Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)
1870-04-01 / 67. szám
kinézéssel; régi és sötét volt az, mint a felső város minden épülete. A poros üvegszekrényben különféle tárgyak voltak össze-vissza helyzetten kirakva. Reszketve kopogtam az ajtón, s a csengetyű éles hangjára egy kis öreg emelte föl fejét, ki a gyógyszertárban ült s erősen el volt foglalva a porok szétosztásával. Csendesen forgattam ide-oda kezemben átázott kalapomat. — Mi kívánsága van ? — kérdé a gyógyszerész éles hangon. — Uram, én Claude Blouet vagyok .... Kérdőleg és türelmetlenül tekinte rám. Észrevettem, hogy nevem őt nem világosítá föl. — Én az új segéd vagyok ! — mondám erre, átadva neki nagybátyámnak, plébánosnak levelét. Maga mellé téve, a nélkül hogy fölbontaná. — Ah ! ah! igen jól van, üljön le, édes fiam, az öné leszek egy pillantás alatt. — Erre leült, s újra osztá a porokat, méregetett és irkáit. Kissé megalázva leültem egy ócska székre, s lehangolt kedélylyel elmélkedni kezdtem leendő főnökömről , a gyógyszertárról, melyben gyakornoki éveimet valók töltendő. Péchomn úr körülbelül ötven éves lehetett, de ritka fehér haja s kopott régi divatú öltözete hatvan évesnek gyanittaták. Szürke szemei csillogtak, termete kicsiny, idegesnek látszott. Arckifejezésében és mozdulataiban volt valami finomság, bizonyos nyugtalanság és dac. Hegyes orrát, pajzán nézését és gyors mozdulatait látva akaratlanul is az evetre kelle az embernek gondolnia. A gyógyszertár ugyanazon idegenszerű kinézéssel birt, mint a főnök. Magas és sötét volt az, s a fölhalmozott edények, könyvek és kitömött madarak a régi divatú gyógyszertárt mutaták. Az orvosszerek már lehettek száz évesek, az edények melyekben a kenőcsök tartottak,hamvvedrekhez hasonlitanak ; az elszáradt növények csomagokba kötözve függtek le a falakon s oly orvosságos szagot terjesztettek, mely összeszorita torkomat. Az ajtó fölötti kalitban egy bagoly hintázta magát ide-oda, s néha-néha egy panaszos hangot hallatott. Péchoin úr egészen elmerülve poraiba, megfeledkezni látszék rólam, s én átázva a reggeli esőtől, lehangolva s kedvetlenül ültem ott, s könytelt szemekkel gondoltam a plébánia konyhájának pattogó tüzére. Mig igy elgondolkozom, egyszerre érzem, hogy valami végigmászik combomon, meglepetve fölugrottam ülhelyemből s egy csúnya teknősbékát vettem észre, mely búsan mászott ide-oda, s a gyógyszertárban elszórt salátahulladékokat keresgélte . . . E percben megnyílt az ajtó s egy öreg, piros arcú szolgáló, fejkötővel fején jelent meg a küszöbön. — Anielle anyó, szólt hozzá Péchomn úr, nézze itt az új segéd, majd azután meg kell neki mutatni szobáját. Az öreg egy pillantást vete reám s észrevevé átázott ruháimat, halántékimhoz tapadt hajamat és szomorú arcomat- Haragos arckifejezése azonnal megszelídült. — Ah! — kiálta föl méltatlankodva, —• lássa Péchoin úr, milyen ember ön! A szegény fiú csontig ázott, s valóban nincs értelme, hogy itt hagyja őt dideregni a gyógyszertárban. — Átázott! — kiálta föl Péchoin úr, s az ablakra nézve, észrevéve, hogy bizony erősen szakad az eső. — Bocsánat, fiam! — Így szólt erre hazám; — menj, szárítsd meg magadat, azután ha dolgommal elkészültem, majd beszélünk ügyeidről. . . Rakj neki jó tüzet, Anielle anyó. Én követem a szolgálót, ki több, meglehetősen homályos szobán vezetett keresztül, azután egy zöldes kövekkel kirakott szűk udvaron a régi és füstös konyhába vitt, mely mindamellett barátságosabb volt a lakosztály többi részénél. Egy rettentő fatuskó már összeégett a magas kemencében, s kellemes meleget terjesztett, a szekrényen álló kőedények és a sárgarézből készült katlan barátságos szint adott neki, s egy, kedélyes hangon ütő falusi óra előbbi lakhelyemre emlékeztetett. Anielle anyó a parázsra tett néhány hasáb fát, azután kezébe véve egy vasfujtatót, erős légvonatot idézve elő, lángra gyújtá a fára. — Eredj odább Tenvisson, és hagyd az urat megmelegedni ! — mondá erre egy fehér-sárga kandúrhoz, mely a kemence mellett kényelmesen heverve aludt, s gyöngén odább lökte azt. A macska félig fölnyitá álmos szemeit, bizalmatlanul néze rám, a hátát fölborzalva, a kemence másik oldalára ment, álmát folytatni. Az öreg szolgáló ide-oda járkált, cirógatta macskáját, le-leemelgette a tűzhelyen álló fazék födelét s társalkodást iparkodott velem kezdeni, melyben azonban nem jobb terét, mint ezt utólérhetlen symphoniái bizonyítják. Mindkét nembeli készültsége összekötve, ama zenei nemben nyilatkozik, mely a kettő között némi összekötő szálat képez, t. i. a nyitányban, mely elnevezés alatt azon kisebb symphoniás zenekölteményeket értjük, melyek valamely dalmű, oratórium, egy szóval a nagyobb zenei költemények, de egyebek is, például dráma vagy valamely nagyobbszerű ünnepély bevezetéséül szoktak szolgálni. Beethoven e nembeli szerzeményeit sokkal inkább megszoktuk élvezni a hangversenyekben, mintsem irodalmilag méltányolni. Pedig e nagy szellem költői géniuszának megismerésére nem csekély világot derítenek. Azért tán nem lesz egészen érdektelen műtörténelmi elmefuttatás, ha egy szempont alatt röviden egybefoglaljuk Beethoven nyitányainak keletkezési történelmét, ez adván kezünkbe a biztos fonalat azok aeszthetikai méltánylására is. Beethoven egyetlen operájához, „Fidelio“-hoz tulajdonképen négy nyitányt irt, ámbár rendesen csak a három ismeretesről létezik említés. A „Fidelio“-hoz írt első nyitányát Beethoven maga félretette, miután a Lichnowski hercegnél tartott próbák alkalmával a mű drámai összhatásával egyátalán nem volt megelégedve. E nyitányt Haslinger közvetlenül a szerző halála után adta ki, s a 138-dik műszámot adta neki; pedig keletkezése rendjét tekintve, a 72-dik illette volna meg, mert kétségtelenül 1805 ben íratott. Ez ama nyitány, mely most az első szám alatt mint „Leonore“-nyitány, átalánosan ismert és kedvelt. Annyiban igaza volt Beethovennek, hogy ha e műnek mint nyitánynak igazi drámai hatást akart volna kölcsönözni, Florestannak a középtételben fölvett gyönyörű áriáját (Es dur 3/t) az egészszel organikusabb összefüggésbe kellett volna hoznia, s az egész cselekvényt jellemző vonásokkal mintegy a hallgató elé vezetnie, ehhez pedig ismét egészen más főthéma , szóval az egésznek más berendezése lett volna szükséges. Ezért Beethoven jobbnak látta az egészet minden javítgatás és fölforgatás helyett egyszerűen félretenni. Halála után azonban akarata ellenére is egyigen vettem részt. Keveset aludtam volt az éjjel, s a lobogó láng melegítő befolyása alatt félálomba merültem. Ezen kívül szívem még telve volt szomorúsággal elutazásom miatt, s Péchomi úr fogadtatása rám nézve fagyasztó volt. Hozzá lévén szokva a falusi kedélyes és szabad élethez, kérdem magamtól, mit fogok majd mívelni e sötét, fogházszerü lakban ? Fáztam azon gondolatnál, hogy legszebb éveimet e gyógyszerekkel teli edények, e régiségek, egy már idős főnök s egy szolgáló között kellene leélnem, kik erőlködni fognak, hogy én is hozzászokjam az ő őrült szokásaikhoz, s hogy megöregedjem a nélkül, hogy azokon bármit változtassak. Oh! gondolom magamban, miért cseréltelek föl te Louppy völgye, s ti a Dieu-s’en-souvienne erdő fái, miért hagytalak el titeket, és jöttem e szomorú helyre, hol megöl az unalom ? E közben azonban fölülkerekedett az ész. — Eh! Claude, — mondom magamban, — ne légy gyermek. Te árva vagy, s életedet kell fönntartanod. Elég baj már az is, hogy nagybátyád, a jó ember, kénytelen volt eladni legszebb misemondó ruháját, hogy elláthasson költséggel, midőn kimegy a világba. Gondolj az ő szívfájdalmára, melyet érezne, ha viszszatérnél mint tanulatlan ember ! " Eddig értem magánbeszélgetésemben, midőn a konyha ajtaja hirtelen megnyílt s utat nyitott egy körülbelül tizennyolc esztendős leánykának. Hirtelen megállt kissé meglepetve, midőn engem a kemence sarkában látott, s én részemről szintén megijedve állottam föl. Karcsú volt, anélkül, hogy törékeny lenne; szőke haja, kissé fáradt arcszine, szép, piros ajkai és barnás szemei voltak. — Nanine, — mondá a szolgáló, —ez úz atyjának új segédje. — Azután hozzám fordúlva, e szavakkal mutatá be a megszólítottat: — Ez a mi kisasszonyunk. A leányka viszonza üdvözletemet, s mosolygott. E mosoly világánál sötét eszméim mind elröpültek. Megfeledkeztem a nedves udvarról, a rendetlen gyógyszertárról, a rögeszmés gyógyszerészről; nem láttam egyebet, mint e gyönyörű piros ajkakat, melyek mögött hófehérségü fogak tündököltek, e szemeket, melyekben a mosoly visszasugárzott, mint a fényes napsugár a forrás vizében. Egészen fölvidúltam s nem gondoltam másra, mint hogy Péchomi úrnak vendége maradhassak. (Folyt, kör.)lönben szép nyitány ismét föltámadt, s a sok tűz és eredeti üdeség miatt, mely e nyitánynak ha nem is drámai, de mindenesetre költői hatást kölcsönöz, egyike lett legkedvencebb hangverseny-nyitányainknak. Miután az elsőt így félretette, még ugyanazon évben (1805-ben) megírta a másodikat, hasonlókig C-dúrban, hogy az opera nemsokára történő színrehozatalánál készen legyen vele. Kétségkívül ez a legnagyszerűbb és leggeniálisabb mind a négy közül, s ez az, mely a tulajdonképeni katasztrófa méltó bevezetéséül, most az első és második felvonás között szokott előadatni, s a közönséget mindannyiszor lelkesült tapsokra ragadja. Azonban, részint mivel a kevésbé zeneértők e koloszszális mű valódi mélységébe csak nehezen tudtak behatolni, s igy sokak előtt érthetetlennek tűnt föl, részint pedig mivel mások túl hosszúnak s ezáltal egyes részét vontatottnak találták, majd ismét az előadó művészek panaszkodtak, különösen a fúvóhangszerek részeinek nehézsége és tiszta kivihetlensége ellen: mindez sok boszúság közt arra indította Beethovent, hogy e nyitányát átdolgozza, s így született a harmadik C-dúrban, s ez az általam említett egészen ismeretlen mű. E nyitány is egészen drámai alapra van fektetve. A bevezetés s a két főtéma ugyanaz, mi az előbbiben, de azon cél, hogy rövidebb és tömöttebb zenei művet hozzon létre, több —és pedig lényegesebb —változtatást tett szükségessé, mely azonban nem ütött ki a mű előnyére. Végtére Beethoven belátta, vagy jobban mondva : önkénytelenül érezte, hogy a remekművön nem lehet rövidíteni a nélkül, hogy csonkítás ne legyen a vége, azért — hogy az előbb említett igényeknek mégis megfeleljen — 1814-ben még egy negyediket is írt, egészen újat (E-durban */*), és ez a legismertebb valamennyi között , mely „Fidelio-nyitány“ név alatt az opera bevezetéséül szokott előadatni. Valódi nagyszerűségben a föntebb említett nagy „Leonore-nyitány“-t, (a másodikat C-durban) ez sem éri utól, mert nem találjuk föl benne a cselekvény befolyását oly finoman jelezve, mint a minő tisztán s világosan amabban tárul föl előttünk. De azért ez is nagy mértékben drámai, és sajátságos eredetisége Beethoven nyitányai. 1. (A négy Leonóra-nyitány. — István király. — Athénéi romok. — Zur Namens-Feier.) (P. G.) Ha Mozart művészi egyéniségében méltó okunk van csodálni azt az összes művészetek történelmében ritka jelenséget, hogy művei, legkoraibb ifjúságától kezdve, azonnal a művészeti tökéletesség minden bélyegével fölruházva kerültek ki teremtő kezéből, s pedig nem csak az egyes eszmék üde eredetiségét és tiszta fölfogását tekintve, hanem az egésznek bevégzett kerekdedségét és a formák fölötti bölcs és higgadt önuralmát is, mely rendesen csak tartós munkásság és érett tapasztalás eredménye szokott lenni, úgy bizonyosan még ritkább és még bámulandóbb az oly jelenség, ha a művész a művészet egy bizonyos nemében egyetlen művet, nem csak kora műveltségének teljes színvonalán álló remekművet teremt, hanem ez egyetlen művet mint úttörő, ama művészeti ágnak új irányt szab, és pedig korát túlhaladó oly reformátori erővel, melyet csak a későbbi nemzedék képes kellőleg méltányolni. Ezt tette a drámai zene terén Beethoven, egyetlen operájával : „Fidelio“-jával. De még más tekintetben is nagyon különbözik Beethoven művészi egyéniségének kifejlődése a Mozartétól. Mindkettő a zongorajátékban való tökéletesség megszerzésével kezdte zenei kiképeztetését, de míg Mozart ezzel egyidejűleg, legkoraibb ifjúságától kezdve a zeneszerzés és hangszerelés minden titkaiba bevezettetett, ésannyira, hogy minden zenei formákban és szylnemekben jókorán teljes otthonosságot szerzett, addig Beethovent ifjúságában kizárólag csak zongora- és orgonajátszóvá képezték, sőt mi több, rendszeres zeneszerzési és hangszerelési tanulmányokban életének 22-dik évéig nem is részesült. És ime, e nagy szellem nem elégelvén meg egy vagy néhány hangszer korlátolt körét, oly gyorsan be tudott hatni a hangszerelés csodás titkaiba, annyira el tudta sajátítani ennek legbensőbb lényegét, hogy költői géniusza épp a nagy zenekar óriási hangtömegeiben keresi kifejezéseinek legalkalma 282