Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)
1869-12-08 / 281. szám
281-ik sz. Szerda, december 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden* nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. gpggT* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Jelen évnegyedről teljes számu példányokkal még mindig szolgálhat a kiadó-hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. J. M. M. M. M. (Elbeszélés.) Irta : Abonyi Lajos. (Folytatás.) Jessenius röviden beszélt a császár kórállapotáról. — És . . .És? — És ezzel vége lenne eminenciád uralmának. Az a nyertes párt, mely a másikat megelőzi, ha . . . A miniszter neki pirult s izgatottan szólt: — Azt megértettem, hogy a császáron segíteni nem lehet; meglep ugyan, hogy halála ily hamar történik, addig azonban sok történhetik . . .. de . . . — Értem, mit akar mondani eminenciád. Azt, hogy még nem ez ama kulcs, a melyet keres, még többet akar tudni. — Igen, azt, hogy kitől jön az a lassan készített merény ? Jessenius rányugtatá kezét Khlesl karjára. — Attól a kéztől, mely Pozsonyban a koronázáskor irányt adott az ön feje mellett elröpült golyónak. Khlesl sápadtan, csüggetegen suttogó: — Gondoltam. Azután bánkódva téve utána: — És a jezsuiták rajtam fölül fognak kerekedni ? — Ki tudja, nem leend-e ereje hatalmukat ellensúlyozni ! Khless görcsösen fogá meg Jessenius kezét, s majdnem sziszegd, amint mondta : — Ha ön ennyit tud, ennyit sejt, úgy többet is tudhat arról, amit én akarok. — Igen, tudok. Bizonyosságot akar eminenciád. — Birtokában van ön azoknak ? — Birtokában vagyok s meggyőződve arról, hogy ön azokért nekem cserébe szabadságomat adja vissza. — Mondja el, mik ama tanúságok, lehet-e velük bizonyítani ? — Bizonyos por és szer, melynek receptjét is leírom, mely padlatban, mennyezetben, bútorokban, sőt magában a falazat szőnyegzetében is megvan ott ama végzetes szobában, mely lassan, apránként él. Bizonyos levelek, melyek ez esetre vonatkoznak . .. — Átadja ön azokat nekem ? — Meggondolja-e eminenciád, — szólt gúnyosan Jessenius, — hogy azoknak leírása az ön életét is veszélyezetté teszi ? Könnyen eminenciád kerülhet -e a börtönbe én helyettem. — Mit törődik ön én velem! Csak jöjjön velem. Megajándékozom önt szabadságával. — Hova akar vezetni? — kérdé Jessenius. — Tulajdon szobámba. Menedéklevelet adok önnek, hatalmas eszközt, hogy ön tíz-tizenkét óra alatt a határokon túl lehessen. Gyors lovak fogják röpíteni, még a gondolat sem érheti nyomát. Jessenius nevetett. — Oh! ez valóban dicső! Tehát eminenciád maga fog megszöktetni, hogy gyorsabban Prágába érkeztem. Megbízottjának mindent pontosan át fogok adni. A miniszter karon fogá a fogolyt, s minden további szóváltás nélkül kivezeté a börtönből. Jessenius érezé e pillanatban, hogy ő a börtönnél, a hatalmas miniszternél is hatalmasabb. Az éj homályában a folyosón elsuhantak, s a börtönőrt is hagyták azon édes meggyőződésben, hogy a veszélyes fogoly az állam legelső rendőre által legjobban meg van őrizve. Hajnalon, midőn a terület már oly fokat ért, hogy világánál a színeket meg lehetett különböztetni, a börtönnek újabb látogatója került — s ez nem jött egyedül. Fényes, magas állású katonatiszt, talán éppen hadvezér volt, s egész kiséret jött vele. Megérkezésekor arca zordon volt, de még zordonabb lett, midőn a börtönt üresen találta. A börtön ürességénél még inkább meglepték azok a rejtélyes betűk és azok magyarázatra, melyet szintoly szemtelennek, mint vakmerőségnek tartott Többen izgatottan kaptak kardjaikhoz, hogy ama szemtelen föliratot levagdalják. A főúr eltolá őket onnan, s gúnyos kacajjal vett föl egy darab cserepet : — Tudom, értem, mi történt itten ! S szavainak kíséretéül izgatott haraggal új magyarázatot írt a betűk alá, úgy, amint ő azokat értelmezni óhajtotta: „Jesseni, Mentius Mala Morte Morieris!“ (Jessenius, hazudtál, gonosz halállal fogsz kimúlni!) . Ama nagy fejedelmi családnak, mely hazánkban három századon át oly kiváló történeti szerepet játszott, mely a magyar haza sorsára csatákban, mint közügyek élén döntő befolyást gyakorolt, mely öt fejedelmet, vajdákat, püspököket, nádort, országbirákat, bibornokot, királyt számlált soraiban, egyik utósó sarjadékát, a szép gróf hölgyet még a hajnal pírja is álmatlannak találta. Családjának bűnei, melyek azt rohammal vitték a bukás felé, s melyek minden tetteikben főtényezőként szerepeltek, a hiúság, élvvágy, nagyravágyás nem engedtek álmot jönni szemére. Szomorú rendeltetésök volt, hogy midőn már erényeikből kifogytak, a bűnökhöz folyamodtak, mindig nagyok, szépek, dicsők, hatalmasok, irigyeltek akarván lenni. Ez jellemezte az utasokat is, kikben már az ősi hősiesség megfogyott a dúsgazdagság puhaságában. Midőn az éles elme a lángoló vér által hajtott szenvedélylyel párosulva, őket rendes úton soha, csak a szélsőségeken tudta vezetni: nem éltek eszméére, csak magukért; az ügyet, melyet emeltek, csak azért kegyelték, hogy önmaguk legyenek hatalmasak ; a földi nagyságért mindent, még a testvéri vért is föláldozták ; legutósó sarjadékaikban a férj és nőgyilkosság bűnébe sülyedtek, a csejtevári szörny pedig a hiúság bűnét őrült vérengzésben mutatta be. Jessenius így ítélte meg őket. Tudta, jól ismerte, hogy e faj három főbűnéért: a hiúság, élv és nagyravágyásért bátran, de egyszersmind a legravaszabbul is — családja szokásaként — utósó lehelletig képes küzdeni. Zsófia grófnő lelkében,tetteiben a vallási buzgóság tehát csak eszköz volt merész céljaihoz, melyeket benne családjának fényes múltja,történeti emlékei, tiz megyére terjedt birtokaik visszanyerhetése bevitettek. A nagyravágyás és hiúság égő szenvedélyéhez járult még titkosan melengetett boszúvágya is, melyet a családja megalázását eszközlött ellenségeknek tartott fenn, fokozva azon mardosó keserűség által, melyet érte, midőn Erzsébet nénje gyalázatos végére gondolt. A család fiágban kihalt, a közügy teréről leszorult, s a vagyon és tekintély ily alászállása mellett is, Zsófia grófnő Bécsben mint fényes delnő lépett föl. A családi palota a tarka-barátokkal szemben, melyet I. Ferdinánd ajándékozott a családnak, még megvolt, s akkori hagyományok azt mondják, hogy a grófnő — kétségbeesett játékos módjára — minden megmaradt családi kincset pénzzé tett, hogy a régi fényt egy hatalmas utósó robbanásban mutassa be a világnak. Mindazáltal ez nem akadályozta meg azt, hogy róla gyanúsan ne beszéljenek. A család becsülete az utósó időben nagyon lejárt. Gábor, Drugethné és Erzsébet tönkre tették azt, s így nagyon rendes dolognak vélték az emberek, hogy Zsófiáról is sok csintalanságot meséljenek, s kétségbevonják, miként valaha csak férje is lett volna. Egyátalán igen kevesen hitték, hogy ama bizonyos néhai Figedy, kit férjéül neveztek, élt volna valaha, annyival is inkább, mivel a Báthoriak hagyományos kevélysége nehezen engedte föltételezni e szegény, igénytelen vét, kivel Zsófia grófnőnek, számítás szerint, már tizennégy éves korában szerelmi viszonyban kellett állnia. (Folyt, köv.) A szerelemről. Mondod, mi szépen szól az ének, Ha ajkaimról megered ; Van benne annyi édes bűbáj, Amitől a szív úgy ég, úgy fáj, Ha szerelemről szól neked ! Oh szerelem ! mit megdaloltak Már milliószor lángeszek Szebben, mint fölfoghatná elmém, Mélyebben, mint gondolni merném . De jobban egy sem szeretett! Hajnalka. Sailhac asszony. — A Revue des deux Mondes-ból. — I. Tiszta, derült idő volt; a ragyogó nap kicsalta Pária lakóit. A sétányokon, noha január hóban vagyunk, a kora tavasz első szellője lengett. Akárki Nizzában képzelhető magát. A boulevard egészen fölelevenedett a járókkelők tömegétől. Egyszerre mintegy két óra tájban rohanó szél támadt s mérgesen csapkodta a megeredt havas esőt az emberek szeme közé. Menekült, ki merre tudott; a boulevard egy pillanat alatt puszta lett. A megfagyott ónesőtől oly sima lett az asphalt-kövezet, mint a tükör. A divatos öltözetek eltűntek. Egy ifjú nő, kit szinte künn lepett a zivatar, egy kapu alatt keresett menedéket a Tailbout utcában; néhány esőcsepp, mit sietsége dacára el nem háríthatott magáról, nedves nyomokat hagyott bársony felöltőjén, finom kertyűs ujjaival fölhúzta szoknyája alsó részét, s látni engedő a legformásabb két piciny lábacskát. A hideg eső zápor módjára szakadt a ködös levegőn keresztül, a csatornákban meggyűlt viz elöntő a járdát s már-már a kapu alját is fenyegetni kezdő, hol a csipős szél, mintegy fenakadva tűrhetlenné kezdte tenni a szép menekült helyzetét, ki részint nyugtalanságból, részint a hideg miatt cipősarkaival topogott a nedves kövön. Az eső folyvást ömlött. A tömérdek kocsi, mely Nailhac asszony előtt elvágtatott, mind el volt foglalva. — Még sem maradhatok itt holnapig! — gondolá magában. Mig töprengve széjjel nézett s a fellegeket kémlelő, egy félfedelű kocsi állt meg hirtelen a kapu előtt, egy keveset mégis elhajtva, egy csinos fiatalember ugrott ki belőle, s köszöntve Nail-