Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)
1870-02-26 / 39. szám
46 ik sz. Szombat, február 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere V. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ftkr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. BIV Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. am. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Az első Don Juan. (Az irodalomtörténetből.) Györy Vilma a-tét. Don Juan! Leírva s kimondva e két szót, bátran lehet kérdeznünk : „Van-e, ki e nevet nem ismeri ?“ Mozart örökké szép, hasoncímű dalműve, lord Byron világhírű ilynevű költeménye nagy, messze földön megismerteték e nevet a közönséggel. S a most említetteken kívül még egész sorát fölhozhatnék azon költői műveknek, melyekben a főhős gyanánt Don Juan szerepel. Azonban a mily átalánosan ismert ezen alak — kivált a föntebb nevezett feldolgozás folytán — rendesen épp oly ritkán szokott arról szó lenni, honnan merité tárgyát da Ponte, Mozart szövegének írója, s honnan vette Byron hosszú elbeszélésének magvát, melyet aztán saját tetszése szerint másított, s csapongó, dúsgazdag képzelmével oly nagyon kibővített ? S pedig midőn egy és ugyanazon tárgy, más és más országokban több külön egyén által dolgoztatik föl, habár egymástól teljesen eltérőleg is, kétségtelen, hogy az ily tárgynak megvan a maga főkútforrása, melyből az átalakítók közvetve vagy közvetlenül mindnyájan merítettek. E következő sorok, a ma már széltében ismert tárgy egy legrégibb vagy éppen legelső — önálló becsesei biró — költői feldolgozásáról akarnak megemlékezni. Don Juan épp úgy mondás alak, mint a németeknél Faust. A Don Juan-monda szülőhazája Spanyolország, a monda hősének főszereplési helye pedig ugyanez ország egyik legrégibb városa: Sevilla. S itt, e sorok írója, egy kis hajszálhasogató kitérésre vesz magának bátorságot, a név kimondását illetőleg. A Don Juan név átalánosan Don Zsuan-nak ejtetik ki, mi — ha egészen szigorúak akarunk lenni — kétségkívül téves , ugyanis a név spanyol lévén, helyes kimondása kemény h-val, bizonyára Don Juan volna. Azonban, minthogy a szokás már ama téves kiejtést otthonosítá meg mindenütt, e sorok írója távolról sem oly elbizakodott, miszerint azt hagyje, hogy az ő megjegyzése bárki által is figyelembe fog vétetni. A Don Juan-mondának állítólag van valami történeti igaz alapja.A spanyol irodalomtörténészek ugyanis azt állítják, hogy a régi Sevilla legelőkelőbb s legtekintélyesebb családai közé a Tenorio család tartozott, melynek egyik könnyelmű, ledér, ifjú tagja. Don Juan Tenorio az által tette magát hírhedtté, hogy Don Gonzalo de Ulloa, szintén magas állású férfiú leányát elcsábítá, az apát pedig egy éjjel meggyilkolá. Ulloa családja díszes márvány-emlékszobrot állíttatott a megölt családfő tiszteletére Sevillában, a franciskánusok zárdájában. Don Juan Tenoriot azonban, magas összeköttetései, minden büntetés alól kimentették. A bűnnek bántatlanul maradását a franciskánusok, vagy talán a sértett család maga, keserves szívvel nézték, s a hivatott hatalom által elmulasztott igazságszolgáltatást s a tettes megbüntetését ők ragadák magukhoz. A franciskánusok — igy mondatik — Don Juant becsalták egykor zárdájukba, hol meg is ölték, s a ledér ifjút senki többé nem látta Sevillában. A saját bíráskodásból támadható nehéz vádnak ellensúlyozására azon hít terjesztetett el aztán csakhamar a városban , hogy a kényelmű ifjú Ulboa-tak kőszobrát gúnyos szavakkal sértegeté, mire a szobor — csodás módon — karját fölemelé, a gyilkost lesújtotta, s gonosz lelkét az örök kárhozat helyére, a pokolba taszitá. Ezen ténynek, mint történeti igazságnak valósága mellett ám kezeskedjenek a föntebb említett irodalomtörténészek, mi csupán oly kapcsal akartuk felhasználni, melyhez további ismertetésünk szálait fűzhetjük. Don Juan rejtélyes eltűnése, bűnének nagysága, büntettetésének megdöbbentő módja igen alkalmas tárgyat szolgáltatott a középkor eleven s hivékeny képzelmének, hogy a magvában talán való, de csakhamar költött vonásokkal megtoldott eseményt egész mondává bővítse ki. Újabb s újabb vonások járultak Don Juan ördögi alakjának kifestéséhez, újabb s újabb bűnök költettek hozzá, mig végre az egész a féktelen, aljas érzékiség megtestesült mintaképévé kerekült ki. A mondát, mely addig csak regeszerű elbeszélések tárgyát, s pedig szélűben ismert tárgyát képezi : a színpad számára legkerekdedebben Tirso de Molina, spanyol színköltő dolgozó föl. Igaz ugyan, hogy Cueva „Infamador“ című darabjában Lope de Vega pedig „Dineros son calidad“ („Pénztisztesség“) művében szintén ezen mondát használták föl, azonban Tirso darabja mindkettőnél sokkal sikerültebbnek tartatik magában Spanyolországban is, s bárha ma már semmikép sem fognak a szimna mintaképéül ezt fölálítani, tagadhatatlan, hogy vannak e régi darabnak egyes szépségei, melyek valóban megérdemlik, hogy mind a költőről mind művéről néhány szóval megemlékezzünk. A költő életéről igen kevés bizonyos adat maradt az utókorra. Hihetőleg 1570 táján született, s mintegy ötven éves korában lépett Madridban egy szerzetbe, hol aztán mint a theologia doktora, egyházi szónok s a szerzet ügyeinek igazgatójaként szerepelt. Igazi neve Fray Gabriel Tellez volt, de színdarabjait Tirso de Molina álnéven bocsátá közbe. Hetvennégy vagy hetvennyolc éves korában halt el, az 1648-dik esztendőben. Tirso de Molina művei, tárgyaik s kidolgozásukra nézve szintén ugyanazon osztályzatokba sorozhatók, mint az akkori színirodalom darabjai átalában. T. i. vagy bonyodalmi darabok (ezeket comedias de capa y espada köpenyes és kardos színdaraboknak nevezik , a szereplők viseletéről) vagy történelmi hősiek, vagy egyházias tárgyúak. Művei 1616—1650 között jelentek meg először, öt nagy kötetben, részint Madridban, részint Tortosa, Sevilla és Valenciában. A Don Juan-mondat alapjául bíró színműve, melyet e sorokban ismertetni szándékozunk, ezen címmel jutott színpadra : „El burlador de Sevilla y convidado de Piedra. („A sevillai csábító s a kőszobor-vendég.“) Hőse Don Juan Tenorio, kinek gonosz, elvetemült, szenvedélyes, érzékies daemoni jellemét a költő valóban remekül festi. Don Juan előtt nincs semmi szent, mit ő egész hidegvérrel vak szenvedélyének föl ne áldozna,sőt végre annál édesebb lesz előtte a bűn, minél nagyobb akadályokkal kell megküzdenie. Dacossága, kényelműsége, megátalkodottsága még akkor sem hagyják el, midőn a büntetés sötét felhői már tornyosulni kezdenek feje fölött, és csak akkor lenne hajlandó a megtérésre, midőn már késő, midőn már az örvény fölött áll, mely az örök kárhozatra ragadja el magával. (Folyt, köv.) A b o é r e k. (Francia beszély.) Irta: Bréhat. (Vége.) VI. A két testvér. Ugyane nap reggelén egy szolga tudata Piettel, hogy az éjjel öt legszebb lovát megmérgezték. Már negyedszer történt ily dolog, a nélkül, hogy a bűnösre rájöttek volna. Piet magához ragadá megtöltött kétcsövű puskáját, vadászkését s dühösen elnyargalt. Midőn az itatóhoz ért, hol az éjjel megdöglött lovak hullái feküdtek, egyik kutyája egy bokorhoz futott s dühösen ugatni kezdett. Piet leszált a lóról s kezébe vette puskáját, de a várt vadállat helyett egy embert fedezett föl a vén fa odvában. Egy vén benszülött volt ez a bakonain törzsből, ki nyakán különféle ékszereket viselt, rejtélyes jegyeket, melyek a varázslót vagy a vizek orvosát jelölik. Külseje különben teljesen megfelelt annak, kit Anna a tűzvész napján a lak körül kószálni látott. Azért Piet tüstént torkon ragadá a bakonaint s fejét kettéhasitni készült, midőn ez halkan igy szólt: — Hagyj életben, s oly titkot mondok, melyet minden véreddel megfizetnél. Piet vállat vont. — Miss Annát s testvéredet illeti, — folytatá a vád. — Mit akarsz mondani ? kiálta Piet. — Ígérd meg éltemet, s mindent tudni fogsz. — Beszélj, kutya! — Megcsalnak téged, Piet Gregorius. Kondonoley virága nem neked virul; neveti szerelmedet. Mást szeret. — Hazudol ! kiálta Piet. Kiről beszélsz ? — Henrik testvéredről. — Henrikről ? — Mindkettő ifjú és szép. Szeretik egymást s téged nevetnek. — Ah ! ha igazat mondasz! Ezzel megragadd a vadat, nyergén keresztülveté és néhány pillanat múlva a boér és foglya Rondondley felé vágtatott. Ugyanezen órában Henrik és Anna a kert egyik lugasában jövő, szép terveikről beszélgettek. Egyszerre dühös vágtatást hallanak. Egy pillanat múlva Piet előttök állt. Szerencsétlen foglyát félig megfojtva hurcolt maga után. Ujjai annyira összeszokták a varázsló torkát, hogy midőn eleresztő, ez félholtan rogyott a fűbe. — Piet! — kiálta Henrik elrémülve, — mi bajod van ? Miért . . . — Hallgass ! szakitá durván félbe az ifjú boér. Tehát mindketten megcsaltatok ! — Testvérem! esküszöm......... — Pedig tudtad, mennyire szeretlek, folytatá Piet, az ifjú leányhoz fordulva. Ez gyávaság és árulás ! Mért hitetted el velem, hogy nem akarsz lenni, ha Henriket szereted ? Anna meg akará magyarázni, mint csalta ő meg önmagát, de Piet sokkal izgatottabb volt, hogy valamit megértsen. Megtöltő puskáját. Anna a két testvér közé vető magát. Ez megkettőzteté Piet dühét. — Mindkettőtöket meg kellene ölnöm, mormogd vadul. Vedd puskádat Henrik, s jöjj velem az erdőbe. — Párbaj köztünk ? kiálta Henrik, két testvér közt! — Nincs itt már testvér. Védd magad, vagy megöllek, mint a kutyát.