Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)
1870-01-30 / 24. szám
A bécsi életből. in. (Január 28.) („Concordia“-bál. — Francia festmények kiállítása.) A farsang elite-báljainak elseje oly fényes sikerrel ment végbe, hogy tán mindvégig —első marad. A szerénység szép erény, tudvalevőleg ifjaknak és öregeknek díszére szolgál, de ki fog bennünket kárhoztatni, ha ez egyszer félreteszszük, és mint író, az írók mulatságáról vagyis a „Concordia“-bálról tudósisítást adva, tollunkat a föltétlen magasztalás tintatartójába mártjuk ? — Lám, lám! azok az „istentelen“ journalisták mégis kedvelésben részesülnek, különben mikép történhetett volna, hogy „tout le monde“ sietett meghívásuknak engedni ? Vagy tán a félelem gyorsítá meg lépéseiket ? Attól tartott például Beust ő excellenciája, hogy ha mosolygó báli arcát körül nem járatja a Zsófia-teremben, a mennydörgő vezércikkek valóságos hahévá vagdalják utósó nagy beszédét? Vagy attól félt Geistinger kisasszony, hogy az indiskrét tudósítók kipletykázzák: a „szép Heléna“ nem a színpadon, hanem az élet deszkáin télennyáron hány Menelaust vitt jégre, ha exprés az írói bál kedvéért nem készíttet magának arany liliomokkal áttört zöld gaze-ruhát ? avvagy a külhatalmak nagykövetei attól tartottak, hogy az összes journalistika irtó háborút indít kormányuk ellen, ha a „Concordia“ ünnepies báli levegőjében nem csillogtatják legszebb érdemjeleiket ? Jelentsük ki előre, hogy az irak bálja megszűnt exclusiv természetű lenni. Az arisztokrata világ és a középpolgárosztály ezelőtt is legdíszebb példányaiban volt képviselve benne, de bármennyire fárasztottuk is pillantásunkat, soha szerény polgárleányon vagy címeres koronájú demón nem akadhatott meg, s a terrénumon kiválólagos teljhatalommal Thália és Terpsychore papnői uralkodtak; az él egén ők voltak a napok (vagy ha valaki ez astronomikus hibán megakadna: a holdak, melyek közül a tömérdek férfi-bolygó hódoló imádással tette meg pályafutását; ők voltak a mágnesek, melyek nem csak a blaziriak vasszivét, hanem az arany halakat és a diplomatikus papírhősöket is ellenállhatlan hatalommal vonzották magukhoz. Most máskép van! A „gleiches Recht für Alle!“ korszakában a kalmár vagy ügyvéd szép leánya is eljönni bátorkodik, abban bízva, hogy isten adta ifjúsági sárja hasonló elismerésre talál ama művészies rózsákkal, melyeket az ügyes kéz egy-egy színésznő arcára varázsol; és még az arisztokrataság hússá és vérré vált típusa , Schwarzenberg Lóri hercegnő sem tartja méltóságán alulinak a jakobinussipkájú írók mulatságát tisztelő megjelenésével szerencséltetni. Aki a bécsi bárminő szakba vágó kitűnőségekről névsort akarna összeállítani az kedden este a Zsófia-teremben megtalálhatta volna a szükséges élő adatokat. Adjuk meg az elsőséget annak, akit a mai anyagi világban, ha nem is jogosan, de mindenesetre tényleg, megilleti az, t. i. a pénznek. Láttuk a zsidók királyát és a királyok zsidóját, a milliókkal játszó földi tüneményt: báró Rothschildot, ki, similis simili gaudet, élénk beszélgetést folytatott a táncmúzsa fejedelemnőjével, Salvioni kisasszonynyal, és alkalmasint azt kérdé tőle: melyik banknál vagy „société generale“-nál vette föl a kölcsönt azokra a roppant költségekre, melyekbe mértföldeket elborító rózsaselyem uszálya került? Jelen volt a másodrendű vaskoronájú, legifjabb magyar báró , Schey Frigyes, ki mintegy huszonöt év előtt még a kőszeghi izraelita hitközség egyszerű kereskedő-tagjainak egyike volt, és most számtalan néven nevezendő bankok és társulatok igazgatója. Epikur testét szintén itt sétáltató körül az idegen szavakkal örökös hadilábon álló Todesco lovag, ki hazatérve, bizonyára azt állitá: „Der Ball der Schreiber ist excusant (exquisit) gelungen, er war nicht nur Juvenal (jovial), sondern vereinigte auch die Spitzen der sauciére“ (société). És ki ismerné mind a többi wertheimi kasszákat, kik egy garason kezdték, és most egy milliót köveselnek ? Az „ecclesia militánst“ persze hiába kerestük, de annál csörtetőbben sétáltak és pörgették meg a táncosnőket a valódi cs. k. harcosok. A diplomaták az első egytől az utósó nulláig összegyűltek, és akár szinte pede megkezdhették volna a tanácskozást az európai lefegyverkezésről, természetesen a sokat zaklatott Beust gróf elnöklete alatt. De úgy látszott, a külügyér úrnak legkisebb gondja is nagyobb volt ennél, nem hederített ő sem a termetes dúc de Gramontra, a porosz követet, gróf Schweinitzot sem igen méltatta becses figyelmére, az elválhatlan, piros fezű Haydar Effendivel csak futó kézszorítást váltott, a „dii minoris gentis“ pedig tökéletesen hiányozni látszottak szemében; a várszínház „legszebb szemeivel ,“ Baudius kisasszonynyal azonban , kinek karcsú testét a szerelem és ártatlanság színei vették körül, másfél órai diskurzusba mélyedt, és ha haliérzékünk nem csalt, a nemes dioskur-pár azt vitatta: a diplomácia parkettjén, vagy a jégtükör sima hátán (a kisasszony szenvedélyes korcsolyázónő) lehet-e inkább kisiklani ? Hogy a bürokraták komoly, imposant hada, a városi és birodalmi képviselők nagy serege, a szellemi harcosok és művészek derék gárdája zárt sorrendben jelentek meg, azt — úgy hiszszük — fölösleges mondanunk. De még a fölöslegesnél is fölöslegesnek tartjuk annak megemlítését, hogy a vár-, dal- és külvárosi színházak kapui szélesre kinyíltak, és a hősök és hősnők, az első és utósó szerelmesek, az apák és anyák, a naivok és komikusok valóságos özöne hullámzott a báli terembe. Válogathattunk a javából. Akinek a szigorú erényű „Orleansi szűz“ kosarat adott, az rögtöniben kárpótlást kereshetett a „Leichte Person“-nál; aki a szenvedélyes Fausttól tartva „Margitéhoz nem mert közeledni, azt szívesen látta a kalandokra mindig kész „Gerolsteini nagyhercegnő.“ „Don Carlos“-sal beszélhettünk gondolatszabadságról, „Hamlet“-tel a világ romlottságáról bölcselkedhettünk, és „Lumpaci vagabundus“ — ha szépen kértük — még meg is mondta a numerusokat, melyek a lutri jövő húzásánál jönnek ki. A magyar írói körökből — mint már több ízben történt — ezúttal sem jelent meg senki. Utóvégül kötelességünknek tartjuk a táncrendet is megemlíteni. A fehér atlaszba kötött, aranymetszetű album tizenöt lapját a Bécsben mindinkább nagyobb népszerűségre vergődő Klics mesteri rajzokkal látta el. A címlapon természetesen a „Concordia“ címere: két keresztbe vetett toll díszelgett. Egynéhányat kiemelünk az illustrációkból. A „Von der Börze“ című új „polka francaise“ a hausse-t és baisset mutatja, két pár körben lejt, az első magasra emelt, büszke fővel, a másik botorkálva, az eséshez közel, közöttük egy paddal (németül „Bank“) lokomotív táncol. A „Nilfluthen“-walzert pompás képecske illustrálja: viziló és zebra zeppertpolkát táncolnak, egy krokodilus magánosan járja, pyramidok és sphinxek kankánoznak, és még a pálmák is táncolni kezdenek. Épp oly jellemző a a „bélyegmentes“ és „nyugóra“ című kép, az utóbbiban geniális könnyüdséggel egy elmerültségből összerogyott bizottmányi tag álmai vázolják. A bál egyébiránt — és ez a legfényesb oldala — a segélyegylet pénztárába négyezer forintot juttatott. Kapuzárás előtt — mert február hava már-már az ajtó előtt van — rövid szemlét akarunk vetni ama francia festményekre, melyek január havon át a műegylet termeiben állítják ki. Hódolva a közönség újdonságot kereső vágyának, a leleményes igazgatóság a francia kormányhoz fordult, és kiállítási célból tőle nagy képgyűjteményt nyert, melynek példányai kivétel nélkül élő festők atelierjéből kerültek ki, és így némi világot derítenek a jelenkor francia festészetének állására. Mielőtt egyes festményekről bírálatot adnánk, előre kell bocsátanunk, hogy — mint mindenütt a világon — e gyűjteményben is a realizmus harcát látjuk megtestesülve az idealizmus ellen, s anyagi korunkhoz híven, a győzelem pálmája a realizmusé, melynek mezején jelentékenyebb a talentum, nagyobb a frisseség és elevenebb a közvetlenség. Hová legyünk például Leconnete-Dunoy festményével : „A szerelem, mely marad, a szerelem, mely halad ?“ Az egész akadémikus pedantériával van fogalmazva, s viola- és rózsaszínekkel roszul festve. Egy oszlop symetrikus két félre osztja a festményt, egy ifjú anyja kebelén: ez az „ amour, qui reste“, és Amor fiával a levegőben röpülő Vénus az „amour qui passe.“ Találóan mondja a szellemdús műitész Speidel, hogy ez „allegorikus dió, mely önnönmagát töri föl.“ Érdektelen kivitelű, de érdekes tárgygyal foglalkozik a Bertrand képe: „Virginia hulláját a St. Geran hajó elsülyedése után a tengeri hullámok szülő-szigetére kivetik.“ Melyik leány ne ismerné Bernardín de Saint-Pierre „Pál és Virginia“ című regényét? Valamelyik apróbb tenger ágya túláradna azoktól a könyektől, melyeket érzékeny hölgyek e szerencsétlen szerelmes pár sorsán sírtak. És, ha Bertrand festményére tekintünk, mit látunk ? egy kacér módra öltözött fiatal női hullát, melyet az udvarias tenger kíméletesen, tisztán, sár és piszok nélkül sodrott partjaira. Sikerültebb festményekkel állanak elő a realisták. Itt van mindenekelőtt Giraud képe: „ A halálosan megsebzett bikaviador és a rája.“ Nem osztozunk azok nézetében, kik azt tartják, hogy a realizmus itt sértő durvasággá fajul, hogy a spanyol faj erős színérzéke kiáltó túlzássá van fokozva. Giraud az életből, a most győző, majd vesztő, de mindig küzdő életből merít, és a viador képe, kinek szívsebéből a friss vér patakzik, ki haldokló pillantását a fájdalmában elalélő órájára veti: egy szemlélőt sem hagy benső megindítás nélkül. Hogy Giraud valódi mester, azt a „Paysans, qui jouent au guilles“ bizonyítják. Ezek a nap melegében izzadva mulató parasztok csakugyan magvas, élethű alakok! Az algíri tájakról vagy népéletből vett képek — kivéve egy Guillaumet-féle festményt — a tüzetes bírálatot nem igen érdemlik meg. Devecseri L. I. 103 Fővárosi hírek. * Érdekes munka jelent meg, mely méltó arra, hogy ne csak a kormány, hanem a művészet minden barátja részéről kellő figyelemmel találkozzék. Címe : „A képzőművészeti oktatás külföldön, és feladatai hazánkban,“ a vallás és kőoktatásügyi miniszter megbízásából előterjeszti: Keleti Gusztáv, festész s a Kisfaludy-Társaság tagja. Hogy K. Eötvös a legalkalmasb egyént választá ki Keletiben a külföldi műoktatás és műintézetek tanulmányozására, arról e 146 lapra terjedő s igen díszes kiállítású könyvnek — úgyszólván — minden lapja meggyőző bizonyságot tesz. Keleti igen avatott műíró, jeles festész, ki lelkesedéssel csügg a művészeten, de e lelkesedése távolról sem ragadja ábrándos indítványokra. Ellenkezőleg, ő igen gyakorlatiasan jár el, midőn a hazai terrénumhoz szabja kivitelre ajánlott terveit, s mindenekelőtt az ízlés népnevelésére fekteti a fősúlyt. Először is kiindulási pontjait jelöli meg, elmondva, hogy a művészetnek hazánk legközelebbi jövőjében csak ízlésképző, átalánosan nevelészeti föladata leend, s csak másodsorban fog nemzetgazdasági jelentőséggel bírni. Ekkép legelőbb is a nyilvános rajztanítás javítását sürgeti, vagyis a művészeti oktatás fölkarolásai. Azután tüzetesen ismerteti a francia kedvező műviszonyokat, az állam és kormány nagy támogatását, a párisi császári szépművészeti akadémiát, a római francia akadémiát sat., a nyilvános műemlékeket, gyűjteményeket, a francia rajzoktatást , az iparművészeti oktatást Angliában, mely e tekintetben 20 év óta oly nagy előhaladást tett, a belgiumi művészeti képezdéket és intézményeket, a müncheni és düsseldorfi műakadémiákat, a bécsi művészeti és iparmúzeumot. Majd a „rajzoktatás módszereit“ magyarázza, s a Brüsszelben tavaly tartott „rajztanügyi első kongresszus “eredményeit ismerteti, s a „művészeti akadémiák és a közvéleményéről is szólván „egyéni véleményeit teendőinkről“ mondja el. Szerinte legsürgetőbb teendő a népízlés nevelése, vagyis nyilvános rajztanodákat kell állítani országos költségen, magyar rajztanárokat képeztetni külföldön, miután művészeti akadémia létesítése viszonyaink közt még korai volna. E helyett célszerűbb lenne egy országos minta-rajztanoda, melyben az akadémiák által elért haszonnak lényegét el lehetne érni, anélkül, hogy azok nagy apparátusát vállainkra vennék. Továbbá célszerűen fölszerelt műtermeket kellene állítani, hol a jobb művészek tanáccsal , útbaigazítással képeznék a tehetséges tanítványokat. Rajzminták gyűjteményét kellene beszerezni, s mindenekfölött az Eszterházyképtárt országos költségen venni meg. Koronkint műkiállítások tartását is szükséges volna eszközölni a kormány megbízásából, s a képzőművészeti tásulatot évi államsegélylyel országos intézetté emelni. Végül nyilvános műemlékek, nagy középületek lennének állítandók, falfestményekkel és szobrokkal, miután ezek ápolják a nemzeti önérzetet, fejlesztik a hazafias érzelmeket s nevelik a nép ízlését. Hogy mily fontos a művészet ügye a nemzetek életében, s hogy világrészünk műveltebb népei mennyit áldoznak a művészeti oktatásra , ennek igen hű és meggyőző képét adja a Keleti könyve, mely ízléses irályánál és azon melegségnél fogva, melyet az ügy szeretete szülni szokott, különben is igen élvezetes olvasmány. Szükség van ily munkára nálunk, hol nem csak egyesek, hanem még nagyobb községek is, (példa rá a hajdan koronázó Pozsony), igen téves fölfogással bírnak a képzőművészeti ügy nemzeti fontosságáról. Megemlítjük végül, hogy e munkálat b. Eötvös Józsefnek van ajánlva, s hogy az egyetem budai nyomdája a tartalomhoz méltó ízléssel és küldiszszel állitá ki. * A képviselőház tegnapi ülésében a közlekedési minisztérium költségvetésében az útépítésre és útfentartásra vonatkozó címet tárgyalta. A beadott határozati javaslatok, melyek valamennyien a közmunkáról szóló törvényjavaslat előterjesztését sürgették, elmellőztettek dr. Mikó miniszter azon határozott ígéretére, hogy legközelebb előterjeszti az úgy is már kész törvényjavaslatot. A jövő ülésben a vízépítésről szóló cím kerül tárgyalás alá. *A nemzeti szikház játékrendje.Holnap (31-én) „Mizantróp,“ febr. 1-én „A boldogság első napja,“ 2-án Helvey Laura k. a. föllépteül: „A szerencse gyermeke,“ 3-án Balázsné Bognár Vilma asszony első föllépteül „A szevillai borbély“ bérletszünetben, 4-én P. Szathmáry Károly „Lukánusz“-a először, 5 én B.-né Bognár Vilma asszony föllépteül: „Troubadour,“ 6-án „Lukánusz.“ — Ha nem változik meg, akkor rég volt a színháznak egy-egy érdekes hete. — A másik hétre kitűzvék: 7-én, Kisfaludy Károly emlékére s harmadrészben a Kisfaludy-Társaság javára : „Három egyszerre“ Kisfaludytól, s ezzel a „Festő álomképe“ ballet; 9-én „Jó barátok,“ 10-én „Tévedt nő,“ 11-én „Könyves Kálmán“ Jókaitól (Álmos szerepében Nagy Imrével), vagy — ha Lendvai játszhatik : „Báró és bankár“ Hugó Károlytól, 12-én Adelburg „Zrinyi“-je, 13-án „A cigány.“ — *