Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)
1870-02-05 / 28. szám
28-ik sz. Szombat, február 5. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere ?. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) IX. E napot a legzajosabb éjszakák egyike követé. A földet komor sötétség bobta, a szél mogorván süvölte át a hosszú folyosókat, melyeken már kiáltottak a lámpák, és egyetlen emberi hang sem volt hallható. A ház körül lévő fenyők nyikorogtak a vihar dühétől, s koronkint egy-egy nyitva felejtett ajtó csapódott be, rémesen viszhangozva a sötét folyosók által. A vihar nőttön-nőtt, és néha oly erővel támadta meg a kastélyt, hogy annak falai megrendülni látszanak a dühös ellenség támadásától, mialatt minden ablak recsegett s folytonos süvöltés volt hallható, eltöltvén sikoltozó hangjaival az egész házat, mintha az panaszló, süvöltő tömeggel lett volna telve. És mégis, e vihar és rémes sötétség dacára, volt a kastélyban, ki nem félt ez időtájban az elhagyott folyosóra lépni, s miután óvakodva hagyta el szobája küszöbét, lassan haladt az előtte terülő egyenes irányban, míg a folyosó másik végén egy ajtó előtt megállva, halkan kopogtatott. E lassan vándorló alak egy nő volt, sötét köpenybe burkolva, s fekete ruhájának selyemuszályát hosszan vontatá maga után. Mielőtt az ajtóhoz ért volna, megállt, figyelmesen körültekintett, kezében lévő kisded lámpáját magasra emelve, annak világánál végig nézett a folyosón, s csak miután meggyőződött, hogy miniden csöndes és lépteit senki sem követé, kopogott az ajtón s várta annak megnyitását, nem véve észre, hogy hozzá nem igen távol, a folyosó egyik mélyedésében, köpenybe burkolt férfi áll, ki minden mozdulatát élénk figyelemmel kíséri. A kopogtatás elhangzott, s belülről egy hang tudakoló: „Ki az!“ A nő ismét körültekintett, s csak alig határozhatá el magát, hogy hangosan szóljon. Küzdött, mintha e nagy csöndességben félt volna saját hangját hallani. — Én! — mondá aztán, kissé emelt hangon. — Wanderhofen báróné, bocsásson be, szólnom kell önnel . . . elutazása előtt. A férfi élénk mozdulatot ten helyén, s a báróné ijedten tekintett körül. De semmit sem látott, s miután az ajtó vontatva fölnyilt, sietve lépett be azon, és hevesen zárta be azt maga után. Helén, ki az ajtót kinyitotta, még teljesen föl volt öltözve, s csak haja, melyet már kibontott, omlott hosszan ruhájára alá, s feketébb volt köntöse színénél. A gyertya világa, melyet kezében tartott, különös tündéries fényt vetett a halvány, leomló hajú alakra, ki a bárónéval szemközt állt, és bizalmatlanul, idegenül tekintett rá. E két nőt igy együtt látva, bárkinek föltűnt volna ama hasonlatosság, mely e két halvány arc kifejezésében föltalálható volt. Nem az arc, nem a vonások voltak azok, melyek hasonlatossággal birtak, hanem mindkettőnél ugyanazon sötét tekintet, azon feszült kifejezés s a lángoló szemek, melyek belső kebelharcot árultak el, s mely mindkettőt hasonlóvá tette a másikhoz. A báróné, amily izgatottsággal lépett a szobiba, éppen oly kimerülten rogyott egy közel álló székre, mihelyt az ajtó bezáródott, s ő biztos helyen tudta magát. Köpönyegét hátra vetve, kezeit ölébe nyugtatá , s mialatt tekintetét az előtte álló leányra függesztő, gyönge, majdnem akadozó hangon mondá:• Kétszer küldtem ma este önért kisasszony, s mindkétszer azon választ nyertem, hogy nem jöhet hozzám, mert dolgai tartóztatják, igy tehát én valók kénytelen, önt fölkeresni. — Sajnálom, hogy fárasztom nagyságodat, — viszont hidegen a leány. — Ezt csak azért bocsátom előre, hogy lássa, miként bármint igyekvők is, ki nem kerülhetett, s előre megérthesse ama dolog fontosságát, mely engem önhöz vezetett. A leány nem felelt. — Emlékezni fog még rá, — folytatá Hermin, — hogy néhány nap előtt, egy este nálam volt, s akkor múltjáról egyetlen szót sem birtam öntől megtudni ; most azért jövök, hogy ama félbenszakadt beszélgetést folytassam. Helén összeszokta ajkait, s egy percig rejthetetlen gúnynyal tekintett a beszélőre. — Sajnálom nagyságod fáradságát, — mondá nyugodt, kedélytelen hangon. — Mindegy, e beszélgetést folytatnunk kell, még pedig az ön érdekében. A leány önkénytelen elmosolyodott, s ajkait keserűség környező. — Megengedi ön báróné, hogy egy nagy kegyre kérjem ? — mondá aztán. Hermin meglepetve tekintett rá. — Hagyjon föl nagyságod irántami figyelmével, részvétével és jóindulatával; én nem érdemlem meg azt, s mint teljesen idegen és kívül eső az ön körén és sorsán, nem is használhatom. Lássa báróné, én egészen más egyéniség vagyok, mint kegyed azt képzeli; más, mint a minőnek látszom, sőt azt hiszem, más, mint a korombeli fiatal leányok szoktak lenni. Én elhagyatottságomban oly erősnek érzem magamat, hogy sem támogatásra, sem pártfogolásra szükségem nincsen, és szívességét kénytelen vagyok legmélyebb tiszteletem kifejezése mellett, most és mindenkorra megköszönni, — mondá, mialatt magas termete fölegyenesedett, fejét méltósággal emelő föl, tekintete büszkén és mégis egy nemével a szelídségnek függött az előtte ülő és meglepett bárónőn, de hangja határozott, s tán akaratlanul inkább parancsoló, mint kérő volt szavai alatt. — Kisasszony! — mondá elfojtott haraggal a bárónő. —• Ön annyira el van telve önmagával, hogy sorsát nem birja megítélni, s nem gondolja meg szavait. Miután látom, hogy önnél igen nehéz célt érni, legjobbnak hiszem az általam említett, és mint mondom, önre nézve fontos tárgyban minél rövidebben végezni. Ne szóljunk tehát másról, mint a jövőről, miután ön a múltról hallgatni akar. A leány nem felelt, s pár percig gondolkozni látszott. — Mit érdekli az önt, báróné ? — mondá aztán szomorúan, — s mi ok volna arra, hogy én föltárjam nagyságod előtt múltamat. — Én javítani fogok önnek helyzetén. — Azt nem fogadhatnám el báróné, — mondá hevesen, — az alamizsnát szégyennek tartom, és nincs is szükségem rá. — De hát ha nem volna az alamizsna, hanem tartozás, hátha azt mondanám önnek : én ismertem anyját, s tőle ered ezen segítség ? Helén sötéten tekintett rá. — Köszönöm, —• mondá hidegen, — az én anyám nem érdemes arra, hogy gyermeke segítségére szoruljon. — Kisasszony ! — kiáltá föllobbanva a báróné — meggondolta-e ön szavait, ismeri-e a tiz parancsolat negyedik részét ? — Tiszteljed atyádat és anyádat! — viszonzá Helén, mig arca véghetetlen keservet fejezett ki, s szemeit tündökölve szögező a bárónéra. — De a tiz parancsolatot csak azoknak készitő Mózes asszonyom, kiknek vannak szülei, — teve komoran hozzá. A báróné sápadtan szögező a földre szemeit. — Szülei mindenkinek vannak, kisasszony. Helén keserűen mosolygott. — Igaza van báróné, ne beszéljünk többé e tárgyról. — Legyen, de más tárgyra kell áttérnünk. Én ismerem önnek körülményeit, Helén; tudom ki ön, hol nevelkedett, beszéltem Wehrmannéval, s ő tudtomra adá önnek szökését. A leány megdermedve állt helyén. — Én soha sem láttam önt ezelőtt, — folytatá a báróné sebesen, izgatottan szedve a lélekzetet, mialatt beszélt, — de az első pillanatban megismertem, s elhatároztam visszavezetni Wehrmannéhoz, kit ön hálátlanul elhagyott, és gondoskodni jövője felől. — Soha! — kiáll, újólag föllobbanva a leány. — Halgasson meg, — folytatá hevesen Hermin. — Ön vissza fog térni Wehrmannéhoz, elhagyja e helyet és szolgálatát, mely nem méltó önhöz. Elhagyja Bécset, el Ausztriát, és a Svájc valamely regényes helyén folytatja Wehrmannéval életét. Évpénzt fog húzni, nem tőlem, hanem anyja utáni örökségét, s ha férjhez megy, szép kiházasítást nyer, melyet hasonlón szülei hagytak az ön számára hátra. A leány gúnyos keserűséggel tekintett rá. (Folyt. köv.) Két filozóf levelei. — Turgenjew Iván beszélye. — (Folytatás.) VII. Mária Alexandrovna Petrovics Alexnek. . . Falu, május 20. 1840. „Vettem az ön levelét, Petrovics Alex és tudja mily érzelmet keltett szívemben? Elkedvetlenedtem, úgy van, elkedvetlenedtem! . . Mindjárt megmagyarázom önnek okát is. Csak egyet sajnálok, hogy nem vagyok avatott a tollforgatásban; igen ritkán írok, nincs tehát gyakorlatom gondolataimat találósan, kevés szavakkal kifejezni. De remélem, ön segélyemre lesz ebben. Ön igyekezni fog, hogy megértsen, ha nem egyébért is, hanem hogy megtudja, miért haragszom önre. Mondja meg, kérem — hisz ön igen értelmes férfi, — tette-e a kérdést valaha magának: mi egy orosz hölgy, mily sorsa lehet, minő állás vár reá a világban— szóval: miből áll élete? Nem tudom, volt-e ideje e kérdéseket tenni s reá megfelelni, hanem nem is képzelem mint felelhetett volna meg ön e kérdésekre . . . Élő szóval talán elmondhatnám nézeteimet. Írásban azonban aligha fogom tehetni azt. De mindegy ! Ön megengedi nekem, hogy minek, legalább azok közülünk, kik nem semmisülünk meg a házias élet mindennapi prózai gondjai közt, művelődésünket a férfiaktól, önöktől nyerjük, önök erős, hatalmas befolyást gyakorolnak reánk. Hanem mit csinálnak önök belőlünk ? Először is a fiatal leányokról szólok, különösen azokról, kik mint én, falusi magányban élnek. És ilyen sok van Oroszországban. A többieket egyátalán nem ismerem s azért nem