Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)
1869-12-02 / 276. szám
276-ik ez. Csütörtök, december 2. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési dg: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNT. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Jelen évnegyedről teljes számú példányokkal még mindig szolgálhat a kiadó-hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 30. se. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. És a hűtlen, csalfa Lujza ... (Heine hagyományaiból.) És a hűtlen, csalfa Lujza Halkan suttogva belépett. Ottan ült a szegény Ulrik. A gyertyák mind búsan égtek. És csevegett, ingerkedett, Azt hivé, hogy fölvidul tán: „Istenem, de megváltoztál! Mintha nevetni se tudnál!“ És csevegett, ingerkedett, Lábainál csókot árult. „Én istenem, kezed milyen jéghideg, s hogy elsoványult!“ És csevegett, ingerkedett, Majd elsápadt, szemlesütve . „Én istenem, hajad fürtje, Mint a hamu, olyan szürke !u Ottan ült a szegény Ulrik, Szíve mintha megtört volna, Megcsókolta szeretőjét, Hanem némán, mit se’ szólva. Csukássi József. J. M. M. M. M. (Elbeszélés) Irta Abonyi Lajos. I. Az 1618-diki év december 7-dikén Bécs városában az utcákon és tereken sajátságos csoportosulások történtek. Urak, munkások, férfiak, nők, öregek és ifjak megálltak sétájukban, sőt sürgős üzlet dolgaikban is, s a csoportokhoz szegődtek, hogy a csoportosulás okait tudakolják, vagy éppen megtudják, ha váljon a rejtély, melylyel huszonnégy óra óta bibelődtek , meg van-e már fejtve ? Az ez idő szerinti advent Mikulásait és krampuszait elhanyagolták. Mindenki azért a magában véve egyszerű, de azon körülménynél fogva, hogy a Burg kapujától kezdve majd minden szögletházon fehér vagy vörös, sőt néhol sárga-fekete színben pompázott, célzatosnak, sőt különösen rejtélyesnek tetsző öt betűért törte magát, s célzatán, értelmén töprengett, mely öt betű a december 5-diki éj homályában született, s mely betűknek senki által sem gyanított, s rendőrileg kutatott írója — nem tudni — tréfát akart-e ezerekkel csinálni, vagy valamely titkos propagandát kívánt vele figyelmeztetni ? Annyi bizonyos, hogy Khlesl érsek-miniszter és — saját meggyőződése szerint — mindenható államférfi, hasztalan bár, de mégis harsona melletti kikiáltásokkal és falragaszokban tiltotta meg a csoportosulásokat. Elrendelte, hogy minden helyen, ahol ez az öt betű , J. M. M. M. M. találtatnék, rögtön levakartassék; mindazáltal a csoportosulások nem szűntek meg, s itt-ott széjjel a városban voltak helyek, hol a sajátságos hatású öt betű részint fekvések magassága, részint a vakaró rendőrök gondatlan elnézése következtében ottmaradt, s ehhez azután úgy járt a nép, mint valami csodához. A bécsi mondás-hagyományok és vonatkozó helyi adatok teljes ismerete lenne szükséges ahhoz, hogy itt elmondjuk: milyen és mennyiféle tréfás szójáték, bohó ötlet szerepelt e napokon a leleményes és kedélyeskedésre nézve páratlan bécsi nép között e közjóra bocsátott rejtély megfejtésekép. A jó bécsi nép csupán kiváncsi volt, s eszébe sem jutott a dolgot komolyan venni. Mulatságul szolgált neki, mint ahogy a betűk a tanulni kezdő gyermeknek szintén mulatságul szolgálnak , kivált a cifrábbnál cifrább alakúak. Egyszerűen Mikulás volt neki, mint a többi. Egyedül a kormány, a rendőrség vette a dolgot komolyan, fontosságot tulajdonítva az egész esetnek. Összeköttetést vélt keresni köztük, és a folyamatban lévő csehországi zavargások között. Sőt beszélik, hogy mint a bibliai király a láthatlan kéz által írt lángbetűknek, s az egyszerű persasak a rejtélyes jóslatnak megfejtésére tudósokat fogadtak , a kormány itt is megtette volna azt a dőreséget, hogy rendőrei között sokat csupán ez öt betű célzatának találgatásával foglalkoztatott. Valószínű, hogy e mesterkélt találgatások csak oly bohókásan és esetlenül ütöttek ki, s csak oly könnyen idéztek volna elő kacajt, mint a bámészoknak a kövezeten termett ötletei. A vöröstorony-bástyánál éppen egész hetivásár volt összegyűlve utcai szájtátékból s kofákból, kik közé mindazáltal egy pár tisztességes polgár is vegyült. Ezek időtöltésből a hallgatott bohóságokban élményt kerestek, az útonsült adomákat, szójátékokat fölszedegették, melyeket a csoportulás földösei: a szögletsörház vörös csaplárja, a nagy pék és a szép mészáros röhögve szórtak a fogyva-nőve váltakozó közönség közé. „Mi az újság?“ „Mi is ismét az újság?“ ez zsongott mindenfelől. Két úri lovas csak nagy vigyázattal, sok szólongatással, figyelmeztetéssel bírt keresztül hatolni a tömegen, mely a bástya melletti utat és járdát elfoglalva tartotta. Néha percekig meg is kellett állniok, mindenesetre pedig szép, tüzes paripáikat folyvást féken tartaniok, s jobbra, balra, előre, hátra vigyázniok, nehogy az utat elállók sérülést szenvedjenek a lovaktól, annál is inkább, mert haladásuk után mögöttük a nyílás rendesen bezáródott, úgy hogy a néptömeg közé voltak ékelve lovastól. Sok embert, kivált lovast, legkiváltkép pedig főrangú lovast, mint épp ezek az urak is voltak, ily körülmény, ily eljárás a tömeg részéről nagyon boszantott, sok esetben türelméből ki is hozott volna, a mi lovasaink arca azonban derült volt. Együtt kacagtak a néppel, a bohó fickókkal; mosolyt váltottak a nép leányaival, mintha ők is csupán élményt keresni vegyültek volna a csőcselék közé. Megjelenésük tehát a nép előtt rokonszenves volt, amin különben alig is lehet csodálkozni, mert szép, fiatal, festői, bármely lánykeblet is mozgásba hozó két alak volt ez. Amely lány odavett, rögtön le is kapta a lángoló szemekről tekintetét, hogy távolabbról annál hosszasabban bámulja őket. Akkori időben híres gavallérok voltak ezek. Az egyik németesen volt öltözve, bársonyhajtókájú, dudoros, ráncos karú barna felöltőben, bő és ráncos rövig nadrágban, melyre hosszú, fényes csizmák simultak egész a felső lábszárig; fejét széles karamú strudollas kalap fedte, mely alól hosszú, csigás szőke fürtöi hulltak hófehér, kemény inggallérára, mely nyakát ráncos tányérként övezé. Méltóságosan szép alak volt, de nem oly kellemes jelenség, mint a másik. Ezt jobban is megnézték. Magyar nemzeti viselet volt rajta, mely nemcsak hogy minden időben tetszett a bécsieknek, hanem valósággal a termetre öntött csinja és daliássága miatt gyönyörű is volt. Az övvel átszorított dolmány , a muszka-prémes mente, a kócsagtollas süveg, bár csak egyetlen kövü forgó ékité, a szokatlan tarsoly és sötét hüvelyű kard magokra vonták volna a figyelmet akkor is, ha az ifjú szemű idéi nem lettek volna oly sűrűk, szemei oly feketék, piciny bajusza oly barna, s piros ajka oly mosolygó. — íme, megint az öt betű ! — szólt kacagva az első, midőn lovának szügye a zsibongó tömegben egy hosszú, hórihorgas emberben, ki mint egy sovány karó meredt ki a többi közül, akadályra lelt. — A jó bécsiek igazán egy óhajtva várt napot kaptak. Ezek ugyancsak mulatnak. Szeretném tudni, Tiefenbach, ha neked adnák föl rejtvénynek, ki tudnád-e találni ? A magyar főrangú ifjú jóizű kacajban tört ki, nem rejtve el azt, sőt sejtetve, hogy a német jámborság rovására mulat. Tiefenbach visszafordult nyergében, hogy a tréfát kedélyesen viszonozza. — Nem elég, hogy Thurzó uramnak ez eleven áradáson át újat csinálok, még a jó bécsiekkel ültet egy hajóba ? — Miért ne, Lénárd ? Nem vagy-e te csak olyan jó német, mint a többi ? — Az lehet, Imre, de úgy hiszem, hogy ha a rejtvényeket kell kutatni, az jobban illethet téged, akár Zsófia grófnét vesszük, akár pedig azt, hogy Wittenbergben 19 éves korod dacára akadémiai rektor lettél, s így sokkal több tudománynyal bírhatsz egy szegény lovagnál, akinek kardjában van minden érdeme. — Következéskép én fejtsem meg neked az öt betűt ? És Thurzó ismét jót nevetett. — Valamennyi boszorkányra, manóra mondom neked, nem tudom. — No bizony, akkor kár volt apádnak, a meghalt palatínusnak, a rektorságért köszönet fejében tizenkét szekér ritkaságot, régiséget, ételt, italt küldeni Wittenbergába, aztán meg a tudósokat táncaikkal mulattató száz hajdú is itthon maradhatott volna, a pompás lovakkal egyetemben. Imre! nát csak nem könyörülsz kíváncsiságomon ? — Wittenberg valamennyi tudósára mondom: nem tudom. S ha te tudod-e, azt csak oly jogon kérdezhetem tőled, hű mázolótárs, mint te én tőlem. Tehát mondd meg nekem Tiefenbach Lénárd, mit jelent az az öt betű ? — Valamennyi Tiefenbach becsületére, aki volt és lesz ezen a világon , mondom: nem tudom. A szép Zsófia szemeire mondom: nem tudom. — No, ez sajátságos. — Valóban sajátságos. — És nevetséges. — Igazad van, igen nevetséges. És ismét hozzá fogtak a jóizó nevetéshez, melynek indokait sem szavaik, sem helyzetök nem magyarázták meg eléggé. E jó kedvek közepette az a hosszú, hórihorgas, majd egy öles ember, kibe Tiefenbach lova feje ütödött, egyszerre megfordult. Közönséges ruhájáról nem törölte le a babot, mely azon a ló zablásáról maradt, fanyar, gúnyoros arcának némi kellemes ízt adott, amig egyik kezével Tiefenbach lova sörényébe fogazott, másik kezét Thurzó kantárszárára teve, s bizalmas, barátságos hangon szólt az ifjakhoz: — Vigyázzanak a grófok, nagyon föltüntetik magukat! Tiefenbach bámult, Thurzó pedig sürgető kérdést fejezett ki tekintetével. — Úgy van, miután oly szerfölött ingak. Nem tudják-e, hogy a császár igen beteg ? A sovány ember éles sasszemeivel hosszan, merőn nézett rájuk, amely nézést az ifjak tanulmányozni kezdtek, s percről-percre többet értettek abból. — Mondja csak magnifice, hogy jött ön ide Prágából, a nyilt lázadás fészkéből ? — kérdé Jenbach.