Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)
1870-05-01 / 92. szám
legidősebb nő, szívélyesen magához ölelve a leányt, s aztán hasonló nyájassággal ennek anyját. — Az istenért, kedves mama ! — suttogá Clotilde , — fizesd ki mihamarabb azt az embert ! A szép asszony valóban csaknem megfeledkezett adósságáról s szemrehányást tett magának, hogy csak egyetlen percre is megfeledkezett kötelezettsége felöl. — Kedves Thusnelda! Van nálad aprópénz ? — kérdé sürgetve. De az e néven szólított koros nő kénytelen volt bevallani, hogy ő lesz elfelejtett pénzt venni magához. Azonban Frigyes inasnál mindig volt rendelkezésre álló pénz. De fájdalom ! Frigyes már a kocsihoz ment a bőröndökkel, s hamarjában nem lehetett előkeríteni. — Okvetlenül pénzt kell szerezni, vagy váltani ! — szólt a szép asszony. — Nos akkor add ide azt a bankjegyet, majd fölváltatom én a pénztárnál ! — szólt Thusnelda. — A koros nő, mint legtapasztaltabb, átvette a pénzjegyet s az épület felé irányzó lépteit, a nélkül, hogy még csak gyanította volna is, mi baj van. Mig ő méltóságteljes léptekben a pénztárhoz ért, éles fütty hangzott föl s a vonat tovarobogott. Egy fiatal fő ■ volt még egyszer látható és egy kalappal való üdvözlés, s a közelebbi pillanatokban már csak a kocsik távolodó neszét lehetett még hallani. Mikorra Thusnelda e nagysága egy tele marok tallérral visszatért, mint két élő szobrot találta anyát és lányt, kik meredt szemmel tekintettek a tovarobogó vonat után. — Mi bajotok, gyermekek ? — kérdé az agg nő, — miért vágtok oly szomorú képet ? Csak most jött a rettenetes eset tudomására , jelesen, hogy a nők a reggeli órával a fiatal diáknak adósai maradtak. Thusnelda elkezdett kacagni míg Clotilde, ki mélyen megalázva érezte ezáltal magát, csaknem sírásra fakadt. — Nos, a fiatal ember majd ismét előkerül valahonnan ! — vigasztalá Thusnelda. — Azután, ha ti vele társalgásba ereszkedtetek, kétségkívül tudatta veletek nevét. A mama mindenfelé keresgélt, a földön és zsebeiben. — Hiszen a búcsúzáskor átadta névjegyét. De hová lehetett az ? Én a nevét sem olvastam el, és így azt sem tudom, kinek vagyok adósa. Én istenem! Annak a szegény fiúnak, mint láttam, nagyon szűk költsége volt, és valóban nyomasztó most rám nézve az a tudat, hogy az ő költségére étkeztem. A szép asszonyon e hallatlan eset miatt nagyon látszott a szomorúság. Gyakorlatias nőnek egyltalában nem lehetett őt tartani. Máskor, útközben Thusnelda kisasszony, az ő barátnője, vagy a mindenben jártas és ügyes inas mindenféléről gondoskodott, mig most más intézkedett azokról s nem volt hiány pénzben, százféle apróságban, például esernyőkben, táskákban, kendőkben ; volt mindenből annyi, hogy irtózott azoknak szerbe számba szedésétől is. Csak az aprópénz hiányzott — és ő egy ismeretlen diáknál adósságot csinált! Ha a távírás eszükbe jutott volna, nyomasztó lelkiismeretükön valamikép csak könnyíthetendettek, de ők erre nem is gondoltak, s Thusnelda kisasszony sem volt képes nekik e tekintetben tanácsolni. De mégsem tudta megállani, hogy ne nevessen, s azáltal végre fiatalabb barátnőjét is nevetésre indítá. Csak Clotilde maradt komor. Ő méltóságában érezte magát megsemmisítve s meg nem foghatta azt a rettentő könnyelműséget, melylyel a mama és a néni e lealázó esetet vették. Kényelmes kocsiban utaztak tovább a nők a hegyoldalban fölfelé, s a nem a legjobb karban tartott országúton Klarenthalba érkeztek. Meglehetősen komor tekintetű régi vár volt ez. Környezetét egy elvadult park képezé. Csak a kert közelében volt arra némi gond fordítva, de e rész sem nagyon ajánlá még magát, mert kora tavasz, ápril közepe volt, s a természet nagyon hátramaradt újjászületésében. A szép asszony, kit itt csak egyszerűen Valantinenek hallunk említeni, még nem ismerte e birtokát. Nem régi családi vár volt ez. Boldogult férje vette eroszul kezelt és pusztulásnak indult birtokot, hogy azt helyrehozhassa. Azonban terveiben hirtelen halála akadályozta meg. Valentinere nézve nagyon kényelmetlen birtok volt ez, részint mivel nem érdekelte magát, és nem is értett a gazdászathoz. Számtalanszor túl is akart máradni e birtokán, de vevők sehogy sem akartak nála jelentkezni. A fővárosban lakó ügynöke szerencsétlen örökségnek nevezte ezt, amennyiben e jószág évenkint többe került, mint a mennyit jövedelmezett. Valentinénak nem kellett egyébiránt aggódnia , miből él meg, mert szerencsére többi birtoka után szép jövedelemben részesült s különben is jólétben növekedvén föl, soha sem gondolt komolyan arra, hogy lehetne vagyonát megkétszereznie. Ő sokat költhetett és sokat is költött, a nélkül azonban, hogy pazarló lett volna. A fővárosból, hol állandó lakást tartott, minden évben egyszer Brüsselbe utazott, hol ő, mások rábeszélésére, leányát egy nevelőintézetben képezteté. Hogy ekképpen gyermekétől távol kellett lennie, gyakran el elbúslakodott, de mindenki csak a legnagyobb dicsérettel halmozta el ama növeldét, s lebeszélték, hogy onnan gyermekét kivegye, mielőtt ott teljes kiképeztetését nyerné. Valentine nem volt önálló jellem. Kedves, szeretetreméltó nő volt, kinek könnyen lehetett tanácsolgatni. És e tekintetben Thusnelda kisasszony volt tulajdonképpen való támasza. Ez érdemes, már a matrona-korhoz közelgő szerzetbeli szűz — miután csak ritkán és rövid időre kellett magát a szerzetben láttatnia, csaknem egész éven át Valentinénél lakott, vele utazgatott, olvasott, zongorázott s vezette a ház ügyeit, sok gyakorlatiassággal és ügyességgel. Thusnelda Valentine anyjának fiatalabb barátnői közé tartozott, s most, mint Clotilde anyjának idősebb barátnője, ezzel ugyanabban a viszonyban volt. Tisztes, erőteljes hölgy volt ez; olykor migraine gyötörte ugyan, de ez csak futólagos baj volt s ha elmúlt, ismét viszszanyerte elevenségét s viruló egésségét. Most, midőn Clotilde tizenhat évét betöltötte, semmi szin alatt nem akarta anyja továbbra az intézetben hagyni, s eltökélte magában, hogy ez útja alkalmával a lányt Brüsselből hazahozza. Thusnelda nem ellenkezett vele e tekintetben, s előre tervezgetett, hogy e — végre hazatérő — kedves gyermeket miként fogja majd lassan kint előkészíteni, hogy a nagy világba bevezethesse. — Ha már ügyvéded folytonosan panaszkodik klarenthali birtokodra, hogy az semmi jövedelmet nem hajt, — szólt Thusnelda egy napon barátnőjéhez, — tekintsünk körül ott egyszer, vájjon nem lehetne-e azt legalább nyári lakásunkul használni. Legalább odáig nem nagy utat kell tennünk, hogy a főváros porától meneküljünk. Ha óhajtod, én eltekintek oda és szemlét tartok ott kissé. Ha tapasztalom, hogy ott némi kényelemmel megvonulhatunk, akkor rendbe hozom a lakást az alatt, míg te Brüsselbe mégysz s leányodat haza hozod. Akkor azután ott töltjük el a tavaszt, melyet itt a városon alig élvezhetünk. (Folyt, köv.) Május elseje Stokholmban. (Cs. J.) Első május ! Mintha csak azt írtam volna ide : első szerelem, annyi illat, annyi verőfény árad e szavakból. Oly rokon is e két fogalom ! Első májusban először dobban meg a természet szive, s virágbimbó, madárdal, csevegő patak kíséretében gyúl szerelemre; az első szerelemnél pedig az emberi szív lép a határozatlan áprilisból a virágzó májusba, a tiszta örömek nyájas időszakába. Hogy ne fogadná hát az emberi szív mindenütt örömmel a május elsejét, s hogy ne szentelne neki ünnepet, habár az nincs is vörös betűkkel bejegyezve a naptárba ? S ha már a keleti népek is, hol a tél csak átutazó vendég, sajátos ünnepet szentelnek a tavasz beköszöntének : mennyivel inkább északon, hol a virágzásnak, tenyészetnek alig van három hónapja ; a többi a hervadásé, a hóé s a fagyos leheletü szeleké. S ha már egyszer északra gondolunk : szóljunk Svédországról, mely méltán nevezhető az ellentétek hazájának. Mosolygó sik virányait fenséges, majd sötét hegyi tájak váltják föl, melyek épp oly gazdagok csillogó hóban, mint groteszk szépségekben; éghajlata szeret szélsőségeken járni, s nyara rövid, csaknem délies, napjai végtelen hosszúak, rekkenő hőségüek, estilege rögtön áthüvösül, tele rideg, s néha-néha — mint szeszélyes leány — enyhe tavaszi arcot mutat, de csak azért, hogy pár óra múlva annál mogorvább legyen ismét. S ily éles ellentétekkel találkozunk a nép jellemében is, mely a szabadelvű alkotmány dacára sem tud megszabadulni makacs társadalmi előítéleteitől. Csupa ellentét sugárzik ott ki a népdalok álomszerűen lágy elégikus akkordjaiból, s ezzel szemközt ama könnyüvérüségből s gyakran ledér élvvágyból, mely e népnek az „észak franciái“ címet szerezte meg. Hasonlóan magyarázható meg az is, hogy karneválját e nép (ha ugyan szabad a májusi ünnepnek a karnevál nevet adni), nem télen, hanem — híven az ősi szokáshoz — a verőfényes tavaszi hó első napján üli meg. A jégréteg, mely a hosszú téli hónapokon át a tengert fogva tartó, s az országot úgyszólván egy a természet által alkotott khinai fallal vonta körül, csaknem végkép elzárva Európa többi népeitől, a tavasz langy felére fölpattogzik a hó és jég a több napos meleg esőzés közreműködésével nyomtalanul elpusztul. Mintha lidércnyomástól szabadult volna meg az egész lakosság : egyszerre föllélegzik mindenki. Megindul a közlekedés száz irányban, tavak, folyók, csatornák hátán. A tavasz, e rég várt vendég méltó fogadtatására palotákban és házikókban egyiránt készülnek. úgy szólván : egész „új aera“ nyílik meg, habár a zöld színnek még híre sincs sehol. Svédországban nem megy az oly könnyen ! A tavasz várat magára, s a teremtő erő sem működik oly gyorsan, s május vége vagy június elseje előtt hiába keresnénk csak tenyérnyi zöldet is ; s aztán, ha kivirult is erdő, kerek, lombos életük oly rövid, hogy jóformán tüneménynek látszik. Mit órák, napok teremtettek , azt a pillanat viszi el. Sehol a fejlődés lassúsága és a gyors elmúlás közti aránytalanság nem tűnik föl annyira, mint Svédország és Norvégia vidékein. Az első május ünnepélyeinek központját Stokholmban a király és királyné kikocsikázása képezi az állatkertbe. E nap csaknem mindig szép és verőfényes szokott lenni. Délelőtt az idegen semmi változást sem vesz észre : az utcák és közönség arculata nem változik. Mindenki a szokott köntösben áll vagy járkel, míg délutáni két vagy három órakor egyszerre bezárulnak a boltok, csarnokok, vedéglők és kávéházak, kiürülnek az utcák s mintegy félóráig kihaltnak látszik az egész város. E síri csönd anynyival inkább meglepi az idegent, mert gyakran a szó szoros értelmében egyedül marad az utcán , de csakhamar ismét minden élénkülni kezd, díszes és nem díszes fogatok robognak végig az utcán, sietve az állatkert felé, hogy ott jó helyre tehessenek szert. Nem sokára ezután a legnagyobb szorongásig tódul össze a tömeg, ember ember hátán abban az utcában, ahol a királyi menet fog átvonulni. Jobbról és balról a tömeg sorfalai előtt ünnepélyesen öltözött polgárság foglal helyet. Öltözetükben egyébiránt kevés a nemzeti vonás, ha csak azt nem vesszük annak, hogy igen túlnyomó a piros. Az északi hídon, Gusztáv Adolf terén, a XIII-dik Károly szobra körül, az új hídon s a hosszú utcán végig mindkét felől sűrűn hullámzik a tömeg. Becsületes nyárspolgárok, kik különben hétköznap sohasem szoktak heverni, s nehéz munkák és talán gyümölcsfélen fáradalmak alatt elnyomorodott vézna alakok kerülnek ma elé rejtekhelyeikből, s örülnek az enyhe napfény tiszta sugarának, szívekben újra kihajtott reménynyel köszöntve a felébredt természetet Végre pontban öt órakor a király elhagyja táborkarával együtt őseinek, vagy jobban mondva nagyatyjának (mert hisz a most uralkodó család nem ül régebben Svédország trónján) kolosszális palotáját, azt a palotát, mely egyik felől a keleti tenger vizébe nyúlik és Stokholm minden részéből tisztán kivehető. XV-dik Károly férfiasan szép alakja, a nők e kiváló kegyence, barna huszár-egyenruhában, (rendesen a király polgári öltözékben szokott járni), gyönyörű szürke paripán nyitotta meg a menetet azon a „május elsején“, melyről e cikk szól. Oldalán testvére, Ágost herceg lovagolt, utána pedig ragyogó kíséret a Sven testőrség tisztjeiből. A lakájokat, kik között a gyermekvilág figyelmét főkép a tűzvörös tunikába, sárga cipőbe és fezbe öltözött „mór király“ vonta magára, egy ezred lovasság követe, XII. Károly kora szerint öltözve. Kék kabát sárga hajtókával, négyszögletes löveg, magas lovagcsizma és hosszú egyenes kardból állt viseletük. Ez erőteljes, hatalmas alakok egy darab középkort képviseltek. Azután különféle udvari kocsik robogtak, a királyné nagydiszt fogata, négy hintó gyönyörű fiatal udvarhölgyekkel, ezek nyomában az özvegy királyné fogata üresen, mely után ismét udvarhölgyek, kamarások batárjai következtek. A kép záradékát fekete paripákon egy század Upland-dragonyosok képezték. Egyenruhájuk valami keverék a porosz és osztrák katonaságéból. — 390