Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)
1870-04-08 / 73. szám
73-dik sz. Péntek, április 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Barna Pista. (Népköltemény.) Kecskeméti hús csárdába Barna Pista táncát járja. Járja, várja kis angyalját Kocsmárosné szőke lányát. „Kocsmárosné, gyöngyvirágom, Kis lánykáját igen várom, Nem kérem én kezét nagyon, Csak egy szives csókot adjon “ De hiába járja, várja, Eldugták azt hamarjába. „Lányom, kicsiny vagy te ennek, Hónaljig érsz a legénynek!“ De a kis lány szeretgeti, Ablakon át lesegeti, Ha egy-két nap nem láthatja, Éjjel ágyát teli sírja. Egyszer azt a hús hirt hozták: Barna Pistát halva látták, A lány erre sirva fakadt, Szegény szíve meg is szakadt. Azóta a hús csárdának Ablakai nyitva állnak, Sem ajtaja, sem ablakja, A szél őket ott siratja. Hej barátom, ne menj arra, Mert a szived meghasadna, A szél mindig azt susogja: Barna Pista, szőke Anna. Nem kell siratni már őket, Mert ők virágokká nőttek, Föld alattuk, fölöttük is — Eddig talán nevettek is ! A lévita köpönyege. (Elbeszélés.) Írta: Györy Vilmos. (Folytatás.) Timotheus bent volt már meleg szobácskájában, midőn a kurátor úr egy kendővel leborított tányérban hozta be hozzá az offertoriumot, a hívek által adott krajcárokat. Ezeket mindig a lévita szobájában szokták összeszámolni, s azután eltenni a gyülekezet „kasszájába“, mely egy rozzant ládácskában, nagyobb biztosság okáért, a községházánál állott. — Ma ugyan szép közönségünk volt — mondá a gondnok, mosolygó arccal csördítve meg a krajcárokat a tányéron, — hanem az igaz, hogy tiszteletes tanító uram is kitett magáért. Isten éltesse. Bizony szépen összeszedte. Timotheus szerényen meghajlotta magát. — Igazán sokan voltak a templomban, — mondá, a beszédet magáról s prédikálásáról elhárítva, — nem is voltunk még ennyien, mióta én itt vagyok. — Szép az idő — viszontá a gondnok — meg karácsony van. Ma csak eljön minden keresztény ember, a ki teheti. Még a szomszéd faluból is átjöttek. Lottika is itt volt — szegény. A kurátor mosolygott. — Lottika ? — kérdé Timotheus nem éppen érdektelenül, — ki az ? — Hát nem ismeri ? Ugyan ! A ki ott az első padban ült. — Középeit ? • — Nem az! szélről, gyászruhában. Hogy nem emlékszik rá! Lottika, a megboldogult öreg tanítónk leánya. — Én ugyan meg nem ismertem, — mondá Timotheus kissé lehangoltabban — pedig mikor próbán itt voltam, láttam. De nem anyjával jött? — Nem ám, — felelt a kérdezett, — akivel jött, az az özvegy Tollasi Ferencné volt, meg annak a leánya, Róza. Róza! Tehát a szép leány neve — Róza. — Az öreg Tollasi az uradalomnál szolgált, — folytatá a gondnok kérdezetlenül is. — Három esztendeje, hogy meghalt, özvegye azóta itt lakik leányával, Kutason, a szomszéd faluban. Ha nem lesz azok kissé szegények —• a szegények ! Isten tudja, de úgy látszott, mintha Timotheus arcán e szavakra valami szokatlan elevenség, öröm futott volna át. Úgy volt-e valóban ? nem merném bizonyosan állítani. Szóval legalább, nem árult el semmit. E néhány pillanatig tartó párbeszéd után gondnok és lévita a krajcárok számításához fogtak. Volt a tányérkában forgalomból kiment régi krajcár is, mit valami szűkmarkú ember vetett bele; ezt a gondnok nehezteléssel lökte félre. Hivatalnoki hűségét azonban annyival kellemesebben lepte meg egy ezüst hatos, egyetlen az egész tányérban, mely vörös krajcár társai közül előcsillant. — Ezt a Béla tette bele, — mondá a gondnok, külön helyezve az ezüst hatost. — Gavallér ember! — Ki az a Béla ? — kérdé Timotheus közönynyel. — Uradalmi ispán a Barlangos majorban. Jó mulató, hires táncos, szörnyű világ embere, hanem gavallér gyerek. Az jött be legutójára, abban a rókaprémes köpönyegben. Timotheust ez a tárgy, ez az egyén nem érdekelte. Segítette a krajcárokat számítani. Nem sok fáradságba került, össze volt számítva mind a százötven vagy hatvan darab. Sátorosünnepi nagy összeg Kerekhalmán. A gondnok diadalmas arccal vitte a kasszába. Mikor aztán Timotheus egyedül maradt, lelkében mintegy önkénytelenül a szép leánynak vonzó képe merült föl újólag. — Róza! — mondá elgondolkodva. — Róza ? ! Úgy rémlik előttem, mintha e nevet hallottam volna itt már valamikor. De hol ? mikor ? Töprenkedett. — Ahá ! — kiálta föl végre homlokára ütve, s előbb a szoba egyik sarkába, nyomban aztán a ke-mence vállára tekintve. Azon a levéldarabon, a mit megérkezésem estéjén ott a sarokban találtam s melynek olvasásakor gyertyám magától elaludt. Mi is volt azon a levélen ? Ha jól emlékszem, valami köpönyegről tett említést. Nem e Lottinak írta „barátnője Róza,akivel ma templomba is együtt jöttek ? Lám, az a darab levél! Rózát, úgy látszik, megtaláltam már, de hát a köpönyeget ? HL A köpönyeg megvan. A sors úgy akarta, hogy Timotheus látogatást tegyen megboldogult elődjének özvegyénél. Az özvegynek még valami követelése volt férje után a gyülekezeten, mely ügyben a két fél között, az új lévitának kellett egyeztetőül közbenjárnia. Az özvegy asszonyság a szomszéd falucskába vonult férje halála után, s ott bérelt magának egy kis házikót, melynek első szobácskáját boltocskává alakította át, melyben holmi aprólékos cikkekkel kereskedést nyitott, s e mellett még leányaival együtt másoknak varrogatva, ily szegényes és küzdelmes módon tengették éltüket. Az özvegy asszony sokat siránkozott Timotheus előtt, keserves szavakban panasztá el gyászos sorsát, kikelt az emberek hálátlansága és szívtelensége ellen, szemeit törülgette folytonosan, hanem a mellett szakadatlan figyelemmel kísérte Timotheus minden mozdulatát és tekintetét s arca mindig derültebbé jön, valahányszor ez Lotti kisasszonyra pillantott. Az anya kifogyhatlan volt Lányának dicséretében. — Lottikám nélkül régen a sírban volnék magam is, — mondá az anya szemeihez nyúlva — s nem azért mondom, mert az én leányom, de akárkié volna is, elmondanám, hogy az a férfi szerencsésnek tarthatná magát, akinek ez lenne a felesége. Ha Timotheus elhitte volna, talán mégis megvigasztalódik vola az édesanya, s nem ment volna egyenesen a sírba. De hiába, a szívnek nem lehet parancsolni s Timotheus valami különös vonzalmat nem tudott érezni Lottika iránt. Nyájas, figyelmes volt a kisasszonyhoz, beszédbe eredt vele közönyös tárgyakról, mikre bárha Lottika igen kevéssé megnyerő affektált modorban felelt, mind a mellett úgy látszék, azt hivé magáról hogy ez igen jól áll neki, s kedvessé teszi mások szemeiben. Az ilyen beszélgetés egy, kissé félszeg modorú fiatal ember, s csekély szépség mellett is tetszeni vágyó, affektáls leányka között nem igen nyújt valami nagyon vonzó képet. A nem érdekelt szemlélő hamar beleunna hallgatásába s boszankodnék is; de az anya, ki mindig remél s leányának javát kívánja, nem érdektelen szemlélő; az özvegy sem bele nem unt tehát, sem nem boszankodott, sőt örült s oly sokáig tartóztatá a fiatal embert, hogy az öt annyi időt is tölte a háznál már a legelső látogatáskor, mint a mennyi a szándékolt félhivatalos ügy érdekében szükségeltetett. E hosszasabb időzés alatt nyílt alkalma Timotheusnak arra is, hogy elég ügyesen s föltünést nem okozva, Rózára vigye át a beszélgetést. (Folyt. köv.) Claude Blouet szenvedései. Theuriet francia beszélye. (Folytatás.) Már hajnalban, egész sápadtan, bementem a gyógyszertárba, s mihelyt elég világos volt, Péchomn úr könyvei között keresgéltem olyanokat, melyek fülbajokat tárgyaltak. Ez időtől kezdve az orvosi könyvek olvasása képezte munkám legfőbb részét. Azonban ahelyett, hogy könnyített volna levertségemen e foglalkozás, szaporitá aggodalmaimat, s újabb álmatlan éteket okozott. Olvasás közben azt hivem, hogy mind.g.on bajókkal el vagyok halmozva, melyekről olvastam, s nyolc nap lefolyása alatt észrevettem, hogy süketségem növekszik, ahelyett, hogy kisebbednék. Legfőbb igyekvésem az volt, úgy viselni magamat, hogy senki se vegyen észre semmit. Szerencsémre a mitől leginkább féltem, t. i. a Grodard orvos előtti föltünéstől, ez elmaradt, miután ő néhány hétre elutazott, s az első napokban könnyű volt semmit észre nem vétetnem. Igen szórakozott valék, s midőn mást tettem