Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)

1870-02-05 / 28. szám

28-ik sz. Szombat, február 5. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere ?. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánl­juk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára féléven­­kint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) IX. E napot a legzajosabb éjszakák egyike kö­veté. A földet komor sötétség bob­ta, a szél mogor­ván süvölte át a hosszú folyosókat, melyeken már kiáltottak a lámpák, és egyetlen emberi hang sem volt hallható. A ház körül lévő fenyők nyikorogtak a vihar dühétől, s koronkint egy-egy nyitva felejtett ajtó csapódott be, rémesen viszhangozva a sötét fo­lyosók által. A vihar nőttön-nőtt, és néha oly erővel támadta meg a kastélyt, hogy annak falai megrendülni lát­­szanak a dühös ellenség támadásától, mialatt minden ablak recsegett s folytonos süvöltés volt hallható, eltöltvén sikoltozó hangjaival az egész házat, mintha az panaszló, süvöltő tömeggel lett volna telve. És mégis, e vihar és rémes sötétség dacára, volt a kastélyban, ki nem félt ez időtájban az elhagyott folyosóra lépni, s miután óvakodva hagyta el szo­bája küszöbét, lassan haladt az előtte terülő egyenes irányban, míg a folyosó másik végén egy ajtó előtt megállva, halkan kopogtatott. E lassan vándorló alak egy nő volt, sötét kö­penybe burkolva, s fekete ruhájának selyem­uszályát hosszan vontatá maga után. Mielőtt az ajtóhoz ért volna, megállt, figyelme­sen körültekintett, kezében lévő kisded lámpáját magasra emelve, annak világánál végig nézett a fo­lyosón, s csak miután meggyőződött, hogy miniden csöndes és lépteit senki sem követé, kopogott az aj­tón s várta annak megnyitását, nem véve észre, hogy hozzá nem igen távol, a folyosó egyik mélye­désében, köpenybe burkolt férfi áll, ki minden moz­dulatát élénk figyelemmel kíséri. A kopogtatás elhangzott, s belülről egy hang tudakoló: „Ki az!“ A nő ismét körültekintett, s csak alig határozhatá el magát, hogy hangosan szóljon. Küzdött, mintha e nagy csöndességben félt volna saját hangját hallani. — Én! — mondá aztán, kissé emelt hangon. — Wanderhofen báróné, bocsásson be, szólnom kell önnel . . . elutazása előtt. A férfi élénk mozdulatot ten helyén, s a báróné ijedten tekintett körül. De semmit sem látott, s miután az ajtó vontatva fölnyilt, sietve lépett be azon, és hevesen zárta be azt maga után. Helén, ki az ajtót kinyitotta, még teljesen föl volt öltözve, s csak haja, melyet már kibontott, om­lott hosszan ruhájára alá, s feketébb volt köntöse színénél. A gyertya világa, melyet kezében tartott, különös tündéries fényt vetett a halvány, leomló hajú alakra, ki a bárónéval szemközt állt, és bizal­­matlanul, idegenül tekintett rá. E két nőt igy együtt látva, bárkinek föltűnt volna ama hasonlatosság, mely e két halvány arc kifejezésében föltalálható volt. Nem az arc, nem a vonások voltak azok, melyek hasonlatossággal bir­­tak, hanem mindkettőnél ugyanazon sötét tekintet, azon feszült kifejezés s a lángoló szemek, melyek belső kebelharcot árultak el, s mely mindkettőt ha­sonlóvá tette a másikhoz. A báróné, a­mily izgatott­sággal lépett a szobiba, éppen oly kimerülten rogyott egy közel álló székre, mihelyt az ajtó bezáródott, s ő biztos helyen tudta magát. Köpönyegét hátra vetve, kezeit ölébe nyug­­tatá , s mialatt tekintetét az előtte álló leányra függesztő, gyönge, majdnem akadozó hangon mondá:­­• Kétszer küldtem ma este önért kisasszony, s mindkétszer azon választ nyertem, hogy nem jöhet hozzám, mert dolgai tartóztatják, igy tehát én valók kénytelen, önt fölkeresni. — Sajnálom, hogy fárasztom nagyságodat, — viszont­ hidegen a leány. — Ezt csak azért bocsátom előre, hogy lássa, miként bármint igyekvők is, ki nem kerülhetett, s előre megérthesse ama dolog fontosságát, mely engem önhöz vezetett. A leány nem felelt. — Emlékezni fog még rá, — folytatá Hermin, — hogy néhány nap előtt, egy este nálam volt, s akkor múltjáról egyetlen szót sem birtam öntől meg­tudni ; most azért jövök, hogy ama félbenszakadt be­szélgetést folytassam. Helén összeszok­ta ajkait, s egy percig rejthe­­tetlen gúnynyal tekintett a beszélőre. — Sajnálom nagyságod fáradságát, — mondá nyugodt, kedélytelen hangon. — Mindegy, e beszélgetést folytatnunk kell, még pedig az ön érdekében. A leány önkénytelen elmosolyodott, s ajkait keserűség környező. — Megengedi ön báróné, hogy egy nagy kegyre kérjem ? — mondá aztán. Hermin meglepetve tekintett rá. — Hagyjon föl nagyságod irántami figyelmé­vel, részvétével és jóindulatával; én nem érdemlem meg azt, s mint teljesen idegen és kívül eső az ön körén és sorsán, nem is használhatom. Lássa báróné, én egészen más egyéniség vagyok, mint kegyed azt képzeli; más, mint a minőnek látszom, sőt azt hiszem, más, mint a korombeli fiatal leányok szok­tak lenni. Én elhagyatottságomban oly erősnek érzem magamat, hogy sem támogatásra, sem pártfogolásra szükségem nincsen, és szívességét kénytelen vagyok legmélyebb tiszteletem kifejezése mellett, most és mindenkorra megköszönni, — mondá, mialatt magas termete fölegyenesedett, fejét méltósággal emelő föl, tekintete büszkén és mégis egy nemével a szelídség­nek függött az előtte ülő és meglepett bárónőn, de hangja határozott, s tán akaratlanul inkább paran­csoló, mint kérő volt szavai alatt. — Kisasszony! — mondá elfojtott haraggal a bárónő. —• Ön annyira el van telve önmagával, hogy sorsát nem birja megítélni, s nem gondolja meg sza­vait. Miután látom, hogy önnél igen nehéz célt ér­ni, legjobbnak hiszem az általam említett, és mint mondom, önre nézve fontos tárgyban minél rövideb­ben végezni. Ne szóljunk tehát másról, mint a jövő­ről, miután ön a múltról hallgatni akar. A leány nem felelt, s pár percig gondolkozni látszott. — Mit érdekli az önt, báróné ? — mondá aztán szomorúan, — s mi ok volna arra, hogy én föltárjam nagyságod előtt múltamat. — Én javítani fogok önnek helyzetén. — Azt nem fogadhatnám el báróné, — mondá hevesen, —­ az alamizsnát szégyennek tartom, és nincs is szükségem rá. — De hát ha nem volna az alamizsna, hanem tartozás, hátha azt mondanám önnek : én ismertem anyját, s tőle ered ezen segítség ? Helén sötéten tekintett rá. — Köszönöm, —• mondá hidegen, — az én anyám nem érdemes arra, hogy gyermeke segítsé­gére szoruljon. — Kisasszony ! — kiáltá föllobbanva a báróné — meggondolta-e ön szavait, ismeri-e a tiz paran­csolat negyedik részét ? — Tiszteljed atyádat és anyádat! — viszonzá He­lén, mig arca véghetetlen keservet fejezett ki, s szemeit tündökölve szögező a bárónéra. — De a tiz parancsolatot csak azoknak készitő Mózes asszo­nyom, kiknek vannak szülei, — teve komoran hozzá. A báróné sápadtan szögező a földre szemeit. — Szülei mindenkinek vannak, kisasszony. Helén keserűen mosolygott. — Igaza van báróné, ne beszéljünk többé e tárgyról. — Legyen, de más tárgyra kell áttérnünk. Én ismerem önnek körülményeit, Helén; tudom ki ön, hol nevelkedett, beszéltem Wehrmannéval, s ő tud­tomra adá önnek szökését. A leány megdermedve állt helyén. — Én soha sem láttam önt ezelőtt, — folytatá a báróné sebesen, izgatottan szedve a lélekzetet, mialatt beszélt, — de az első pillanatban megismer­tem, s elhatároztam visszavezetni Wehrmannéhoz, kit ön hálátlanul elhagyott, és gondoskodni jövője felől. — Soha! — kiáll, újólag föllobbanva a leány. — Halgasson meg, — folytatá hevesen Hermin. — Ön vissza fog térni Wehrmannéhoz, elhagyja e helyet és szolgálatát, mely nem méltó önhöz. El­­hagyja Bécset, el Ausztriát, és a Svájc valamely re­gényes helyén folytatja Wehrmannéval életét. Év­pénzt fog húzni, nem tőlem, hanem anyja utáni örök­ségét, s ha férjhez megy, szép kiházasítást nyer, me­lyet hasonlón szülei hagytak az ön számára hátra. A leány gúnyos keserűséggel tekintett rá. (Folyt. köv.) Két filozóf levelei. — Turgenjew Iván beszélye. — (Folytatás.) VII. Mária Alexandrovna Petrovics Alexnek. . . Falu, május 20. 1840. „Vettem az ön levelét, Petrovics Alex és tudja mily érzelmet keltett szívemben? Elkedvetlenedtem, úgy van, elkedvetlenedtem! . . Mindjárt megmagya­rázom önnek okát is. Csak egyet sajnálok, hogy nem vagyok avatott a tollforgatásban; igen ritkán írok, nincs tehát gyakorlatom gondolataimat találó­­san, kevés szavakkal kifejezni. De remélem, ön segé­lyemre lesz ebben. Ön igyekezni fog, hogy megért­sen, ha nem egyébért is, hanem hogy megtudja, mi­ért haragszom önre. Mondja meg, kérem — hisz ön igen értelmes férfi, — tette-e a kérdést valaha magának: mi egy orosz hölgy, mily sorsa lehet, minő állás vár reá a világ­ban— szóval­: miből áll élete? Nem tudom, volt-e ideje e kérdéseket tenni s reá megfelelni, hanem nem is képzelem mint felelhetett volna meg ön e kérdé­sekre . . . Élő szóval talán elmondhatnám nézetei­met. Írásban azonban aligha fogom tehetni azt. De mindegy ! Ön megengedi nekem, hogy minek, leg­alább azok közülünk, kik nem semmisülünk meg a házias élet mindennapi prózai gondjai közt, művelő­désünket a férfiaktól, önöktől nyerjük, önök erős, hatalmas befolyást gyakorolnak reánk. Hanem mit csinálnak önök belőlünk ? Először is a fiatal leá­nyokról szólok, különösen azokról, kik mint én, fa­lusi magányban élnek. És ilyen sok van Oroszország­ban. A többieket egyátalán nem ismerem s azért nem

Next