Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)
1870-02-01 / 25. szám
Az első bál. (V. J.) Három egyszerű szó, melyet csak oly könnyen lehet leírni a papírra, mint más százat; csak aki érti, az olvassa más szemmel. A szép tavaszi órákból oly perc ez, melynek gondolata képes egy boldog történet szétszórt betűit újra összerakni, egy új képet megteremteni a múlt eleven színeiből, mit az emlékezet megaranyoz s ezerszer szebbé, kedvesebbé tesz, mint az eredeti volt, az „elfeledhetlen.“ Örökké elfeledhetetlen. Nem tárcaírói nagyítás ez. A hölgyek, kik átálmodták már az élet megmagyarázhatlan, földfeletti örömökkel kihimzett költészetét, igazat adnak nekünk. S ebből az örökké elfeledhetlen szép órákból egy perc a legszebb: az első bál A mi az ifjúnak első szerelme az életben, a mi a katonának első lépése az ütközetbe, a mi a költőnek legelső világba bocsátott kötete, az a leánynak a legelső nyilvános bál. Még több! Pályája közepén a férfiú már elfeledé első szerelmét, a katona megszokja a csata gondolatát, a költő, aki koszorúkat kap, ünnepelt perceiben kineveti az első lámpalázat; csak a nő emlékezete marad örökké hű és háladatos szerény körben mozgó életének ez első határozott szabad lépéséhez; örömben, bánatban, késő fehér fürtökkel is vissza-visszatér az édes régi képhez, melynek az idő csak növeli becsét és érdekét. Hány éltes hölgy mily élénk emlékezettel s mily örömest beszél az ő első nyilvános báljáról!— „Mennyi gondba kerül egy leányt fölnevelni! “ Nem én, a mamák szokták ezt mondani, mindig és mindenütt. Mint a virágot, ápolgatni, dédelgetni, megőrizni hidegtől-melegtől s körülre röpködő lepkék csábításaitól. Azután kivezetni az üvegházból a napsugárra, megtanulni ott járni tudni, megtanítani, hogy a világban nem mind arany, ami fénylik, s nem minden szó szentírás. Ez mind oly szükséges egy lány életére, mint virágéra a meleg eső és napsugár, főleg abban a korban, midőn a lányka még nem válogatja a szépek közül azt, ami jó is, midőn ereiben minden vércsöpp merő érzés, egy szív, a mely hevül, hevít, de nem bir gondolkozni; szóval, midőn még a kis leány nem ismeri a világot. A mamák érzik, miért mondják, hogy oly nehéz egy leányt fölnevelni. A leányok valódi világba lépése nyilvános bálon történik, hogy a világot kezdjék szép oldaláról ismerni s bizalmat nyerjenek hozzá. Csak hölgyek fogják föl kellő értékében e lépés fontosságát, s csak ők tudnak készülni a közelgő órák fogadására. A tizennégy éves gyermek, ki eddig csak tánciskolai gyakorlatokban és rögtönzött családi „gyermekbálokban“ vett részt, ott is csak „kurta ruhában“, már évekkel előbb álmodozik, s emlegeti a jogászbált, hol az egész éjjeli táncokat el szabad igérni, hol beírják szép táncrendekbe , melyik tánc kiég és szemei ragyognak arra a gondolatra, amint szép „frizurában“ és hosszú uszálylyal valakinek a karján végig jár a fényes termeken. Végre aztán addig álmodozik a kis leány ez ismeretlen, sejtett boldogságról, hogy egyszer csak megérkezik (a tizenhét-tizennyolc évvel együtt) az óhajtott Eldorádó, kitárt kapukkal. A jogászbál meghívójegyét megkapta a tata, a többiről gondolkozni a mama és a „nagy leány“ dolga. S kezdődnek az ideges napok, az izgatottság hosszú percei, melyek olyan lassan múlnak, mintha — megfordítva — egy percbe hatvan óra esnék. A háznál beköszönt a fölfordulás, a rendetlenség. Agy, asztal, pamlag teli vannak kelmékkel és „Bazár“ ral, az étagéren divatképek és szabásminták, a zongorán virágskatulyák ; most ezeket kell tanulmányozni, a zongoralecke szünetel pár hétig. Ha délután „vizit“ jön, van mentegetöd- zés, engedelemkérés a nagy rendetlenség miatt; de hiába, a mama a leányok rabja. Olyan nagy baj az, mikor az embernek „nagy leánya“ van, akit bálba kell vinni. S mennyi fejtörésbe, fáradságba kerül, míg a báli ruha színe, kiállítása, a „máslik“ a hajba és a ruhára megállapittatnak, meg a kézbe való virágbokréta, legyező, csipkekendő és száz más apróság, melyeket a nők olyan ügyesen tudnak összeválogatni , és míg az előszobában ácsorgó cipész, szabó és kereskedők küldöttei megkaphatják az utósó utasítást, azon szigorú üzenettel,hogy a kellő időre minden készen legyen. A mama félreteszi a házi gondot, piperészszé, szabóvá, divatárussá lesz : hiába, a leány most megy először a világba, csak nem eresztheti el úgy, mintha találta volna. A ruha aztán elkészül lassan, a bál napja is közeleg lassan, és a leánynak úgy tetszik, hogy minél közelebb jut a naphoz, annál izgatottabb lesz, mintha lázt akarna kapni. Sehol sincs nyugta, maradása , valami megfoghatatlan érzés hajtja folyton egy helyről a másikra. A zongora distonál, a hímzőráma unalmas, a „regény“ hosszadalmas, fád, esténkint későn jön az álom, reggelenkint korán virrad, a beszéd teher s az egyetlen jó barát a hallgatás, a gondolkozás. S miről gondolkodik ? Arról, amit nem ismer még, amit találni fog. Ételenkint bálokról álmodik, hol mindenki táncol,csak ő nem, s mikor valaki táncra kéri, akkor fölébred. S amint a bál órája valóban közeledik, a kis leány elkezd félni, félni attól, amit maga sem hisz. Hátha nem kap táncost, és ül a négyesek és a kotillon alatt? Inkább el sem megy, de aztán megbékül sorsával. Elgondolja, hogy egy kissé későbben megy föl, és az első számokat nem táncolja; akárki kéri föl, azt fogja mondani: kicsit pihenni akar. Bizony ily bajok, ily rémképek és ily izgalmak közt születik az első bál. Mikor a kis leány föl van öltöztetve, a mama nevető szemekkel gyönyörködi körül a kedves alakot. Száz kézzel igazgat még egy fodrot, amott egy viráglevelkét, egy eltakart csokrot előtérbe helyez s egy ráncnak sem szabad rendetlenül állni. Ha majd ezt az öltözetet bál után meglátja! Mikor a kocsiba kell lépni, akkor egy kicsit halaványabb lesz a rózsás arc, egy kicsit remeg a márványtermet, hanem az anyai bátorító szavak némi erőt adnak a leánynak. Mikor pedig a kocsi megáll a bejárat alatt, a lányka egy kis bátorságot erőltet magára, mert tudja, hogy e pillanattól kezdve nézik, és akarja, hogy „bakfish“-nek ne nézzék. — A kocsi ajtaját előzékeny ifjak nyitják ki, leemelik gyöngéden és mosolyogva köszönnek, mint régi jó ismerősök közt szokás. Ez egy kis bizalmat önt bele. A mama mellé simulva halad föl a lépcsőkön, jobbról balról üdvözlő ifjak között. Szeretne a mamának súgni valamit, de teljes lehetetlen egy szót is szólnia. El van fogatva. A soha nem látott oszlopos feljárat, a virágkertté alakított szögletek, a meglepő falfestmények, a járókelő ifjak, a hölgyek susogó öltözékei, melyeken a női szemek oly hamar megakadnak, a belülről kihangzó keringő csábító hangjai percről-percre több bizalmat és meleget öntenek szívébe. Sajnálná, ha el nem jött volna. A nagy bejárat előtt is előzékeny ifjak csinos táncrenddel szolgálnak, mely éppen egy miniatűr „Corpus juris“-t ábrázol. Egy érdekes arcú barna fiú, ki gyöngén elpirul, mikor átadja e corpus jurist, s aki ismerősnek tetszik a kislány előtt, tán valami gyermekbálból, az ab- 108 elégített ki, míg egy erős, őszinte, többszörösen megújított kivonatomra oly reménytelen pillantással, szomorú fejrázogatással s oly különös mosolylyal fordult felém, hogy szinte elborzadtam. Ez éjjel nagy fokra hágott betegsége, és másnap már halott volt. Kevéssel halála előtt elhagyta szokott derült kedélye , nyugtalanul hánykolódott ágyában, nehezen lélekzett, fájdalmasan tekintett maga körül, megragadta kezemet s csak nagy megerőltetéssel susogható: „Mégis csak nehéz meghalni!“ Ezzel fejét a vánkosokba sülyeszté s keservesen elkezdett zokogni. Én nem tudtam, mit szóljak, s azért némán ültem ágyánál. De végre ezt az utósó gyöngéjét is legyőzte. „Hallja, az dicső lesz, — mondá, — ha orvosom ma eljö, s engem már nem fog életben találni, már előre elképzelem arcfintorgatásait, midőn rám tekint s én oda sem hederitek!“ s még ez utósó pillanatban is utánozni akarta az orvos szokott grimaceait. Aztán kért, hogy mindenét küldjem Oroszországba rokonainak, egy kis csomag kivételével, melyet emlékül nekem hagy. E csomagban levelek voltak, egy fiatal leány levelei Alexishez s az övéinek másolatai a fiatal leányhoz, mindössze tizenöt darab. Petrovics Alexis több ideje ismerte Mária Alexandrovnát, úgy látszott, gyermeksége óta. Neki egy unokabátyja, a leánynak egy nőtestvére volt. Korábbi években mindnyájan együtt éltek, aztán szétváltak s több ideig nem látták egymást. Később azonban egy nyári falusi időzés alkalmával történetesen ismét találkoztak és Alexis bátyja Mária Alexandrovnába, Alexis edig ennek testvérébe szeretett. A nyár elmúlt, az ősz megérkezett és újra el kellett válniuk. Alexis, mint értelmes, okos ember, csakhamar meggyőződött , hogy legkevésbé sem szerelmes, s drága szépjével egész jó kedvvel hagyott föl; unokabátyja még majd két évig volt levelezésben Mária Alexandrovnával, hanem végre maga is arra a meggyőződésre jutott, hogy saját magát s a nőt is megcsalná, ha szerelmeskedését tovább folytatná, és őszintén elnémult. Kedves olvasóm, mindenfélét beszélhetnék neked Mária Alexandrovnáról, de úgy hiszem, leveleiből eléggé meg fogod őt ismerni. Alexis első levelét csakhamar a bátyjával való viszony megszakadása után írta Mária Alexandrovnának. Ő akkor Péterváron volt, onnan hirtelen külföldre utazott, beteg lett és — mint már említők — Drezdában halt meg. Elhatároztam levelezését Mária Alexandrovnával kinyomtatni s annyival inkább is számítok az olvasó némi elnézésére, miután e levelek nem szerelmeslevelek. Isten őrizzen meg az ilyenektől! A szerelmes leveleket csak két ember — természetesen, s ez a kettő ezerszer is egymás után — olvassa, egy harmadikra azonban, ha nem is nevetségesek, de mindenesetre igen unalmasak. I. Petrovics Alexis Mária Alexandrov-| n á h o z. Szt.-Pétervár, márczius 7-én 1840. „Kedves Mária Alexandrovna! Ha jól em- lékszem, még sohasem írtam kegyednek, hanem most járok... Nemde, különös időpontot választottam ? Erre a következő eset adott okot: Theodor unokabátyám ma meglátogatott és — hogyan is fejezzem ki magam ? — a titoktartás pecsétje alatt vallotta be (különben nem szokott semmit bevallani), hogy egy idevaló úr leányába beleszeretett, s ezúttal szilárd elhatározása a megnősülés. Már meg is tette erre nézve az első lépést, és ő nyilatkozott. Természetesen, siettem ily örvendetes eseményhez üdvkívánataimmal is járulni. Már régóta gyanítók szándékát, hanem én kissé mégis elcsodálkoztam, mert bár tudtam, hogy kegyed és ő közte minden kötelék fölbomlott, mégis úgy tetszett .... szóval, mégis csodálkoztam. Föltettem magamban, hogy ma kikocsizom, de honn maradtam, a kegyeddel való beszélgethetés kedvéért. Ha nem akar engem meghallgatni, dobja levelét azonnal a tűzbe. Tiszta őszinteséget ígérek kegyednek, bár érzem, hogy teljes joga van engem tolakodó embernek tartani, a felől biztos lehet, miképp tollat kezembe sem vettem volna, ha határozottan nem tudnám, hogy kegyed nővére nincs kegyeddel. Ő, mint Theodor mondá, az egész nyarat nénjénél, B . . . asszonynál fogja tölteni. Isten ajándékozd meg őt minden tőled telhető boldogsággal!, Ezzel tehát végeztünk volna. . . . ítészemről nem akarom kegyedet barátságomról biztosítani ; egyátalán nem kedvelem a magasan szárnyaló beszédmódokat s érzelem-ömledezéseket, és miután e levelemet egyenesen kegyedhez intézem, ebben már benne van, mit kimondanom kellett volna. Ha még más indító okom is lenne, ezt egy időre engedje elhallgatnom. „Vigasztalni sem akarom kegyedet. Ez emberek nagyobbára, az által, hogy másokat vigasztalnak, magukat akarják hova hamarább megszabadítani az önkénytelen , önző szánalom kellemetlen érzetétől. . . Tagadhatlan, hogy van igaz, őszinte részvétérzet is, de ezt nem mindenkitől fogadjuk el. Szeretném, ha kegyed kissé haragudnék reám, mert akkor bizonyosan végigolvasná levelemet. „De micsoda jogon merészkedem én kegyednek írni, minő jogon írok érzelmeimről és vigaszomról ? Semmi jogon , bevallom, hogy mi jogom sincs hozzá, s azért csakis az ön elnézésére támaszkodhatom. „Tudja-e kegyed, mihez hasonlít az én levelemnek a bevezetése ? Épp olyan, mint midőn bizonyos N. N. úr egy delnő szalonjába lépett, ki történetesen nem őt, hanem más valakit várt; a belépő észreveszi, hogy nem alkalmas időben jött, hanem már nem lehet a dolgon változtatni . . . Leül, elkezdi a társalgást. . . isten tudja, miről: a költészetről, a természet szépségeiről, a jó nevelés előnyeiről . . . szóval: a legnagyobb badarságokat beszéli össze-viszsza. Ezalatt elmúltak az első percek , ő kényelmesen beleült a karosszékbe, a delnő belenyugszik sorsába és ime, N. N. úr visszanyeri kedélynyugalmát, friss levegőt szí és elkezd beszélni úgy , ahogy tud. „De nekem ez okoskodások dacára sincs valami nagy bátorságom. Látom magam előtt a kegyed gyanús, majdnem boszús ábrázatát s érzem, hogy kegyednek szinte lehetlen leveleimben valami rejtett szándékot nem találni, azért mint a római, ki valami badarságot kivetett el, méltóságosan beburkolom magam tógámba s várom a kegyed jó vagy rosz ítéletét ... és pedig különösenaz iránt: megengedi-e kegyed nekem, hogy továbbra is levelezhessek kegyeddel ? „Maradok őszinte s alázatos Alexe.“ (Folyt, köv.)