Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)

1870-01-30 / 24. szám

A bécsi életből. in. (Január 28.) („Concordia“-bál. — Francia festmények kiállítása.) A farsang elite-báljainak elseje oly fényes siker­rel ment végbe, hogy tán mindvégig —­első marad. A szerénység szép erény, tudvalevőleg ifjaknak és öregeknek díszére szolgál, de ki fog bennünket kár­hoztatni, ha ez egyszer félreteszszük, és mint író, az írók mulatságáról vagyis a „Concordia“-bálról tudósi­­sítást adva, tollunkat a föltétlen magasztalás tintatar­tójába mártjuk ? — Lám, lám! azok az „istentelen“ journalisták mégis kedvelésben részesülnek, különben mikép történhetett volna, hogy „tout le monde“ sie­tett meghívásuknak engedni ? Vagy tán a félelem gyorsítá meg lépéseiket ? Attól tartott például Beust ő excellenciája, hogy ha mosolygó báli arcát körül nem járatja a Zsófia-teremben, a mennydörgő vezér­cikkek valóságos hah­é­vá vagdalják utósó nagy beszédét? Vagy attól félt Geistinger kisasszony, hogy az indiskrét tudósítók kipletykázzák: a „szép He­léna“ nem a színpadon, hanem az élet deszkáin télen­­nyáron hány Menelaust vitt jégre, ha exprés az írói bál kedvéért nem készíttet magának arany liliomokkal áttört zöld gaze-ruhát ? avvagy a külhatalmak nagy­követei attól tartottak, hogy az összes journalistika irtó­ háborút indít kormányuk ellen, ha a „Concordia“ ünnepies báli levegőjében nem csillogtatják legszebb érdemjeleiket ? Jelentsük ki előre, hogy az irak bálja megszűnt exclusiv természetű lenni. Az arisztokrata­ világ és a közép­polgárosztály ezelőtt is legdíszebb példányai­ban volt képviselve benne, de bármennyire fárasz­tottuk is pillantásunkat, soha szerény polgárleányon vagy címeres koronájú dem­ón nem akadhatott meg, s a terrénumon kiválólagos teljhatalommal Thália és Terpsychore papnői uralkodtak; az él egén ők vol­tak a napok (vagy ha valaki ez astronomikus hibán megakadna: a holdak,­ melyek közül a tömérdek férfi-bolygó hódoló imádással tette meg pályafutását; ők voltak a mágnesek, melyek nem csak a blaziriak vas­szivét, hanem az arany halakat és a diplomatikus papírhősöket is ellenállhatlan hatalommal vonzották magukhoz. Most máskép van! A „gleiches Recht für Alle!“ korszakában a kalmár vagy ügyvéd szép leánya is eljönni bátorkodik, abban bízva, hogy isten­ adta ifjúsági sárja hasonló elismerésre talál ama művészies rózsákkal, melyeket az ügyes kéz egy-egy színésznő arcára varázsol; és még az arisztokrataság hússá és vérré vált típusa , Schwarzenberg Lóri her­cegnő sem tartja méltóságán alulinak­­ a jakobinus­­sipkájú írók mulatságát tisztelő megjelenésével sze­rencséltetni. A­ki a bécsi bárminő szakba vágó kitűnősé­gekről névsort akarna összeállítani az kedden este a Zsófia-teremben megtalálhatta volna a szükséges élő adatokat. Adjuk meg az elsőséget annak, a­kit a mai anyagi világban, ha nem is jogosan, de minden­esetre tényleg, megilleti az, t. i. a pénznek. Láttuk a zsidók királyát és a királyok zsidóját, a milliókkal játszó földi tüneményt: báró Rothschildot, ki, similis simili gaudet, élénk beszélgetést folytatott a tánc­múzsa fejedelemnőjével, Salvioni kisasszonynyal, és alkalmasint azt kérdé tőle: melyik banknál vagy „société generale“-nál vette föl a kölcsönt azokra a roppant költségekre, melyekbe mértföldeket elbo­rító rózsaselyem uszálya került? Jelen volt a másod­rendű vaskoronájú, legifjabb magyar báró , Schey Frigyes, ki mintegy huszonöt év előtt még a kőszeghi izraelita hitközség egyszerű kereskedő-tagjainak egyike volt, és most számtalan néven nevezendő bankok és társulatok igazgatója. Epikur­­ testét szintén itt sétáltató körül az idegen szavakkal örö­kös hadi­lábon álló Todesco lovag, ki hazatérve, bizonyára azt állitá: „Der Ball der Schreiber ist excusant (exquisit) gelungen, er war nicht nur Ju­­venal (jovial), sondern vereinigte auch die Spitzen der sauciére“ (société). És ki ismerné mind a többi wertheim­i kasszákat, kik egy garason kezdték, és most egy milliót köveselnek ? Az „ecclesia militánst“ persze hiába kerestük, de annál csörtetőbben sétáltak és pörgették meg a táncosnőket a valódi cs. k. harcosok. A diplomaták az első egytől az utósó nulláig összegyűltek, és akár szinte pede megkezdhették volna a tanácskozást az európai lefegyverkezésről, természetesen a sokat zaklatott Beust gróf elnöklete alatt. De úgy látszott, a külügyér úrnak legkisebb gondja is nagyobb volt ennél, nem hederített ő sem a termetes dúc de Gra­­montra, a porosz követet, gróf Schweinitzot sem igen méltatta becses figyelmére, az elválhatlan, piros fezű Haydar Effendivel csak futó kézszorítást váltott, a „dii minoris gentis“ pedig tökéletesen hiányozni látszottak szemében; a várszínház „legszebb szemei­vel ,“ Baudius kisasszonynyal azonban , kinek karcsú testét a szerelem és ártatlanság színei vették körül, másfél órai diskurzusba mélyedt, és ha hali­­érzékünk nem csalt, a nemes dioskur-pár azt vitatta: a diplomácia parkettjén, vagy a jégtükör sima hátán (a kisasszony szenvedélyes korcsolyázónő) lehet-e inkább kisiklani ? Hogy a bürokraták komoly, imposant hada, a városi és birodalmi képviselők nagy serege, a szelle­mi harcosok és művészek derék gárdája zárt sor­rendben jelentek meg, azt — úgy hiszszük — fölös­leges mondanunk. De még a fölöslegesnél is fölösle­­ges­nek tartjuk annak megemlítését, hogy a vár-, dal- és külvárosi színházak kapui szélesre kinyíltak, és a hősök és hősnők, az első és utósó szerelmesek, az apák és anyák, a naivok és komikusok valóságos özöne hullámzott a báli terembe. Válogathattunk a javából. A­kinek a szigorú erényű „Orleansi szűz“ kosarat adott, az rögtöniben kárpótlást kereshetett a „Leichte Person“-nál; a­ki a szenvedélyes Faust­tól tartva „Margitéhoz nem mert közeledni, azt szí­vesen látta a kalandokra mindig kész „Gerolsteini nagyhercegnő.“ „Don Carlos“-sal beszélhettünk gondolatszabadságról, „Hamlet“-tel a világ romlott­ságáról bölcselkedhettünk, és „Lumpaci vagabundus“ — ha szépen kértük — még meg is mondta a nume­rusokat, melyek a lutri jövő húzásánál jönnek ki. A magyar írói körökből — mint már több ízben történt — ezúttal sem jelent meg senki. Utóvégül kötelességünknek tartjuk a táncren­det is megemlíteni. A fehér atlaszba kötött, arany­metszetű album tizenöt lapját a Bécsben mindinkább nagyobb népszerűségre vergődő Klics mesteri raj­zokkal látta el. A címlapon természetesen a „Con­cordia“ címere: két keresztbe vetett toll díszelgett. Egynéhányat kiemelünk az illustrációkból. A „Von der Börze“ című új „polka francaise“ a hausse-t és baisse­t mutatja, két pár körben lejt, az első ma­gasra emelt, büszke fővel, a másik botorkálva, az eséshez közel, közöttük egy paddal (németül „Bank“) lokomotív táncol. A „Nilfluthen“-walzert pom­pás képecske illustrálja: vizi­ló és zebra zeppert­­polkát táncolnak, egy krokodilus magánosan járja, pyramidok és sphinxek kankánoznak, és még a pálmák is táncolni kezdenek. Épp oly jellemző a a „bélyegmentes“ és „nyugóra“ című kép, az utób­biban geniális könnyüdséggel egy elmerültségből összerogyott bizottmányi tag álmai vázolják. A bál egyébiránt — és ez a legfényesb oldala — a segély­egylet pénztárába négyezer forintot juttatott. Kapuzárás előtt — mert február hava már-már az ajtó előtt van — rövid szemlét akarunk vetni ama francia festményekre, melyek január havon át a mű­­egylet termeiben állítják ki. Hódolva a közönség újdonságot kereső vágyának, a leleményes igazga­tóság a francia kormányhoz fordult, és kiállítási cél­ból tőle nagy képgyűjteményt nyert, melynek pél­dányai kivétel nélkül élő festők atelierjéből kerül­tek ki, és így némi világot derítenek a jelenkor fran­cia festészetének állására. Mielőtt egyes festmények­ről bírálatot adnánk, előre kell bocsátanunk, hogy — mint mindenütt a világon — e gyűjteményben is a realizmus harcát látjuk megtestesülve az idealizmus ellen, s anyagi korunkhoz híven, a győzelem pálmája a realizmusé, melynek mezején jelentékenyebb a ta­lentum, nagyobb a frisseség és elevenebb a közvet­lenség. Hová legyünk például Leconnete-Dunoy fest­ményével : „A szerelem, mely marad, a szerelem, mely halad ?“ Az egész akadémikus pedantériával van fogalmazva, s viola- és rózsaszínekkel roszul festve. Egy oszlop symetrikus két félre osztja a fest­ményt, egy ifjú anyja kebelén: ez az „ amour, qui reste“, és Amor fiával a levegőben röpülő Vénus az „amour qui passe.“ Találóan mondja a szellemdús műitész Speidel, hogy ez „allegorikus dió, mely ön­­nönmagát töri föl.“ Érdektelen kivitelű, de érdekes tárgygyal foglalkozik a Bertrand képe: „Virginia hulláját a St. Geran hajó elsülyedése után a tengeri hullámok szülő-szigetére kivetik.“ Melyik leány ne ismerné Bernardín de Saint-Pierre „Pál és Virginia“ című regényét? Valamelyik apróbb tenger ágya túláradna azoktól a könyektől, melyeket érzékeny hölgyek e szerencsétlen szerelmes pár sorsán sírtak. És, ha Bertrand festményére tekintünk, mit látunk ? egy kacér módra öltözött fiatal női hullát, melyet az udvarias tenger kíméletesen, tisztán, sár és piszok nélkül sodrott partjaira. Sikerültebb festményekkel állanak elő a realis­ták. Itt van mindenekelőtt Giraud képe: „ A halá­losan megsebzett bikaviador és a rája.“ Nem oszto­zunk azok nézetében, kik azt tartják, hogy a realiz­mus itt sértő durvasággá fajul, hogy a spanyol faj erős színérzéke kiáltó túlzássá van fokozva. Giraud az életből, a most győző, majd vesztő, de mindig küzdő életből merít, és a viador képe, kinek szív­sebéből a friss vér patakzik, ki haldokló pillantá­sát a fájdalmában elalélő órájára veti: egy szem­lélőt sem hagy benső megindítás nélkül. Hogy Gi­raud valódi mester, azt a „Paysans, qui jouent au guilles“ bizonyítják. Ezek a nap melegében izzadva mulató parasztok csakugyan magvas, élethű alakok! Az algíri tájakról vagy népéletből vett képek — kivéve egy Guillaumet-féle festményt — a tüze­­tes­ bírálatot nem igen érdemlik meg. Devecseri L. I. 103 Fővárosi hírek. * Érdekes munka jelent meg, mely méltó arra, hogy ne csak a kormány, hanem a művészet minden barátja részéről kellő figyelemmel találkozzék. Címe : „A képzőművészeti oktatás külföldön, és feladatai hazánkban,“ a vallás és kő­­oktatásügyi miniszter megbízásából előterjeszti: K­e­­leti Gusztáv, festész s a Kisfaludy-Társaság tagja. Hogy K. Eötvös a legalkalmasb egyént vá­­lasztá ki Keletiben a külföldi műoktatás és műinté­­zetek tanulmányozására, arról e 146 lapra terjedő s igen díszes kiállítású könyvnek — úgy­szólván — minden lapja meggyőző bizonyságot tesz. Keleti igen avatott műíró, jeles festész, ki lelkesedéssel csügg a művészeten, de e lelkesedése távolról sem ragadja ábrándos indítványokra. Ellenkezőleg, ő igen gyakorlatiasan jár el, midőn a hazai terrénumhoz szabja kivitelre ajánlott terveit, s mindenekelőtt az ízlés népnevelésére fekteti a fősúlyt. Először is kiindulási pontjait jelöli meg, elmondva, hogy a művészetnek hazánk legközelebbi jövőjében csak ízlésképző, átalánosan nevelészeti föladata le­­end, s csak másodsorban fog nemzetgazdasági je­lentőséggel bírni. Ekkép legelőbb is a nyilvános rajztanítás javítását sürgeti, vagy­is a művészeti ok­tatás fölkarolásai. Azután tüzetesen ismerteti a fran­cia kedvező műviszonyokat, az állam és kormány nagy támogatását, a párisi császári szépművészeti akadémiát, a római francia akadémiát sat., a nyilvá­nos műemlékeket, gyűjteményeket, a francia rajz­oktatást , az iparművészeti oktatást Angliában, mely e tekintetben 20 év óta oly nagy előhaladást tett, a belgiumi művészeti képezdéket és intézményeket, a müncheni és düsseldorfi műakadémiákat, a bécsi művészeti és iparmúzeumot. Majd a „rajzoktatás módszereit“ magyarázza, s a Brüsszelben tavaly tar­tott „rajztanügyi első kongresszus “eredményeit ismer­teti, s a „művészeti akadémiák és a közvéleményéről is szólván „egyéni véleményeit teendőinkről“ mondja el. Szerinte legsürgetőbb teendő a népízlés ne­velése, vagyis nyilvános rajztanodákat kell állí­tani országos költségen, magyar rajztanárokat képez­­tetni külföldön, miután művészeti akadémia létesítése viszonyaink közt még korai volna. E helyett célsze­rűbb lenne egy országos minta-rajztanoda, melyben az akadémiák által elért haszonnak lényegét el le­hetne érni, a­nélkül, hogy azok nagy apparátusát vállainkra vennék. Továbbá célszerűen fölszerelt műtermeket kellene állítani, hol a jobb művészek tanác­csal , útbaigazítással képeznék a tehetsé­­ges­ tanítványokat. Rajzminták gyűjteményét kel­lene beszerezni, s mindenekfölött az Eszterház­y­­képtárt országos költségen venni meg. Koronkint műkiállítások tartását is szükséges volna eszközölni a kormány megbízásából, s a képzőművészeti tásu­­latot évi államsegélylyel országos intézetté emelni. Végül nyilvános műemlékek, nagy középületek len­nének állítandók, falfestményekkel és szobrokkal, miután ezek ápolják a nemzeti önérzetet, fejlesztik a hazafias érzelmeket s nevelik a nép ízlését. Hogy mily fontos a művészet ügye a nemzetek életében, s hogy világrészünk műveltebb népei mennyit áldoznak a művészeti oktatásra , ennek igen hű és meggyőző ké­pét adja a Keleti könyve, mely ízléses irályánál és azon melegségnél fogva, melyet az ügy szeretete szülni szokott, különben is igen élvezetes olvasmány. Szükség van ily munkára nálunk, hol nem csak egyesek, hanem még nagyobb községek is, (példa rá a hajdan koronázó Pozsony), igen téves fölfogás­sal bírnak a képzőművészeti ügy nemzeti fontossá­gáról. Megemlítjük végül, hogy e munkálat b. Eöt­vös Józsefnek van ajánlva, s hogy az egyetem budai nyomdája a tartalomhoz méltó ízléssel és küldiszszel állitá ki. * A képviselőház tegnapi ülésében a közleke­dési minisztérium költségvetésében az útépítésre és út­­fentartásra vonatkozó címet tárgyalta. A beadott határozati javaslatok, melyek valamennyien a köz­munkáról szóló törvényjavaslat előterjesztését sür­gették, elmellőztettek dr. Mikó miniszter azon hatá­rozott ígéretére, hogy legközelebb előterjeszti az úgy is már kész törvényjavaslatot. A jövő ülésben a vízépítésről szóló cím kerül tárgyalás alá. *A nemzeti szik­ház játékrendje.Holnap (31-én) „Mizantróp,“ febr. 1-én „A boldogság első napja,“ 2-án Helvey Laura k. a. föllépteül: „A szerencse gyermeke,“ 3-án Balázsné­ Bognár Vilma asszony első föllépteül „A szevillai borbély“ bérletszünetben, 4-én P. Szathmáry Károly „Lukánusz“-a először, 5 én B.-né­ Bognár Vilma asszony föllépteül: „Trou­badour,“ 6-án „Lukánusz.“ — Ha nem változik meg, akkor rég volt a színháznak egy-egy érdekes­ hete. — A másik hétre kitűzvék: 7-én, Kisfaludy Károly emlékére s harmadrészben a Kisfaludy-Társaság javára : „Három egyszerre“ Kisfaludytól, s ezzel a „Festő álomképe“ ballet; 9-én „Jó barátok,“ 10-én „Tévedt nő,“ 11-én „Könyves Kálmán“ Jókaitól (Álmos szerepében Nagy Imrével), vagy — ha Lend­­vai játszhatik : „Báró és bankár“ Hugó Károlytól, 12-én Adelburg „Zrinyi“-je, 13-án „A cigány.“ — *

Next