Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)

1870-04-01 / 67. szám

kinézésse­l; régi és sötét volt az, mint a felső város­­ minden épülete. A poros üvegszekrényben külön­féle tárgyak voltak össze-vissza helyzetten kirakva. Reszketve kopogtam az ajtón, s a csengetyű éles hangjára egy kis öreg emelte föl fejét, ki a gyógy­szertárban ült s erősen el volt foglalva a porok szét­osztásával. Csendesen forgattam ide-oda kezemben átázott kalapomat. — Mi kívánsága van ? — kérdé a gyógysze­rész éles hangon. — Uram, én Claude Blouet vagyok .... Kérdőleg és türelmetlenül tekinte rám. Észre­vettem, hogy nevem őt nem világosítá föl. — Én az új segéd vagyok ! — mondám erre, átadva neki nagybátyámnak, plébánosnak levelét. Maga mellé téve, a nélkül hogy fölbontaná. — Ah ! ah! igen jól van, üljön le, édes fiam, az öné leszek egy pillantás alatt. — Erre leült, s újra osztá a porokat, méregetett és irkáit. Kissé megalázva leültem egy ócska székre, s lehangolt kedélylyel elmélkedni kezdtem leendő főnökömről , a gyógyszertárról, melyben gyakor­noki éveimet valók töltendő. Péchomn úr körülbelül ötven éves lehetett, de ritka fehér haja s kopott régi divatú öltözete hatvan évesnek gyanittaták. Szürke szemei csillogtak, termete kicsiny, idegesnek látszott. Arckifejezésében és mozdulataiban volt va­lami finomság, bizonyos nyugtalanság és dac. He­gyes orrát, pajzán nézését és gyors mozdulatait látva akaratlanul is az evetre kelle az embernek gondolnia. A gyógyszertár ugyanazon idegenszerű kinézéssel birt, mint a főnök. Magas és sötét volt az, s a fölhalmozott edények, könyvek és kitömött ma­darak a régi divatú gyógyszertárt mutaták. Az or­vosszerek már lehettek száz évesek, az edények me­lyekben a kenőcsök tartottak,hamvvedrekhez hason­­litanak ; az elszáradt növények csomagokba kötözve függtek le a falakon s oly orvosságos szagot terjesztet­tek, mely összeszorita torkomat. Az ajtó fölötti kalit­­ban egy bagoly hintázta magát ide-oda, s néha-néha egy panaszos hangot hallatott. Péchoin úr egészen elmerülve poraiba, megfeledkezni látszék rólam, s én átázva a reggeli esőtől, lehangolva s kedvetle­nül ültem ott, s könytelt szemekkel gondoltam a p­lébánia konyhájának pattogó tüzére. Mig igy el­gondolkozom, egyszerre érzem, hogy valami végig­mászik combomon, meglepetve fölugrottam ülhe­­lyemből s egy csúnya teknősbékát vettem észre, mely búsan mászott ide-oda, s a gyógyszertárban elszórt salátahulladékokat keresgélte . . . E percben megnyílt az ajtó s egy öreg, piros arcú szolgáló, fejkötővel fején jelent meg a küszö­bön. — Anielle anyó, szólt hozzá Péchomn úr, nézze itt az új segéd, majd azután meg kell neki mutatni szobáját. Az öreg egy pillantást vete reám s észrevevé átázott ruháimat, halántékimhoz tapadt hajamat és szomorú arcomat- Haragos arckifejezése azonnal megszelídült. — Ah! — kiálta föl méltatlankodva, —• lássa Péchoin úr, milyen ember ön! A szegény fiú csontig ázott, s valóban nincs értelme, hogy itt hagyja őt dideregni a gyógyszertárban. — Átázott! — kiálta föl Péchoin úr, s az ab­lakra nézve, észrevéve, hogy bizony erősen szakad az eső. — Bocsánat, fiam! — Így szólt erre hazám; — menj, szárítsd meg magadat, azután ha dolgom­mal elkészültem, majd beszélünk ügyeidről. . . Rakj neki jó tüzet, Anielle anyó. Én követem a szolgálót, ki több, meglehetősen homályos szobán vezetett keresztül, azután egy zöldes kövekkel kirakott szűk udvaron a régi és füstös konyhába vitt, mely mindamellett barátságosabb volt a lakosztály többi részénél. Egy rettentő fatuskó már összeégett a magas kemencében, s kellemes meleget terjesztett, a szekrényen álló kőedények és a sárga­rézből készült katlan barátságos szint adott neki, s egy, kedélyes hangon ütő falusi óra előbbi lakhe­lyemre emlékeztetett. Anielle anyó a parázsra tett néhány hasáb fát, azután kezébe véve egy vasfujta­­tót, erős légvonatot idézve elő, lángra gyújtá a fára. — Eredj odább Tenvisson, és hagyd az urat megmelegedni ! — mondá erre egy fehér-sárga kan­dúrhoz, mely a kemence mellett kényelmesen hever­ve aludt, s gyöngén odább lökte azt. A macska félig fölnyitá álmos szemeit, bizal­­matlanul néze rám, a hátát fölborzalva, a kemence másik oldalára ment, álmát folytatni. Az öreg szol­gáló ide-oda járkált, cirógatta macskáját, le-leemel­­gette a tűzhelyen álló fazék födelét s társalkodást iparkodott velem kezdeni, melyben azonban nem jobb terét, mint ezt utólérhetlen symphoniái bi­zonyítják. Mindkét nembeli készültsége összekötve, ama zenei nemben nyilatkozik, mely a kettő között némi összekötő szálat képez, t. i. a nyitányban, mely elnevezés alatt azon kisebb symphoniás zeneköltemé­nyeket értjük, melyek valamely dalmű, oratórium, egy szóval a nagyobb zenei költemények, de egye­bek is, például dráma vagy valamely nagyobbszerű ünnepély bevezetéséül szoktak szolgálni. Beethoven e nembeli szerzeményeit sokkal in­kább megszoktuk élvezni a hangversenyekben, mintsem irodalmilag méltányolni. Pedig e nagy szel­lem költői géniuszának megismerésére nem csekély világot derítenek. Azért tán nem lesz egészen érdek­telen műtörténelmi elmefuttatás, ha egy szempont alatt röviden egybefoglaljuk Beethoven nyitányai­nak keletkezési történelmét, ez adván kezünkbe a biztos fonalat azok aeszthetikai méltánylására is. Beethoven egyetlen operájához, „Fidelio“-hoz tulajdonképen négy nyitányt irt, ámbár rendesen csak a három ismeretesről létezik említés. A „Fidelio“-hoz írt első nyitányát Beethoven maga félretette, miután a Lichnowski hercegnél tartott próbák alkalmával a mű drámai összhatásá­val egyátalán nem volt megelégedve. E nyitányt Haslinger közvetlenül a szerző halála után adta ki, s a 138-dik műszámot adta neki; pedig keletkezése rendjét tekintve, a 72-dik illette volna meg, mert kétségtelenül 1805 ben íratott. Ez ama nyitány, mely most az első szám alatt mint „Leonore“-nyitány, átalánosan ismert és ked­velt. Annyiban igaza volt Beethovennek, hogy ha e műnek mint nyitánynak igazi drámai hatást akart volna kölcsönözni, Florestannak a középtételben föl­vett gyönyörű áriáját (Es dur 3/t) az egészszel orga­­nikusabb összefüggésbe kellett volna hoznia, s az egész cselekvényt jellemző vonásokkal mintegy a hallgató elé vezetnie, ehhez pedig ismét egészen más főthéma , szóval az egésznek más berende­zése lett volna szükséges. Ezért Beethoven jobbnak látta az egészet minden javítgatás és fölforgatás he­lyett egyszerűen félretenni. Halála után azonban akarata ellenére is e­gy­igen vettem részt. Keveset aludtam volt az éjjel, s a lobogó láng melegítő befolyása alatt félálomba me­rültem. Ezen kívül szívem még telve volt szomorúság­gal elutazásom miatt, s Péchomi úr fogadtatása rám nézve fagyasztó volt. Hozzá lévén szokva a falusi kedélyes és szabad élethez, kérdem magamtól, mit fogok majd mívelni e sötét, fogházszerü lakban ? Fáztam azon gondolatnál, hogy legszebb éveimet e gyógyszerekkel teli edények, e régiségek, egy már idős főnök s egy szolgáló között kellene leélnem, kik erőlködni fognak, hogy én is hozzászokjam az ő őrült szokásaikhoz, s hogy megöregedjem a nélkül, hogy azokon bármit változtassak. Oh! gondolom ma­gamban, miért cseréltelek föl te Louppy völgye, s ti a Dieu-s’en-souvienne erdő fái, miért hagytalak el titeket, és jöttem e szomorú helyre, hol megöl az unalom ? E közben azonban fölülkerekedett az ész. — Eh! Claude, — mondom magamban, — ne légy gyermek. Te árva vagy, s életedet kell fönntartanod. Elég baj már az is, hogy nagybátyád, a jó ember, kénytelen volt eladni legszebb misemondó ruháját, hogy elláthasson költséggel, midőn kimegy a világba. Gondolj az ő szívfájdalmára, melyet érezne, ha visz­­szatérnél mint tanulatlan ember ! " Eddig értem magánbeszélgetésemben, midőn a konyha ajtaja hirtelen megnyílt s utat nyitott egy körülbelül tizennyolc esztendős leánykának. Hirte­len megállt kissé meglepetve, midőn engem a ke­mence sarkában látott, s én részemről szintén meg­ijedve állottam föl. Karcsú volt, a­nélkül, hogy töré­keny lenne; szőke haja, kissé fáradt arcszine, szép, piros ajkai és barnás szemei voltak. — Nanine, — mondá a szolgáló, —ez úz atyjának új segédje. — Azután hozzám fordúlva, e szavakkal mutatá be a megszólítottat: — Ez a mi kisasszonyunk. A leányka viszonza üdvözletemet, s mosolygott. E mosoly világánál sötét eszméim mind elröpültek. Megfeledkeztem a nedves udvarról, a rendetlen gyógyszertárról, a rögeszmés gyógyszerészről; nem láttam egyebet, mint e gyönyörű piros ajkakat, me­lyek mögött hófehérségü fogak tündököltek, e sze­meket, melyekben a mosoly visszasugárzott, mint a fényes napsugár a forrás vizében. Egészen fölvidúl­­tam s nem gondoltam másra, mint hogy Péchomi úr­nak vendége maradhassak. (Folyt, kör.)­lönben szép nyitány ismét föltámadt, s a sok tűz és eredeti üdeség miatt, mely e nyitánynak ha nem is drámai, de mindenesetre költői hatást kölcsö­nöz, egyike lett legkedvencebb hangverseny-nyitá­nyainknak. Miután az elsőt így félretette, még ugyanazon évben (1805-ben) megírta a másodikat, hasonló­kig C-dúrban, hogy az opera nem­sokára történő színrehozatalánál készen legyen vele. Kétségkívül ez a legnagyszerűbb és leggeniálisabb mind a négy közül, s ez az, mely a tulajdonképeni katasztrófa méltó bevezetéséül, most az első és második felvonás között szokott előadatni, s a közönséget mindannyi­szor lelkesült tapsokra ragadja. Azonban, részint mivel a kevésbé zeneértők e koloszszális mű valódi mélységébe csak nehezen tud­tak behatolni, s igy sokak előtt érthetetlennek tűnt föl, részint pedig mivel mások túl hosszúnak s ezáltal egyes részét vontatottnak találták, majd ismét az előadó művészek panaszkodtak, különösen a fúvó­­hangszerek részeinek nehézsége és tiszta kivihetlen­­sége ellen: mindez sok boszúság közt arra indította Beethovent, hogy e nyitányát átdolgozza, s így szü­­letett a harmadik C-dúrban, s ez­­ az általam emlí­tett egészen ismeretlen mű. E nyitány is egészen drámai alapra van fektetve. A bevezetés s a két fő­­t­éma ugyanaz, mi az előbbiben, de azon cél, hogy rövidebb és tömöttebb zenei művet hozzon létre, több —és pedig lényegesebb —változtatást tett szük­ségessé, mely azonban nem ütött ki a mű előnyére. Végtére Beethoven belátta, vagy jobban mond­va : önkénytelenül érezte, hogy a remekművön nem lehet rövidíteni a nélkül, hogy csonkítás ne legyen a vége, azért — hogy az előbb említett igényeknek mégis megfeleljen — 1814-ben még egy negyediket is írt, egészen újat (E-durban */*), és ez a legismer­tebb valamennyi között , mely „Fidelio-nyitány“ név alatt az opera bevezetéséül szokott előadatni. Valódi nagyszerűségben a föntebb említett nagy „Leonore-nyitány“-t, (a másodikat C-durban) ez sem éri utól, mert nem találjuk föl benne a cselekvény befolyását oly finoman jelezve, mint a minő tisztán s világosan amabban tárul föl előttünk. De azért ez is nagy mértékben drámai, és sajátságos eredetisége Beethoven nyitányai. 1. (A négy Leonóra-nyitány. — István király. — Athénéi romok. — Zur Namens-Feier.) (P. G.) Ha Mozart művészi egyéniségében méltó okunk van csodálni azt az összes művészetek törté­nelmében ritka jelenséget, hogy művei, l­egkoraibb ifjúságától kezdve, azonnal a művészeti tökéletesség minden bélyegével fölruházva kerültek ki teremtő kezéből, s pedig nem csak az egyes eszmék üde ere­detiségét és tiszta fölfogását tekintve, hanem az egész­nek bevégzett kerekdedségét és a formák fölötti bölcs és higgadt önuralmát is, mely rendesen csak tartós munkásság és érett tapasztalás eredménye szokott lenni, úgy bizonyosan még ritkább és még bámulandóbb az oly jelenség, ha a művész a művé­szet egy bizonyos nemében egyetlen művet, nem csak kora műveltségének teljes színvonalán álló re­mekművet teremt, hanem ez egyetlen művet mint úttörő, ama művészeti ágnak új irányt szab, és pedig korát túlhaladó oly reformátori erővel, melyet csak a későbbi nemzedék képes kellőleg méltányolni. Ezt tette a drámai zene terén Beethoven, egyetlen operá­jával : „Fidelio“-jával. De még más tekintetben is nagyon különbözik Beethoven művészi egyéniségének kifejlődése a Mo­zartétól. Mindkettő a zongorajátékban való tökéle­tesség megszerzésével kezdte zenei kiképeztetését, de míg Mozart ezzel egyidejűleg, legkoraibb ifjúsá­gától kezdve a zeneszerzés és hangszerelés minden titkaiba bevezettetett, ésannyira, hogy minden zenei formákban és szylnemekben jókorán teljes otthonos­ságot szerzett, addig Beethovent ifjúságában kizáró­lag csak zongora- és orgonajátszóvá képezték, sőt mi több, rendszeres zeneszerzési és hangszerelési ta­nulmányokban életének 22-dik évéig nem is része­sült. És ime, e nagy szellem nem elégelvén meg egy vagy néhány hangszer korlátolt körét, oly gyorsan be tudott hatni a hangszerelés csodás titkaiba, annyira el tudta sajátítani ennek legbensőbb lénye­gét, hogy költői géniusza épp a nagy zenekar óriási hangtömegeiben keresi kifejezéseinek legalkalma­ 282

Next