Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)

1869-12-02 / 276. szám

276-ik ez. Csütörtök, december 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dg: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNT. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Jelen évnegyedről teljes számú példányok­kal még mindig szolgálhat a kiadó-hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 30. se. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. És a hűtlen, csalfa Lujza ... (Heine hagyományaiból.) És a hűtlen, csalfa Lujza Halkan suttogva belépett. Ottan ült a szegény Ulrik. A gyertyák mind búsan égtek. És csevegett, ingerkedett, Azt hivé, hogy fölvidul tán: „Istenem, de megváltoztál! Mintha nevetni se tudnál!“ És csevegett, ingerkedett, Lábainál csókot árult. „Én istenem, kezed milyen jéghideg, s hogy elsoványult!“ És csevegett, ingerkedett, Majd elsápadt, szemlesütve . „Én istenem, hajad fürtje, Mint a hamu, olyan szürke !u Ottan ült a szegény Ulrik, Szíve mintha megtört volna, Megcsókolta szeretőjét, Hanem némán, mit se’ szólva. Csukássi József. J. M. M. M. M. (Elbeszélés) Irta Abonyi Lajos. I. Az 1618-diki év december 7-dikén Bécs váro­sában az utcákon és tereken sajátságos csoportosulá­sok történtek. Urak, munkások, férfiak, nők, öregek és ifjak megálltak sétájukban, sőt sürgős üzlet dol­gaikban is, s a csoportokhoz szegődtek, hogy a cso­portosulás okait tudakolják, vagy éppen megtudják, ha váljon a rejtély, melylyel huszonnégy óra óta bi­­belődtek , meg van-e már fejtve ? Az ez idő szerinti advent Mikulásait és kram­puszait elhanyagolták. Mindenki azért a magában véve egyszerű, de azon körülménynél fogva, hogy a Burg kapujától kezdve majd minden szögletházon fehér vagy vörös, sőt néhol sárga-fekete színben pompázott, célzatosnak, sőt különösen rejtélyesnek tetsző öt betűért törte magát, s célzatán, értelmén töprengett, mely öt betű a december 5-diki éj homá­lyában született, s mely betűknek senki által sem gyanított, s rendőrileg kutatott írója — nem tudni — tréfát akart-e ezerekkel csinálni, vagy valamely titkos propagandát kívánt vele figyelmeztetni ? Annyi bizonyos, hogy Khlesl érsek-miniszter és — saját meggyőződése szerint — mindenható államférfi, hasztalan bár, de mégis harsona melletti kikiáltások­kal és falragaszokban tiltotta meg a csoportosuláso­kat. Elrendelte, hogy minden helyen, a­hol ez az öt betű , J. M. M. M. M. találtatnék, rögtön levakartas­­sék; mindazáltal a csoportosulások nem szűntek meg, s itt-ott széjjel a városban voltak helyek, hol a saját­ságos hatású öt betű részint fekvések magassága, ré­szint a vakaró rendőrök gondatlan elnézése követ­keztében ottmaradt, s ehhez azután úgy járt a nép, mint valami csodához. A bécsi mondás-hagyományok és vonatkozó helyi adatok teljes ismerete lenne szükséges ahhoz, hogy itt elmondjuk: milyen és mennyiféle tréfás szó­játék, bohó ötlet szerepelt e napokon a leleményes és kedélyeskedésre nézve páratlan bécsi nép között e közjóra bocsátott rejtély megfejtésekép. A jó bécsi nép csupán kiváncsi volt, s eszébe sem jutott a dolgot komolyan venni. Mulatságul szol­gált neki, mint a­hogy a betűk a tanulni kezdő gyer­meknek szintén mulatságul szolgálnak , kivált a cifrábbnál cifrább alakúak. Egyszerűen Mikulás volt neki, mint a többi. Egyedül a kormány, a rendőrség vette a dolgot komolyan, fontosságot tulajdonítva az egész esetnek. Összeköttetést vélt keresni köztük, és a folyamatban lévő csehországi zavargások között. Sőt beszélik, hogy mint a bibliai király a láthatlan kéz által írt lángbetűknek, s az egyszerű persa­sak a rejtélyes jóslatnak megfejtésére tudósokat fogad­tak , a kormány itt is megtette volna azt a dőresé­get, hogy rendőrei között sokat csupán ez öt betű célzatának találgatásával foglalkoztatott. Valószínű, hogy e mesterkélt találgatások csak oly bohókásan és esetlenül ütöttek ki, s csak oly könnyen idéztek volna elő kacajt, mint a bámészok­­nak a kövezeten termett ötletei. A vörös­torony-bástyánál éppen egész hetivásár volt összegyűlve utcai szájtátékból s kofákból, kik kö­zé mindazáltal egy pár tisztességes polgár is vegyült. Ezek időtöltésből a hallgatott bohóságokban élményt kerestek, az útonsült adomákat, szójátékokat fölsze­degették, melyeket a csoportulás fö­­ld­ösei: a szög­­letsörház vörös csaplárja, a nagy pék és a szép mé­száros röhögve szórtak a fogyva-nőve váltakozó kö­zönség közé. „Mi az újság?“ „Mi is ismét az újság?“ ez zsongott mindenfelől. Két úri lovas csak nagy vigyázattal, sok szólon­­gatással, figyelmeztetéssel bírt keresztül hatolni a tömegen, mely a bástya melletti utat és járdát elfog­lalva tartotta. Néha percekig meg is kellett állniok, mindenesetre pedig szép, tüzes paripáikat folyvást fé­ken tartaniok, s jobbra, balra, előre, hátra vigyázniok, nehogy az utat elállók sérülést szenvedjenek a lo­vaktól, annál is inkább, mert haladásuk után mögöt­tük a nyílás rendesen bezáródott, úgy hogy a néptö­meg közé voltak ékelve lovastól. Sok embert, kivált lovast, legkiváltkép pedig főrangú lovast, mint épp ezek az urak is voltak, ily körülmény, ily eljárás a tömeg részéről nagyon bo­­szantott, sok esetben türelméből ki is hozott volna, a mi lovasaink arca azonban derült volt. Együtt ka­cagtak a néppel, a bohó fickókkal; mosolyt váltot­tak a nép leányaival, mintha ők is csupán élményt keresni vegyültek volna a csőcselék közé. Megjelené­sük tehát a nép előtt rokonszenves volt, a­min különben alig is lehet csodálkozni, mert szép, fiatal, festői, bármely lánykeblet is mozgásba hozó két alak volt ez. A­mely lány odavett, rögtön le is kapta a lángoló szemekről tekintetét, hogy távo­labbról annál hosszasabban bámulja őket. Akkori időben híres gavallérok voltak ezek. Az egyik németesen volt öltözve, bársonyhajtó­­kájú, dudoros, ráncos karú barna felöltőben, bő és ráncos rövig nadrágban, melyre hosszú, fényes csiz­mák simultak egész a felső lábszárig; fejét széles karamú strud­ollas kalap fedte, mely alól hosszú, csigás szőke fürtöi hulltak hófehér, kemény inggallé­rára, mely nyakát ráncos tányérként övezé. Méltó­­ságosan szép alak volt, de nem oly kellemes jelenség, mint a másik. Ezt jobban is megnézték. Magyar nemzeti vise­let volt rajta, mely nemcsak hogy minden időben tetszett a bécsieknek, hanem valósággal a termetre öntött csinja és daliássága miatt gyönyörű is volt. Az övvel átszorított dolmány , a muszka-prémes mente, a kócsagtollas süveg, bár csak egyetlen kövü forgó ékité, a szokatlan tarsoly és sötét hüvelyű kard magokra vonták volna a figyelmet akkor is, ha az ifjú szemű idéi nem lettek volna oly sűrűk, szemei oly feketék, piciny bajusza oly barna, s piros ajka oly mosolygó. — íme, megint az öt betű ! — szólt kacagva az első, midőn lovának szügye a zsibongó tömegben egy hosszú, hórihorgas emberben, ki mint egy so­vány karó meredt ki a többi közül, akadályra lelt. — A jó bécsiek igazán egy óhajtva várt na­pot kaptak. Ezek ugyancsak mulatnak. Szeretném tudni, Tiefenbach, ha neked adnák föl rejtvénynek, ki tudnád-e találni ? A magyar főrangú ifjú jóizű kacajban tört ki, nem rejtve el azt, sőt sejtetve, hogy a német jámbor­ság rovására mulat. Tiefenbach visszafordult nyer­gében, hogy a tréfát kedélyesen viszonozza. — Nem elég, hogy Thurzó uramnak ez eleven áradáson át újat csinálok, még a jó bécsiekkel ültet egy hajóba ? — Miért ne, Lénárd ? Nem vagy-e te csak olyan jó német, mint a többi ? — Az lehet, Imre, de úgy hiszem, hogy ha a rejtvényeket kell kutatni, az jobban illethet téged, akár Zsófia grófnét vesszük, akár pedig azt, hogy Wittenbergben 19 éves korod dacára akadémiai rektor lettél, s így sokkal több tudománynyal bír­hatsz egy szegény lovagnál, a­kinek kardjában van minden érdeme. — Következéskép én fejtsem meg neked az öt betűt ? És Thurzó ismét jót nevetett. — Valamennyi boszorkányra, manóra mondom neked, nem tudom. — No bizony, akkor kár volt apádnak, a meg­halt palatínusnak, a rektorságért köszönet fejében tizenkét szekér ritkaságot, régiséget, ételt, italt kül­deni Wittenbergába, aztán meg a tudósokat tán­caikkal mulattató száz hajdú is itthon maradhatott volna, a pompás lovakkal egyetemben. Imre! nát csak nem könyörülsz kíváncsiságomon ? — Wittenberg valamennyi tudósára mondom: nem tudom. S ha te tudod-e, azt csak oly jogon kér­dezhetem tőled, hű mázoló­társ, mint te én tőlem. Tehát mondd meg nekem Tiefenbach Lénárd, mit je­lent az az öt betű ? — Valamennyi Tiefenbach becsületére, a­ki volt és lesz ezen a világon , mondom: nem tu­dom. A szép Zsófia szemeire mondom: nem tudom. — No, ez sajátságos. — Valóban sajátságos. — És nevetséges. — Igazad van, igen nevetséges. És ismét hozzá fogtak a jóizó nevetéshez, mely­nek indokait sem szavaik, sem helyzetök nem ma­gyarázták meg eléggé. E jó kedvek közepette az a hosszú, hórihorgas, majd egy öles ember, kibe Tiefenbach lova feje ütö­­dött, egyszerre megfordult. Közönséges ruhájáról nem törölte le a babot, mely azon a ló zablásáról ma­radt, fanyar, gúnyoros arcának némi kellemes ízt adott, a­mig egyik kezével Tiefenbach lova sörényébe fogazott, másik kezét Thurzó kantárszárára teve, s bizalmas, barátságos hangon szólt az ifjakhoz: — Vigyázzanak a grófok, nagyon föltüntetik magukat! Tiefenbach bámult, Thurzó pedig sürgető kér­dést fejezett ki tekintetével. — Úgy van­, miután oly szerfölött ingak. Nem tudják-e, hogy a császár igen beteg ? A sovány ember éles sasszemeivel hosszan, me­rőn nézett rájuk, a­mely nézést az ifjak tanulmányoz­­ni kezdtek, s percről-percre többet értettek abból. — Mondja csak magnifice, hogy jött ön ide Prágából, a nyilt lázadás fészkéből ? — kérdé Jenbach.

Next