Fővárosi Lapok 1870. május (92-116. szám)

1870-05-04 / 94. szám

sáért; egyébiránt az elkésett levél mindent megfej­tett. Valentine ügyvéde egyszersmind ügyvezetője is volt, és ekkér esetleg értesült Klarenthalba való átköltözködése felől. Miután Nithart — mint mondá — e tájon bizonyos birtokot szándékozik vásárlani, ügyleti dolgait barátságos látogatással akarta egy­bekapcsolni. Midőn Nithart a szerzetbeli szüzet is üdvözöl­vén, ennek szintén kezet csókolt, ugyanakkor gyors és sokat jelentő pillantást váltott ezzel , de Thusnel­­dának egyetlen pillantása tudatta vele, hogy óvatos legyen. A hozzá címzett leveleket gyorsan átolvasta s azután zsebébe rajté azokat. A vendég a neki kimutatott szobában kissé rendbehozván öltözetét, a hölgyekkel együtt csakha­mar theaasztalhoz ült. — És mi indította önt arra, — kezdé Valentine, — hogy hivatalával fölhagyva, a vidékre költöz­ködjék ? — Hivatalom soha sem volt kedvem szerinti, — válaszolt Nithart, — utóbb pedig elveim és nézeteim­mel sem tartom összeegyeztethetőnek. Ezentúl ko­molyabb céloknak szentelem életemet. És ezáltal abban az előnyben részesülhetek, hogy fiamnak is élhetek elvégre, ki, mióta én a világot összekóborol­­t­un, egészen felnőtt. Csaknem egyedül levelei után ismerem őt, és ő is csak leveleim után ismer engem. Most már egye­temre készül s éppen azt írta nekem, hogy pénze nem sokára elfogy és ő nem tudja, hová vagy kihez forduljon ? Sajnos, e levele ügynököm útján csak nagy kerülővel érkezett hozzám, és csak itt vehettem azt át. Egyszersmind fényképét is megküldte. Óhajt­ja kegyed talán látni, minő az én Kelemen fiam ? Valentine átvette a feléje nyújtott arcképet, és élénk meglepetéssel kiálta föl : — Ah ! az én fiatal vasúti hitelezőm ! Diotilde, gyermekem, nézd csak, nemde, ő ez ? A lányka alig vetett egy pillantást a képre. — Én nem emlékezem, — szólt, — és nem­ is vettem annyira szemügyre azt az urat. Valentine elbeszélte ama kalandját vendégének, kit az rendkívül mulattatott. Nithart irigylő fiának eme szerencséjét s úgy vélte, hogy ily áron fia örömmel nélkülözte kétségkívül a kölcsönadott cse­kély összeget. — Nem, nem ! — szólt a ház úrnője — tovább nem terhelem lelkiismeretemet ez adóssággal! Most már ismerem hitelezőmet, és hanyagságomat tízsze­resen jóvá akarom tenni. Neki nincs családja — neki meg kell minket látogatni és mi szívesen látjuk őt ! Kedves rokon, írjon még ma Kelemennek, — vagy nem ! én magam teszem ezt ; az én kötelességem­et meghívni. Ő oly finomul és kedvesen viselte magát irányunkban, — és én egészen megkönnyebbülve érzem magamat, hogy ama szívességet viszonoz­hatom. Diotilde némán ült és szemeit finom hímzésére szegtő, Joig a szerzetbeli szűz élénken tapsolt : — Helyes ! Legalább fiatal társaságnak is ör­vendhetünk. No majd megmutassuk öcsénknek, ki az öreg néni felöl még mit sem tud, mily nagy áldás az : ilyennel birni! Azonban a­ki a férfinak arcát és különösen szemét megfigyelte volna, midőn ez Valentinere te­kintett, miközben kezére lehajlott, az többet olva­­sandott abból, mint pusztán hálaérzetet. Ez egyetlen tekintetből egész dús kedélyének világa sugár­zott ki. — Látogatásomat ezúttal rövidre kell szabnom ! — szólt aztán, — mivel egy másik levél szerint sze­mélyemet érdeklő ügyek a városba utazásomat igénylik. Holnap korán reggel indulok. Fiamat elő­ször is, felkeresendem és elküldöm őt kegyednek szívélyes felügyelete alá. Ekkor azonban legyen ne­kem megengedve, hogy a kikötőt, hol ő menhelyet találand, gyakrabban fölkereshessem. Valentine csak néma főhajtással adta beegye­­zését. Azután Thusnelda is beleelegyedett a társal­gásba. — Miféle pályára szánta ön fiát ? — kérdő, — vagyis mikép gondolkozik ő jövője felől ? Mikép fejlődött ki jelleme ? — Kegyed három oly kérdést intéz egyszerre­­ hozzám, — válaszolt Nithart, — a­melyek közül én csupán az utósóra, és arra is csak fölületes észlelő­­dés után válaszolhatok. Mert az, várjon hogy gon­dolkozom én, vagy őn jövője felől, csak akkor világ­­lik ki, ha a harmadik pontra nézve tisztába jöhetek. Én, mint már említem, csaknem egyedül level­­ után ismerem Kelement, s a­helyett, hogy ítéletet mondanék felőle ezek nyomán, legfölebb észlelődé- seimnek adok hangot. Azt mondják, saját vonásain-­­­kat, szokásainkat, sőt hibáinkat is örökölni szokták a gyermekek. A­hogy Kelemen gondolkozik és k­ü­l­lönösen „gegen das Zuviel“ volt intézve, s névtelen szerzője metsző szatírával mutat az elhamarkodott­ság mellett a mélység és valódi nagyság hiányára, s nem minden káröröm nélkül látja, miként tartja Ludvig Augustus karján, a művészet valódi nem­­zője helyett, a külsőleg fényes fölületesség bevonulá­sát ez újkori Athénbe. De e támadások dacára, Münchenben azért szorgalmasan dolgoztak tovább, s habár az idő, mely az ilyszerű művészeti mozga­lom eredményének legigazságosabb bírája szokott lenni, sokban igazolta is ez éles szellemdússággal írt levelek nem egy állítását, azonban ez őszinte lelke­sültség és törekvés minden érdemét megtagadni akarni : épp oly túlság lenne, mint Lajos korát a né­met nemzeti művészet aranykorának nevezni. E mozgalom egyik legbecsesebb eredménye volt az ihletett Schwanthaler és tanítványainak buzgó mű­ködése a szobrászat, e — fájdalom ! — aránylag­­ oly kevesek által művelt szépművészet terén. E­­ lelkesült kis csoport rövid időn benépesíté Német­ország nagy részét jeles férfiainak emlékével. Brug­ger még az első lelkesültség leglázasabb tevékeny­ségi korszakában dolgozott a mester oldalán, s ké­sőbb a drezdai Hähnellel, a müncheni Halbichchal és Widemannal és sok mással, e jelesek között any­­nyira kitűnt, hogy mestere neki már a Walhalla épí­tése alkalmával, különösen a „Walkürök“ mintázásá­nál, egészen szabad kezet engedett. Később három évig Olaszországban táplálta ifjú lelkét az ó­kori mű­vészet remek maradványain. Innét Lajos király föl­­szólítására tért vissza Münchenbe, hol az ő segítsége és megrendelései folytán teljesen önálló műtermet nyitott. Brugger tulajdonképeni légköre az ó­kori költé­szet és regevilág volt. Itt érezte ő magát igazán ele­mében a­nélkül hogy elhagyta magát volna ragadtatni az ó­kori művészet árnyoldalai által,melyek az érzéki­ség daemoni Csákjaival oly könnyen behálózzák a­­ fogékony ifjú lelkét s vonják a legjobb tehetséget is,­­ ha nem vigyáz, az alacsonyság felé. Ő előtte min­­­­dig csak a tiszta szépség magasztos eszménye lebe­gett. Ily szellemben, s mellette a szép forma egész épp úgy gondolkoztam és írtam én fiatalságomban, sőt gyakran úgy tetszik nekem, mintha saját megif­­júlt énemet látnám leveleiből visszatükröződni. Hogy a személyes találkozás e benyomást mennyire fogja igazolni, be kell várnunk. Valentine ily megjegyzést már másodízben hal­lott, és élénken fölhíva érezte magát annak cáfolga­­tására. — Oh nem ! — szólt nevetve. — Kelemen ép­pen nem hasonlít önhöz. A külhasonlatosság mégis csak inkább emlékeztetett volna engem önre, és a mennyire lelkébe bepillanthattam. . .. Valentine hirtelen elhallgatott s bizonyos zavar vett erőt rajta, dacára arca derült kifejezésének. — Minő erényt fedezett kegyed benne föl ? — kérdé nevetve Nithart. Mert a hibát kegyednek jó­sága kétségkívül nekem rótta volna föl ? — Ön jóval hiúbb, mint hiszi, és másokkal el­hitetni akarja ! — válaszolt kitérőleg a szép asz­­szony. — Ön máris oly hiú fiára. Talán mivel öt magához oly mindenben hasonlónak véli, szintén a diplomatiai pályára szánta ? Higyje meg nekem, diplomatiai tehetséget ő éppen nem tanusított, habár szép magaviselete felöl teljesen meggyőzött. Valentine, maga sem tudta miért, de elégületlen volt saját válaszával. Nithart pedig lassú hangon, mintegy a múltra visszaemlékezéssel, így szólt : — Hát én birtam-e diplomatiai tehetséggel ? Vájjon gondolkozásom és tetteim diplomatiai színe­zetűek voltak-e ? A végzethez való alkalmazkodás és kényszerűség vezérelték lépteimet. Hogy és mi­kép­p hosszas lenne elbeszélni. Ezzel hirtelen ismét a régi vágásba terelte a beszédet: a­ki saját ifjúságának nyomait gyermekein észleli, azt hiszem, azon igyekezik, hogy őket ama tévedésektől óvja, a­melyektől ő maga nem mene­külhetett, és az ily észlelődésekhez egyszersmind a komoly kötelesség is csatlakozik. Sajnos kétségkívül, ha a hibákat csak későn fedezhetjük föl, vagy a körülmények miatt azoknak tudomására nem jöhe­tünk A­mi fiamat illeti : lelke úgy tűnik előttem föl, mint egy még be nem írt lap. Bármily életpályát válaszszon is magának, azzal nem törődöm, ha segít­t­ségemmel azzá képezi magát, mit tőle egy magasabb­­ erkölcsi törvény: az élet, és végre kora követel tőle. (Folyt. köv.) benső melegségével alakultak vésője alatt : a férfi­erő teljes kinyomatával Theseus, atyjának fegyverei­vel ; a szemérmes Penelope, a terhetlen szerelem és női hűség örök mintaképe , a szép Achilles-cso­­port Chir­onnal, ki őt a zenére tanítja; az atyját, Oedi­­pust vezető jámbor Antigone. Nem kevésbé szép a Bachus szobra, valamint Fauné is, ki egy gyönyörű tigrissel játszik. Nekem azonban mind a mytholó­­giai alakok között legjobban tetszett a Dedalus és Ikarus csoport, mely épp akkor volt már másodíz­ben a kiállításon, midőn én Münchenben valók. Aty­ja épp az egyik szárnyat köti fel neki, s a gyermek arcáról mámoros lelkesültség sugárzik a gondo­latra, hogy nem sokára a nap felé röpülhet s füröszt­­heti lelkét az örök világosság fényében. Mind e műveiben egyedül csak művészi ihle­tét követő, de ezek mellett még azok is, melyeket megrendelésekre készített, nem közönséges tehetsé­get árulnak el, így Lajos király megrendelése foly­tán ké­szítette a „Bavaria“ melletti úgy nevezett Ruhmeshalle számára : Rauchlin, Gluck, Schmidt, a híres Sailer püspök és mások mellszobrait ; valamint a müncheni temetőben Baader bölcsész és a száp­­lelkű anathetikus , Lasaulx Ernő sírszobrai is tőle va­lók. Sokat mintázott továbbá a kb­. ércöntöde szá­mára. Brugger mintája szerint készült szintén a Wo­­ronzow Mihály herceg és orosz tábornagy kolosszá­lis ércszobra, melyet 1863-ban lepleztek le Odes­­sában, a művész jelenlétében, ki ekkor nagymérvű kitüntetésekben részesült. Odessából Kostar­tiná­­polyba ment, és onnan, hová lelke már rég vágyako­zott. Görögországon keresztül tért vissza Olaszor­szágba. Hazájába véglegesen visszatérvén, Ill. Mik­sa király által tervbe vett nagy nemzeti emléken dolgozott, mely azonban soha sem került kivitelre. E helyett magának a korán elhalt királynak emlék­­szobrát készitő Bayreuth város számára. Ez volt­­ utolsó műve. Mint ember, a legkedvesebbek, legnemesebbek­­ egyike volt, mindig egyformán kedélyes, derült,­­ e­­­mellett jótékony, különösen a kezdő művészek iránt. Való­di művész-lélek volt. S nekem pedig, ki kedves Brugger Frigyes. Épp most veszem azt a szomorú tudósítást, hogy ápril 9-én húnyt el 1. művészetnek egy buzgó baj­noka, kinek neve Magyarorzágban tán kevéssé volt ismeretes , de a kinek művészi tevékenységéről mégis jónak látom megemlékezni e lap hasábjain, mely napról-napra mindinkább kiterjeszti figyel­mét az összes európai művészet nevezetes­ mozza­nataira. Megemlékezem pedig annál is inkább, mert habár csak rövid ismeretség után, de mégis szemé­lyesen volt szerencsém e nem közönséges mű­vész­­lélek nemes természetében, a valódi nagy és ma­gasztos iránti őszinte lelkesültségében gyönyörköd­hetni. Brugger Frigyes müncheni születésű volt, s most úgy 55—56 éves lehetett. Meglehetősen jómó­dú polgári szülői már 14 éves korában az akadé­miába adták, hol az akkori nagyobb tekintélyek kö­zül először is a jó öreg Eberhardt Konrád, Dürer szobrának feledhetlen mestere, karolta föl. Innét azonban csakhamar Schwanthaler iskolájába került, s gazdag tehetsége és föltűnő népérzéke egyedül e geniális mester vezetésének köszönheti gyors kifej­lődését. München ekkor élte ama fénykorát, mely­ről már 1835 ben egy angol folyóirat azt mondta : „A müncheni pezsgő művészeti élethez képest az összes angolországi művészek dolgozatai csak gyer­mekjátékhoz hasonló kísérletek.“ Ez volt a kor, midőn a nagy maecenás , I­só Lajos, ifjú lelkesültsé­gében látszólag kevés segédeszközzel oly óriási te­vékenységet fejtett ki, hogy műremekek dolgában már-már az ős Rómát is túlszárnyalni remélte, a­mint ezt egyik diszichonjának végszavaiban („Ruhe ermüdete Stadt“) titkon elárulja. Igaz, hogy ekkor jelentek meg az úgy nevezett „Velencei levelek“ is*), — hogy miért éppen velenceiek ? máig sem tudhat­tam meg, a­melyek e nagy hangzatú törekvésre megsemmisítő ítéletet mondtak ki. E kritika éle­tü­ *) A „Jahrbücher für die Gegenwart“ című füze­tekben. 400

Next