hogy ez sincs tele soha, kivéve, mikor drámai pályázatról létezik jelentés, mely esetben a közelről, közelebbről és legközelebbről érdeklett felek néha az előszobát is megtöltik. Csodálatos, hogy a pályanyertes darabok első adatása alkalmával ugyanezek az arcok a legelégedetlenebbek. Azonban a dologra! A programm a mai összes ülés tárgyának jelenté az ügyrend módosítására kiküldött bizottság jelentését. Ma volt bemutatandó az épület, melyet az új alapszabályok fundamentumára emeltek, s melyben az akadémia — isten tudja, mennyi ideig, — mozogni fog. A fontos ülésre nagy számmal jelentek meg a tagok. Az elnöki széket maga K. Eötvös miniszter úr foglalta el, talpig magyar ruhában. A tagok között is sokat láttunk, kiket rendesen nem szoktunk látni. Csak a mathematikusok és természettudósok „sarokja“ volt üres, képviselvén ezek nagy számát Szabó József, az ő kicsiny termetével, majdnem egyedül. Értekezést Henszlman Imre tartott, ismertetvén Rossinak „A katakombákról“ szóló munkáját. Rossi a katakombák homályát egészen új fénynyel világitá meg, sokat szolgáltatván nagy munkájában a keresztyénség első századai történetének illustrátiójához. A„katakomba“nevezet hibás,mert az első keresztyének a földalatti temetőhelyeket coemeteriumoknak nevezték. Nyugvó, alvó helyeknek keresztelte azokat el a testi föltámadásban való hit. A „katakomba“ név csak a harmadik vagy negyedik században kezdett használtatni, átvitetvén e temetőkre azon rejtekhelytől, melyben Péter és Pál apostolok tetemei száz esztendeig rejtve voltak. Első pillanatra a katakombák labyrinthnak látszanak, de a két Rossi 1106